Susan Sontag (b. Jan. 16, 1933)

Recently, photography has become almost as widely practiced an amusement as sex and dancing - which means that, like every mass art form, photography is not practiced by most people as an art. It is mainly a social rite, a defense against anxiety, and a tool of power.

[...]

Though an event has come to mean, precisely, something worth photographing, it is still ideology (in the broadest sense) that determines what constitutes an event. There can be no evidence, photographic or otherwise, of an event imtil the event itself has been named and characterized. And it is never photographic evidence which can construct — more properly, identify — events; the contribution of photography always follows the naming of the event. What determines the possibility of being affected morally by photographs is the existence of a relevant political consciousness.
Without a politics, photographs of the slaughter-bench of history will most likely be experienced as, simply, unreal or as a demoralizing emotional blow.
[...]

Photographs shock insofar as they show something novel. Unfortunately, the ante keeps getting raised — partly through the very proliferation of such images of horror. [...] To suffer is one thing; another thing is living with the photographed images of suffering, which does not necessarily strengthen conscience and the ability to be compassionate. [...] The vast photographic catalogue of misery and injustice throughout the world has given everyone a certain familiarity with atrocity, making the horrible seem more ordinary — making it appear familiar, remote ("it's only a photograph"), inevitable.[...] The limit of photographic knowledge of the world is that, while it can goad conscience, it can, finally, never be ethical or political knowledge.

[...]
War and photography now seem inseparable, and plane crashes and other horrific accidents always attract people with cameras. A society which makes it normative to aspire never to experience privation, failure, misery, pain, dread disease, and in which death itself is regarded not as natural and inevitable but as a cruel, unmerited disaster, creates a tremendous curiosity about these events — a curiosity that is partly satisfied through picture-taking. [...]

Knowing a great deal about what is in the world (art, catastrophe, the beauties of nature) through photographic images, people are frequently disappointed, surprised, unmoved when they see the real thing. For photographic images tend to subtract feeling from something we experience at first hand and the feelings they do arouse are, largely, not those we have in real life.  

   -- On Photography by Susan Sontag

Susan Sontag

Photo: Annie Leibovitz

Az utóbbi időben a fényképezés majdnem olyan elterjedt szórakozássá vált, mint a szex vagy a tánc, ami azt jelenti, hogy a fotózást – akárcsak a többi tömegművészetet – a legtöbben nem művészet gyanánt űzik. Jobbára társadalmi rítus ez, védekezés a szorongás ellen, és a hatalom gyakorlásának eszköze.

[...]

Jóllehet ma ott tartunk, hogy az számít eseménynek, amit érdemes lefényképezni, végső fokon mégis a – legtágabban értelmezett – ideológia határozza meg, mi minősül eseménynek. Mindaddig, amíg egy esemény nem kapott nevet és minősítést, nem lehet dokumentálni – se fényképpel, se más módon. A fényképen rögzített bizonyíték sose képes létrehozni – pontosabban szólva azonosítani – az eseményeket; a fénykép szerepe mindig csak akkor kezdődik, ha az esemény már nevet kapott. Annak a lehetőségnek, hogy az embert a fénykép erkölcsileg befolyásolhassa, a megfelelő politikai tudatosság az alapja. Politika nélkül a történelem mészárszékét ábrázoló fényképek minden bizonnyal vagy egyszerű képtelenségnek tetszenének, vagy az érzelmekre mért kiábrándító csapásnak.
[...]
A fénykép csak addig megrázó, amíg valami újdonságot közöl. Sajnos az ingerküszöb egyfolytában emelkedik – részint éppen az ilyen szörnyűségeket bemutató képek terjedése miatt. [...] Más dolog szenvedni és más dolog együtt élni a szenvedés fényképeivel; az utóbbi nem okvetlenül erősíti a lelkiismeretet és a szánakozás képességét. [...] A világszerte tapasztalható nyomorúság és igazságtalanság roppant fotóalbuma valamelyest mindenkit hozzászoktatott a rémségekhez: mindennapivá szelídítette az iszonyatot, mert ismerősnek és távolinak tüntette fel ("hiszen csak fénykép"), s egyszersmind elkerülhetetlennek is.[...] A világ fényképes megismerésének az a korlátja, hogy noha a fotó felpiszkálja a lelkiismeretet, végső soron sose válhat belőle erkölcsi vagy politikai tudás.
[...]

Háború és fényképezés ma már szinte elválaszthatatlan, s a repülőgép-szerencsétlenségek és egyéb szörnyű események mindig vonzzák azt, akinek fényképezőgépe van. Az a társadalom, amely megköveteli, hogy tagjai mindenáron igyekezzenek elkerülni a nélkülözés, a kudarc, a nyomor, a fájdalom, a rettegett kór élményét, s amely a halált nem természetes és elkerülhetetlen dolognak tekinti, hanem kegyetlen és méltánytalan csapásnak, az a társadalom hallatlan kíváncsiságot ébreszt ezen események iránt - olyan kíváncsiságot, mely a fényképezés révén részben kielégül.
[...]
Aki nagyrészt fényképekről ismeri azt, ami a világon van (művészetet, katasztrófákat, természeti szépségeket), azt gyakran fogja el a csalódás, a meglepetés, a közöny, ha meglátja a valódit. A fénykép ugyanis kivonja az érzelmet abból, amit közvetlenül tapasztalunk, s ami érzelmet maga kivált, az jobbára nem ugyanaz, mint amit a való életben átélünk.

Nemes Anna fordítása

In: Susan Sontag A fényképezésről, Európa Könyvkiadó, Budapest, 16, 32-39., 248-249. old.

..............................................................................................................................................................................................................................