Este volt s a nyári égről
Rohanó, tüzes vágyak estek belém,
Mikor a bőrünk össze-összeért,
Egész életemmel ott éltem én,
Azon a kicsi, darabka helyen,
Ahol a bőrünk,
A bőrünk összeért.
Most már tudom, őt, őt kerestem,
Mikor jelenést kért az eszem.
S ó, ti kis virágok s ti embertelen messzeségek,
Értitek-e az ő szavát, ölét?
Mert már nem bírom el s az egész asszonyt
Méhike-zümmel és hatalmas
Üstökös-dobó kiáltásokkal
Kihirdetem.
Micsoda melletted a napsütött szöllőhegy,
A hajnalszőrű friss, égi állat,
Vagy a bokrok reggeli ringatódzása
A hajadon földek zsenge tomporán?
Minden asszony csókja összebugyog benned
S már sokszor félek, nagyon félek tőled,
Mert mi nagyon összebogozódtunk
S még minden szabad szálat elkeversz.
Ó, mi akkor is kívánjuk egymást,
Mikor énrajtam szörnyű kövek vannak
És te könnyű felhőkön heversz!
1924 első fele
József Attila összes költeménye
.
Showing posts with label József Attila. Show all posts
Showing posts with label József Attila. Show all posts
April 30, 2014
April 11, 2014
Költészet napja - Variáció egy József Attila-versre
Költészet napja alkalmából a Litera felkérésére tizenhárom költő írt szonettet József Attila Légy ostoba
című versének kezdősorára. A szerzők József Attila mellett: Kántor
Péter, Karafiáth Orsolya, Kemény István, Nádasdy Ádám, Nemes Z. Márió,
Parti Nagy Lajos, Sajó László, Schein Gábor, Szabó T. Anna, Szálinger
Balázs, Takács Zsuzsa, Térey János és Tóth Krisztina.
A közös mű:
Légy ostoba
Légy ostoba. Ne félj. A szép szabadság
majd eljő, szül neked igaz rendet.
Nem béget rendelésre; halk, ha hagyják;
de ha elhallgat, hallod a csendet.
Légy ostoba. Nincsen más menedéked,
mint rögeszméid rácsa, te majom.
Csak át ne gondold úgy, mint egy egészet,
hogy e ketrec-lét: élni alkalom.
Vagy légy szerelmes: az nagy butaság,
mégis megóv - ne akarj okosabbat.
Magad fölé hajolsz, mint tóba ág,
s a mélyben nem tükör lesz: csupa ablak.
Élhettél volna másként? Meg ne kérdezd.
S élhetsz-e még, ha lassan csukva hagynak.
2014. április. 11.
Az eredeti vers:
Légy ostoba. Ne félj. A szép szabadság
csak ostobaság. Eszméink között
rabon ugrálunk, mint az üldözött
majom, ki tépi ketrecének rácsát.
Légy ostoba. A jóság és a béke
csak ostobaság. Ami rend lehet,
majd így ülepszik le szíved felett,
mint medrében a folyó söpredéke.
Légy ostoba. Hogy megszólnak, ne reszkess,
bár nem győzhetsz, nem is lehetsz te vesztes.
Légy oly ostoba, mint majd a halál.
Nem lehet soha nem igaz szavad -
jó leszel, erős, békés és szabad
vendég mult s jövő asztalainál.
1935. augusztus 6.
Szöveg: József Attila
Zene. Márta István
Előadja: Hobo (Földes László)
József Attila (1905. április 11. - 1937. dec. 3.)
BEVEZETŐ
Lidi nénémnek öccse itt,
Batu khán pesti rokona,
kenyéren élte éveit
s nem volt azúrkék paplana;
kinek verséért a halál
öles kondérban főz babot—
hejh burzsoá! hejh proletár!—
én, József Attila, itt vagyok!
1927. máj.
OPENING
Lidi’s young brother here,
Khan Batu’s Budapest relative,
who lived on bread for years
and never owned a royal-blue eiderdown;
for whose poems death
simmers beans in a wooden pot—
hey bourgeois! hey proletarian!—
I, Attila József, am here!
Translated from Hungarian by Ron A. Kalman and Gabor J. Kalman
source: Exqusite Corpse
Lidi nénémnek öccse itt,
Batu khán pesti rokona,
kenyéren élte éveit
s nem volt azúrkék paplana;
kinek verséért a halál
öles kondérban főz babot—
hejh burzsoá! hejh proletár!—
én, József Attila, itt vagyok!
1927. máj.
OPENING
Lidi’s young brother here,
Khan Batu’s Budapest relative,
who lived on bread for years
and never owned a royal-blue eiderdown;
for whose poems death
simmers beans in a wooden pot—
hey bourgeois! hey proletarian!—
I, Attila József, am here!
Translated from Hungarian by Ron A. Kalman and Gabor J. Kalman
source: Exqusite Corpse
"A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna."
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna."
József Attila: A Dunánál (részlet)
I sat there on the quayside by the landing,
a melon rind was drifting on the flow.
I delved into my fate, just understanding:
the surface chatters, while it's calm below.
As if my heart had been its very source,
troubled, wise was the Danube, mighty force.
By the Danube (excerpt), tr. by Peter Zollman
Marton László alkotása
fotó: ms
EMBEREK
Családunkban a jó a jövevény.
Az érdek, mint a gazda, úgy igazgat, —
ezt érti rég, de ostobán, ki gazdag
s ma már sejteni kezdi sok szegény.
Kibomlik végül minden szövevény.
Csak öntudatlan falazunk a gaznak,
kik dölyffel hisszük magunkat igaznak.
A dallam nem változtat szövegén.
De énekelünk mind teli torokkal
s edzzük magunkat borokkal, porokkal,
ha kedvünk fanyar, szánk pedig üres.
Erényes lény, ki csalódni ügyes.
Úgy teli vagyunk apró, maró okkal,
mint szúnyoggal a susogó füzes.
1935. máj.
HUMANS
In our family goodness is a guest.
Interest arranges all things like a host
Foolishly, but the rich were long aware
Of this, and now it dawns on most of the poor.
Every entanglement works loose at last.
While we are sure of our truth and hold it fast,
Our lives gloss over those with bad designs.
A change of setting does not change the lines.
Yet at the top of our voices we all sing,
Borne on the gusto wine and powders bring.
Mouth empty, our spirit sinks: we drain the vatS.
He is best who, bearing disillusion, pauses.
We are as full of small and mordant causes
As the murmuring willow grove is full of gnats.
Translated from Hungarian by Vernon Watkins
Korábban / Previously:
- Levegőt / A Breath of Air
- A Hetedik / The Seventh
- Betlehemi királyok / Kings of Bethlehem
- A Dunánál (Kaszás Attila előadásában)
- Thomas Mann üdvözlése / Welcome for Thomas Mann
- Tr. by
- Tr. by Zsuzsanna Ozsváth and Frederick Turner
- Tr. by Vernon Watkins
- Reménytelenül / Without Hope (Latinovits Zoltán előadásában)
- Versek Latinovits Zoltán előadásában: Íme, hát megleltem hazámat; Reménytelenül
- Harmatocska / Rosée
- Óda / Ode ( Latinovits Zoltán előadásában)
- József Attila / Attila József
- Eszmélet / Consciusness
- Amit szívedbe rejtesz / That Which Your Heart Disguises
- Egyszerű ez (Cserhalmi György előadásában)
.
February 17, 2014
June 2, 2013
József Attila
Budapest, 2013
"A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör." (A Dunánál)
.
"A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör." (A Dunánál)
.
LEVEGŐT!
Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántotthazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.
Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.
Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.
Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.
És az országban a törékeny falvak
- anyám ott született -
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.
Óh, én nem így képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.
Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.
Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!
Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!
1935. nov. 21.
A BREATH OF AIR!
Who can forbid my telling what hurt me
on the way home?
Soft darkness was just settling on the grass,
a velevet drizzle,
and under my feet the brittle leaves
tossed sleeplessly and moaned
like beaten children.
Stealthy shrubs were squatting in a circle
on the city's outskirts.
The autumn wind cautiously stumbled among them.
The cool moist soil
looked with suspicion at street lamps;
a wild duck woke clucking in a pond
as I walked by.
I was thinking, anyone could attack me
in that lonely place.
Suddenly a man appeared,
but walked on.
I watched him go. He could have robbed me,
since I wasn't in the mood of self-defence.
I felt crippled.
They can tap all my telephone calls
(when, why, to whom.)
They have a file on my dreams and plans
and on those who read them.
And who knows when they'll find
sufficient reason to dig up the files
that violate my rights.
In this country, fragile villages
- where my mother was born -
have fallen from the tree of living rights
like these leaves
and when a full-grown misery treads on them
a small noise reports their misfortune
as they're crushed alive.
This is not the order I dreamed of. My soul
is not at home here
in a world where the insidious
vegetate easier,
among the people who dread to choose
and tell lies with averted eyes
and feast when someone dies.
This is not how I imagined order.
Even though
I was beaten as a small child, mostly
for no reason,
I would have jumped at a single kind word.
I knew my mother and my kin were far,
these people were strangers.
Now I have grown up. These is more foreign
matter in my teeth,
more death in my heart. But still have rights
until I fall apart
into dust and soul, and now that I've grown up
my skin is not so precious that I should put up
with the loss of my freedom.
My leader in my heart. We are
men, not beasts,
we have minds. While our hearts ripen desires,
they cannot be kept in files.
Come, freedom! Give birth to a new order,
teach me with good words and let me play, too,
your beautiful serene son.
Translated by John Bátki
____
In Quest of the Miracle Stag: The Poetry of Hungary, Ed. by Adam Makkai, Chicago. Atlantis-Centaur, Inc
April 11, 2013
József Attila (1905 - 1937)
A Hetedik
E világon ha ütsz tanyát,
hétszer szűljön meg az anyád!
Egyszer szűljön égő házban,
egyszer jeges áradásban,
egyszer bolondok házában,
egyszer hajló, szép búzában,
egyszer kongó kolostorban,
egyszer disznók közt az ólban.
Fölsír a hat, de mire mégy?
A hetedik te magad légy!
Ellenség ha elődbe áll,
hét legyen, kit előtalál.
Egy, ki kezdi szabad napját,
egy ki végzi szolgálatját,
egy, ki népet ingyen oktat,
egy, kit úszni vízbe dobtak,
egy, ki magva erdőségnek,
egy, kit őse bőgve védett,
csellel, gánccsal mind nem elég,—
a hetedik te magad légy!
Szerető után ha járnál,
hét legyen, ki lány után jár.
Egy, ki szivet ad szaváért,
egy, ki megfizet magáért,
egy, ki a merengőt adja,
egy, ki a szoknyát kutatja,
egy, ki tudja, hol a kapocs,
egy, ki kendőcskére tapos,—
dongják körül, mint húst a légy!
A hetedik te magad légy.
Ha költenél s van rá költség,
azt a verset heten költsék.
Egy, ki márványból rak falut,
egy, ki mikor szűlték, aludt,
egy, ki eget mér és bólint,
egy, kit a szó nevén szólít,
egy, ki lelkét üti nyélbe,
egy, ki patkányt boncol élve.
Kettő vitéz és tudós négy,—
a hetedik te magad légy.
S ha mindez volt, ahogy írva,
hét emberként szállj a sírba.
Egy, kit tejes kebel ringat,
egy, ki kemény mell után kap,
egy, ki elvet üres edényt,
egy, ki győzni segít szegényt,
egy, ki dolgozik bomolva,
egy, aki csak néz a Holdra:
Világ sírköve alatt mégy!
A hetedik te magad légy.
1932
The Seventh
If in this world you lay a claim,
let seven births be your aim!
Once be born in a burning home,
once in a flood in an icy storm,
once in a clinic where the mad retreat,
once in a field of bending wheat,
once in a cloister with a hollow ring,
once in a sty with a pigsty stink.
The six cry out, but which is key?
You yourself the seventh be!
If out front stands the enemy,
take seven men for company.
One, who starts his day of rest,
one, whose service is the best,
one, who teaches on a whim,
one, whom they threw in to swim,
one, who’s the seed of forestland,
one, whose forebears took a stand,
not enough tripping up and trickery,—
you yourself the seventh be!
Should you be seeking a lover,
let seven men pursue her.
One, whose word conveys his heart,
one, who gladly pays his part,
one, who pretends to be the pensive sort,
one, who searches beneath her skirt,
one, who knows where the hooks are,
one, who steps on her scarf,—
like flies around meat, buzzing free!
You yourself the seventh be!
If words are jangling in your purse,
seven men should compose your verse.
One, who chisels a city’s form,
one, asleep when he was born,
one, in awe of the celestial plain,
one, whom the word calls by name,
one, whose ailing soul revives,
one, who dissects rats alive.
Four scholars and two infantry,—
you yourself the seventh be.
And if it all happened as penned,
descend to the grave as seven men.
One, who’s rocked by a milky breast,
one, who grabs at a woman’s chest,
one, who throws dishes in the trash bin,
one, who helps the poor to win,
one, who works till he’s crazy,
one, whom the moon makes lazy;
into the world’s tomb you journey!
You yourself the seventh be!
Transl.
E világon ha ütsz tanyát,
hétszer szűljön meg az anyád!
Egyszer szűljön égő házban,
egyszer jeges áradásban,
egyszer bolondok házában,
egyszer hajló, szép búzában,
egyszer kongó kolostorban,
egyszer disznók közt az ólban.
Fölsír a hat, de mire mégy?
A hetedik te magad légy!
Ellenség ha elődbe áll,
hét legyen, kit előtalál.
Egy, ki kezdi szabad napját,
egy ki végzi szolgálatját,
egy, ki népet ingyen oktat,
egy, kit úszni vízbe dobtak,
egy, ki magva erdőségnek,
egy, kit őse bőgve védett,
csellel, gánccsal mind nem elég,—
a hetedik te magad légy!
Szerető után ha járnál,
hét legyen, ki lány után jár.
Egy, ki szivet ad szaváért,
egy, ki megfizet magáért,
egy, ki a merengőt adja,
egy, ki a szoknyát kutatja,
egy, ki tudja, hol a kapocs,
egy, ki kendőcskére tapos,—
dongják körül, mint húst a légy!
A hetedik te magad légy.
Ha költenél s van rá költség,
azt a verset heten költsék.
Egy, ki márványból rak falut,
egy, ki mikor szűlték, aludt,
egy, ki eget mér és bólint,
egy, kit a szó nevén szólít,
egy, ki lelkét üti nyélbe,
egy, ki patkányt boncol élve.
Kettő vitéz és tudós négy,—
a hetedik te magad légy.
S ha mindez volt, ahogy írva,
hét emberként szállj a sírba.
Egy, kit tejes kebel ringat,
egy, ki kemény mell után kap,
egy, ki elvet üres edényt,
egy, ki győzni segít szegényt,
egy, ki dolgozik bomolva,
egy, aki csak néz a Holdra:
Világ sírköve alatt mégy!
A hetedik te magad légy.
1932
József Attila
The Seventh
If in this world you lay a claim,
let seven births be your aim!
Once be born in a burning home,
once in a flood in an icy storm,
once in a clinic where the mad retreat,
once in a field of bending wheat,
once in a cloister with a hollow ring,
once in a sty with a pigsty stink.
The six cry out, but which is key?
You yourself the seventh be!
If out front stands the enemy,
take seven men for company.
One, who starts his day of rest,
one, whose service is the best,
one, who teaches on a whim,
one, whom they threw in to swim,
one, who’s the seed of forestland,
one, whose forebears took a stand,
not enough tripping up and trickery,—
you yourself the seventh be!
Should you be seeking a lover,
let seven men pursue her.
One, whose word conveys his heart,
one, who gladly pays his part,
one, who pretends to be the pensive sort,
one, who searches beneath her skirt,
one, who knows where the hooks are,
one, who steps on her scarf,—
like flies around meat, buzzing free!
You yourself the seventh be!
If words are jangling in your purse,
seven men should compose your verse.
One, who chisels a city’s form,
one, asleep when he was born,
one, in awe of the celestial plain,
one, whom the word calls by name,
one, whose ailing soul revives,
one, who dissects rats alive.
Four scholars and two infantry,—
you yourself the seventh be.
And if it all happened as penned,
descend to the grave as seven men.
One, who’s rocked by a milky breast,
one, who grabs at a woman’s chest,
one, who throws dishes in the trash bin,
one, who helps the poor to win,
one, who works till he’s crazy,
one, whom the moon makes lazy;
into the world’s tomb you journey!
You yourself the seventh be!
Transl.
December 24, 2012
József Attila
Betlehemi királyok
Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk!
Három király mi vagyunk.
Lángos csillag állt felettünk,
gyalog jöttünk, mert siettünk,
kis juhocska mondta – biztos
itt lakik a Jézus Krisztus.
Menyhárt király a nevem.
Segíts, édes Istenem!
Istenfia, jónapot, jónapot!
Nem vagyunk mi vén papok.
úgy hallottuk, megszülettél,
szegények királya lettél.
Benéztünk hát kicsit hozzád,
Üdvösségünk, égi ország!
Gáspár volnék, afféle
földi király személye.
Adjonisten, Megváltó, Megváltó!
Jöttünk meleg országból.
Főtt kolbászunk mind elfogyott,
fényes csizmánk is megrogyott,
hoztunk aranyat hat marékkal,
tömjént egész vasfazékkal.
Én vagyok a Boldizsár,
aki szerecseny király.
Irul-pirul Mária, Mária,
boldogságos kis mama.
Hulló könnye záporán át
alig látja Jézuskáját.
A sok pásztor mind muzsikál.
Meg is kéne szoptatni már.
Kedves három királyok,
jóéjszakát kívánok!
Kings of Bethlehem
Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk!
Három király mi vagyunk.
Lángos csillag állt felettünk,
gyalog jöttünk, mert siettünk,
kis juhocska mondta – biztos
itt lakik a Jézus Krisztus.
Menyhárt király a nevem.
Segíts, édes Istenem!
Istenfia, jónapot, jónapot!
Nem vagyunk mi vén papok.
úgy hallottuk, megszülettél,
szegények királya lettél.
Benéztünk hát kicsit hozzád,
Üdvösségünk, égi ország!
Gáspár volnék, afféle
földi király személye.
Adjonisten, Megváltó, Megváltó!
Jöttünk meleg országból.
Főtt kolbászunk mind elfogyott,
fényes csizmánk is megrogyott,
hoztunk aranyat hat marékkal,
tömjént egész vasfazékkal.
Én vagyok a Boldizsár,
aki szerecseny király.
Irul-pirul Mária, Mária,
boldogságos kis mama.
Hulló könnye záporán át
alig látja Jézuskáját.
A sok pásztor mind muzsikál.
Meg is kéne szoptatni már.
Kedves három királyok,
jóéjszakát kívánok!
The Three Kings (mosaic), c. 560
Basilica of Sant' Apollinare Nuovo, Ravenna, Italy
Photo: ms
Kings of Bethlehem
Little Jesus, God bless Thee, God bless Thee,
Royal kings we are all three.
Above us shone a blazing star,
on foot we’ve come from very far.
A little lamb so surely said
that Jesus Christ lay here in bed.
My name is King Melchior.
Help me, help me, my dear Lord.
Good day to you, Son of God, Son of God,
Silly old priests we are not.
News of your birth has travelled far,
King of the poor we’ve heard you are.
Hence our little visitation,
heaven’s kingdom’s our salvation.
My name’s Jasper and I think
I’m a kind of worldly king.
Greetings to you, Saviour, Saviour,
Our land is much sunnier.
All our sausage we have eaten,
our fine boots look weatherbeaten,
six handfuls of gold we have got,
also incense in a big pot.
King Balthazar, yes, that’s me:
The Saracen of the three.
Flushes-blushes sweet Mary, sweet Mary,
little mother she’s happy.
Casting down her eyes she peers
at her Jesus through her tears;
hear the shepherds’ music-playing,
feeding time bears no delaying.
Kindly three kings make your bow,
I must bid you farewell now.
Royal kings we are all three.
Above us shone a blazing star,
on foot we’ve come from very far.
A little lamb so surely said
that Jesus Christ lay here in bed.
My name is King Melchior.
Help me, help me, my dear Lord.
Good day to you, Son of God, Son of God,
Silly old priests we are not.
News of your birth has travelled far,
King of the poor we’ve heard you are.
Hence our little visitation,
heaven’s kingdom’s our salvation.
My name’s Jasper and I think
I’m a kind of worldly king.
Greetings to you, Saviour, Saviour,
Our land is much sunnier.
All our sausage we have eaten,
our fine boots look weatherbeaten,
six handfuls of gold we have got,
also incense in a big pot.
King Balthazar, yes, that’s me:
The Saracen of the three.
Flushes-blushes sweet Mary, sweet Mary,
little mother she’s happy.
Casting down her eyes she peers
at her Jesus through her tears;
hear the shepherds’ music-playing,
feeding time bears no delaying.
Kindly three kings make your bow,
I must bid you farewell now.
Translation by John P. Sadler
_______
Hundred Hungarian Poems, Albion Editions, Mancheste, 1976 April 11, 2012
József Attila (1905. április 11. – 1937. december 3.)
Thomas Mann Üdvözlése
Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj”—
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
tán õ se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódít:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj—
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol—
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.
1937. jan. eleje
József Attila a Kossuth Lajos téri
Andrássy Gyula-szobor előtt áll.
Budapest, 1927 kora őszén
A képet először Reményi József Tamás közölte: "Hunyor nélküli nyugalommal. .." Ismeretlen József Attila-képek. Új Tükör 1976. május 4. 18. sz. 20-21.
A képet először Reményi József Tamás közölte: "Hunyor nélküli nyugalommal. .." Ismeretlen József Attila-képek. Új Tükör 1976. május 4. 18. sz. 20-21.
(Különös véletlen, hogy a háború után
lebontott Andrássy-szobor helyétől nem messze ma Marton László A
Dunánál című József Attila-szobra áll.)
A legfrissebb hírek szerint, egy éven belül a Parlament Duna-parti homlokzata előtt kialakításra kerülő sétányra kerül, mintegy húsz méterrel közelebb a Dunához.
Like a tired child who’s been bathed and fed
and has now reached his peaceful bed
still begs “Don’t go. Tell a story”
(so the dark night won’t burst in a hurry),
and while his little heart anxiously beats
he knows not which of two treats
he wants more, the story or that you stay,
so we ask you to tell us a story today.
Tell us like you do, because you are just,
about how in spirit you are joined with us
and of how together with you we stand
who possess concerns worthy of man.
You know well how the poet feels:
tell what’s true, not just what’s real,
the rays of light that illuminate our mind,
since without each other we’re all blind.
As Hans Castorp looked through Madame Chauchat’s chest,
let’s look through each other and see the best.
Your gentle voice always rises above the clatter—
tell us of beauty and the problems that matter
and lift our hearts from mourning to desire.
As you’ve heard, poor Kosztolany’s life has expired,
and mankind, as did he with his cancerous fate,
struggles with more than one monstrous state;
with dread we wonder how we might be betrayed,
from where will new beastly ideas invade,
is there a poison brewing that soon we will face—
for readings like this, will there still be a place?
The point is, when you speak, we don’t fade,
the men remain as men are made,
the women, women, kind and free,
and all of us human, though that’s dwindling rapidly . . .
Have a seat. Kindly start to tell your tale.
We will listen, enthralled, all without fail,
and some of us will happily gaze at the sight
of a European amongst the white.
December 5, 2011
József Attila: Reménytelenül
REMÉNYTELENÜL
Lassan, tünődve
Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.
Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.
A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.
Latinovits Zoltán előadásában
Without Hope
Slowly, musingly
I am as one who comes to rest
by that sad, sandy, sodden shore
and looks around, and undistressed
nods his wise head, and hopes no more.
Just so I try to turn my gaze
with no deceptions, carelessly.
A silver axe-swish lightly plays
on the white leaf of the poplar tree.
Upon a branch of nothingness
my heart sits trembling voicelessly,
and watching, watching, numberless,
the mild stars gather round to see.
Translated by Zsuzsanna Ozsváth and Frederick Turner
Without Hope
Slowly, musingly
I am as one who comes to rest
by that sad, sandy, sodden shore
and looks around, and undistressed
nods his wise head, and hopes no more.
Just so I try to turn my gaze
with no deceptions, carelessly.
A silver axe-swish lightly plays
on the white leaf of the poplar tree.
Upon a branch of nothingness
my heart sits trembling voicelessly,
and watching, watching, numberless,
the mild stars gather round to see.
Translated by Zsuzsanna Ozsváth and Frederick Turner
*
Without Hope
Slowly, broodingly
All you arrive at in the end
is a sad, washed-out, sandy plain,
you gaze about, take it in, bend
a wise head, nod; hope is in vain.
Myself, I try to look about
nonchalantly, without pretence.
Axe-arcs shake their silver out
rippling where the aspens dance.
My heart sits on the twig of nothing,
its little body shivering, dumb.
In calm unbroken gathering,
staring, staring, the stars come.
September 9, 2011
July 6, 2011
József Attila - Harmatocska (Rosée)
Guggolva ringadoz
a málnatő, meleg
karján buggyos, zsiros
papiros szendereg.
Lágy a táj, gyöngy az est;
tömött, fonott falomb.
Hegyek párája rezg
a halmokon s dalom.
Hát dolgoztam hiven,
zümmögve, mint a rét.
Milyen könnyű a menny!
A műhely már sötét.
Fáradt meg együgyű,
vagy tán csak jó vagyok
s reszketek, mint a fű
és mint a csillagok.
1929 aug.
✹
ROSÉE
Un framboisier accroupi
Se balance et, sur la branche,
En boule dort à demi
Un papier gras qui se penche.
Soir de perle, doux tableau,
Les feuillages s'entrelacent;
Avec la brume plus haut,
Mon chant tremble dans l'espace.
Bourdonnant comme le pré,
J'ai travaillé sans relâche.
Que le ciel est donc léger!
L'atelier sombre à la tâche.
Je suis las, un peu béat,
Ou bon seulement peut-être.
Je bats comme l'herbe bat,
L'étoile qui vient de naître.
1929
Adaptation: Eugéne Guillevic
ROSÉE
Accroupi, se balance
Un framboisier. Sur lui,
Un papier gras poursuit
Sa douce somnolence.
Feuillages s'enlaçant!
Beau soir de perle fine!
Brume sur la colline
Où plane aussi mon chant!
Bourdon dans la prairie,
Sans trève j'ai trimé.
Que le ciel est léger
Sur ma forge assombrie!
Je suis las, un peu sot...
- Ou bon, que vous en semble? -
Comme l'herbe je tremble
Et l'étoile, là-haut...
ROSÉE
Accroupi, se balance
Un framboisier. Sur lui,
Un papier gras poursuit
Sa douce somnolence.
Feuillages s'enlaçant!
Beau soir de perle fine!
Brume sur la colline
Où plane aussi mon chant!
Bourdon dans la prairie,
Sans trève j'ai trimé.
Que le ciel est léger
Sur ma forge assombrie!
Je suis las, un peu sot...
- Ou bon, que vous en semble? -
Comme l'herbe je tremble
Et l'étoile, là-haut...
Adaptation: Jean Rousselot
________
A vers születéséről rendelkezünk szemtanúi vallomással. Németh Andor is, felesége is beszámol az esetről. Németh Andorné így: „Volt úgy, hogy nem maradtunk a Japánban. Egy tavaszi vasárnap délután elhatároztuk, hogy egészséges életet élünk, sétálunk egy nagyot. Gyalog mentünk át Budára, a Lánchídon keresztül. De a nagy sétából amit tervbe vettünk, csak ennyi lett. A Horváth-kertben már megállapodtunk, leültünk a tejcsarnokban, kávét rendeltünk. Attila papírt szedett elő, verset kezdett írni. Sokáig ültünk ott. Estefelé elkészült a verssel. Olvasd fel, Attila – sürgettük....
.
June 6, 2011
T.Mann - H.Hesse - József A.
József Attila
THOMAS MANN ÜDVÖZLÉSE
Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” –
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyot szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj –
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol –
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
– s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” –
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyot szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj –
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol –
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
– s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.
1937. január eleje
Welcome for Thomas Mann 
Thomas Mann és József Attila
Budapest, Magyar Színház, 1937. január 13.
Fotó: Escher Károly
translated by Zsuzsanna Ozsváth and Frederick Turner
just as a tired child when put to bed
and tucked in snug, a stubborn sleepy-head,
still begs `Don't go away, tell me a story'
(lest night should fall on him in sudden fury),
and while his little heart, congested, pants,
and even he knows not just which he wants,
the story, or your stay; may we prevail
on you to sit with us and tell a tale.
Tell us the old story, we won't forget,
how you've been with us always, will be yet,
how we are with you, an imparted whole,
whose cares are worthy of a human soul.
You know it well, the poet never lies;
tell the full truth, not only that which is,
tell of that light which flames up in our brain:
when we're apart, in darkness we remain.
As Hans Castorp through Madame Chauchat's flesh,
let us tonight see through ourselves afresh,
your words, like pillows, muffle out the din -
tell us the joy of beauty, and the pain,
lifting our hearts from mourning to desire.
We've laid poor Kosztolányi in the mire,
and on mankind, as cancer did on him,
horrible monster-states gnaw limb by limb,
and we, aghast, ask what's the next disease,
whence fall new wolfish ideologies,
what newer poison boils within our blood -
how long, and where, you can still read aloud?...
So. When you speak, we must not lose our flame,
we men should still be men in more than name,
and women still be women - lovely, free -
because true humans daily cease to be...
Sit down. Start our favourite story - please.
We'll listen; happy he who only sees
your face among our race of evil will,
to know there's one true European still.
---
Welcome to Thomas Mann
translated by Vernon Watkins
Just as the child, by sleep already possessed,
Drops in his quiet bed, eager to rest,
But begs you: "Don't go yet: tell me a story,"
For night this way will come less suddenly,
And his heart throbs with little anxious beats
Nor wholly understands what he entreats,
The story's sake or that yourself be near,
So we ask you: Sit down with us: make clear
What you are used to saying: the known relate,
That you are here among us, and our state
Is yours, and that we all 'are here with you,
All whose concerns are worthy of man's due.
You know this well: the poet never lies.
The real is not enough; through its disguise
Tell us the truth which fills the mind with light
Because, without each other, all is night.
Through Madame Chauchat's body Hans Castorp sees:
So train us to be our own witnesses.
Gentle your voice, no discord in that tongue;
Then tell us what is noble, what is wrong,
Lifting our hearts from mourning to desire.
We have buried Kosztolányi: cureless, dire,
The cancer on his mouth grew bitterly,
But growths more monstrous gnaw humanity.
Appalled we ask: More than that went before,
What horror has the future yet in store?
What ravening thoughts will seize us for their prey?
What poison, brewing now, eat us away?
And, if your lecture can put off that doom,
How long may you still count upon a room?
Ah, do but speak, and we can take heart then.
Being men by birthright, we must remain men,
And women, women, cherished for that reason,
All of us human, though such numbers lessen.
Sit down, please. Let your stirring tale be said.
We are listening to you, glad, like one in bed,
To see to-day, before that sudden night,
A European mid people barbarous, white.
*****
Részlet Thomas Mann, Hermann Hesséhez írott leveléből
Sanary sur Mer, 1933. júl. 31.
"A németországi hírek – csalás, az erőszak, a nagy "történelem" ostoba színlelése azzal a sok aljas kegyetlenséggel – újra meg újra borzadállyal, megvetéssel és undorral töltenek el. Engem a "kék szemű lelkesedés", amiről írt, sem tud meghatni. Úgy gondolom, hogy ez a mérhetetlen ostobaság nem engedhető meg. Számomra elkerülhetetlennek tűnik egy rettenetes polgárháború. És ahogy azt Matthias Claudiusunk mondja, "s én félek, engem sújt majd vétke" mindabban, ami megtörtént, ami történik, és ami történni fog."
Szabó Ágnes fordítása
Szabó Ágnes fordítása
St. Moritz, 1932
Hermann Hesse levele Thomas Mann hetvenötödik születésnapjára
1950. június
/részlet/
"...mindkettőnknek nehéz és sokszor sötét utat kellett bejárnia, nemzeti hovatartozásunk látszatvédettségéből elindulva az elmagányosodáson és kirekesztettségen át a tiszta és kissé hűs levegőjű világpolgárságig, egy olyan világpolgárságig, amelynek az Ön számára teljesen más az arca, mint számomra, és amely mégis sokkal szorosabb és megbízhatóbb kötelék közöttünk mindannál, ami akkoriban erkölcsi és politikai ártatlanságunkban közös lehetett bennünk.
Időközben megöregedtünk, akkori útitársaink közül kevesen maradtak életben. És most Ön a hetvenötödik születésnapját ünnepli, és én együtt ünnepelek Önnel, háládatosan mindazért, amit költött, gondolt és elszenvedett, háládatosan okos és varázslatos, kérlelhetetlen és játékos prózájáért, háládatosan annak a szeretetnek, szívmelegségnek és odaadásnak a forrásáért, melyet egykori honfitársai által oly szégyenletesen kevéssé ismertek fel, melyből életműve fakadt, a hűségért, melyet megőrzött nyelvében, tisztességes és meleg érzületéért, melyről azt remélem, hogy az új világpolitikai erkölcs, egy új világlelkiismeret elemeként igaznak bizonyul majd életünk után is..."
Időközben megöregedtünk, akkori útitársaink közül kevesen maradtak életben. És most Ön a hetvenötödik születésnapját ünnepli, és én együtt ünnepelek Önnel, háládatosan mindazért, amit költött, gondolt és elszenvedett, háládatosan okos és varázslatos, kérlelhetetlen és játékos prózájáért, háládatosan annak a szeretetnek, szívmelegségnek és odaadásnak a forrásáért, melyet egykori honfitársai által oly szégyenletesen kevéssé ismertek fel, melyből életműve fakadt, a hűségért, melyet megőrzött nyelvében, tisztességes és meleg érzületéért, melyről azt remélem, hogy az új világpolitikai erkölcs, egy új világlelkiismeret elemeként igaznak bizonyul majd életünk után is..."
_____________
"KEDVES ÉS TISZTELT BARÁTOM", Hermann Hesse és Thomas Mann levelezése
Cartaphilus, 2006 April 11, 2011
József Attila
(11 April 1905 – 3 December 1937)
ÓDA
1
Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifjú nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz –
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.
Nézem a hegyek sörényét –
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
– amint elfut a Szinva-patak –
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.
2
Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!
3
Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.
4
Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?
S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...
Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját –
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!
Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!
Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong –
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.
5
Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.
De addig mind kiált –
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...
(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)
(Mellékdal)
(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)
József Attila, 1929. július
Links:
Links:
- Selected poems by Attila József (Globusz)
- József Attila: 40 poems (Babel Web Anthology)
- Attila József: Poems- Ed. Thomas Kabdebo
- Attila József: Poems - Tr. by Zsuzsanna Ozsváth and Frederick Turner (The Hungarian Quarterly)
- Five Poems (Exquisite Corpse)
- DANS CETTE BANLIEUE - 50 poemes hongrois du XXème siècle (ECR)
- ATTILA JÓZSEF ET LE CANON LITTERAIRE HONGROIS (György Tverdota)
- Einige Gedichte von Attila József
- József Attila összes költeménye (MEK)
- József Attila: Szabad-ötletek jegyzéke
- Több mint 200. tanulmány a költő és a költemények jobb megismeréséhez és megértéséhez.
- J.A. a Wikipédián
- Versek - Audió
- József Attila fotókiállítás (PIM, 2005)
- Képek / Photos (József Attila Társaság / PIM)
ODE
1
I am alone on these glittering crags.
A sinuous breeze
floats delicious, the infant summer's
suppertime simmer and ease.
I school my heart into this silence.
Not so arduous–
All that is vanished is aswarm in me,
my head is bowed, and my hand is
vacuous.
A sinuous breeze
floats delicious, the infant summer's
suppertime simmer and ease.
I school my heart into this silence.
Not so arduous–
All that is vanished is aswarm in me,
my head is bowed, and my hand is
vacuous.
I see the mane of the mountain–
each little leafvein
leaps with the light of your brow.
each little leafvein
leaps with the light of your brow.
The path is quite deserted,
I see how your skirt is floated
in the wind's sough.
Under the tender, the tenuous bough
I see you shake out your hair, how it clings,
your soft, trembling breasts; behold
–just as the Szinva-stream glides beneath–
the round white pebbles of your teeth,
and how the welling laughter springs
tumbling over them like fairy gold.
I see how your skirt is floated
in the wind's sough.
Under the tender, the tenuous bough
I see you shake out your hair, how it clings,
your soft, trembling breasts; behold
–just as the Szinva-stream glides beneath–
the round white pebbles of your teeth,
and how the welling laughter springs
tumbling over them like fairy gold.
2
Oh how much I love you, who've given
speech to both the universes:
the heart's caves, its trickweaving deepenings,
sly involute lonelinesses–
and starry heaven.
As water glides from its own thunderous fall
you fly from me and we are cleft and parted,
whilst I, among the mountains of my life, still call,
still kneel, and sing, and raise the echo with my cry,
slamming against the earth and sky,
that I love you, step-nurse, mother-hearted!
speech to both the universes:
the heart's caves, its trickweaving deepenings,
sly involute lonelinesses–
and starry heaven.
As water glides from its own thunderous fall
you fly from me and we are cleft and parted,
whilst I, among the mountains of my life, still call,
still kneel, and sing, and raise the echo with my cry,
slamming against the earth and sky,
that I love you, step-nurse, mother-hearted!
3
I love you as a child his mother's breast,
as the dumb caves their own bottomlessness,
as halls the light that shows them best,
as the soul loves flame, as the body rest!
I love you as we who marked for death
love the moments of their living breath.
as the dumb caves their own bottomlessness,
as halls the light that shows them best,
as the soul loves flame, as the body rest!
I love you as we who marked for death
love the moments of their living breath.
Every smile, every word, every move you make,
as falling bodies to my earth, I press;
as into metal acids eat and ache,
I etch you in my brains with instinct's stress,
beautiful shapeliness,
your substance fills the essence they partake.
as falling bodies to my earth, I press;
as into metal acids eat and ache,
I etch you in my brains with instinct's stress,
beautiful shapeliness,
your substance fills the essence they partake.
The moments march by, clattering and relentless,
but in my ears your silence lies.
Even the stars blaze up, fall, evanesce,
but you're a stillness in my eyes.
The taste of you, hushed like a cavern-pool,
floats in my mouth, as cool;
your hand, upon a water-glass,
veined with its glowing lace,
dawns beautiful.
but in my ears your silence lies.
Even the stars blaze up, fall, evanesce,
but you're a stillness in my eyes.
The taste of you, hushed like a cavern-pool,
floats in my mouth, as cool;
your hand, upon a water-glass,
veined with its glowing lace,
dawns beautiful.
4
Ah, what strange stuff is this of which I'm made,
that but your glance can sculpt me into shape?--
what kind of soul, what kind of light or shade,
what prodigy that I, who have long strayed
in my dim fog of nothingness unmade,
explore your fertile body's curving scape?
that but your glance can sculpt me into shape?--
what kind of soul, what kind of light or shade,
what prodigy that I, who have long strayed
in my dim fog of nothingness unmade,
explore your fertile body's curving scape?
–And as the logos flowers in my brain,
immerse myself in its occult terrain! . . .
immerse myself in its occult terrain! . . .
Your capillaries, like a bloodred rose,
ceaselessly stir and dance.
There that eternal current seethes and flows
and flowers as love upon your countenance,
to bless with fruit your womb's dark excellence.
A myriad rootlets broider round
and round your stomach's tender ground,
whose subtle threadings, woven and unwound,
unknit the very knot whereby they're bound,
that thus thy lymphy cellbrood might abound,
and the great, leaved boughs of thy lungs resound
their whispered glory round!
ceaselessly stir and dance.
There that eternal current seethes and flows
and flowers as love upon your countenance,
to bless with fruit your womb's dark excellence.
A myriad rootlets broider round
and round your stomach's tender ground,
whose subtle threadings, woven and unwound,
unknit the very knot whereby they're bound,
that thus thy lymphy cellbrood might abound,
and the great, leaved boughs of thy lungs resound
their whispered glory round!
The eterna materia goes marching on
happily through your gut's dark cavern-cells,
and to the dead waste rich life is given
within the ardent kidneys' boiling wells!
happily through your gut's dark cavern-cells,
and to the dead waste rich life is given
within the ardent kidneys' boiling wells!
Billowing, your hills arise, arise,
constellations tremble in your skies,
lakes, factories work on by day and night,
a million creatures bustle with delight,
millipede,
seaweed,
a heartless mercy, gentle cruelty,
your hot sun shines, your darkling north light broods,
in you there stir the unscanned moods
of a blind incalculable eternity.
constellations tremble in your skies,
lakes, factories work on by day and night,
a million creatures bustle with delight,
millipede,
seaweed,
a heartless mercy, gentle cruelty,
your hot sun shines, your darkling north light broods,
in you there stir the unscanned moods
of a blind incalculable eternity.
5
So falls in clotted spatters
at your feet this blood,
this parched utterance.
Being stutters;
law is the only spotless eloquence.
My toiling organs, wherein I am renewed
over and over daily, are subdued
to their final silence.
at your feet this blood,
this parched utterance.
Being stutters;
law is the only spotless eloquence.
My toiling organs, wherein I am renewed
over and over daily, are subdued
to their final silence.
But yet each part cries out–
O you who from the billioned multitude,
O you unique, you chosen, wooed
and singled out, you cradle, bed,
and grave, soft quickener of the dead,
receive me into you.
O you who from the billioned multitude,
O you unique, you chosen, wooed
and singled out, you cradle, bed,
and grave, soft quickener of the dead,
receive me into you.
(How high is this dawn-shadowy sky!
Armies are glittering in its ore.
Radiance anguishing to the eye.
Now I am lost, I can no more.
Up in the world I hear it batter,
my heart's old roar.)
Armies are glittering in its ore.
Radiance anguishing to the eye.
Now I am lost, I can no more.
Up in the world I hear it batter,
my heart's old roar.)
6
(Envoi)
(Now the train's going down the track,
maybe today it'll carry me back,
maybe my hot face will cool down today,
maybe you'll talk to me, maybe you'll say:
maybe today it'll carry me back,
maybe my hot face will cool down today,
maybe you'll talk to me, maybe you'll say:
Warm water's running, there's a bath by and by!
Here is a towel, now get yourself dry!
The meat's on the oven, and you will be fed!
There where I lie, there is your bed.)
Here is a towel, now get yourself dry!
The meat's on the oven, and you will be fed!
There where I lie, there is your bed.)
(1933)
József Attila 1930-ban
1
Me voici sur ce rocher scintillant.
La brise légère
Du jeune été s'élève de la terre
Comme la chaleur d’un souper charmant.
J’habitue mon cœur au silence, et vraiment,
Ce n’est pas très difficile...
Ce qui s’est évanoui se rassemble autour de moi,
Ma tête s’incline, et mes doigts
S’abandonnent, dociles.
Je contemple la crinière des monts.
Chaque fleur qui frissonne
Fait vibrer l’éclat de ton front.
Sur la route, personne, personne...
Je vois ta robe
Flotter au vent;
Sous les frêles branches,
Je vois ta chevelure qui se penche
Et de tes seins le doux tressaillement;
Puis, de la rivière Szinva, qui va courant,
Je vois de nouveau surgir
Sur les petits galets de tes dents
Un féerique sourire.
2
Oh combien je t’aime, toi
Qui as réussi à faire parler à la fois
La solitude intrigante, capable,
Aux tréfonds même du cœur, de fomenter des cabales,
Et l’univers tout entier!
Toi qui, telle une cascade fuyant son propre fracas,
Me quittes pour continuer ton cours sans hâter le pas,
Tandis que moi, demeuré sur les cimes de ma vie,
Face aux lointains, je crie
En continuant de me débattre:
“Je t’aime, ô ma douce marâtre!”
3
Je t’aime comme l’enfant aime sa mère,
Comme les cavernes aiment leurs profondeurs,
Je t’aime comme les salles aiment la lumière,
L’esprit la flamme, et le corps le repos réparateur.
Je t’aime, comme aiment vivre les mortels
Avant que le néant ne viennent les saisir.
Comme la terre accueille l’objet tombé sur elle.
J’accueille tes paroles, tes gestes, tes sourires.
Comme l’acide creuse le métal,
Mes instincts m’ont creusé pour que tu t’y installes.
Apparition belle et charmante,
Tu combles l’essentielle faim qui me tourmente.
Les instants passent dans une trépidation continuelle,
Mais toi, tu restes muette dans mes oreilles.
Les étoiles s’allument et tombent des cieux,
Mais toi tu brilles à demeure dans mes yeux.
Ta saveur comme le silence dans un gouffre,
Flotte toujours dans ma bouche.
Parfois ta main, tenant un verre d’eau,
M’apparaît avec son réseau de veines,
Comme surgie d’une brume incertaine.
4
En quoi suis-je donc construit,
Que ton regard me perce et me transforme ainsi?
Quelle âme est la mienne?
Quelle lumière, quel miraculeux phénomène
Me permettent de traverser le brouillard du néant
Pour explorer les pentes de ton corps fécond?
Comme le Verbe dans l’esprit qui s’ouvre, je descends
Dans les mystères de ton être charnel.
J’y vois, ainsi que des buissons, les méandres de ton sang
Trembler sans cesse,
Chargés d’un courant éternel
Qui fait éclore sur ton visage et qui mûrit
Dans ta matrice un fruit béni.
De ton estomac, l’aire sensible
Est brodée de mille racines imperceptibles
Dont les fils légers se nouent et se dénouent
Pour que l’essaim de tes humeurs en toi se répande partout,
Et que le bel arbuste de tes poumons feuillus
Puisse chanter un hymne à sa propre gloire.
Heureuse, l’immortelle matière poursuit son chemin
Dans le tunnel de tes intestins.
Vivant et riche en est le sédiment
Dans les puits artésiens de tes freins jaillissants.
En toi s’élèvent d’ondulantes collines,
Tremblent des voies lactées;
En toi des lacs bouillonnent et tournent des usines,
En toi s’affairent, comme la cruauté et la bonté,
Des milliers d’animaux vivants,
Des insectes,
Des lianes.
En toi luit le soleil,
En toi une triste aurore boréale veille.
En toi la substance erre sans se lasser
Une inconsciente éternité.
5
Comme des caillots
De sang, ces mots
Tombent devant toi.
L’existence bégaie.
Seules parlent purement les lois...
Mes organes industrrieux qui m’enfantent de nouveau
Chaque jour, se préparent déjà, je le sais,
A se taire à jamais.
Mais ils clameront tous, jusqu’à l’heure de ma fin:
O toi qui fus choisie parmi la multitude
De deux milliards d’êtres humains,
O toi, l’unique! O toi, doux berceau!
Vivante couche! Puissant tombeau!
Accueille-moi dans ton sein!
(Ce plein-cintre du petit jour, comme il est haut!
Des armées brillent au cœur de ces métaux.
Mes yeux sont éblouis par la vive clarté;
Je suis perdu, je crois,
Et j’entends mon cœur battre de l’aile et claquer
Au-dessus de moi.)
(Chanson subsidiaire)
Le train m’entraîne. Je viens te rejoindre.
Dès aujourd’hui, qui sait, je peux t’atteindre...
Alors, le feu de mon front s’éteindra.
Mais, tout bas, peut-être, tu me diras:
Va donc prendre un bain; j’ai ouvert l’eau tiède,
Pour te sécher voilà une serviette.
Si tu as faim, la viande est à chauffer.
Ton lit est toujours où je suis couché.
(Jean Rousselot)
József Attila, c. 1932
Subscribe to:
Posts (Atom)