Pages

Showing posts with label Kosztolányi Dezső. Show all posts
Showing posts with label Kosztolányi Dezső. Show all posts

April 9, 2014

Kosztolányi Dezső (1885. márc. 29. - 1936. nov. 3.)

Kosztolányi Dezső, 1924 körül
Fotó: Rónai Dénes

Politika

Beh jó volt hajdan lehúnyni a szemem,
s gondolni elalvás előtt az emberekre.

De láttam aztán őket együtt, együtt:
egy sziklaperemre hajtották a szekeret,
hajrázva vontatták, szilaj tüzérlovakkal,
föl a meredélyre az emberiségnek
szent szekerét, s mindenki kiáltott,
félre, ti gyávák, föl-föl előre.
Verték a lovakat, véres ostorokkal,
vérzett a tomporuk, vérzett a csüdjük,
és vérzett az emberek szeme is.

Majd láttam aztán őket újra együtt:
kikapták a gyeplőt a vad gyilkosok kezéből,
s húzták lefelé, a szent szekeret
le a porba, piszokba, a semmi szemétbe,
míg lerogyott egy bűz-pocsolyába,
békák, dögök közé, és ott rekedt meg.
Verték a lovakat, kantárral, hevederrel,
sáros lett a fejük, a szügyük, a hátuk,
és sáros lett az emberek szeme is.

Most már nem tudok elaludni, de ébren lenni sem,
félek az éjben és félek a fényben,
jajgatva tusakszom, gyűlöljek, szeressek?
Ha pedig valaki kérdi, hogy míly párthoz tartozom,
úgy nézek rá, mint ki idegen csillagról való.

Egyedül megyek az utcán.
Lehajtom a fejem és sírok.

1929 (?)
________________
Kosztolányi Dezső összes versei, 653. oldal
Osiris, Budapest, 2002
+


August 11, 2012

Kosztolányi Dezső (1885-1936)

 Kosztolányi Dezső  és Botfai Hüvös László szobrászművész  Bp., 1933. 
forrás: Litera

Happiness


Now — said Kornél Esti and I was all ears — we all dream of being happy some day. What do we have in mind when we say this? Probably something permanent, substantial, enduring. For instance, a palatial villa by the sea, with a peaceful garden, a wife, children, a family; perhaps money, or glory. This is idle nonsense. These are images from our childhood. True, they come equally to mind now if we try to picture happiness, because in our daydreams we remain forever children. But this is just a fairytale, a timeless, insubstantial fantasy. This villa, like the palaces in fairytales, has no floor-plan, no mortgage, and no local taxes are paid on it. The wife we picture to ourselves has neither body nor soul and we have no real relationship with her. The children of our imagination never catch measles or come home with bad reports from school. As for glory: we aspiring writers daren't admit it amounts largely to haggling with publishers, which gets us so agitated we can't eat afterwards. These images, then, have no substance and that is what makes them so appealing.

There is certainly such a thing as happiness. But it is quite, quite different. Even I can recall some moments when I was happy. When, you ask, was I happiest? Well, I can tell you, if you wish.

A couple of years ago — it was the end of October — I had to go on a long journey. I packed the night before and went to bed. The train was due to leave in the morning. I couldn't sleep, even though I'd had several sleepless nights. I tossed and turned. Suddenly I felt a stab of pain in the small of my back. I took my temperature: it was high. I would have given a great deal not to have had to travel the next day, but there was no putting it off. As day dawned I was filled with a sense of dread that I would never come home. It was a soggy, dark autumn. The hapless train was waiting for me, with its sodden, miserable carriages. Its corridors rang hollow and even inside its carriages there shivered only the odd, pallid passenger, as if the entire train were under some evil spell. Alone in my carriage I looked out on the mist rising above the fields. The air was black, the highways yellow. We stopped at a station and a peasant lad ran the length of the train, barefoot in the pouring rain, with a jug and cup, shouting "Fresh water! Fresh water!" The world-weary guard barely glanced at my ticket. Instead of a greeting, he gave me a sigh. The nightmare continued over the border. Deserted stations trundled up and rolled by. A red-nosed Austrian youth with glasses, in a smuggler's capacious coat, stared at me long and hard and I stared back. A cat stole into a stationmaster's hut, as if not wanting even to see me. A thin woman stood by a sumach tree, her skirts billowing in the wind. In Germany little boys were on their way to, or from, school, laden with books, drawing pads and rulers. As I'd not had anything to eat, I lost all sense of time. I didn't know if it was the morning or afternoon. Usually I found travel amusing. You saw life, framed as a picture or a play, bereft of its content, simplified. But now life, with its empty frames, made me despair. Everything and everyone seemed pointless and desolate — the Austrian youth, the cat, the thin woman in the wind, even the German schoolboys, but above all myself. Thoughts of all my failures and sins took over my mind. Self-reproach gnawed my insides. At night in the wide sleeper I was the only one to make up a bed. A hatchet-faced conductor, like some out-of-work actor, snarled 'Good night', as if he had already decided to slit my throat the moment I fell asleep. Just in case, I took a double dose of sleeping pills. I lay half-awake for hours listening to the clanking of the train before managing to drift off. I woke up with a scream. I reached out in the dark. I had no idea where I was. My throat was parched. The radiators belched a tropical heat. I snatched on some clothes and staggered out into the corridor.

This was the moment that it began, the happiness I've mentioned, a happiness more complete and pure than ever. The train was snaking its way through romantic, pine-crested mountains. Snow was falling. Imagine! Snow, in early autumn, like some surprise or gift from heaven, and the sun was shining. It was a glorious, glittering morning. In the valley a small German town came into view. I took my suitcase and got off. I took a cab into town. Laughing children on their way to school were pelting each other with snowballs. The roofs of the houses were white. Lamps shone from the upper floors. Trams jingled their way along the streets, making a quite unusual noise, like Christmas angels. My heart pounded with joy. I took a room at the finest inn. They welcomed me with the utmost courtesy and deference, offering a room with a balcony at a very decent rate. A white-haired, tufted maid came in. She spoke in hushed tones. She brought two jugs of hot water. I went over to the window, which looked out onto the square, and stared open-mouthed for I don't know how long at the joyous fall of childhood's snow. Never before had I been so happy to be alive on this earth. Life again had meaning. I had breakfast in the languid restaurant downstairs. The table lamps with their colorful little hats made the white of the tablecloth gleam with light. A grandfather clock ticked on the wall. Butter and honey were brought to the table. I even had a soft-boiled egg, something I normally hate. Everything was wonderful, everything was marvelous, everything was desirable, inexplicably and inexpressibly beautiful.

That was the time in my life when I was happiest. Why, you ask? It's a puzzle I leave to you analysts of the psyche. I have little time for notions of repression and sublimation, for symbols of the unconscious or the subconscious. I have no wish to be autopsied while I am still alive. Let what I am remain private, whole, and mysterious. Let it continue to yield sufferings and joys uncomprehended. And when I die may it all be destroyed, like an unopened letter. Believe me, that's worth more than any amount of knowledge. What I am trying to say is that happiness is like this and nothing else. Always it blossoms in the shadow of extraordinary suffering, and it is just as extraordinary as suffering that's suddenly over. But it doesn't last long, because we grow used to it. It is a passage, an interlude. Perhaps it is no more than suffering's absence.

Translated from the Hungarian by Peter Sherwood



Rónai Dénes - Kosztolányi Dezső és családja, 1927

BOLDOGSÁG

- Nézd - figyelmeztetett Esti Kornél -, mindnyájan ábrándozunk arról, hogy valamikor boldogok leszünk. Mit képzelünk el ilyenkor? Többnyire valami állandót, szilárdat, tartósat. Például egy kastélyt a tenger partján, kertet és csöndet körötte, egy nőt, gyermekeket, családot, esetleg pénzt vagy dicsőséget. Ezek csacsiságok. Az ilyen képek kiskorunkban jelennek meg előttünk. Igaz, ma is megjelennek, ha a boldogságról képzelődünk, mert igazi és éber álmainkban mindig csecsemők maradunk. A mese ez, az örök és légüres mese. Ennek a kastélynak, akár a mesebeli kastélynak, nincs tervrajza, átírási költsége, adólapja. A nő, akit magunk elé festünk, testtelen és lélektelen, nem is vagyunk vele semmiféle viszonyban. A gyermekek, akiket álmodunk, sohase betegszenek meg kanyaróban, és sohase hoznak haza rossz bizonyítványt. A dicsőségről pedig nem merjük megállapítani, hogy a valóságban nagyobbrészt a kiadókkal való tárgyalásokból áll, melyek annyira fölizgatnak bennünket, hogy később ebédelni se tudunk.

- Szóval ezek a képek tartalmatlanok, és ezért csábítók.

- Természetesen, van boldogság. De az merőben más. Magam is emlékszem néhány boldog percemre. Hogy mikor voltam legboldogabb? Hát elbeszélhetem, ha akarod.

Egy-két évvel ezelőtt, október végén nagy útra kellett mennem. Este csomagoltam, és lefeküdtem. Vonatom reggel indult. Nem tudtam aludni, noha már több álmatlan éjszaka volt mögöttem. Hánykolódtam a párnákon. Egyszerre a hátam közepén nyilallást éreztem. Megmértem magam. A hőmérő lázat mutatott. Sok mindent adtam volna, ha ezt az utazást elhalaszthatom. De nem lehetett. Amikor megvirradt, balsejtelem fogott el, hogy nem térek többé haza. Lucskos, sötét ősz volt. A vonat ázott, síró kocsijaival kedvetlenül várakozott rám. Kongó folyosóin senki se járt, fülkéiben is csak elvétve ült egy-egy fázó, sápadt utas, mintha az egész szerelvényt elátkozták volna. Magányos szakaszomból néztem a füstölgő mezőket. A levegő fekete volt, az országutak sárgák. Valamelyik állomáson egy mezítlábas parasztfiúcska végigszaladt a kocsik mellett kannájával meg a poharával, s a szakadó esőben ezt kiáltotta: "Friss vizet tessék." Életunt kalauz vizsgálgatta körutazási jegyeimet. Köszönés helyett sóhajtott. A lidércnyomás a határon túl is folytatódott. Elhagyott pályaudvarok gurultak elém. Malaclopó köpenyben valami vörös orrú, szemüveges osztrák ifjonc meredt rám hosszan, s én is őrá. Egy macska surrant be az állomásfőnök szobájába, mintha látni se akarna. Sovány asszony állt egy ecetfa mellett, s szoknyáit fújta a szél. Németországban kisdiákok mentek az iskolába, vagy jöttek onnan, könyvekkel, rajztömbbel, fejesvonalzóval. Minthogy semmit sem ettem, időérzékem elveszett. Nem tudtam, reggel van-e vagy délután. Egyébként az utazás szórakoztatni szokott. Az életet látom mint képet és színjátékot, tartalmától megfosztva, leegyszerűsítve. Ezúttal azonban az élet kétségbeejtett az üres kereteivel. Minden és mindenki céltalannak és kietlennek tetszett, az osztrák ifjonc, a macska, a sovány asszony a szélben, a német iskolásfiúk is, elsősorban pedig én magam. Eszembe jutottak balsikereim és bűneim. Önvád marcangolt. Éjjel a hosszú hálókocsiban csak én váltottam ágyat. Egy gonosz arcú ellenőr, aki valami facér színésznek látszott, gúnyosan kívánt jó éjszakát, mintha már előre elhatározta volna, hogy első álmomban borotvával vágja át a torkom. Mindenesetre dupla adag altatót vettem be. Órákig félébren hallgattam a vonat zakatolását, aztán elaludtam. Ordítva riadtam föl. Tapogatództam a sötétben. Nem tudtam, hová kerültem. Torkom, orrom kiszáradt. A fűtőtestek afrikai hőséget árasztottak. Valamit magamra kaptam. Kitámolyogtam a folyosóra.

Ebben a pillanatban kezdődött az a boldogság, melyről beszéltem, az a boldogságom, melynél eddig sohasem volt teljesebb és különb. A vonat vadregényes, fenyves koszorúzta hegyek közé kanyarodott. Esett a hó. Képzeld, esett a hó, ily kora ősszel, mint valami meglepetés vagy ajándék az égből, s kisütött a nap. Csillogó reggel volt. Egy kis, német ipari város tűnt föl a völgyben. Vettem a bőröndömet, kiszálltam. Behajtattam a városba. Kacagó gyermekek az iskolába menet hógolyókkal dobálództak. A háztetők fehérek voltak. Lámpák égtek az emeleteken. Villamosok csengettyűztek, merőben ismeretlen hangon, mint a karácsonyi angyalok. Öröm dobogtatta a szívem. A legjobb fogadóban szálltam meg. Kedves tisztelettel, nagy megbecsüléssel fogadtak. Erkélyes szobát nyitottak számomra, potom áron. Fehér hajú, bóbitás szobalány lépett szobámba. Halkan beszélt. Két kancsó meleg vizet hozott. Odaálltam az ablakhoz, mely a főtérre nézett, és nem tudom meddig, szájtátva bámultam a vidám, gyermekkori hóesést. Ennyire még sohasem örültem annak, hogy a földön vagyok és élek. Az életnek újra értelme lett. Lenn, a langyos kis étteremben reggeliztem. A villanyok, melyeken színes sapkák voltak, fényt szórtak patyolat terítőmre. A falon egy családi ingaóra járt. Vajat, mézet tettek elém. Lágytojást is ettem, pedig azt különben utálom. Minden nagyszerű volt, minden csodálatos, minden kívánatos, magyarázhatatlanul és kifejezéstelenül szép.

Tehát ekkor voltam legboldogabb életemben. Hogy miért? Annak megfejtését rátok, lélekelemzőkre bízom. Én nem törődöm az elnyomott és fölszabadult okokkal, a tudattalan és tudatelőttes jelképekkel. Nem óhajtom magam fölboncolgatni, amíg élek. Hadd maradjon az, ami vagyok, zárt, egész és titkos. Okozzon nekem ezután is ilyen érthetetlen gyötrelmeket és örömöket. Halálommal pedig teljesen semmisüljön meg, mint valami fölbontatlan levél. Hidd el, ez többet ér minden tudásnál. Mindössze oda akarok kilyukadni, hogy a boldogság csak ilyen. Mindig rendkívüli szenvedés tövében terem meg, s éppoly rendkívüli, mint az a szenvedés, mely hirtelenül elmúlik. De nem tart sokáig, mert megszokjuk. Csak átmenet, közjáték. Talán nem is egyéb, mint a szenvedés hiánya.

March 29, 2011

Kosztolányi Dezső

(1885. március 29. – 1936. november 3.)

*
Magunk vagyunk
Ég a házunk.
Kék az ablakunk...
(1890)

Mint aki a sínek közé esett...

Mint aki a sínek közé esett...
És általérzi tűnő életét,
míg zúgva kattog a forró kerék,
cikázva lobban sok-sok ferde kép,
és lát, ahogy nem látott sose még:
Mint aki a sínek közé esett...
a végtelent, a távol életet
búcsúztatom, mert messze mese lett,
mint aki a sínek közé esett:
Mint aki a sínek közé esett -
vad panoráma, rémes élvezet -
sínek között és kerekek között,
a bús idő robog fejem fölött,
és a halál távolba mennydörög,
egy percre megfogom, ami örök,
lepkéket, álmot, rémest, édeset:
Mint aki a sínek közé esett.

Már néha gondolok a szerelemre 

Már néha gondolok a szerelemre.
Milyen lehet - én Istenem - milyen?
Találkoztam tán véle messze-messze,
valahol Andersen meséiben?
Komoly és barna kislány lesz. Merengő.
A lelke párna, puha selyemkendő.
És míg a többiek bután nevetnek,
virágokat hoz majd a kis betegnek.
Ágyamhoz ül. Meséskönyv a szeme.
Halkan beszél, csak nékem, soha másnak.
Fájó fejemre hűs borogatást rak.
És kacagása hegedű-zene.
Egy lány, ki én vagyok. Hozzám hasonló.
Különös, titkos és ritkán mosolygó
Az éjbe néző. Fáradt. Enyhe. Csöndes.
Csak széttekint, és szobánkba csönd lesz.

Mostan színes tintákról álmodom

Mostan színes tintákról álmodom.
Legszebb a sárga. Sok-sok levelet
e tintával írnék egy kisleánynak,
egy kisleánynak, akit szeretek.
Krikszkrakszokat, japán betűket írnék,
s egy kacskaringós, kedves madarat.
És akarok még sok másszínű tintát,
bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,
és kellene még sok száz és ezer,
és kellene még aztán millió:
tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke,
szemérmetes, szerelmes, rikitó,
és kellene szomorú-viola
és téglabarna és kék is, de halvány,
akár a színes kapuablak árnya
augusztusi délkor a kapualján.
És akarok még égő-pirosat,
vérszínűt, mint a mérges alkonyat,
és akkor írnék, mindig-mindig írnék.
Kékkel húgomnak, anyámnak arannyal:
arany-imát írnék az én anyámnak,
arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal.
És el nem unnám, egyre-egyre írnék
egy vén toronyba, szünes-szüntelen.
Oly boldog lennék, Istenem, de boldog. 

Kiszínezném vele az életem.


Oly jó ébredni

Oly jó ébredni.
          Álmom messzeszédül,
s a tegnapi szobát már láthatom,
ha fuldokolva - az álom vizébül -
a paplanomra nyújtom a karom.
Ez itt a part már.
          Ah, de szép, de szép volt
az ébredés csiklandva, tétován,
a mosdótálban a közeli égbolt,
a zongorázás a másik szobán.
Tündéri reggel. A sötét szalonba
apuska zongorázik andalogva.
Ez Mendelssohn. Álombeli ködök.
Úgy hallgatom az ajtó hasadékán
s állok a hangok közt kis ingben, némán,
mint hajnali gyöngyvirágok között.



LAMENTS OF A POOR LITTLE CHILD
/Excerpts/

Like someone who's fallen between the rails...

and re-senses his short, ephemeral life
while glowing weels are throbbing in their strife,
before his eyes wild zig-zag pictures roar
and sees, as he has never seen before:

Like someone who's fallen between the rails –
I bid farewell to life's infinite trails,
for they turn into distant fairy tales,
like someone who's fallen between the rails.

Like someone who's fallen between the rails –
wild panorama, pleasures, shrieks and wails,
between the rails and between many wheels
above my head a spent life's sorrow reels
and death roars into distance, I am grasping

for one second that which is everlasting:
butterflies, dreams, the allness with details:
like someone who's fallen between the rails.

Translation by Egon F. Kunz


I have already thought of love at times

What will she be like – oh my god – who knows?
I may have met her in some children's rhymes,
or in my Andersen book, I suppose?
I see her auburn, dreamy, serious,
her soul a silk pillow, mysterious.
While others lough, or play the imbecile,
she sits beside my bed when I am ill
and brings a rose. Her eyes are fairy tales.
The others cannot hear it when we speak.
She lays a cooling compress on my cheek.
Her laughter is a run of gypsy scales.
She is my own self. We share special traits,
rere smiles, dark secrets and peculiar ways.
Nightstruck. Mild. Tired. Silent heroine.
She comes, she looks and silence settles in.

Translation by Peter Zollman


I dream of coloured inks. Of every kind.

The yellow is the finest. Reams and reams
of letters could I write in yellow ink
to her, the little schoolgirl of my dreams.
I'd scrawl something that looks like Japanese,
then try a bird, most intricately scrolled.
And I want other colours, many more,
like bronze and silver, emerald and gold,
and then I want a hundred more, a thousand,
or rather, I will have a million:
dumb-charcoal, funny-lilac, drunken-ruby,
enamoured, chaste or brash vermilion.
I ought to have some mournful violet,
a palish blue, a brick-red-like maroon,
like shadows seeping through a stained glass window
against a black vault, in August, at noon.
In reds I want a blazing, burning one,
and blood-red, like the blood-stained setting sun
and then I'd go on writing: with a blue
to my young sister, mother will get gold,
I'd write a prayer in gold ink to my mother,
a golden dawn with golden words re-told.
I'd go on writing, in an ancient tower.
My colour set, so fine and exquisite,
would make me happy, oh my God, so happy.

I want to colour in my life with it.

Translation by Peter Zollman

 
            My dream reels in the distance
and already I see yesterday’s room,
if drowning – from the waters of dreams –
I stretch my hand out onto the quilt.
 
Already this is shore
            Ah, but lovely it was, so lovely
the ticklish hesitancy of awakening
in the washbasin the nearby vaults of Heaven,
the piano in the next room.
 
Enchanted morning. In the darkened parlor
my father dreams at the piano.
Mendelssohn. The mists and fogs of dreams.
 
Thus I listen through a crack in the door
and I stand mute in my nightshirt amidst the notes,
as amidst the lilies of the valley of dawn.

Translation by Ottilie Mulzet

More poems: here, here and here 

Kosztolányi Dezső összegyűjtött versei 

 Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső
Hajókiránduláson, 1929
  

"A SZEGÉNY KIS TROMBITÁS SZIMBOLISTA KLAPEC NYÖSZÖRGÉSEI" CÍMŰ CIKLUSBÓL


 
Mint aki halkan belelépett. 
És jönnek távol, ferde illatok 
Mint kósza lányok és hideg cselédek
Kiknek bús kontyán angyal andalog
Mint aki halkan belelépett. 
Mint aki halkan belelépett 
Valamibe... s most tüszköl s fintorog
Mint trombiták és roppant trombonok
S a holdvilágnál szédelegve ferdül
Nehéz boroktól és aranyló sertül
Úgy lépek vissza mostan életembe
Mint kisfiú, ki csendes, csitri, csempe
S látok barnát, kókuszt, koporsót, képet - 
Mint aki halkan belelépett.

November 3, 2010

Kosztolányi Dezső / II



A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

1912


(via maria0914)



Sag, willst du meine Spielgefährtin sein,
Und willst du immer, immer wieder spielen,
Willst zweisam gehn ins Düstere Hinein,
Wie Kinderherzen dich so wichtig fühlen
Und tiefernst obenan zu Tisch dich setzen,
Das Wasser und den Wein mit Maßen füllen,
Die Perlen werfen, dich am Nichts ergötzen
Und stöhnend dich in schlechte Kleider hüllen?
Willst all das spielen, all das Leben hier,
Den langen, langen Herbst, des Winters Schnee;
Ist’s möglich, Tee zu trinken stumm mit dir,
Den dampfenden, rubinrotfarbenen Tee?
Ob herzensrein zu leben du gewillt,
Zu schweigen rief, zuweilen furchterfüllt,
Wenn der November über’n Ring heran,
Der Straßenkehrer, schleicht, der alte Mann,
Vor unsrem Fenster pfeifend immerzu?
Willst Schlange spielen und das Vöglein du,
Ein Schiff, die Eisenbahn und weite Reisen,
Die Weihnacht, Träume; gute Sachen preisen?
Die glückliche Geliebte spielen, schönen
Geschmückten Friedhof vortäuschen, mit Tränen?
Sag, willst du leben, leben für und für,
Im Spiele leben, das zur Wahrheit ward?
Willst unter Blumen ruhn auf Erden hier
Und spielen, spielen auch den Todes Part?

Übersetzt von Ferdinand Klein-Krautheim





Tell me, would you like to be my playmate?
How would you like to play always and ever?
With a child's heart, looking very clever,
would you like to hide in the dark till very late?
Solemnly to sit at the head of the table
pouring out water and wine with restraint,
yet throwing around beads and pearls and be able
to enjoy trifles and clothes that look funny and quaint?
All these things that make life -- would you like to play
a snowy winter and a long-long autumn day,
together, silently, sipping our cups of tea,
with yellow steam, the drink the coulour of ruby?
With a pure, full heart, would you like to live
and between long silences sometimes to give
a sigh of fear, when this old man, November,
is strolling on the boulevards and under
our window he whistles now and again?
Would you like to play being a serpent or a bird,
a long voyage on a ship or on the train,
all the good things, a Christmas and dreams
and a happy lover, too, who only seems
to cry, who only pretends feeling blue?
To live inside a play which has become fully true,
how'd you like living like that forever and ever?
And here is a scene: between flowers you lie
on the ground... Would you like to play that we die?

Translated by Thomas Kabdebo

Kosztolányi Dezső



Kosztolányi Dezső, 1935
Fotó: Székely Aladár


Őszi reggeli 

 

Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról,
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.

*

Autumn Breakfast 

These autumn brings. Refreshing fruits
on a glass tray. Heavy, deep emerald
of grapes, pears huge and jasper-lit,
and all its lavish and refulgent gems.
A juicedrop slithers from a berry's globe
and rolls away, bright as a diamond.
This pomp is short of sympathy, serene,
perfection turning in upon itself.
Better to live. And yet, beyond, the trees
already wave their golden arms to me.

Translated by Alan Dixon 


*

Frühstück im Herbst

Der Herbst hat kühle Früchte aufgetischt
in einer Form aus Glas. Smaragden schwer
die Trauben, Jaspisglanz der Riesenbirnen,
all seine reichen Schätze strahlen hell.
Ein Wassertropfen rinnt von einer Beere
und setzt als Edelstein die Laufbahn fort.
Grandios ist dieses Fest, gelöst und distanziert,
hat die Vollendung zu sich selbst gefunden.
Mehr wert wär es zu leben. Jenseits winken
jedoch die Bäume mit der Goldhand mir.

Übersetzt von Brigitte Struzyk

*
Déjeuner d’automn

Voici ce que l’automne apporte. Des fruits frais
sur un plateau de verre. De lourds raisins,
Émeraude foncé, des poires aux reflets de jaspe,
Tous ses joyaux éclatants, somptueux.
D’une grosse baie glisse une goutte d’eau
Qui va rouler comme un brillant.
C’est cela le luxe: la perfection,
Sereine, implacable, en soi-même se mirant.
Mieux vaudrait vivre, mais là-bas, les arbres
De leur main dorée déjà me font signe.

Traduit par Eugène Guillevic
__________ 
Kosztolányi Dezső összes versei, Osiris, 1999
Fotó: axioart