Jaroslav Seifert

(Czech poet and writer, 23 September 1901 – 10 January 1986)
.

Song

We wave a handkerchief
on parting,
every day something is ending,
something beautiful's ending.

The carrier pigeon beats the air,
returning:
with hope or without hope
we're always returning.

Go dry your tears
and smile with eyes still smarting,
every day something is starting,
something beautiful's starting.

*

A Hundred Times Nothing

Maybe once more I will be driven mad
by your smile
         and on ny pillow gently as a feather
will settle girlfriend love and mother grief,
always the two together.

Maybe once more I will be driven mad
by the bugle's tune
and my hair will smell of gunpowder
as I walk like one who's dropped from the moon.

Maybe once more I will be driven mad
by a kiss:
          like a flame in a reluctant lantern I'll begin
to tremble
as it touches my skin.

But that will only be the wind on my lips
and in vain will I try
to catch its incorporeal dress
as it flits by.

*

And Now Goodbye

To all those million poems in the world
I've added just a few.
They were probably no wiser than a cricket's chirrup.
I know. Forgive me.
I'm coming to the end.

They weren't even the first footprints
in the lunar dust.
If at times they sparkled after all
it was not their light.
I loved this language.

And that which forces silent lips
to quiver
will make young lovers kiss
as they stroll through red-gilded fields
under a sunset
slower than in the tropics.

Poetry is with us from the start.
Like loving,
like hunger, like the plague, like war.
At times my verses were embarrassingly
foolish.

But I make no excuse.
I believe that seeking beautiful words
is better
than killing and murdering.

Translated from the Czech by Ewald Osers

[The Poetry of Jaroslav Seifert]

"With passion I read poetry
and loved music
and blundered, even surprised,
from beauty to beauty.
But when I first saw
the picture of a woman nude
I began to believe in miracles."

                                —from 'Autobiography'

 *

 "Szenvedélyesen faltam a verseket,

imádva ittam a zenét,

és örök ámulatban 

bolyongtam szépségtől szépségig.

És amikor először pillantottam meg

meztelen női testet,

már hittem, hogy van csoda."

—részlet az Önéletrajz c. versből, Ferencz Győző fordítása

DAL
[PÍSEN]

Fehér kendővel integet,
ki messze megy —
valakit biztos nem talál már itt az éj,
valami gyönyörű mindennap véget ér.

Kitárt szárnyakon lebeg a galamb,
a légen át, míg hazatér —
mi is megleljük mindig otthonunk,
mindegy, hogy csüggedés, remény kísér.

Töröld le könnyedet,
kisírt szemedben mosoly legyen és derű
mindennap kezdődik valami,
valami nagyszerű, valami gyönyörű.

Végh György fordítása

*

SZÁZSZOR SEMMI
[STOKRÁT NIC] 

Talán megtébolyít még egyszer engem
mosolya,
              s leülnek ágyamhoz szelíden,
kik együtt járnak mindig, mindenütt:
anyám, a Fájdalom és barátnőm, a Szerelem.

Talán megtébolyít még egyszer engem
a harci kürt szava
s hajamból puskaporszag árad
ha majd úgy megyek,
mint ki a holdból pottyant haza.

Talán megtébolyít még egyszer engem
a csók:
           s mint láng a lámpabélen
rianva rezzenek
ha majd arcomon érzem.

Csak a szél matat helyette ajkamon
s bizony, hiába
akarom megfogni kezemmel,
leng, leng és ellebeg ruhája...


Végh György fordítása


[In: Cseh Költők Antológiája, Kozmosz Könyvek, Bp., 1980]


*

ÉS ISTEN VELETEK
[A SBOHEM]

A világ vers-millióihoz
néhány strófát tettem én csupán.
Cseppet se bölcsebbeket a tücsökzenénél.
Tudom. Bocsássatok meg érte.
Mindjárt itt a vége.

Még csak az első lábnyomok se voltak
a Hold porában.
Ha olykor mégis fölragyogtak,
nem a saját fényüktől tündököltek.
Imádtam ezt a nyelvet.

S ha rábírja a néma ajkakat,
hogy megrebbenjenek,
nyomban csókra csábítja a szerelmeseket,
míg alkonyat-országban kóborolnak,
hol lassabban száll le a bukó nap,
mint a trópusokon.

Velünk a költészet kezdetektől fogva,
akár a szeretkezés,
az éhség, vagy a pestis, vagy a háború.
Verseim néha olyan gyarlók voltak,
röstellnivalóak.

De nem mentegetőzöm.
Hiszem, hogy szép szavakra lelni
különb,
mint embert mészárolni, ölni.

Garai Gábor fordítása
__________________

[Jaroslav Seifert, TALÁN RÓZSÁT HOZOK, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986]

Jaroslav Seifert

(Czech poet and writer, 23 September 1901 – 10 January 1986)
The Nobel Prize in Literature 1984 was awarded to Jaroslav Seifert "for his poetry which endowed with freshness, sensuality and rich inventiveness provides a liberating image of the indomitable spirit and versatility of man". 

.
The Song of the Nightingale
[Zpěv Slavíka] 

I am a hunter of sounds and a collector
of tape recordings.
I listen to huntsmen sounding the mort
on very short waves.
Let me show you my collection.

The nightingale’s song. It's fairly well known,
but this nightingale
is a kinsman of those to whom Neruda was listening
when he turned the heads of Prague’s young beauties.
Added to the recording is the amplified sound
of a bursting bud
as the rose petals begin to unfold.

And here are a few gloomy recordings:
A person’s death-rattle.
The recording is absolutely authentic.
The creaking of the hearse and the rhythm
of the horses’ hooves on the paving stones.
Then the solemn fanfares from the National Theatre
at Josef Hora‘s funeral.

All these I acquired by swapping.
But the tape
"Frozen earth on my mother’s coffin"
is my own recording.

Then follow Chevalier and Mistinguette,
the charming Josephine Baker
with a cluster of ostrich feathers.
Among the younger ones the graceful Greco and Mathieu
with their new recordings.

And finally you shall hear the passionate whispering
of two unknown lovers.
Yes, the words are difficult to make out,
you only hear the sighs.
And then the sudden silence
ended by another —
the moment
when tired lips are glued
to tired lips.

It is a restful moment,
not a kiss.

Yes, you may be right:
the silence after love-making
resembles death.

Translated from the Czech by Ewald Osers

[The poetry of Jaroslav Seifert]

Jaroslav Seifert

CSALOGÁNY-DAL
[Zpěv Slavíka]

Hangvadász vagyok s magnófelvételek
gyűjtögetője.
A rádióban ultrarövidhullámon
hallgatom a kürt szavát.
Nézzétek csak a gyűjteményemet.

Íme, a csalogány-dal. Igaz, elég közismert,
de ez a csalogány
abból a családból való, melyet Neruda hallgatott,
mikor a prágai széplányoknak csapta a szelet.
Ehhez a felvételhez társul
a bimbó-fakadás fölfokozott hangja,
mikor a rózsaszirmok fesleni kezdenek.

És van itt néhány szomorú felvétel.
Egy haldokló hörög.
A felvétel teljesen hiteles.
Nyikorog a gyászkocsi és
ütemesen dobog a lovak patkója az utcakövön.
Majd gyászharsonák a Nemzeti Színházból —
akkor épp Horát temették.

Ezeket cserélve szereztem.
Hanem az a szalag,
amelyen az anya koporsójára hulló fagyos rögök dübörögnek,
saját felvételem.

Aztán Chevalier és Mistinguett következik,
s a bájos Josephine Baker
strucctoll-uszállyal.
Az ifjabbak közül pedig a kecses Greco és Mathieu,
legújabb felvételeikkel.

S végül majd meghalljátok idegen szerelmesek
vágyteli suttogását.
Nem, a szavakat nem lehet érteni jól,
csak sóhajokat hallotok majd.
És hirtelen csend lesz, melynek aztán
egy sóhajtás vet véget,
                                  ez az a pillanat,
mikor a megfáradt száj rátapad
a fáradt ajakra.

Megnyugvás ez inkább,
nem is annyira csók.
Igen, meglehet igazatok van,
szeretkezés után az a rövid csönd
a halálra hasonlít.

Garai Gábor fordítása
__________________

[Jaroslav Seifert: TALÁN RÓZSÁT HOZOK, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986]