Faludy György

(September 22, 1910- September 1, 2006)

A kilencvenegyedik

Mi volna, hogyha Plátó feltámadna
s belépne hozzánk ma este, ahogy
itt ülünk a villanynál s az ablakban
gépek szállnak, mint roppant csillagok?

Anyanyelvén köszöntenők; juhsajtot
tennénk eléje, sonkát, friss tejet;
ő enne, inna, meghallgatná Bachot
s azt hinné: mi vagyunk az istenek.

Elmondanók, hogy az anyagit látja
s az jó; de hogy az élet kvalitása
borzalmas és kultúránk szétesik;

hogy idióták s lókötők vezetnek
bennünket, kik semmit se védenek meg;
s hogy itt már nincs is mit megvédeni. 

 "Én, ki megjártam mind a hat világot."

Sonnet ninety-one

What would occur if we resurrected Plato?
He would come in this evening as we sit
together by the lamplight in the window
as planes are flying round like monstrous planets.

We'd give him goat cheese, welcome him in Greek,
put before him ham and milk and bread.
He would eat and drink and listen to Bach
and think that he was with immortal gods.

Yet we would say he only sees the shell
that may look well enough, although, within,
our culture rots and life is horrible,

our leaders being idiots, fools, and brigands
who value nothing and stand up for nothing
till now there's nothing left here to defend.

Translation by Robin Skelton


.

Faludy György

(Hungarian-Jewish poet, writer, translator, September 22, 1910 - September 1, 2006) 
.

Michelangelo utolsó imája

Üllőd a föld s az égi boltra állván

oly ívet írsz karoddal, mint a nap.

Hetvenhat éve állok fenn az állvány

deszkázatán, de nem találtalak.

Vésőm alatt porladva hullt a márvány

s öklömben torzó, vagy bálvány maradt.

Nem leltelek meg, illanó szivárvány,

ki ott ragyogtál minden kő alatt.

Magam lettem vén kőtömb, száz bozótban

megszaggatott, mogorva, durva, szótlan,

de lelkemben még égi fény ragyog.

Hogy tudnám testem börtönét levetni?

Üss rám, ha tudsz vén bűnöst szeretni,

Istenszobrász! A márvány én vagyok.

(Firenze, 1935)

*

[Szobáinkban megnőtt az árnyék…]

Szobáinkban megnőtt az árnyék:        
új és új torony emelkedik       
itt évről évre a halványkék       
ég ellen. Ocsmány mindegyik.

E madárketrec-acélvázak       
lesznek majd síremlékeink,        
ha már csak szelek szirénáznak        
Torontóban. Ne bánd. Legyints:

cserepeinkben a sok tarka       
virág még egyre nő és sarjad;        
mindegyik érzi, mily nagyon

szeretik, s párkányunkon reggel       
galambok állnak lábujjhegyre       
s bekopognak az ablakon.

(Toronto, 1977)

Faludy György

Michelangelo's Last Prayer

Your anvil is the earth, and with your right arm
You span the arc of heaven like the sun.
Eight decades on this scaffolding a - lifetime -
I sought a sign of you, but there was none.

Under my chisel marble fell to stonedust,
But only torsos, idols would be born.
I found you not, elusive, radiant, sunburst,
Who glowed there pulsing under every stone.

I have myself become an ancient stone block,
Split by vines, a still, curmudgeonly old rock,
But in my soul the old flame yet burns on.

How can I shed this flesh that holds me prisoner?
Strike me, if you can love a hoary sinner,
Divine Sculptor, My God. I am the stone.

*

Sonnet 89

More and more shadow fills our rooms:
high-rises, towers, office-blocks
loom newly up, year upon year,
shutting out pale blue sky, all loathsome.

These bird cages of hard blue steel
are to become our death's memorials
when winds alone are the sirens of Toronto
and her streets. No matter. Wave your hand

in greeting now, for in our pots the flowers
bud and bloom still in their many colours,
each one of them aware how much they mean

and how much they are loved as pigeons wander
tiptoed on our windowsills each morning,
tapping upon the glass to be let in.

Translated by Robin Skelton
......................................................................................................................................................................................................................

Faludy György

.
Learn by Heart This Poem of Mine

Learn by heart this poem of mine;
books only last a little time
and this one will be borrowed, scarred,
burned by Hungarian border guards,
lost by the library, broken-backed,
its paper dried up, crisped and cracked,
worm-eaten, crumbling into dust,
or slowly brown and self-combust
when climbing Fahrenheit has got
to 451, for that's how hot
your town will be when it burns down.
Learn by heart this poem of mine.

Learn by heart this poem of mine.
Soon books will vanish and you'll find
there won't be any poets or verse
or gas for car or bus - or hearse -
no beer to cheer you till you're crocked,
the liquor stores torn down or locked,
cash only fit to throw away,
as you come closer to that day
when TV steadily transmits
death-rays instead of movie hits
and not a soul to lend a hand
and everything is at an end
but what you hold within your mind,
so find a space there for these lines
and learn by heart this poem of mine.

Learn by heart this poem of mine;
recite it when the putrid tides
that stink of lye break from their beds,
when industry's rank vomit spreads
and covers every patch of ground,
when they've killed every lake and pond,
Destruction humped upon its crutch,
black rotting leaves on every branch;
when gargling plague chokes Springtime's throat
and twilight's breeze is poison, put
your rubber gasmask on and line
by line declaim this poem of mine.

Learn by heart this poem of mine
so, dead, I still will share the time
when you cannot endure a house
deprived of water, light, or gas,
and, stumbling out to find a cave,
roots, berries, nuts to stay alive,
get you a cudgel, find a well,
a bit of land, and, if it's held,
kill the owner, eat the corpse.
I'll trudge beside your faltering steps
between the ruins' broken stones,
whispering "You are dead; you're done!
Where would you go? That soul you own
froze solid when you left your town."
Learn by heart this poem of mine.

Maybe above you, on the earth,
there's nothing left and you, beneath,
deep in your bunker, ask how soon
before the poisoned air leaks down
through layers of lead and concrete. Can
there have been any point to Man
if this is how the thing must end?
What words of comfort can I send?
Shall I admit you've filled my mind
for countless years, through the blind
oppressive dark, the bitter light,
and, though long dead and gone, my hurt
and ancient eyes observe you still?
What else is there for me to tell
to you, who, facing time's design,
will find no use for life or time?
You must forget this poem of mine.

Translated by Robin Skelton

Faludy György

TANULD MEG EZT A VERSEMET

Tanuld meg ezt a versemet,
mert meddig lesz e könyv veled?
Ha a tied, kölcsönveszik,
a közkönyvtárban elveszik,
s ha nem: papírja oly vacak,
hogy sárgul, törik, elszakad,
kiszárad, foszlik, megdagad
vagy önmagától lángra kap,
kétszáznegyven fok már elég -
és mit gondolsz, milyen meleg
egy nagyváros, mikor leég?
Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
mert nemsokára könyv se lesz,
költő se lesz és rím se lesz,
és autódhoz benzin se lesz,
és rum se, hogy leidd magad,
mivel a boltos ki se nyit,
s kivághatod a pénzedet,
mert közeleg a pillanat,
mikor képernyőd kép helyett
halálsugarat közvetít,
s mert nem lesz, aki megsegít,
ráébredsz, hogy csak az maradt
tiéd, mit homlokod megett
viselsz. Ott adj nekem helyet.
Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
s mondd el, mikor kiöntenek
a lúgtól poshadt tengerek,
s az ipar hányadéka már
beborít minden talpalat
földet, akár a csiganyál,
ha megölték a tavakat,
s mankóval jön a pusztulás,
ha fáján rohad a levél,
a forrás dögvészt gurguláz
s ciánt hoz rád az esti szél:
ha a gázmaszkot felteszed,
elmondhatod e versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
hogy elkísérjelek. Lehet,
s túléled még az ezredet,
s pár kurta évre kiderül,
mert a bacilusok dühödt
revánsa mégse sikerül,
s a technológia mohó
hadosztályai több erőt
mozgatnak, mint a földgolyó -
memóriádból szedd elő
s dúdold el még egyszer velem
e sorokat: mert hova lett
a szépség és a szerelem?
Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
hadd kísérlek, ha nem leszek,
mikor nyűgödre van a ház,
hol laksz, mert nincs se víz, se gáz,
s elindulsz, hogy odút keress,
rügyet, magot, barkát ehess,
vizet találj, bunkót szerezz,
s ha nincs szabad föld, elvegyed,
az embert leöld s megegyed -
hadd bandukoljak ott veled,
romok alatt, romok felett,
és súgjam néked: tetszhalott,
hová mégy? Lelked elfagyott,
mihelyst a várost elhagyod.
Tanuld meg ezt a versemet.

Az is lehet, hogy odafenn
már nincs világ, s te odalenn
a bunker mélyén kérdezed:
hány nap még, míg a mérgezett
levegő az ólomlapon
meg a betonon áthatol?
s mire való volt és mit ért
az ember, ha ily véget ért?
Hogyan küldjek néked vigaszt,
ha nincs vigasz, amely igaz?
Valljam meg, hogy mindig reád
gondoltam sok-sok éven át,
napfényen át és éjen át,
s bár rég meghaltam, most is rád
néz két szomorú, vén szemem?
Mi mást izenhetek neked?
Felejtsd el ezt a versemet.

(Toronto, 1980)
............................................................................................................................................................................................................................

Faludy György

(Hungarian-Jewish poet, writer, translator, September 22, 1910 - September 1, 2006)

.

A HALÁLTÁNC-BALLADA

François Villon balladája Faludy György átköltésében

Ott ült a Császár. Dús hajában
hét csillag volt a diadém.
Rabszolganépek térden állva
imádták, barna köldökén
a Göncöl forgott, válla balján
lámpásnak állt a holdkorong:
de a bohóc sírt trónja alján:
"Mit sírsz" – rivallt reá – "bolond,
nincs szív, mit kardom át ne járna,
enyém a föld!" ... S hogy este lett,
egy csontváz tántorgott eléje
s elfújta, mint a porszemet.
– Kényúrként éltünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Gót ablakában sírt az Orvos:
"Uram, nektárod merre nő,
amely ír minden kínra s melytől
meggyógyul minden szenvedő?"
S az ajtó nyílt: keszeg magiszter
táncolta végig a szobát,
kezében mély ólomkehelyből
kínálva színtelen borát:
"Igyál, e nedv hűs, mint a mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál testvér; e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."
– Kontárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

A kútkávánál állt a Gyermek,
szakadt gyolcsingecskében, s rőt
topánban, s nézte lenn a vízben
képét, mely játszani hívta őt:
... "Ha jössz: a holdleánytól este
a cukrot süvegszám kapod,
s minden pirosló reggelente
békákon ugrálunk bakot."
"Jövök már!" – szólt, s a kútvíz nyálas
siklót dagasztott zöld hasán,
míg a Halál vihogva vitte
anyjához a vörös topánt.
- Balgán játszottunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Repedt tükrénél ült a Céda:
"Hajamnak árja még veres,
miért, hogy már a régi léha
seregből senki sem keres?
Ölem még izzó csókra éhes,
mellem rózsája még kemény..."
S az ablakon röhögve lépett
be az utolsó vőlegény:
"Hopp, Sára, hopp, gyerünk a táncra,
ma: holt szerelmeid torán
hadd üljön nászlakomát a lárva
ágyékod hervadt bíborán!"
– Buján fetrengtünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Éjjel borult a háztetőkre,
s kuvikhang szólt a berken át,
midőn a Bankár útnak indult,
elásni véres aranyát.
Az útkereszten vasdoronggal
hét ördög várta s a Halál;
s mikor kardot rántott, a csontváz
fülébe súgta: "Mondd, szamár,
szamár, mit véded még a pénzed?
Meghalsz s a kincset elviszem,
s a kincs helyett eláslak téged,
akit nem ás ki senki sem."
– Kufárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Aranypárnáin ült a Dáma,
s üvöltve sírt: "ne még, ne még",
de ő már átkarolta drága
csípői karcsú, gót ívét,
"engedj csak még egy lanyha csókot,
még egy gyönggyel kivarrt ruhát,
engedj csak még egy buja bókot,
még egy szerelmes éjszakát" –
de ő, rút foltot festve mellén,
mely, mint a rákseb, egyre nőtt,
fehér testét nyakába vette
és vitte, vitte, vitte őt.
– Tunyán henyéltünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Tüzénél állt az Alkimista,
s óráját nézte, mely lejárt.
"Isten vagy ördög: egy napot még,
amíg megoldom a talányt,
a végső, nagy talányt, amerre
görebjeimnek ezre vitt,
csak egy napot még, mert megfejtem,
megfejtem holnap alkonyig."
"Nem fejted" – szólt a hang – "nem fejted"
s vállára tette jéghideg
kezét, míg felrobbant a lombik:
"Aludni mégy most, mint a többiek."
– A Titkot űztük mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Pestis-csengőkkel jött a dögvész,
s a reimsi szentegyház előtt
húsvét vasárnapján derékon
kapta a hájas Püspököt:
"Néked szereztem ezt a nótát,
gyerünk, nagyúr! Csengőm csörög –
légy pápa, vagy próféta, rózsás
hajnalködökbe öltözött,
légy szent püspök, vagy rút eretnek,
ki ég a máglya kormain,
misézhetsz lenn – én fenn nevetlek
a dómok csonka tornyain!"
– Álszentek voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

A vén Paraszt már tudta s várta
alkonytájt kinn az udvaron:
"Görnyedt testünknek nincsen ára,
s úgy halunk meg, mint a barom.
Kaszás testvér! Sovány a földünk!
könyörgöm, egyet tégy nekem:
ha elviszel, szórd szét trágyának
testemet kinn a réteken!"
Ő rábólintott s vitte lassan,
s úgy szórta, szórta, szórta szét,
mint magvető keze a búzát,
vagy pipacsot az őszi szél.
– A földbe térünk mindahányan,
s az évek szállnak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg! 

(Budapest, 1936)

*

DANSE MACABRE

After François Villon

The Emperor sat, proud and splendid,
with seven stars upon his brow.
Slave nations worshipped him on bended
knees, on his navel stood the Plough.
Above him gleamed, like alabaster,
the lighted lantern of the moon,
but, turning now towards his master,
the jester wept. "Don't cry, buffoon,
I've conquered every human being,
the world is mine." – But sure enough,
the Reaper whiffed him off, that evening,
as one removes a piece of fluff.
– We lived like despots, one and all,
and Time flew by, like April breezes.
Upon your precious blood we call:
Have mercy on our souls, Prince Jesus!

A Gothic arch reveals the Doctor.
"Oh Lord, before I reach my term,
please, help me find the holy nectar
that heals the hopeless, the infirm."
A shape appears, a gaunt professor,
to hawk his magic anodyne,
and pours out of a pewter vessel
a cupful of some hueless wine.
"Drink up, you learned nectar-seeker,
a drop will cool the fever's heat,
heal every wound. Now take this beaker,
the first sip, mind you, won't be sweet."
– We were just charlatans, we all,
and Time flew by, like April breezes.
Upon your precious blood we call:
Have mercy on our souls, Prince Jesus!

The Child stood by the well, in fraying
red sandals, staring in the deep.
Down there he saw his likeness, playing.
"Come, join the game, it's just a leap!
At nights the Moon Maids give us plenty
of gingerbread and fairy cakes,
and we can leapfrog five and twenty
young froglets when the morning breaks."
"I'm coming." – Soon a serpent wriggled
upon him in the slimy ooze.
The mother wept, but Death just giggled
and gave her two red sandal-shoes.
– We played like children, one and all,
and Time flew by, like April breezes.
Upon your precious blood we call:
Have mercy on our souls, Prince Jesus!

Her looking glass was cracked and faded.
"My hair's still auburn" said the Whore,
"my famous charms are still un-jaded
but no one wants me any more.
My sex is still a red-hot fire,
my breasts are firm, as in the past..."
And then, guffawing, an admirer
knocked on the door, the very last.
"Come, dance again, be gay and ribald,
unleash once more your scarlet arts,
a ghost shall feast upon your shrivelled,
pallidly purple private parts."
– We raped and rutted, one and all,
and Time flew by, like April breezes.
Upon your precious blood we call:
Have mercy on our souls, Prince Jesus!

As darkness shrouded roof and gable,
and waking owls began to hoot,
the Banker left his counting table
to bury his ill-gotten loot.
But at the cross-roads Death stood waiting,
with seven devils at the rear.
"Don't draw your sword, that useless plaything."
The skull was breathing in his ear:
"Your gold is mine, isn't it funny?
For you, my friend, will have to die,
yes, you'll be buried, not your money.
And who will bother, where you lie?"
– We were all usurers, we all,
and Time flew by, like April breezes.
Upon your precious blood we call:
Have mercy on our souls, Prince Jesus!

"Not yet! Not yet!" the Lady pleaded
upon her couch of gold and lace,
but willy-nilly He succeeded
and held her in a tight embrace.
"Allow a few more languid kisses,
another pearl-embroidered dress,
a few more gallant artifices,
another night of lustfulness."
But He befouled her breasts, to smoulder,
to burn like cancer, deep inside,
then slung the white corpse on his shoulder
and took her to a ghostly ride.
- We lounged in luxury, we all,
and Time flew by, like April breezes.
Upon your precious blood we call:
Have mercy on our souls, Prince Jesus!

The Alchimist stood by his fire,
his hour-glass was running low.
"Devil or God, grant my desire:
give one more day before I go.
I need one more conclusive trial
to save mankind from Adam's curse,
and solve, inside my crystal vial,
the secret of the universe."
"No more delay, and no more testing."
An icy voice came from the deep.
The vial blew up. "Time for resting.
Go, sleep where all the others sleep."
– We sought the secret, one and all,
and Time flew by, like April breezes.
Upon your precious blood we call:
Have mercy on our souls, Prince Jesus!

In Rheims, before the Easter service
the plague arrived, bells and the rest.
The flabby Bishop in his surplice
was first to meet the deadly guest.
"I wrote this tune for you, my father,
let's dance to it, great Monsignor.
Be pope, or be a prophet rather,
wrapped in the mists of mystic lore,
be heretic or join the friars,
burn on the stake or go to mass:
from high above, from lofty spires,
I laugh at you, self-righteous ass."
– We were all hypocrites, we all,
and Time flew by, like April breezes.
Upon your precious blood we call:
Have mercy on our souls, Prince Jesus!

The Peasant was prepared and willing,
as dusk descended from the east.
"Our life is cheap, the work is killing,
we toil and end up like a beast.
But brother Reaper, grant a favour:
you know, our soil is very poor,
so, when you take my spent cadaver,
please spread it here, it's good manure."
Death nodded: "Yes." And walked much slower,
to scatter him with gentle care,
as seed is scattered by the sower,
or poppies by the autumn air.
– We all return to earth, we all,
and Time just flies, like April breezes.
Upon your precious blood we call:
Have mercy on our souls, Prince Jesus! 

............................................................................................................................................................................................................................