T. S. Eliot - The Ad-dressing of Cats

Brassaï: Chat au rideau de dentelle (1937) / RMN

You've read of several kinds of Cat,

And my opinion now is that

You should need no interpreter

To understand their character.

You now have learned enough to see

That Cats are much like you and me

And other people whome we find

Possessed of various types of mind.

For some are sane and some are mad

And some are good and some are bad

And some are better, some are worse -

But all may be described in verse.

You've seen them both at work and games,

And learnt about their proper names,

Their habits and their habitat:

But

How would you ad-dress a Cat?

So first, your memory I'll jog,

And say: A CAT IS NOT A DOG.

Now Dogs pretend they like to fight;

They often bark, more seldom bite;

But yet a Dog is, on the whole,

What you would call a simple soul.

Of course I'm not including Pekes,

And such fantastic canine freaks.

The usual Dog about the Town

Is much inclined to play the clown,

And far from showing too much pride

Is frequently undignified.

He's very easily taken in -

Just chuck him underneath the chin

Or slap his back or shake his paw,

And he will gambol and guffaw.

He's such an easy-going lout,

He'll answer any hail or shout.

Again I must remind you that

A Dog's a Dog - A CAT'S A CAT.

With Cats, some say, one rule is true:

Don't speak till you are spoken to.

Myself, I do not hold with that -

I say, you should ad-dress a Cat.

But always keep in mind that he

Resents familiarity.

I bow, and taking off my hat,

Ad-dress him in this form: O CAT!

But if he is the Cat next door,

Whom I have often met before

(He comes to see me in my flat)

I greet him with an OOPSA CAT!

I've heard them call him James Buz-James -

But we've not got so far as names.

Before a Cat will condescend

To treat you as a trusted friend,

Some little token of esteem

Is needed, like a dish of cream;

And you might now and then supply

Some caviare, or Strassburg Pie,

Some potted grouse, or salmon paste -

He's sure to have his personal taste.

(I know a Cat, who makes a habit

Of eating nothing else but rabbit,

And when he's finished, licks his paws

So's not to waste the onion sauce.)

A Cat's entitled to expect

These evidences of respect.

And so in time you reach your aim,

And finally call him by his NAME.

So this is this, and that is that:

And there's how you AD-DRESS A CAT.

 Brassaï: Le Chat noir (1945) /RMN

A MACSKA MEGSZÓLÍTÁSA

Sokféle macska él, igaz,

De véleményem róluk az,

Hogy ha jellemük titka húz,

Tolmács nélkül is boldogulsz.

Tudnod kell, a macska olyan,

Akár magad vagy jómagam

Vagy mint a t9bbi emberek:

Ahány, annyiféle lehet.

Egyik derék, másik galád,

Ez okosabb, az ostobább,

Van, aki rossz, van, aki jó -

De mind versbe foglalható.

Ők is dolgoznak, játszanak,

Nevük, lakcímük akad;

De még hátra a nagy titok,

S ez:

        A macskát hogy szólítod?

Tanácsom első mondata

Így szól:  A MACSKA NEM KUTYA.

A kutya harcol néhanap,

Gyakran ugat, ritkán harap

De egészében s általán

Jámbor léleknek mondanám.

Nem a vérebre gondolok,

És mások a komondorok,

Ám a kutya, a köznapi,

Szeret bohócot játszani,

Túl büszkén éppen nem feszít,

Inkább méltóságból veszít.

Rászedni szinte semmiség,

Vakard csak állát, fültövét,

Paskold hátát, adass pacsit,

Már kaffog, ugrik, mint a csík.

Nem afféle rátarti princ - 

Lohol, ha füttyentesz, ha intesz.

Ismét mondom, de becsszavamra:

A kutya kutya - A MACSKA MACSKA.

Macskáknál, mondják, egy a fő:

Ne szólítsd, míg nem szólít ő.

Szerintem téves vélemény:

Szólítsd csak meg, azt mondom én,

De tudd: nem utál semmi mást

Úgy, mint a bizalmaskodást.

Meghajlok, kalapom lekapva,

S így szólítom: NAGYBECSŰ MACSKA!

De ha a szomszéd macska ő, s

Látásból régen ismerős,

És most látogatóba jön,

JÖSZTE MACSKA! - üdvözölöm.

Bár tudom, neve Jeromos,

Így hívnom még nem ildomos,

Nem ereszkedik le odáig,

Hogy barátul fogadna bárkit,

Amíg csak mély hódolatod

Némi jelét nem mutatod:

Egy tál tejszínt, de kaviár

Is megteszi, vagy libamáj,

Sült virsli vagy sonkás rolád - 

El kell találnod gusztusát.

(Van egy macska, azzal mulat,

Hogy nem eszik, csakis nyulat,

S mancsáról - mert ez ritka koszt - 

Lenyal minden csepp hagymaszószt.)

Respektusod mutatnod kell:

A macska joggal várja el.

S végül, ha nem sajnálsz időt,

Már NÉVEN szólíthatod őt.

Nos, itt van itt, és ott van ott - 

A macskát így szólíthatod!

Tótfalusi István fordítása

_____
T. S. Eliot versei, Európa, 1978

.

T. S. Eliot

(September 26, 1888 – January 4, 1965)

"Every poet would like, I fancy, to be able to think that he had some direct social utility.
By this... I do not mean that he should meddle with the tasks of the theologian, the preacher, the economist, the sociologist or anybody else; that he should do anything but write poetry, poetry not defined in terms of something else. He would like to be something of a popular entertainer, and be able to think his own thoughts behind a tragic or a comic mask. He would like to convey the pleasures of poetry, not only to a larger audience, but to larger groups of people collectively; and the theatre is the best place in which to do it.  There might, one fancies, be some fulfilment in exciting this communal pleasure, to give an immediate compensation for the pains of turning blood into ink. As things are, fundamentally they must always be, poetry is not a career, but a mug's game. No honest poet can ever feel quite sure of the permanent value of what he has written: he may have wasted his time and messed up his life for nothing. All the better, then, if he could have at least the satisfaction of having a part to play in society as worthy as that of the music-hall comedian."

—T. S. Eliot, extract from 'Conclusion' in The Use of Poetry and the Use of Criticism (London, 1933)

TS Eliot arriving in Britain from America on board the Queen Mary

14 Jun 1956

Photo by Evening Standard/Getty Images

"Úgy vélem minden költő szeretné, ha azt hihetné, hogy közvetlen társadalmi hasznot hajt. Ezzel... nem arra célzok, hogy a költő a hittudós, a prédikátor, a közgazdász, a szociológus vagy akárki más hatáskörébe avatkozzék; hogy bármi egyébbel foglalkozzék, mint versek írásával, versekével, amelyeket semmilyen más tétel nem határoz meg. A költő valamiféle népszerű szórakoztató szeretne lenni, aki tragikus vagy komikus álarc mögött saját gondolatait gondolhatja el. A költészet örömében nemcsak nagyobb olvasóközönséget, de emberek nagyobb csoportját közösen szeretné részesíteni, s e célra a színház felel meg legjobban. Az ember azt gondolná, a közösségi öröm felkeltése valami beteljesülést eredményezhet, rögtöni kárpótlást a kínokért, hogy vérünket tintává facsarjuk. A dolgok jelenlegi állása szerint, s lényegileg minden időben a költészet nem életpálya, hanem együgyű játék. Soha egyetlen becsületes költő nem lehet biztos abban, hogy amit írt, maradandó értékű: meglehet, hogy hiábavalóan vesztegette el az idejét és életét. Annál jobb, ha legalább megvan az elégtétele, hogy játszik olyan szerepet a társadalomban, mint egy orfeumbéli komédiás."

—T. S. Eliot: 'A költészet haszna és a kritika haszna', (részlet), fordította Sükösd Mihály


.

T. S. Eliot: Rhapsody on a Windy Night

Twelve o'clock.
Along the reaches of the street
Held in a lunar synthesis,
Whispering lunar incantations
Dissolve the floors of memory
And all its clear relations
Its divisions and precisions,
Every street lamp that I pass
Beats like a fatalistic drum,
And through the spaces of the dark
Midnight shakes the memory
As a madman shakes a dead geranium.

Half-past one,
The street-lamp sputtered,
The street-lamp muttered,
The street-lamp said, "Regard that woman
Who hesitates towards you in the light of the door
Which opens on her like a grin.
You see the border of her dress
Is torn and stained with sand,
And you see the corner of her eye
Twists like a crooked pin."

The memory throws up high and dry
A crowd of twisted things;
A twisted branch upon the beach
Eaten smooth, and polished
As if the world gave up
The secret of its skeleton,
Stiff and white.
A broken spring in a factory yard,
Rust that clings to the form that the strength has left
Hard and curled and ready to snap.

Half-past two,
The street lamp said,
"Remark the cat which flattens itself in the gutter,
Slips out its tongue
And devours a morsel of rancid butter."
So the hand of the child, automatic,
Slipped out and pocketed a toy that was running along the quay.
I could see nothing behind that child's eye.
I have seen eyes in the street
Trying to peer through lighted shutters,
And a crab one afternoon in a pool,
An old crab with barnacles on his back,
Gripped the end of a stick which I held him.

Half-past three,
The lamp sputtered,
The lamp muttered in the dark.
The lamp hummed:
"Regard the moon,
La lune ne guarde aucune rancune,
She winks a feeble eye,
She smiles into corners.
She smooths the hair of the grass.
The moon has lost her memory.
A washed-out smallpox cracks her face,
Her hand twists a paper rose,
That smells of dust and eau de Cologne,
She is alone
With all the old nocturnal smells
That cross and cross across her brain."
The reminiscence comes
Of sunless dry geraniums
And dust in crevices,
Smells of chestnuts in the streets,
And female smells in shuttered rooms,
And cigarettes in corridors
And cocktail smells in bars.

The lamp said,
"Four o'clock,
Here is the number on the door.
Memory!
You have the key,
The little lamp spreads a ring on the stair.
Mount.
The bed is open; the tooth-brush hangs on the wall,
Put your shoes at the door, sleep, prepare for life."

The last twist of the knife. 

(source)

T.S. Eliot by Cecil Beaton, 1956

National Portrait Gallery

RAPSZÓDIA EGY SZELES ÉJSZAKÁN

Tizenkét óra.
Véges-végig az utca
Holdas szintézisében
Sustorgó holdas bűvigék
Szétoldják az emlékezet
Világos viszonylatait,
Felosztott pontos szintjeit.
Ahogy megyek, az utcai lámpák
Mint végzetes dobok peregnek,
S a sötétség térein át
Éjfél rázza az emlékezetet
Mint őrült egy holt pelargóniát.

Fél kettő,
Az utcai lámpa szortyogott,
Az utcai lámpa mormogott,
Az utcai lámpa szólt: „Nézd azt a nőt,
Ki a kapukból rávigyorgó fényben
Tefeléd tétováz.
Látod, ruhája szegélye
Homokos és szakadt,
S látod a szeme zugában
A tűgörbe vonalat."
Az emlékezet a szárazra vet
Rengeteg görbe holmit.
Egy görbe ágat a fövenyen
Simára szíva és kisimítva,
Mintha elárulná a világ
Merev és fehér
Csontváza titkát.
Egy törött rugót a gyárudvaron,
Rozsda a formán, melyet az erő ott hagyott
Keményen, megcsavartan, szétpattanásra készen.

Fél három,
Az utcai lámpa szólt:
„Figyeld a macskát, mely belapul a csatornába,
Kinyújtja nyelvét
S egy morzsa avas vajat befal."
És a gyerek keze gépiesen
Kinyúlt egy játékért, mely siklott a rakpart mentén.
Semmit se láthattam a gyerek szemében.
Láttam én szemeket az utcán,
Fürkésztek kivilágított redőnyön át,
S egy tóban egy délután
Egy vén rák, kullancsok a hátán,
Megragadta a bot végét, melyet felé nyújtottam.

Fél négy,
A lámpa szortyogott,
A lámpa mormogott a sötétben,
A lámpa hümmögött:
„Nézd csak a holdat,
La lupe ne garde aucune rancune,
Kacsint kicsit,
Zugokba belemosolyog.
A fű haján végigsimít.
A hold emlékezete eltűnt.
Lesikált himlőhely repedése arcán,
Por- és otkolónszagú
Papírrózsa kezében,
Egyedül van egészen
Mind a régi éji illatokkal,
Mik átsuhannak agyán."
Az emlékezetbe visszacsap
Naphíjas pelargóniák hervadása,
Hasadékok pora,
Utcákon a gesztenyeszag,
És nők szaga redőnyök mögötti szobákban
S cigarettáké folyosókon
S bárok koktélszaga.

A lámpa szólt:
„Négy óra,
Itt a szám az ajtón.
Emlékezet!
Nálad a kulcs,
A kis lámpa gyűrűt vet a lépcsőn.
Menj föl.
Vetve az ágy; a fogkefe a falon lóg,
Tedd a cipődet az ajtó elé,
Aludj, légy az életre kész."

Végsőt csavarodik a kés.

Vas István fordítása

_____
T.S. Eliot versei, Európa, Budapest, 1978

.

T. S. Eliot

(September 26, 1888 – January 4, 1965) 
.
FOUR QUARTETS

LITTLE GIDDING


V

What we call the beginning is often the end
And to make and end is to make a beginning.
The end is where we start from. And every phrase
And sentence that is right (where every word is at home,
Taking its place to support the others,
The word neither diffident nor ostentatious,
An easy commerce of the old and the new,
The common word exact without vulgarity,
The formal word precise but not pedantic,
The complete consort dancing together)
Every phrase and every sentence is an end and a beginning,
Every poem an epitaph. And any action
Is a step to the block, to the fire, down the sea's throat
Or to an illegible stone: and that is where we start.
We die with the dying:
See, they depart, and we go with them.
We are born with the dead:
See, they return, and bring us with them.
The moment of the rose and the moment of the yew-tree
Are of equal duration. A people without history
Is not redeemed from time, for history is a pattern
Of timeless moments. So, while the light fails
On a winter's afternoon, in a secluded chapel
History is now and England.

With the drawing of this Love and the voice of this
     Calling

We shall not cease from exploration
And the end of all our exploring
Will be to arrive where we started
And know the place for the first time.
Through the unknown, unremembered gate
When the last of earth left to discover
Is that which was the beginning;
At the source of the longest river
The voice of the hidden waterfall
And the children in the apple-tree
Not known, because not looked for
But heard, half-heard, in the stillness
Between two waves of the sea.
Quick now, here, now, always—
A condition of complete simplicity
(Costing not less than everything)
And all shall be well and
All manner of thing shall be well
When the tongues of flame are in-folded
Into the crowned knot of fire
And the fire and the rose are one.

*

NÉGY KVARTETT

LITTLE GIDDING

(részlet)

V

Amit kezdetnek mondunk, az sokszor a vég,
És véget vetni annyi, mint kezdetet kijelölni.
A vég az, ahonnan elindulunk. És minden fordulat
És mondat, ha sikerül (azaz minden szó otthonos benne,
Helyén van, hogy a többit támogassa,
A szó, mely se kishitű, se kérkedő,
S közvetlenül érintkezik a régivel meg az újjal,
A hétköznapi szó, világos, de nem közönséges,
A szabatos szó, pontos, de nem pedáns,
Az összeillő házaspár tökéletes tánca),
Minden fordulat és minden mondat vég és kezdet,
Minden vers egy sírfelirat. És bármiféle cselekvés
Egy lépés a vérpad, a tűz felé, le a tenger torkába,
Vagy egy olvashatatlan kőhöz: és onnan indulunk el.
Halunk a halókkal:
Nézd, távoznak, és mi velük megyünk.
Megszületünk a halottakkal:
Nézd, visszatérnek és minket is magukkal hoznak.
A rózsa pillanata meg a tiszafa pillanata
Ugyanaddig tart. Egy nép, ha történelme nincs,
Nincs, ami megváltsa az időtől, mert a történelem időtlen
Pillanatok szövevénye. Így, míg a fény kihunyóban
Egy téli délutánon, egy elhagyott kápolnában
A történelem a most és Anglia.

E Szeretet vonzása és e Szólítás hangja.

És nem hagyhatjuk abba a kutatást
És az lesz kutatásunk vége,
Ha megérkezünk oda, ahonnan elindultunk
És először ismerjük fel azt a helyet.
Az ismeretlen, de emlékezetes kapun át,
Ha már az utolsó föld, ami felfedezhető,
Az lesz, ami volt, a kezdet;
A leghosszabb folyó forrásánál
A rejtett vízesés hangja
És a gyerekek az almafán,
Észrevétlenül, mert nem keressük,
De halljuk, alig halljuk őket, a csöndben
A tenger két hulláma közt.
Csak siessünk, itt, most, mindig -
A teljes egyszerűség állapota
(Ára nem kisebb mindenünknél)
És minden jóra fordul és
A dolgok minden módja jóra fordul,
Ha a lángnyelvek összehajlanak
A tűznyaláb koszorújában,
És egy lesz a tűz meg a rózsa.

Vas István fordítása
_______________

[T.S. Eliot versei, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1978]

T. S. Eliot

(American-born English poet, playwright, and literary critic, September 26, 1888 – January 4, 1965)

.

BURNT NORTON

I.

Time present and time past
Are both perhaps present in time future,
And time future contained in time past.
If all time is eternally present
All time is unredeemable.
What might have been is an abstraction
Remaining a perpetual possibility
Only in a world of speculation.
What might have been and what has been
Point to one end, which is always present.
Footfalls echo in the memory
Down the passage which we did not take
Towards the door we never opened
Into the rose-garden. My words echo
Thus, in your mind.
                             But to what purpose
Disturbing the dust on a bowl of rose-leaves
I do not know.
                       Other echoes
Inhabit the garden. Shall we follow?
Quick, said the bird, find them, find them,
Round the corner. Through the first gate,
Into our first world, shall we follow
The deception of the thrush? Into our first world.
There they were, dignified, invisible,
Moving without pressure, over the dead leaves,
In the autumn heat, through the vibrant air,
And the bird called, in response to
The unheard music hidden in the shrubbery,
And the unseen eyebeam crossed, for the roses
Had the look of flowers that are looked at.
There they were as our guests, accepted and accepting.
So we moved, and they, in a formal pattern,
Along the empty alley, into the box circle,
To look down into the drained pool.
Dry the pool, dry concrete, brown edged,
And the pool was filled with water out of sunlight,
And the lotos rose, quietly, quietly,
The surface glittered out of heart of light,
And they were behind us, reflected in the pool.
Then a cloud passed, and the pool was empty.
Go, said the bird, for the leaves were full of children,
Hidden excitedly, containing laughter.
Go, go, go, said the bird: human kind
Cannot bear very much reality.
Time past and time future
What might have been and what has been
Point to one end, which is always present. 

Portrait of T.S. Eliot in his study.

Photo: Alfred Eisenstaedt, London, 1951/  LIFE

NÉGY KVARTETT

BURNT NORTON

(részlet)

I.

Jelen idő és múlt idő
A jövő időben talán jelen van,
S a jövő idő ott a múlt időben.
Ha minden idő örökké jelen,
Úgy minden idő helyrehozhatatlan.
A lehetett volna elvont fogalom
És csak egy kiokoskodott világban
Marad meg mint állandó lehetőség.
Ami lehetett volna s ami volt
Egy célba fut és az mindig jelen van.
Léptek visszhangja az emlékezetben
A folyosón át, ahol nem haladtunk
Az ajtóhoz, melyet ki nem nyitottunk
A rózsakertre. Szavaim
Visszhangja lelkedben.
                      De mire jó
Leverni a port egy tál rózsasziromról,
Azt nem tudom.
             Más visszhangok pedig
A kertben laknak. Kövessük-e őket?
Siess, szólt a madár, keresd meg őket
A sarkon túl. Az első kapun át
Első világunkba kövessük-e
A rigó csalszavát? Első világunk.
Ott voltak, méltósággal, láthatatlan,
Súlytalan szállva hervadt lomb fölött,
Őszi melegben, rezgő levegőben,
S a madár szólt, felelve a sűrűben
Elrejtett és nem hallható zenére,
S látatlan szemsugár villant föl, mert a rózsák
Néztek, mint virágok, ha nézik őket.
Ott voltak ők, mint fogadott s fogadó vendégeink.
Így mentünk, mi meg ők, szertartásos menetben,
Az üres fasorban, a puszpáng köröndbe,
S a kiszáradt medencébe lenéztünk.
Száraz volt a medence, száraz cement, barna szegélyű,
S a tó napfényből lett vízzel telítve,
S a lótusz halkan, halkan felmagaslott,
S a felszín csillogott a fény szivéből,
S mögöttünk voltak és a tóban tükröződtek.
Majd felhő vonult át, s a tó üres lett.
Menj, szólt a madár, mert a lomb teli volt gyerekkel,
Elbújtak izgatottan, nevetésük visszafojtva.
Menj, menj, szólt a madár: az emberek
Túl sok valóságot nem bírnak el.
Múlt idő és jövő idő
Ami lehetett volna és az, ami volt
Egy célba fut és az mindig jelen van.

Vas István fordítása
_______________

[T.S. Eliot versei, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1978]