Rainer Maria Rilke (1875-1926)

The Sonnets to Orpheus 

XXI 

Spring has returned. The earth resembles
a little girl who has memorised
many poems …. For all the trouble
of her long learning, she wins the prize.

Her teacher was strict. We loved the white
in the old man’s beard and shaggy eyebrows.
Now, whatever we ask about
the blue and green, she knows, she knows!

Earth, overjoyed to be out on vacation,
play with the children. We long to catch up,
jubilant earth. The happiest will win.

What her teacher taught her, the numberless things,
and what lies hidden in stem and in deep
difficult root, she sings, she sings!

Translated by Stephen Mitchell

Spring has again returned. The Earth
is like a child that knows many poems,
many, o so many . . . . For the hardship
of such long learning she receives the prize. - See more at: http://picture-poems.com/rilke/features/moor-III.html#X

 Ferenczy Károly: Madárdal (Bird Song), 1893

Olaj, vászon, 108 x 77,5 cm

Orfeus-szonett

Tavasz van újra. A föld, mint a gyermek,
aki verset tud, költeményt, olyan.
Azért, amit lassan fejébe vertek,
most átveszi jutalmát komolyan.

Szigoru volt a tanítója. Kérdezd,
milyen az agg fehér szakálla, nos,
mondd meg, hogy hívják a zöldet, a kéket:
mind tudja ő, úgy, hogy csodálatos!

A szünidős föld játszik a sikító
kisgyermekekkel. Megfogunk mi végre,
víg föld, s elcsípi őt egy kis bohó.

Mindazt, mire oktatta a tanító
s nyomtatva van lenn törzsbe és gyökérbe,
nekünk dalolja ki a földgolyó!

Kosztolányi Dezső fordítása

(Idegen Költők, Szépirodalmi, Bp.,1988)

Ferenczy Károly: Változat a Madárdalhoz, 1893

Olaj, vászon papírlemezen, 48,5x61 cm

 XXI. Sonnet

Frühling ist wiedergekommen. Die Erde
ist wie ein Kind, daß Gedichte weiß,
viele, o viele... Für die Beschwerde
langen Lernens bekommt sie den Preis.

Streng war ihr Lehrer. Wir mochten das Weiße
an dem Barte des alten Manns.
Nun, wie das Grüne, das Blaue heiße,
dürfen wir fragen: sie kanns, sie kanns!

Erde, die Frei hat, du glückliche, spiele
nun mit den Kindern. Wir wollen dich fangen,
fröhliche Erde. Dem Frohsten gelingts.

O, was der Lehrer sie lehrte, das Viele,
und was gedruckt steht in Wurzeln und langen
schwierigen Stämmen: sie singts, sie singts!

Aus: Die Sonette an Orpheus, Erster Teil (1922)

.

R. M. Rilke to Franz Kappus

[…] und ich möchte Sie, so gut ich es kann, bitten, lieber Herr, Geduld zu haben gegen alles Ungelöste in Ihrem Herzen und zu versuchen, die Fragen selbst liebzuhaben wie verschlossene Stuben und wie Bücher, die in einer sehr fremden Sprache geschrieben sind. Forschen Sie jetzt nicht nach den Antworten, die Ihnen nicht gegeben werden können, weil Sie sie nicht leben könnten. Und es handelt sich darum, alles zu leben. Leben Sie jetzt die Fragen. Vielleicht leben Sie dann allmählich, ohne es zu merken, eines fernen Tages in die Antwort hinein.
— Rainer Maria Rilke 

(via patrix urban)

"... amennyire csak tudom, arra kérem, kedves Uram, legyen türelemmel szívének minden megoldatlan kérdésével szemben és kísérelje meg magukat a kérdéseket szeretni, mintha elzárt szobák, vagy nagyon idegen nyelven írt könyvek lennének. Ne kutasson most a feleletek után, melyek nem adatnak meg Önnek, mivel nem tudná őket átélni. És erről van szó: átélni mindent. Éljen most a kérdésekben. Talán lassankint, észrevétlenül, egy távoli napon élete belenő majd a feleletbe..." 

[Részlet Rainer Maria Rilke, Franz Xaver Kappushoz írott leveléből, Worpswede, Bréma mellett, 1903. júl. 16., fordította Szabó Ede]

_______  

Rainer Maria Rilke: LEVELEK EGY FIATAL KÖLTŐHÖZ, Egyetemi Nyomda, Bp., 1947,  12. old.

 

 

Rainer Maria Rilke

Vitali Awoke

Vitali awoke. He could not remember whether he'd had any dreams. But he knew that a whisper had woken him. Instinctively he looked at the clock: it was a little past four.  A regular, uniform brightening came into the room's semi-darkness.
He stood up and, in his white wool bedrobe, which gave him the appearance of a young monk,walked over to the window.  The little garden lay there before him – silent, empty.
It must have rained in the night.
Through black bare branches he could see the dark ground; it looked heavy and full as though night, fleeing, had sunk  back down into it instead of rising up into the heavens.
The heights were desolate, shrouded in clouds and moving in the high winds. But while Vitali's glance moved aimlessly across the clouds he heard the whisper again, and only now realized it was the distant early skylarks, celebrating the dawn. Their voices were everywhere, near and far, as though dissolved in the lukewarm thawing air, so that you felt them more than hearing them with your ear. And he knew at once that this hour full of voices cannot be named with any name and cannot be read on any clock. That it is not yet morning and no longer night. With this feeling he drew near to the garden beneath his windows, as though he understood its face better now; he saw something he had never noticed before, the strong bush on whose branches the buds, big as small birds, sat and waited. Everything down there was expectation and patience. The trees and the small round flowerbeds, already prepared for something new, awaited day from the heavens, and in truth they expected not a bright sunny day but a day from which rain would fall, without hurting itself because everything in nature had become a hand to receive it. So touching, this little garden's patience. Vitali, though, said out loud across the garden: It's like looking through a Gothic window. Then he walked with calm steps back to his bed. Obediently he took sleep upon himself. But he still heard how, outside, a heavy rain started to fall and then rushed down. 

Translated by Damion Searls

Photo: Ferdinando Scianna /Magnum

Vitali erwachte ...

(1900)

Vitali erwachte. Er konnte sich nicht erinnern, ob er geträumt hatte. Aber er wußte, daß ein Flüstern ihn weckte. Unwillkürlich sah er nach der Uhr. Es war wenig nach vier. Durch die Dämmerung des Zimmers ging ein gleichmäßiges Hellwerden. Er erhob sich und trat in seiner weißen wollenen Schlafkutte, die ihm das Aussehen eines jungen Mönches gab, ans Fenster. Da lag der kleine Garten vor ihm   still und leer. Es mußte nachts geregnet haben. Durch schwarze kahle Äste sah man den dunklen Boden, der schwer und satt schien, als ob die Nacht, flüchtend, in ihn zurückgesunken wäre, statt sich zu den Himmeln zu erheben. Die Höhen waren öde, umwölkt und von hohen Winden bewegt. Aber als Vitali den Blick ziellos über die Wolken zog, hörte er wieder das Flüstern, und jetzt erst wußte er, daß das frühe ferne Lerchen sind, die den Morgen feiern. Ihre Stimmen waren überall, fern und nah, wie aufgelöst in der lauen tauenden Luft, so daß man sie mehr mit dem Gefühl empfing, als mit dem Ohr. Und er begriff mit einem Male, daß diese Stunde voll Stimmen mit keinem Namen zu nennen ist und auf keiner Uhr abzulesen. Daß noch nicht Morgen ist und nicht mehr Nacht. Er näherte sich mit seinem Gefühle dem Garten unter den Fenstern, als ob er sein Gesicht nun besser verstünde; und er erkannte, den er früher nicht bemerkt hatte, den starken Strauch, auf dessen Ästen, groß wie kleine Vögel, Knospen saßen und warteten. Und Alles da unten war Erwartung und Geduld. Die Bäume und die kleinen runden Beete, die man schon vorbereitet hatte auf etwas Neues, erwarteten den Tag von den Himmeln, und zwar keinen sonnigen, strahlenden Tag, einen Tag, aus dem der Regen fiel, ohne sich wehzutun, weil alles in der Natur Hand ward, die ihn empfing. So rührend geduldete sich der kleine Garten. Vitali aber sagte laut über ihn hin: Wie durch ein gotisches Fenster schaue ich. Dann trat er zurück und ging mit ruhigen Schritten zu seinem Lager. Willig nahm er den Schlaf auf sich. Er hörte aber noch, wie draußen ein großer Regen begann und rauschte.

VITALIJ FELÉBREDT

Vitalij felébredt. Nem tudott visszaemlékezni, hogy álmodott-e vajon. De azt tudta, hogy suttogás ébresztette föl. Önkéntelenül az órára nézett. Alig múlt négy. A szoba félhomályát világosodás járta át. Fölkelt és fehér gyapjú hálókámzsájában, amelyben fiatal szerzetesnek látszott, az ablakhoz lépett. A kis kert ott feküdt előtte – csöndesen és üresen. Éjjel eshetett. Tar ágak között látni lehetett a talajt, amely nehéznek és jóllakottnak tűnt, mintha belé süllyedt volna vissza menekültében az éjszaka, ahelyett, hogy a mennyekig emelkedett volna. Kietlenek voltak az égi magasok, felhők fedték őket és élénk szelek csapáztak. De amint Vitalij pillantása céltalanul a felhők fölé tévedt, ismét hallotta a suttogást, és csak most tudta, hogy korai, távoli pacsirták azok, akik ünneplik a reggelt. Hangjuk mintha mindenütt – közel s távol – feloldódott volna a langyos, harmatos levegőben, s inkább érezni lehetett, mint füllel felfogni. És egyszeriben megértette, hogy ez a hangokkal teli óra semmi néven nem nevezhető és semmilyen óralapról le nem olvasható. Hogy még nincs reggel, de már nincs éjszaka sem. Érzésével úgy közeledett az ablak alatti kerthez, mintha most jobban megértené annak arcát; és felismerte, amit korábban észre sem vett, az erős bokrot, melynek ágain kis madárka nagyságú bimbók ülnek és várakoznak. És ott lenn minden csupa várakozás volt és türelem. A fák s a már valami újra előkészített kis kerek ágyások várták az égből a nappalt, mégpedig nem egy napos, sugárzó nappalt, hanem egy olyat, amelyből eső hull anélkül, hogy magának fájdalmat okozna, mert a természetben minden kézzé vált, amely őt fogadta. Ily megható türelemmel várakozott a kis kert. De Vitalij hangosan szólott fentről: úgy tekintek ki, akár egy gótikus ablakból. Aztán hátralépett és nyugodt léptekkel ágyához ment. Szívesen fogadta a reászálló álmot. De még hallotta, amink kint rákezdett egy nagy eső és susogott.

Fordította: Erdélyi Z. János

Rainer Maria Rilke: Malte Laurids Brigge feljegyzései és más szépprózai írások, Fekete Sas Kiadó, Bp., 2002

 R. M. Rilke by Hertha König, 1917

Rainer Maria Rilke (1875-1926)

LIEBEN 
V.

Ob dus noch denkst, daß ich dir Äpfel brachte
und dir das Goldhaar glatt strich leis und lind?
Weißt du, das war, als ich noch gerne lachte,
und du warst damals noch ein Kind.

Dann ward ich ernst. In meinem Herzen brannte
ein junges Hoffen und ein alter Gram...
Zur Zeit, als einmal dir die Gouvernante
den "Werther" aus den Händen nahm.

Der Frühling rief. Ich küßte dir die Wangen,
dein Auge sah mich groß und selig an.
Das war ein Sonntag. Ferne Glocken klangen,
und Lichter gingen durch den Tann...

(1897)

 R.M. Rilke im Obstgarten von Gut Böckel, Westfalen, 1917

 Foto: Hertha Koenig

EMLÉKSZEL MÉG

Emlékszel még az almára, mit adtam,
aranyhajad puhán simítva meg?
Tudod, mikor még oly sokat kacagtam,
s te kislány voltál még, gyerek.

Majd komor lettem. Szívem szinte perzselt,
új vággyal, régi bánattal teli...
Akkor volt, hogy a guvernánt a Werthert
kezedből tiltón vette ki.

És tavasz jött. A szám arcodra tévedt,
szemed kinyílt rám boldog-lelkesen.
Vasárnap volt. Harang szólt messze. Fények
villantak át a fenyvesen.

Fodor András fordítása

________
Rainer Maria Rilke versei, Európa Könyvkiadó, Bp., 1983


.

Excerpt from The Notebook of Malte Laurids Brigge by R.M. Rilke

    "Is it possible, it thinks, that nothing real or important has yet been seen or known or said?   

    Is it possible that mankind has had thousands of years in which to observe, reflect and record, and has allowed these millennia to slip past, like a recess interval at school in which one eats one’s sandwich and an apple?
     Yes, it is possible.
     Is it possible that despite our discoveries and progress, despite our culture, religion and world-wisdom, we still remain on the surface of life? Is it possible that we have even covered this surface, which might still have been something, with an incredibly uninteresting stuff which makes it look like drawing-room furniture during summer holidays?
     Yes, it is possible.
     Is it possible that the whole history of the world has been misunderstood? Is it possible that our conception of the past is false, because we have always spoken of its masses, as though we were telling of a vast aggregation of human beings, instead of about the One around whom they gathered because he was a stranger and was dying?
     Yes, it is possible.
     Is it possible that we have believed it necessary to recover what happened before we were born? Is it possible that every individual has had to be reminded that he is indeed sprung from all those who have gone before, that he has known this therefore and ought not to have been persuaded differently by others who knew otherwise?
      Yes, it is possible.
     Is it possible that all these people know with perfect accuracy a past that has never existed? Is it possible that all realities are nothing to them, that their life runs on, unconnected with anything, like a watch in an empty room - Yes, it is possible.
     Is it possible that we know nothing of young girls who nevertheless live? Is it possible that we say 'women,' 'children,' 'boys,' not guessing (despite all our culture, not guessing) that these words have long since had no plural, but only countless singulars?
     Yes, it is possible.
     Is it possible that there are people who speak of ‘God’ and mean something they have in common? Take a couple of schoolboys: one buys a pocket knife and his companion buys another exactly like it on the same day. And after a week they compare knives and find that there is now only a very distant resemblance between them - so different has been their lot in different hands. ('Well,' says the mother of one of them, 'if you always must wear everything out immediately -') Ah, then is it possible to believe that one can have a God without using Him?
     Yes, it is possible.
     But if all this is possible - has even no more than a semblance of possibility - then surely, for all the world’s sake, something must be done. The first comer, he who has had these disturbing thoughts, must begin to do some of the neglected things; even if he be just anybody, by no means the most suitable person: there is no one else at hand. This young, insignificant foreigner, Brigge, will have to sit down in his room five flights up and write, day and night. Yes, he will have to write; that will be the end of it."

— Excerpt from The Notebook of Malte Laurids Brigge by Rainer Maria Rilke, Translated by John Linton. Published by Leonard and Virginia Woolf, The Hogarth Press, Tavistock Square, 1930.

Rilke in the Hotel Biron, Paris

   "Lehetséges, hogy az ember nem látott, nem ismert és nem mondott még semmi igazán fontosat? Lehetséges ez? Évezrednyi ideje volt, hogy lásson, elmélkedjék és feljegyezzen mindent, s engedte tovaröppenni az évezredeket, akár a tízpercet az iskolában, mikor a vajas kenyér után egy almát majszolunk?
    Bizony, lehetséges.
   Lehetséges, hogy a haladás, találmányok, kultúra, vallás és életbölcsesség ellenére az élet felszínén ragadtunk? Lehetséges, hogy még ezt a felhámot is, mely azért mégiscsak lett volna valami, egy elképesztően unalmas anyaggal borította be az emberiség, s most úgy fest, mint a szalonbútorok, mikor a család elutazik nyaralni?
    Bizony, lehetséges.
   Lehetséges, hogy a világ egész történelmét félreértették? Lehetséges, hogy az egész múlt hamis, mert mindig csak a tömegeiről beszéltek, mintha egy csomó ember csődületéről lenne szó — ahelyett, hogy az Egyetlent tekintették volna, akit mindenki körülállt, mert idegen volt és meghalt?
    Bizony, lehetséges.
   Lehetséges, hogy azt hitték, ki kell pótolniok mindent, ami történt, mielőtt megszülettek volna? Talán mindenkit egyenként figyelmeztetni kellene, hogy magában hordozza mindazt, ami előtte volt, s így mindent tud, tehát ne hagyja, hogy azok, akik mást tudnak, telebeszéljék a fejét?
    Bizony, lehetséges.
   Lehetséges, hogy mindezek az emberek részletesen ismernek egy olyan múltat, mely nem volt soha? Lehetséges, hogy számukra nem létezik a valóság? És hogy semmihez sem kapaszkodó életük lejár, mint valami óra egy üres szobában?
    Bizony, lehetséges.
   Lehetséges, hogy az ember semmit sem tud a lányokról, pedig mégiscsak élnek?      Lehetséges, hogy "asszonyok"-ról, "gyermekek"-ről, "fiúk"-ról beszélünk, és hiába vagyunk műveltek, nem sejtjük: mindezen szavaknak régóta nincs többé többesük, és csupán számtalan egyes szám létezik már?

   Bizony, lehetséges.
  Lehetséges, hogy vannak emberek, akik azt mondják: Isten — és valami közkincsre gondolnak?... Íme, két iskolás gyermek: az egyik bicskát vásárol, szomszédja pedig ugyanaznap éppen olyat vásárol magának is. Egy hét múlva mutatják egymásnak bicskáikat, s kiderül, az egyik kés a másikra szinte alig hasonlít már — más-más kézben ily hamar más lett mind a kettő. (Egyikük anyja meg is jegyzi: "Persze, hisz mindent azonnal el kell nyűnötök.")
— Ohó: hihető tehát, hogy az embernek Istene lehet, ha nem használja, akkor is?
    Úgy bizony.
   Ám ha mindez, hacsak félig-meddig is, de lehetséges — az ég szerelmére! —, akkor valaminek történnie kell. Lásson neki az, aki éppen kéznél van, akiben ez a nyugtalanító gondolat megszületett, legalább valamit pótoljon a mulasztottakból. Bárki legyen, ha éppen nem is a legmegfelelőbb: elvégre más most nem akad. Brigge, ez a fiatal jelentéktelen idegen kell majd, hogy az ötödik emeleten leüljön, és éjjel-nappal írjon — igen írnia kell, hogy minderre végre pontot tegyen."

— Malte Laurids Brigge feljegyzései (1904-1910), (részlet)

_____

Rainer Maria Rilke: Malte Laurids Brigge feljegyzései és más szépprózai írások, fordította Görgey Gábor, Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2002, 276-277. old.

Rainer Maria Rilke (Dec. 4, 1875 - Dec. 29, 1926)

  Remembrance

And you wait, keep waiting for that one thing

which would infinitely enrich your life:

the powerful, uniquely uncommon,

the awakening of dormant stones,

depths that would reveal you to yourself.

In the dusk you notice the book shelves

with their volumes in gold and in brown;

and you think of far lands you journeyed,

of pictures and of shimmering gowns

worn by women you conquered and lost.

And it comes to you all of a sudden:

That was it! And you arise, for you are

aware of a year in your distant past

with its fears and events and prayers.

Translated by Albert Ernest Flemming

***

EMLÉKEZÉS

És várod az Egyet, hogy végképp

megsokszorozódva élj;

a Hatalmast, hol nincs mérték,

a köveknek ébredését

s hogy feléd forduljon a Mély.

Derengnek a polcon a könyvek,

sok aranyló, barna sor –

a rég-bebarangolt földek,

a ruhák meg a képek jönnek,

s a nők, akik újra sehol.

Fölkelsz, egyszerre megértve:

ez volt az. S vár valami:

egy múlt év rettegése,

formája s fohászai.

Eörsi István fordítása 

Rainer Maria Rilke

by Clara Rilke-Westhoff

Rilkes Grabspruch:

Rose, oh reiner Widerspruch, Lust,
Niemandes Schlaf zu sein
unter soviel
Lidern.

 ***

Rilke's Epitaph:

Rose, O pure contradiction, delight
in being no one’s sleep under so many
eyelids. 

Translation by Edward Snow

Rose, oh pure contradiction, joy
of being No-one’s sleep, under so many 

lids. 

Translation by Stephen Mitchell

***

Épitaphe de Rilke:

Rose, ô pure contradiction, joie 

De n'être le sommeil de personne sous tant 

de paupières.

(Maurice Blanchot)

Rilke sírfelirata:

Terebess Gábor fordítás:

Rózsa, ó színtiszta ellentmondás
senki vágyálma se légy oly sok szemhéj alatt.

Hajnal Gábor fordítása:

Rózsa, ó tiszta ellentmondás, 

öröm senki álma se lenni annyi szemhéj alatt.

Nemes Nagy Ágnes fordítása:

Rózsa, te tiszta ellentmondás, gyönyörűség,

annyi temérdek pilla alatt senki sem alszik. 

Hárs Ernő fordítása:

Rózsa, merő ellentmondás, gyönyör, 

oly sok szemhéj alatt aludni senki álmát.

.

Rainer Maria Rilke: Der Apfelgarten

(The Apple Orchard)

Borgeby-Gård

Komm gleich nach dem Sonnenuntergange,
sieh das Abendgrün des Rasengrunds;
ist es nicht, als hätten wir es lange
angesammelt und erspart in uns,

um es jetzt aus Fühlen und Erinnern,
neuer Hoffnung, halbvergessnem Freun,
noch vermischt mit Dunkel aus dem Innern,
in Gedanken vor uns hinzustreun

unter Bäume wie von Dürer, die
das Gewicht von hundert Arbeitstagen
in den überfüllten Früchten tragen,
dienend, voll Geduld, versuchend, wie

das, was alle Maße übersteigt,
noch zu heben ist und hinzugeben,
wenn man willig, durch ein langes Leben
nur das Eine will und wächst und schweigt.

(Die Gedichte von Rainer Maria Rilke)

*

ALMÁSKERT

Borgeby-Gård

Jöjj, mihelyt a nap lement az égről,
nézd az esti zöldben a gyepet;
nem olyan-e mindez, mintha régről
gyűjtöttük s őriztük volna meg,

hogy most, emlékekből, tűnt örömből,
új reményből, érzésből, alig
megtisztítva még a benti ködtől,
szerteszórjuk gondolatban itt,

düreri fák alatt, melyek érett
gyümölcsükben a munkás napok
súlyát hordják, szolgáló szerények
türelmével, s megpróbálva, hogy

lehet azt, mi mindenen túlárad,
még növelni s dúsan osztani,
ha önként, egy hosszú léten át csak
egyre tör, nő s hallgat valaki.

Rónay György fordítása




 
____________

Rónay György: Századunk Útjain

Európa Könyvkiadó, 1973 

.

Rainer Maria Rilke

(4 December 1875 – 29 December 1926)

We're Only Mouth

 We're only mouth. Who sings the distant heart
that dwells whole at the core of all things?
Its great pulse is parceled out among us
into tiny beatings. And its great pain
is, like its great jubilation, too much for us.
So, again and again, we tear ourselves loose
and are only mouth.

But all at once
the great heartbeat secretly breaks in on us
so that we scream—,
and then are being, transformation, visage.

Translated by Edward Snow

*

WIR SIND NUR MUND

Wir sind nur Mund. Wer singt das ferne Herz,

das heil inmitten aller Dinge weilt?

Sein grosser Schlag ist in uns eingeteilt

in kleine Schläge. Und sein grosser Schmerz

ist, wie sein grosser Jubel, uns zu gross.

So reissen wir uns immer wieder los

und sind nur Mund.

Aber auf einmal bricht

der grosse Herzschlag heimlich in uns ein,

so dass wir schrein —,

und sind dann Wesen, Wandlung und Gesicht.

*

CSAK SZÁJ VAGYUNK

Csak száj vagyunk. Ki zeng a messze szívvel,

mely ott dereng minden dolgok közén?

Nagy lüktetése bennünk hull szerény

ütésekre. Fájdalma túl nagy ívvel

hajol felénk, az ujjongása szintúgy.

Ezért, hogy mindig újra eltaszítjuk,

s csak száj vagyunk. De a nagy dobbanás

titkon betör, s ott van egyszerre nálunk,

és felkiáltunk —

és lét vagyunk és arc és változás.

Tandori Dezső fordítása

[Rainer Maria Rilke versei, Európa Könyvkiadó, 1983]

 Muzot, 1926

.

Rainer Maria Rilke

(1875-1926)


Evening

The sky puts on the darkening blue coat
held for it by a row of ancient trees;
you watch: and the lands grow distant in your sight,
one journeying to heaven, one that falls;

and leave you, not at home in either one,
not quite so still and dark as the darkened houses,
not calling to eternity with the passion
of what becomes a star each night, and rises;

and leave you (inexpressibly to unravel)
your life, with its immensity and fear,
so that, now bounded, now immeasurable,
it is alternately stone in you and star.

Translated by Stephen Mitchell

*

Abend

Der Abend wechselt langsam die Gewänder,
die ihm ein Rand von alten Bäumen hält;
du schaust: und von dir scheiden sich die Länder,
ein himmelfahrendes und eins, das fällt;

und lassen dich, zu keinem ganz gehörend,
nicht ganz so dunkel wie das Haus, das schweigt,
nicht ganz so sicher Ewiges beschwörend
wie das, was Stern wird jede Nacht und steigt -

und lassen dir (unsäglich zu entwirrn)
dein Leben bang und riesenhaft und reifend,
so dass es, bald begrenzt und bald begreifend,
abwechselnd Stein in dir wird und Gestirn. 

*

Este

 

Az este lassan leveti ruháit,
miket a vén fák karja tart alul;
nézel: s a táj előtted ketté válik,
ez égbe lendül, az mélységbe hull. 

S magad maradsz: egészen egyiké sem,
nem oly sötét, mint ez a néma ház,
s nem úgy az öröklét igézetében,
mint esti csillag, mely az égre hág. 

S veled marad (szó szét nem fejti ezt)
bús életed, mely érik égig érőn,
míg néha korlátoltan, néha értőn,
hol kő lesz benned, hol meg égitest. 

Farkasfalvy Dénes fordítása 

R. M. Rilke

Palm
by Rainer Maria Rilke


Interior of the hand. Sole that has come to walk
only on feelings. That faces upward
and in its mirror
receives heavenly roads, which travel
along themselves.
That has learned to walk upon water
when it scoops,
that walks upon wells,
transfiguring every path.
That steps into other hands,
changes those that are like it
into a landscape:
wanders and arrives within them,
fills them with arrival.

Translation by Stephen Mitchell

Handinneres

Inneres der Hand. Sohle, die nicht mehr geht
als auf Gefühl. Die sich nach oben hält
im Spiegel
himmlische Straßen empfängt, die selber
wandelnden.
Die gelernt hat, auf Wasser zu gehn,
wenn sie schöpft,
die auf den Brunnen geht,
aller Wege Verwandlerin.
Die auftritt in anderen Händen,
die ihresgleichen
zur Landschaft macht:
wandert und ankommt in ihnen,
sie anfüllt mit Ankunft.

Photograph by Peter Rose Pulham (1910-1956), 1930s

[Source: Sotheby's]

Tenyér

Kéz bensője. Talp, mely nem jár, csupán
érzésekre. Fölfele tárul és
e tükörben
égi utak képét fogadja, melyek
maguk is vándorolnak.
S megtanult vízen járni,
ha merít,
és kútra jár,
minden utak változtatója.
Felbukkan más kezekben,
melyeket maga-módja
tájakká alakít:
bolyong s hozzájuk ér,
és megtölti őket megérkezéssel.

Tandori Dezső fordítása

______
In: Tandori Dezső, Föld és Vadon, Válogatott versfordítások
Európa, 1978

Rainer Maria Rilke

.

INITIALE

Gib deine Schönheit immer hin
Ohne Rechnen und Reden.
Du schwelgst. Sie sagt für dich: Ich bin.
Und kommt in tausendfachem Sinn,
kommt endlich über jeden.

Aus: Das Buch der Bilder / Des zweiten Buches erster Teil (1906) 

*

INITIAL

Simply give away your beauty
without talk and reckoning.
You are still. She says for you; I am.
And comes in meaning thousandfold,
at last comes over everyone.

M. D. Herter Norton

*

INICIÁLÉ

Add szépségedet, s ha odaadod,

ne számíts, ne nyisd szóra szádat.

Te hallgatsz. De ő szól: vagyok.

S ezernyi értelemben felragyog,

míg végül mindenre kiárad.

Szabó Ede fordítása

INICIÁLÉ

Oszd a szépséget, pazarold,
szótlanul, számolatlan.
Hallgatsz, megszólít: Nézd, vagyok.
S végül mindenből rádragyog,
ezernyi árnyalatban.

Kányádi Sándor fordítása

__________

Rainer Maria Rilke versei, Európa Könyvkiadó, 1983

Rainer Maria Rilke (1875 – 1926)

. 

To Music 
[An die Musik]

Music: breathing of statues. Perhaps:
silence of paintings. You language where all language
ends. You time
standing vertically on the motion of mortal hearts.
 
Feelings for whom? O you the transformation
of feelings into what? —: into audible landscape.
You stranger: music. You heart-space
grown out of us. The deepest space in us,
which, rising above us, forces its way out, —
holy departure:
when the innermost point in us stands
outside, as the most practiced distance, as the other
side of the air:
pure,
boundless,
no longer habitable.
 

Translated by Stephen Mitchell

Münich, January 11-12, 1918


*


An die Musik

Musik: Atem der Statuen. Vielleicht:
Stille der Bilder. Du Sprache wo Sprachen
enden. Du Zeit
die senkrecht steht auf der Richtung
vergehender Herzen.

Gefühle zu wem? O du der Gefühle
Wandlung in was?— in hörbare Landschaft.
Du Fremde: Musik. Du uns entwachsener
Herzraum. Innigstes unser,
das, uns übersteigend, hinausdrängt,—
heiliger Abschied:
da uns das Innre umsteht
als geübteste Ferne, als andre
Seite der Luft:
rein,
riesig
nicht mehr bewohnbar.


*

A zenéhez

Zene: szobrok lélegzete. Képek

csöndje, talán. Te nyelv, hol a nyelvek

véget érnek. Idő, mely

függélyesen állva, mulató szívekre mutat.

Érzések  — ki iránt? Ó, érzés

átváltozata  — mivé?  —: hallható tájjá.

Ó, Idegen: zene. Tőlünk sarjadt

szívtér. Legbensőnk, mely

túllép rajtunk, mert kifelé tör  —

szent búcsúvétel:

mert a belső vesz körül, mint

lég fonákja:

tiszta,

hatalmas,

már lakhatatlan.

Tandori Dezső fordítása

[Rainer Maria Rilke versei, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1983]

..............................................................................................................................................................................................................................

Rainer Maria Rilke (Austrian, 1875-1926)

Early Spring

Harshness vanished. A sudden softness
has replaced the meadows' wintry grey.
Little rivulets of water changed
their singing accents. Tendernesses,

hesitantly, reach toward the earth
from space, and country lanes are showing
these unexpected subtle risings
that find expression in the empty trees.

Translated by Albert Ernest Flemming

Koratavasz

Kérgek tűnnek. Kímélet szivárog

szét a rétek szürkén tárt során.

Hangsúlyt váltanak kis vízfolyások.

Gyengédségek, tétován,

nyomulnak a földhöz közelébb.

Út-ujjak mutatnak fáradatlan.

Egy fa rád villantja láthatatlan

sarjadó tekintetét.

Tandori Dezső fordítása

[Rainer Maria Rilke versei, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1983]

..............................................................................................................................................................................................................................

Rainer Maria Rilke

(4 December 1875 – 29 December 1926)

Die Sonette an Orpheus

13.

Sei allem Abschied voran, als wäre es hinter
dir, wie der Winter, der eben geht.
Denn unter Wintern ist einer so endlos Winter,
daß, überwinternd, dein Herz überhaupt übersteht.

Sei immer tot in Eurydike-, singender steige,
preisender steige zurück in den reinen Bezug.
Hier, unter Schwindenden, sei, im Reiche der Neige,
sei ein klingendes Glas, das sich im Klang schon zerschlug.

Sei - und wisse zugleich des Nicht-Seins Bedingung,
den unendlichen Grund deiner innigen Schwingung,
daß du sie völlig vollziehst dieses einzige Mal.

Zu dem gebrauchten sowohl, wie zum dumpfen und stummen
Vorat der vollen Natur, den unsäglichen Summen,
zähle dich jubelnd hinzu und vernichte die Zahl.

Rainer Maria Rilke, Sommer 1913. Foto: pa/akg

Szonettek Orpheuszhoz
II. rész

13. 


Mindig előzd meg a búcsút, mintha a multad
volna, akár ez a tél, mely messze-siet.
Mert jöhet egy tél s végtelen télbe borulhat,
mindent áttelel és túléli majd a szived.

Légy Eurüdikébe-halott, bukj zengve a mélybe
s szállj föl a dallal, a dicsérettel - örök
légy a tünők közt, légy a mulás menedéke,
tiszta üveg, mely cseng, bár maga összetörött.

Légy, s ne feledd, hogy a nemlét is mire késztet
lendületednek végokaként, hiszen érzed:
egyszeri ez, csak itt lehet messzire szállnod.

Annyira gazdag a Természet s még rejtve világa,
számold e végtelen összegek néma sorába
ujjongva önmagad és töröld el a számot.

Szabó Ede fordítása


Rainer Maria Rilke versei, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1983
..............................................................................................................................................................................................................................

Rainer Maria Rilke - from “The Notebooks of Malte Laurids Brigge”

Denn Verse sind nicht, wie die Leute meinen, Gefühle (die hat man früh genug),--es sind Erfahrungen.  Um eines Verses willen muß man viele Städte sehen, Menschen und Dinge, man muß die Tiere kennen, man muß fühlen, wie die Vögel fliegen, und die Gebärde wissen, mit welcher die kleinen Blumen sich auftun am Morgen.  Man muß zurückdenken können an Wege in unbekannten Gegenden, an unerwartete Begegnungen und an Abschiede, die man lange kommen sah,--an Kindheitstage, die noch unaufgeklärt sind, an die Eltern, die man kränken mußte, wenn sie einem eine Freude brachten und man begriff sie nicht (es war eine Freude für einen anderen--), an Kinderkrankheiten, die so seltsam anheben mit so vielen tiefen und schweren Verwandlungen, an Tage in stillen, verhaltenen Stuben und an Morgen am Meer, an das Meer überhaupt, an Meere, an Reisenächte, die hoch dahinrauschten und mit allen Sternen flogen, --und es ist noch nicht genug, wenn man an alles das denken darf.  Man muß Erinnerungen haben an viele Liebesnächte, von denen keine der andern glich, an Schreie von Kreißenden und an leichte, weiße, schlafende Wöchnerinnen, die sich schließen.  Aber auch bei Sterbenden muß man gewesen sein, muß bei Toten gesessen haben in der Stube mit
dem offenen Fenster und den stoßweisen Geräuschen.  Und es genügt auch noch nicht, daß man Erinnerungen hat.  Man muß sie vergessen können, wenn es viele sind, und man muß die große Geduld haben, zu warten, daß sie wiederkommen.  Denn die Erinnerungen selbstes noch nicht.  Erst wenn sie Blut werden in uns, Blick und Gebärde, namenlos und nicht mehr zu unterscheiden von uns selbst, erst dann kann es geschehen, daß in einer sehr seltenen Stunde das erste Wort eines Verses aufsteht in ihrer Mitte und aus ihnen ausgeht.

(Rainer Maria Rilke: Die Aufzeichnungen des Malte Laurids Brigge)

Rainer Maria Rilke, Villa Strohl-Fern, Roma, 1904. 

"Mert a vers nem valami érzés, ahogy az emberek hiszik -- érzelmeink éppen elég korán jelentkeznek -- , hanem tapasztalat. Egyetlen versért látnunk kell számos várost, embert és mindenféle mást, ismerni kell az állatokat, érezni, miként repülnek a madarak, és megtanulni a hajnalban kifeslő virágok mozdulatait. Várni kell, hogy emlékezni tudjunk ismeretlen tájak útjaira, váratlan találkozásokra, a búcsúzás percére, melyről tudjuk, hogy közeledik, homályba burkolt gyermekkori napokra, a szülőkre, akiket meg kellett bántanunk, ha valami örömet szereztek egymásnak, s mi nem értettük őket, mert ez az öröm valaki másnak szólt, gyermekbetegségekre, melyek életünkbe annyi különös, mélységes változást hoztak - csendes, elrejtett szobákban töltött napokra -, tengerparti hajnalokra, és egyáltalán, minden tengerre - idegen ég alatt sötétlő éjszakákra, melyek elsuhanva, millió csillaggal szárnyaltak tovább -, és mindez még nem elég, bárhogy őrzöd emlékezetedben. Várni kell, hogy emlékezni tudjunk sok szerelmes éjre, melyek mindegyike különbözött a többitől - vajúdó asszonyok sikoltozására és habfehér gyermekágyas anyákra, akik gyógyuló sebükkel szenderegnek. Várni kell, hogy haldoklókra is emlékezhessünk, s halottak mellett virrasztva, a kitárt ablakon belüktető neszekre is. De még az sem elég, ha vannak emlékeink. Ha megsokasodtak, meg kell tanulni, hogy mind elfelejtsd, és várni, kitartó türelemmel várni, hogy feltámadjanak megint. Mert az emlék nem minden ám. Ha minden emlék vérünkbe szívódott, ha tekintetünkben s mozdulatainkban is eleven már, ha névtelen, és nem tudni, mennyi az emlék, és mennyi vagyok én - akkor talán az emlékek méhéből valamely ritka órában feltámad egy vers első szava és elkülönül."

- Malte Laurids Brigge feljegyzései - részlet, fordította Görgey Gábor

(Forrás: Rainer Maria Rilke: MALTE LAURIDS BRIGGE FELJEGYZÉSEI ÉS MÁS SZÉPPRÓZAI ÍRÁSOK, Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2002, 274-275.o.)

Verses are not, as people think, feelings (those one has early enough) -- they are experiences. For the sake of a single verse,

one must see many cities, men, and things. One must know the animals,

one must feel how the birds fly

 

and know the gesture with which the little flowers open in the morning. One must be able to think back to roads in unknown regions, to unexpected meetings and to partings one had long seen coming; to days of childhood that are still unexplained, to parents whom one had to hurt when they brought one some joy and did not grasp it (it was a joy for someone else); to childhood illnesses that so strangely begin with such a number of profound and grave transformations,

to days in rooms withdrawn and quiet

 

and to mornings by the sea, to the sea itself, to seas,

 

to nights of travel that rushed along on high and flew with all the stars—and it is not yet enough if one may think of all this.

One must have memories of many nights of love, none of which was like the others, of the screams of women in labor,

 

and of light, white, sleeping women in childbed, closing again.

But one must also have been beside the dying,

 

must have sat beside the dead in the room with the open window and the fitful noises. And still it is not enough to have memories. One must be able to forget them when they are many, and one must have the great patience to wait until they come again.

For it is not yet the memories themselves. Not till they have turned to blood within us, to glance, and gesture, nameless, and no longer to be distinguished from ourselves -- not till then can it happen that in a most rare hour the first word of a verse arises in their midst and goes forth from them.

From “The Notebooks of Malte Laurids Brigge” 

Illustration by Ben Shahn (1898 - 1969), color lithograph on paper image, 1968

..............................................................................................................................................................................................................................

Rainer Maria Rilke (Austrian, 1875-1926)

Rainer Maria Rilke

Herbsttag

Herr, es ist Zeit. Der Sommer war sehr groß.
Leg deinen Schatten auf die Sonnenuhren,
und auf den Fluren lass die Winde los.

Befiehl den letzten Früchten, voll zu sein;
gib ihnen noch zwei südlichere Tage,
dränge sie zur Vollendung hin, und jage
die letzte Süße in den schweren Wein.

Wer jetzt kein Haus hat, baut sich keines mehr.
Wer jetzt allein ist, wird es lange bleiben,
wird wachen, lesen, lange Briefe schreiben
und wird in den Alleen hin und her
unruhig wandern, wenn die Blätter treiben.

21.9.1902, Paris

Autumn Day

Lord: it is time. The summer was immense.
Lay your long shadows on the sundials,
and on the meadows let the winds go free.

Command the last fruits to be full;
give them just two more southern days,
urge them on to completion and chase
the last sweetness into the heavy wine.

Who has no house now, will never build one.
Who is alone now, will long remain so,
will stay awake, read, write long letters
and will wander restlessly up and down
the tree-lines streets, when the leaves are drifting.

Translated by Edward Snow


Őszi nap

Elég, Uram. Olyan nagy volt nyarad.
A napórákon árnyadat terítsd el,
engedd rohanni orkánjaidat.

Érleld be még fanyar gyümölcseid,
két délies napot még adj fölébük,
nehéz borrá hadd forrjon sűrű mézük,
beteljesítve őszöd ízeit.

Kinek nincs fészke, nem rak soha már.
Ki társtalan, soká marad magára,
virraszt, olvas, levelet ír, hiába;
sötét fasorban űzve-hajtva jár,
míg fenn a lombot őszi szél cibálja.

Rab Zsuzsa fordítása


[Rainer Maria Rilke versei, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1983]

...................................................................................................................................................................................................................................