Pages

March 29, 2011

Kosztolányi Dezső

(1885. március 29. – 1936. november 3.)

*
Magunk vagyunk
Ég a házunk.
Kék az ablakunk...
(1890)

Mint aki a sínek közé esett...

Mint aki a sínek közé esett...
És általérzi tűnő életét,
míg zúgva kattog a forró kerék,
cikázva lobban sok-sok ferde kép,
és lát, ahogy nem látott sose még:
Mint aki a sínek közé esett...
a végtelent, a távol életet
búcsúztatom, mert messze mese lett,
mint aki a sínek közé esett:
Mint aki a sínek közé esett -
vad panoráma, rémes élvezet -
sínek között és kerekek között,
a bús idő robog fejem fölött,
és a halál távolba mennydörög,
egy percre megfogom, ami örök,
lepkéket, álmot, rémest, édeset:
Mint aki a sínek közé esett.

Már néha gondolok a szerelemre 

Már néha gondolok a szerelemre.
Milyen lehet - én Istenem - milyen?
Találkoztam tán véle messze-messze,
valahol Andersen meséiben?
Komoly és barna kislány lesz. Merengő.
A lelke párna, puha selyemkendő.
És míg a többiek bután nevetnek,
virágokat hoz majd a kis betegnek.
Ágyamhoz ül. Meséskönyv a szeme.
Halkan beszél, csak nékem, soha másnak.
Fájó fejemre hűs borogatást rak.
És kacagása hegedű-zene.
Egy lány, ki én vagyok. Hozzám hasonló.
Különös, titkos és ritkán mosolygó
Az éjbe néző. Fáradt. Enyhe. Csöndes.
Csak széttekint, és szobánkba csönd lesz.

Mostan színes tintákról álmodom

Mostan színes tintákról álmodom.
Legszebb a sárga. Sok-sok levelet
e tintával írnék egy kisleánynak,
egy kisleánynak, akit szeretek.
Krikszkrakszokat, japán betűket írnék,
s egy kacskaringós, kedves madarat.
És akarok még sok másszínű tintát,
bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,
és kellene még sok száz és ezer,
és kellene még aztán millió:
tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke,
szemérmetes, szerelmes, rikitó,
és kellene szomorú-viola
és téglabarna és kék is, de halvány,
akár a színes kapuablak árnya
augusztusi délkor a kapualján.
És akarok még égő-pirosat,
vérszínűt, mint a mérges alkonyat,
és akkor írnék, mindig-mindig írnék.
Kékkel húgomnak, anyámnak arannyal:
arany-imát írnék az én anyámnak,
arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal.
És el nem unnám, egyre-egyre írnék
egy vén toronyba, szünes-szüntelen.
Oly boldog lennék, Istenem, de boldog. 

Kiszínezném vele az életem.


Oly jó ébredni

Oly jó ébredni.
          Álmom messzeszédül,
s a tegnapi szobát már láthatom,
ha fuldokolva - az álom vizébül -
a paplanomra nyújtom a karom.
Ez itt a part már.
          Ah, de szép, de szép volt
az ébredés csiklandva, tétován,
a mosdótálban a közeli égbolt,
a zongorázás a másik szobán.
Tündéri reggel. A sötét szalonba
apuska zongorázik andalogva.
Ez Mendelssohn. Álombeli ködök.
Úgy hallgatom az ajtó hasadékán
s állok a hangok közt kis ingben, némán,
mint hajnali gyöngyvirágok között.



LAMENTS OF A POOR LITTLE CHILD
/Excerpts/

Like someone who's fallen between the rails...

and re-senses his short, ephemeral life
while glowing weels are throbbing in their strife,
before his eyes wild zig-zag pictures roar
and sees, as he has never seen before:

Like someone who's fallen between the rails –
I bid farewell to life's infinite trails,
for they turn into distant fairy tales,
like someone who's fallen between the rails.

Like someone who's fallen between the rails –
wild panorama, pleasures, shrieks and wails,
between the rails and between many wheels
above my head a spent life's sorrow reels
and death roars into distance, I am grasping

for one second that which is everlasting:
butterflies, dreams, the allness with details:
like someone who's fallen between the rails.

Translation by Egon F. Kunz


I have already thought of love at times

What will she be like – oh my god – who knows?
I may have met her in some children's rhymes,
or in my Andersen book, I suppose?
I see her auburn, dreamy, serious,
her soul a silk pillow, mysterious.
While others lough, or play the imbecile,
she sits beside my bed when I am ill
and brings a rose. Her eyes are fairy tales.
The others cannot hear it when we speak.
She lays a cooling compress on my cheek.
Her laughter is a run of gypsy scales.
She is my own self. We share special traits,
rere smiles, dark secrets and peculiar ways.
Nightstruck. Mild. Tired. Silent heroine.
She comes, she looks and silence settles in.

Translation by Peter Zollman


I dream of coloured inks. Of every kind.

The yellow is the finest. Reams and reams
of letters could I write in yellow ink
to her, the little schoolgirl of my dreams.
I'd scrawl something that looks like Japanese,
then try a bird, most intricately scrolled.
And I want other colours, many more,
like bronze and silver, emerald and gold,
and then I want a hundred more, a thousand,
or rather, I will have a million:
dumb-charcoal, funny-lilac, drunken-ruby,
enamoured, chaste or brash vermilion.
I ought to have some mournful violet,
a palish blue, a brick-red-like maroon,
like shadows seeping through a stained glass window
against a black vault, in August, at noon.
In reds I want a blazing, burning one,
and blood-red, like the blood-stained setting sun
and then I'd go on writing: with a blue
to my young sister, mother will get gold,
I'd write a prayer in gold ink to my mother,
a golden dawn with golden words re-told.
I'd go on writing, in an ancient tower.
My colour set, so fine and exquisite,
would make me happy, oh my God, so happy.

I want to colour in my life with it.

Translation by Peter Zollman

 
            My dream reels in the distance
and already I see yesterday’s room,
if drowning – from the waters of dreams –
I stretch my hand out onto the quilt.
 
Already this is shore
            Ah, but lovely it was, so lovely
the ticklish hesitancy of awakening
in the washbasin the nearby vaults of Heaven,
the piano in the next room.
 
Enchanted morning. In the darkened parlor
my father dreams at the piano.
Mendelssohn. The mists and fogs of dreams.
 
Thus I listen through a crack in the door
and I stand mute in my nightshirt amidst the notes,
as amidst the lilies of the valley of dawn.

Translation by Ottilie Mulzet

More poems: here, here and here 

Kosztolányi Dezső összegyűjtött versei 

 Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső
Hajókiránduláson, 1929
  

"A SZEGÉNY KIS TROMBITÁS SZIMBOLISTA KLAPEC NYÖSZÖRGÉSEI" CÍMŰ CIKLUSBÓL


 
Mint aki halkan belelépett. 
És jönnek távol, ferde illatok 
Mint kósza lányok és hideg cselédek
Kiknek bús kontyán angyal andalog
Mint aki halkan belelépett. 
Mint aki halkan belelépett 
Valamibe... s most tüszköl s fintorog
Mint trombiták és roppant trombonok
S a holdvilágnál szédelegve ferdül
Nehéz boroktól és aranyló sertül
Úgy lépek vissza mostan életembe
Mint kisfiú, ki csendes, csitri, csempe
S látok barnát, kókuszt, koporsót, képet - 
Mint aki halkan belelépett.

Virginia Woolf

(25 January 1882 – 28 March 1941)

"...let us hazard the opinion that for us at this moment the form of fiction most in vogue more often misses than secures the thing we seek. Whether we call it life or spirit, truth or reality, this, the essential thing has moved off, or on, and refuses to be contained any longer in such ill-fitting vestments as we provide. Nevertheless, we go on perseveringly, conscientiously, constructing out two and thirty chapters after a design which more and more ceases to resemble the vision in our minds. So much of the enormous labour of proving the solidity, the likeness of life, of the story is not merely labour thrown away but labour misplaced to the extent of obscuring and blotting out the light of the conception. The writer seems constrained, not by his own free will but by some powerful and unscrupulous tyrant who has him in thrall, to provide a plot, to provide comedy, tragedy, love interest, and an air of probability embalming the whole so impeccable that if all his figures were to come to life they would find themselves dressed down to the last button of their coats in the fashion of the hour. The tyrant is obeyed; the novel is done to a turn. But sometimes, more and more often as time goes by, we suspect a momentary doubt, a spasm of rebellion, as the pages fill themselves in the customary way. Is life like this? Must novels be like this?

Look within and life, it seems, is very far from being "like this". Examine for a moment an ordinary mind on an ordinary day. The mind receives a myriad impressions
  trivial, fantastic, evanescent, or engraved with the sharpness of steel. From all sides they come, an incessant shower of innumerable atoms; and as they fall, as they shape themselves into the life of Monday or Tuesday, the accent falls differently from of old; the moment of importance came not here but there; so that, if a writer were a free man and not a slave, if he could write what he chose, not what he must, if he could base his work upon his own feeling and not upon convention, there would be not plot, no comedy, no tragedy, no love interest or catastrophe in the accepted style, and perhaps not a single button sewn on as the Bond Street tailors would have it. Life is not a series of gig lamps symmetrically arranged; life is a luminous halo, a semi-transparent envelope surrounding us from the beginning of consciousness to the end. Is it not the task of the novelist to convey this varying, this unknown and uncircumscribed spirit, whatever aberration or complexity it may display, with as little mixture of the alien and external as possible? We are not pleading merely for courage and sincerity, we are suggesting that the proper stuff of fiction is a little other than custom would have us believe it."
from Virginia Woolf, Modern Fiction


"...hadd kockáztassuk meg azt a véleményt, hogy a jelenleg leginkább dívó regényforma gyakrabban véti el, mint ejti zsákmányul azt, amit keresünk benne. Nevezhetjük akár életnek vagy szellemnek, akár igazságnak vagy valóságnak, ez a valami, a lényeg, fölkerekedett, továbbállt, s nem hajlandó továbbra is olyan rosszul szabott öltözékben feszengeni, mint amilyet mi adtunk rá. De mi azért továbbra is kitartóan, lelkiismeretesen építgetjük a magunk harminckét fejezetét, olyan tervrajz szerint, amely egyre kevésbé hasonlít a bennünk élő elképzeléshez. Óriási munkával bizonyítjuk, hogy a történet két lábbal áll a földön, és hasonlít az élethez, ez azonban nagyrészt nemcsak elfecsérelt munka, hanem oly mértékben káros hatású is, hogy elhomályosíthatja és kiolthatja az eredeti elképzelés fényét.
Az író nem a saját akaratából, hanem egy hatalmas és könyörtelen zsarnoknak engedelmeskedve, aki igába hajtja arra kényszerül, hogy cselekményt adjon nekünk, komédiával vagy tragédiával szolgáljon, izgalmas szerelmi szálat szőjön, s mindezt oly kifogástalanul vonja be a hihetőség mázával, hogy ha alakjai életre kelnének, láthatnák, hogy az utolsó kabátgombjukig a kor divatja szerint vannak felöltöztetve. A zsarnok akarata érvényesül, s a regényben a legutolsó hajszál is a helyén van. Olykor azonban   s az idő múlásával egyre gyakrabban pillanatnyi kétely fog el bennünket, föllázadunk, ahogy a lapok a megszokott módon megtelnek: Ilyen lenne az élet? Ilyennek kell lennie a regénynek?

Pillantsunk csak bele, s láthatjuk: az élet nagyon nem "ilyen". Vizsgáljunk csak meg egy pillanatra egy átlagos gondolkodású embert egy átlagos napon. Benyomások miriádjai érkeznek a tudatába, s van köztük jelentéktelen, van fantasztikus, van illékony, és olyan is, amely acélkeményen bevésődik. Áradnak a benyomások mindenfelől, megszámlálhatatlan atom záporozik szakadatlan, s ahogy lehull, ahogy a hétfői vagy keddi nap életévé összeáll, máshová esik a nyomaték, mint annak előtte. A lényeges pillanat nem itt következik be, hanem amott. Tehát ha az író szabad ember lenne, nem pedig rabszolga, ha arról írhatna, amiről szeretne, nem pedig arról, amiről kénytelen, ha a saját érzéseire tudná alapozni a műveit, nem pedig konvenciókra, akkor nem lenne se cselekmény, se komédia, se tragédia, se szerelmi szál, se pedig katasztrófa a megszokott sémák szerint, sőt, talán egyetlen gomb se lenne, amelyet úgy varrtak föl, ahogy a Bond Street-i szabók szokták. Az élet nem szimmetrikusan elhelyezett lámpák sora; az élet sugárzó fénygyűrű, áttetsző burok, mely a tudat kezdetétől a végéig körülvesz bennünket. Vajon nem az-e a regényíró feladata, hogy ezt a változó, ezt az ismeretlen és megfoghatatlan szellemet közvetítse, oly módon, hogy a lehető legkevesebb idegen és külsődleges elem keveredjék bele, akármilyen rendellenességeket és bonyolultságot mutat is föl? Nemcsak bátorságot és őszinteséget követelünk: azt akarjuk jelezni, hogy az anyag, mely szépprózába kívánkozik, kissé már más, mint amihez a hagyományok hozzászoktattak."

Virginia Woolf: A modern próza - részlet, Vajda Tünde fordítása
_____
[In: Virginia Woolf, A pille halála, Esszék, Európa, Budapest, 1980]
Fotó: George Charles Beresford, 1902 (NPG)

March 28, 2011

Virginia Woolf

(25 January 1882 – 28 March 1941)


Virginia Woolf’s last letter to her husband:

Tuesday.
Dearest,

     I feel certain I am going mad again. I feel we can’t go through another of those terrible times. And I shan’t recover this time. I begin to hear voices, and I can’t concentrate. So I am doing what seems the best thing to do. You have given me the greatest possible happiness. You have been in every way all that anyone could be. I don’t think two people could have been happier till this terrible disease came. I can’t fight any longer. I know that I am spoiling your life, that without me you could work. And you will I know. You see I can’t even write this properly. I can’t read. What I want to say is I owe all the happiness of my life to you. You have been entirely patient with me and incredibly good. I want to say that  everybody knows it. If anybody could have saved me it would have been you. Everything has gone from me but the certainty of your goodness. I can’t go on spoiling your life any longer.
   I don’t think two people could have been happier than we have been.
                                                                                                              V.




~

Virginia Woolf férjének hagyott utolsó levele:

Kedd
Legdrágább,

    Úgy érzem, újra kezd elhatalmasodni rajtam az őrület. És érzem, hogy nem tudnánk átvészelni még egy olyan rémes időszakot. Nem heverném ki többé. Újra hangokat hallok, és képtelen vagyok koncentrálni. Így azt teszem, ami a legjobb megoldásnak tűnik. Te a lehető legnagyobb boldogságot adtad nekem. Többet jelentettél számomra, mint bárki más. Nem hiszem, hogy két ember boldogabb lehetett volna, 'míg el nem ért ez a rémes kór. Nem tudok tovább harcolni. Tudom, hogy tönkreteszem az életed, és hogy nélkülem újra képes lennél dolgozni. És tudom, hogy fogsz is. Látod, még ezt sem tudom rendesen megírni. Olvasni sem tudok már. Szeretném, ha tudnád, hogy minden boldogságomat neked köszönhetem. Olyan türelmes voltál velem és hihetetlenül jó. Ezt ki akartam mondani mindenki tudja. Ha lett volna bárki, aki megmenthetetett volna, az te lennél. Számomra minden elveszett, kivéve a te jóságodat. Nem akarom tovább rombolni az életedet. 
     Nem hiszem, hogy két ember boldogabb lehetett volna annál, mint mi voltunk.
                                                                                                                         V.


Virginia Woolf (née Stephen); Leonard Sidney Woolf
by Giséle Freund, 1939
Source: NPG

March 27, 2011

Janus Pannonius

(29 August 1434 – 27 March 1472)


(Padova, Chiesa degli Eremitani, Cappella Ovetari)
Photo: ms (2009)
Orosz István: Janus Pannonius (2008)


De amygdalo in Pannonia nata

Quod nec in Hesperidum vidit Tirynthius hortis,
   Nec Phaeaca, Ithacae dux, apud Alcinoum,
Quod fortunatis esset mirabile in arvis,
   Nedum in Pannoniae frigidiore solo;
Audax per gelidos en! floret amygdala menses,
   Tristior et veris germina fundit hiems.
Progne, Phylli tibi fuit expectanda; vel omnes
   Odisti iam post Demophoonta moras?


ÜBER EINEN PANNONISCHEN MANDELBAUM

Herakles sah nicht im Garten der Hesperiden dergleichen,
   noch hat Alkinoos dies Ithakas König gezeigt -
was bei milderem Klima absonderlich wäre, die rauhe
   Erde Pannoniens bringt dennoch das Wunder hervor:
Waghalsig steht da im Winter ein Mandelbäumchen in Blüte,
   aber die Knospen des Lenz knickt schon der grimmige Frost.
Glaubtest du, Phyllis, die Schwalbe des Frühlings so nah, oder war dir,
   weil Demophon so lang zaudert, das Leben verhaßt?

EGY DUNÁNTÚLI MANDULAFÁRÓL

Herkules ilyet a Hesperidák kertjébe' se látott,
  Hősi Ulysses sem Alkinoos szigetén.
Még boldog szigetek bő rétjein is csoda lenne,
  Nemhogy a pannon-föld északi hűs rögein.
 S íme virágzik a mandulafácska merészen a télben,
  Ám csodaszép rügyeit zuzmara fogja be majd!
Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon,
  Vagy hát oly nehezen vártad az ifju Tavaszt?

ABOUT A TRANSDANUBIAN ALMOND TREE

Not even Hercules saw in the yard of the Hesperides' land
   your like - nor Ulysses, on Alkinoos' isle -
"miracle" you'd be perceived in the balmier isles' lusher clearings,
   miracle more, in the cold soil of Pannonia, you!
Boldly the almond tree in the frost of the winter is blooming -
   although its buds very soon under the hoarfrost will freeze!
My Phyllis, little almond tree, not a stork has returned yet-
   ... or has it been so hard for you to wait for the spring? 

Translation by Adam Makkai

*

Epigramma

Nam vicia ipsa uno vel tota apprendere captu
perfacile est, via prona patet, nec longius absunt.
prodere virtutis sudorem aeterna locarunt
Numina, longa illuc et praeceps semita ducit,
aspera et inprimis, sed cum stetit arce suprema,
quae modo dura fuit, facilem se praestat eunti.

[Mert a hibákat akár egy kézzel is el tudod érni...]

Mert a hibákat akár egy kézzel is el tudod érni,
Széles az út, értük nem kell soha messzire menned.
Ám ha a célod a jó, az erény, tudd, azt a magasba
Tették isteneink; oda hosszú és rögös úton
Juthatsz el; de ha már célodnál jársz a magasban,
Onnan nézve az út: sima, kellemes és gyönyörű volt.

Fordította: Csonka Ferenc



AD GALEOTTUM

Qui pueros elementa doces, rutilare capillum
   Si doceas, facias plus, Galeotte, lucri.

GALEOTTÓHOZ


Ábécére tanítod a gyermekeket, Galeotto;
  Oktass hajfestést, s fölvet a pénz mihamar.


AN GALEOTTO

Fragst du mich, Galeotto, wie sehr ich dich liebe, so sag ich:
   Bin ich auch jünger - der Tod treffe mich eher als dich!

 *

JANUS PANNONIUS MORIENS

Abstulit atra dies una cum corpore nomen;
   Sic miseri nobis accumulamus opes.

A HALDOKLÓ JANUS PANNONIUS

Együtt lett prédád élet s hírnév, te sötét nap.
  Kincset mért gyűjtünk, ó, mi szegények? Ezért?

JANUS PANNONIUS IN DER STUNDE SEINES TODES

Finsterer Tag der auslöschte mit dem Körper den Namen.
   Dazu, Erbärmliche, ach, häufen wir Reichtümer an!

 _______



    March 26, 2011

    Walt Whitman

    (May 31, 1819 – March 26, 1892)



    O ME! O life!... of the questions of these recurring; 
    Of the endless trains of the faithless—of cities fill’d with the foolish; 
    Of myself forever reproaching myself, (for who more foolish than I, and who more
        faithless?) 
    Of eyes that vainly crave the light—of the objects mean—of the struggle ever
     renew’d; 
    Of the poor results of all—of the plodding and sordid crowds I see around me;
    Of the empty and useless years of the rest—with the rest me intertwined; 
    The question, O me! so sad, recurring—What good amid these, O me, O life? 
      
    Answer.
    That you are here—that life exists, and identity; 
    That the powerful play goes on, and you will contribute a verse.
     
     

    Robert Frost

    (March 26, 1874 – January 29, 1963)



    I have been one acquainted with the night.
    I have walked out in rain
    and back in rain.
    I have outwalked the furthest city light.

     
    I have looked down the saddest city lane.
    I have passed by the watchman on his beat
    And dropped my eyes, unwilling to explain.

    I have stood still and stopped the sound of feet
    When far away an interrupted cry
    Came over houses from another street,

    But not to call me back or say good-bye;
    And further still at an unearthly height,
    O luminary clock against the sky

    Proclaimed the time was neither wrong nor right.
    I have been one acquainted with the night.  

    FIRE AND ICE

    Some say the world will end in fire,
    Some say in ice.
    From what I’ve tasted of desire
    I hold with those who favour fire.
    But if it had to perish twice,
    I think I know enough of hate
    To say that for destruction ice
    Is also great
    And would suffice.



    Two roads diverged in a yellow wood,
    And sorry I could not travel both
    And be one traveler, long I stood
    And looked down one as far as I could
    To where it bent in the undergrowth;

    Then took the other, as just as fair,
    And having perhaps the better claim,
    Because it was grassy and wanted wear;
    Though as for that the passing there
    Had worn them really about the same,

    And both that morning equally lay
    In leaves no step had trodden black.
    Oh, I kept the first for another day!
    Yet knowing how way leads on to way,
    I doubted if I should ever come back.

    I shall be telling this with a sigh
    Somewhere ages and ages hence:
    Two roads diverged in a wood, and I—
    I took the one less traveled by,
    And that has made all the difference.

     Robert Lee Frost by Norman Parkinson, 1958


    AZ ÉJNEK ISMERŐJE

    Az éjnek ismerője voltam én,
    Ki záporban megy el s hazaoson,
    Ha kialudt a végső utcafény.

    Bámultam szomorú sikátoron.
    Éji bakter mellett mentem tovább
    Sunyt szemmel: én nem magyarázkodom.

    Megálltam, némítva lépés zaját,
    Mikor kiáltás hirtelen szűnő,
    A háztetők felett fülembe szállt,

    Nem hívó, nem is búcsút üzenő;
    S messzebb, nem-földi magasság terén
    Bolygó óra hirdette: az idő

    Se-téves, se-igaz, nem holt, s nem él.
    Az éjnek ismerője voltam én.

    Weöres Sándor fordítása

     
    TŰZ ÉS JÉG

    Mondják: a világ vége tűz.
    Más mondja: jég.
    Mert a vágy forrósága űz,
    azt vallom én is: vége tűz.
    S ha vesznem kétszer illenék:
    Mert ismerős a gyűlölet,
    Hiszem: végpusztulásra jég
    Is jó lehet,
    És épp elég.

    Weöres Sándor fordítása



    A NEM JÁRT ÚT

    Rőt fák közé két út vezetett,
    S csak egyre tehettem lábamat,
    Sokáig álltam, s míg lehetett,
    Szemmel követtem az egyiket,
    Míg el nem tűnt a bozót alatt;

    S a másik útra tértem, amely
    Ugyanolyan szép volt s jobb is talán,
    Mert járni való fű lepte el;
    Noha járt voltában semmivel
    Nem tett túl egyik a másikán,

    S mindkettejükre e hajnalon
    Láb nem taposta levél borult.
    Az elsőt, ó, máskorra hagyom!
    De visszatérek-e, nem tudom,
    Ismerve, hogyan fut útba út.

    S így kezdem majd sóhajtva mesém
    Valahol sok hosszú év után:
    Két út vitt át a fák sűrűjén,
    S a ritkábban járt lett az enyém,
    A különbség ebben áll csupán.

    Hárs Ernő fordítása
    ________
    Amerikai költők antológiája, Európa, Budapest, 1990, 
    230,231,235-236. old.

    Gregory Corso

    (March 26, 1930 – January 17, 2001) 



    What simple profundities
    What profound simplicities
    To sit down among the trees
    and breathe with them
    in murmur brool and breeze —

    And how can I trust them
    who pollute the sky
    with heavens
    the below with hells

    Well, humankind,
    I’m part of you
    and so my son

    but neither of us
    will believe
    your big sad lie 

     

    Photograph by Allen Ginsberg (1957)
    Gregory Corso, his attic room 9 Rue Gît-le-Coeur, wooden angel hung from wall right, window looked on courtyard and across Seine halfblock away to spires of St. Chapelle on Ile St. Louis. Gregory's Gasoline was ready at City Lights, in attic he prepared "Marriage," "Power," "Army," "Police," "Hair" and "Bomb" for Happy Birthday of Death book. Henri Michaux visited, liked Corso's "mad children of soda-caps" phrasing. Burroughs came from Tangier to live one flight below, shaping Naked Lunch manuscript, Peter Orlovsky and I had window on street two flights downstairs, room with two-burner gas stove, we ate together often, rent $30 a month. I'd begun Kaddish litany, Peter his "Frist Poem."                       Source: NGA - Beat Memories





    March 25, 2011

    Bartók Béla (b. March 25, 1881)


    "Az én igazi vezéreszmém azonban, amelynek, amióta csak mint zeneszerző magamra találtam, tökéletesen tudatában vagyok: a népek testvérré-válásának eszméje, a testvérré-válásé minden háborúság és minden viszály ellenére. Ezt az eszmét igyekszem – amennyire erőmtől telik – szolgálni zenémben; ezért nem vonom ki magam semmiféle hatás alól, eredjen az szlovák, román, arab vagy bármiféle más forrásból. Csak tiszta, friss és egészséges legyen az a forrás!"
    Bartók Béla Octavian Beunak, 1931. január 10., Bartók Béla levelei, (Budapest, 1976), 396–397.
    *


    My own idea, however—of which I have been fully conscious since I found myself as a composer—is the brotherhood of peoples, brotherhood in spite of all wars and conflicts. I try—to the best of my ability—to serve this idea in my music; therefore I don’t reject any influence, be it Slovakian, Rumanian, Arabic or from any other source. The source must only be clean, fresh and healthy!
    Bartók to Octavian Beu, January 10, 1931, in Béla Bartók Letters, ed. János Demény (Budapest, 1971)








    Bartók Béla: Three Hungarian Folksongs from the Csík District Sz. 35a
    Zempléni Kornél, piano - Recorded in 1966
    (Köszönöm, nikolaimedtner)




    Bartók Béla: Este a Székelyeknél
    An Evening at the Village or Evening in Transylvania
    (from 10 Easy Pieces No. 5 composed in 1908)
    Bartók Béla, piano
    (pianopera) Thank you!




    Bartók Béla: Román népi táncok / Romanian Folk Dances
    Rajkó Zenekar, Budapest, Dohány utcai zsinagóga, 2004
    The Rajko Orchestra in the Dohány Street Synagogue, Budapest, 2004
    (Köszönöm, podiumocska)



    Bartók Béla: Román népi táncok / Romanian Folk Dances
    violin: Illényi Katica / piano: Bolba Tamás
    (Köszönöm, katicaillenyi)


     Bartók Béla: "From Gyergyó", Three folksongs from the Csík District for recorder and piano, Sz 35
    Kállay Gábor, recorder - Virágh Emese, piano

    *

    Rába György: Az éjszaka zenéje
    Bartók Béla emlékének

    Tág mellkas alatt
    ősi történet dala zeng
    csak a szív üllője
    csak a szél hálója
    hajókürt álmodik
    egy almon még a lét testvérisége
    ősi történet dala zeng
    írott könyvünk arcát föl nem fedi
    rőzselángnál rólunk öreg szó pereg
    ősi történet dala zeng
    s ha a fény abrosza kiterül
    a balladába lépünk



    Bartók Béla: Az éjszaka zenéje (The Night's Music) / Gaál István, 1970 
    (Köszönöm, mozartibnkhajjam)

    March 24, 2011

    Lawrence Ferlinghetti

    (born March 24, 1919)

    A CONEY ISLAND OF THE MIND

    15

    Constantly risking absurdity
                                and death
       whenever he performs
                          above the heads
                                        of his audience
    the poet like an acrobat
                       climbs on rime
                          to a high wire of his own making
    and balancing on eyebeams
                            above a sea of faces
            paces his way
                         to the other side of day
       performing entrechats
                        and sleight-of-foot tricks
     and other high theatrics
                          and all without mistaking
                 any thing
                          for what it may not be

           For he's the super realist
                                who must perforce perceive
                    taut truth
                              before the taking of each stance or step
        in his supposed advance
                               toward that still higher perch
      where Beauty stands and waits
                                with gravity
                                       to start her death-defying leap

        And he
              a little charleychaplin man
                                who may or may not catch
                 her fair eternal form
                             spreadeagled in the empty air
                    of existence

    *
    VIDÁM PARK AZ AGYBAN
    (részlet)

    15
    Mindig a lehetetlent és halált
                                              kisértve
         valahányszor
                            kileng a közönség
                                                        feje fölé
    a költő-akrobata
                      rímeken kuszik fel
                                       maga-sodorta magas kötelére
    szemek sugarán himbálózva
                                                az arcok tengere fölött
                pörög útján
                                 a nap másik felére
          szélesebben kivágva
                                        száz entreachat-t és piruettet
    és más eféle kunsztot
                                    és mindig úgy hogy
                              össze ne vétsen
                                                      bármit valami mással
        Mert ő a legfőbb realista
                                              aki szemét csak a csupasz valóra
                               igazítja
                                           mielőtt egy lépést tenne vagy megállna
                képzeletbeli útján
                                           ama mindig magasabb ág felé
    ahol a Szépség ül súlyosan
                                       várva
                                                haláltmegvető szaltójára
    Ő pedig
                az a kicsike Chaplin-ember
                                                aki vagy el tudja kapni vagy sem
                örökszép alakját
                            amely ott terpeszkedik a létezés
                        puszta űrében

    Somlyó György fordítása

     Lawrence Ferlinghetti, 1982


     
    CRO-MAGNONS

    Cro-Magnons carried stones for books
    And a flat dark stone I came upon was one

    in which I read the carbon copy histories 
    of creepy man
    in the fine print of fossils pressed
    between the stone's aged pages
    the first syllables of recorded time
    made into burning messages
    about the first decline and fall
    and the dissent of species

    so that
    when I cracked it open I surprised
    the shadow of a lizard on the steps
    of an Alexandrian branch library
    burning on the broken stone
    in a bright daze of sunlight
    And in a flicker of that lizard's loose tongue
    in one cooled instant of carbonized time
    deciphered eternity



    Lawrence Ferlinghetti at his cabin, the "Old West Hotel"
    Source: Corbis 
    *
    *

    CRO-MAGNONIAK

    A cro-magnoniak könyveknek való
    köveket cipeltek
    egy lapos kőről leolvastam
    a kúszó-mászó ember kopir-kópiás
    történeteit
    préselt fossziliák finom nyomatában
    a feljegyzett idő első szótagjai
    lángoló üzenetek
    a fajok első hanyatlását bukását
    és szétszóródását ragyogtatók

    Így hát
    felnyitva a követ megleptem
    egy gyík árnyát az alexandriai
    körzeti könyvtár lépcsőfokán
    izzott a tört kövön
    a napfény tündöklő kábulatában
    És e gyík nyelvének fürge rezzenése
    kihűlt pillanata az elszenesült időnek
    megfejtette rejtjeleid öröklét

    Eörsi István fordítása

    _________
    Lawrence Ferlinghetti versei, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1977, 42. o.
    Szélrózsa II, Magvető, Budapest, 1965
    Fotók: Corbis

    March 21, 2011

    J. S. Bach (b. March 21, 1685)

     Portrait of Johann Sebastian Bach by E. G. Haussmann, 1748

    "(...) és látható lesz amit nem láthatnánk nélküle
    és halljuk a csírák titkos beszédét a homályban. (...)
    Századok porlanak el az időben
    és előlép megint ugyanaz az öreg varázsló
    maga szerkesztette hangszeréhez ül
    muzsikál tovább mint akit arra ítélt a sors
    hogy ne szakíthassa el magát tőlünk soha." 

    Kassák Lajos: J. S. Bach (részlet)

    Johann Sebastian Bach (1685-1750) - The Well-Tempered Clavier Book 1
     Prelude and fugue no. 1 in C major BWV 846
    Prelude and fugue no. 2 in C minor BWV 847
      Prelude and fugue no. 3 in C# major BWV 848
    (Sviatoslav Richter: March 20, 1915 – August 1, 1997)
    (Thank you StefanoF87)

     
    J.S. Bach: Goldberg Variations 1-10 (Glenn Gould, 1932-1982) 
    (Thank you SoulSpectre1)

    J.S. Bach: Goldberg Variations 8-14 (Glenn Gould)

      J.S. Bach: Goldberg Variations 25-28 (Glenn Gould)





    Kassák Lajos (b. March 21, 1887)

    Veled vagyok


    Előtted megyek,
    te én előttem.
    A koranap aranylánca
    csilingel kezemen.

    Hová mégy — kérdezem
    feleled — nem tudom.

    Siettetném lépteim
    de te jobban sietsz.

    Előtted én
    te én előttem.

    Egy kapu előtt mégis megállunk.

    Megcsókollak,
    te nekem adsz csókot,
    aztán elindulsz szótlanul
    és magaddal viszed életem.



     Féner Tamás: Kassák Lajos műtermében, 1962 
    Forrás: axioart


    I Am With You

    In front of you I go
    you in front of me
    the early sun's gold chain
    jingles on my wrist.

    Where are you going — I ask
    you answer — how do I know.

    I speed up my walk
    but you speed all the more.

    I in front of you
    you in front of me.

    But we stop in front of a gate.

    I kiss you
    you give me a kiss
    then without a word you vanish
    and spirit my life away.

    Translation by Edwin Morgan


    _____
    Kassák Lajos Összes Versei, II. kötet, 440. o.  
    Magvető, Budapest, 1970
    In Quest of the Miracle Stag: The Poetry of Hungary, p. 645.
    Ed. Adam Makkai (2000)