Federico García Lorca

(5 June 1898 – 19 August 1936)

Lorca, age 6, Granada, 1904 

Source: Artnet

Ballad Of The Little Square
[Balada de la Placeta]  

The children sing
in the quiet night;
clear stream,
serene fountain!

THE CHILDREN
 What joy does your divine

heart celebrate?

MYSELF
 A clanging of bells

lost in the mist.

THE CHILDREN
 You leave us singing

in the little square.
Clear stream,
serene fountain!

What signs of spring
do you hold in your hand?

MYSELF
 A rose of blood

and a white lilly.

THE CHILDREN
 Dip them in water

of the antique song.
Clear stream,
serene fountain!

What do you feel in your mouth
scarlet and thirsting?

MYSELF
 The savour of bones

of my great skull.

THE CHILDREN
Drink the tranquil water

of the antique song.
Clear stream,
serene fountain!

Why do you go so far
from the little square?


MYSELF
I go in search of magicians

and of princesses!


THE CHILDREN
Who showed you the path

of the poets?


MYSELF
The fountain and the stream

of the antique song.


THE CHILDREN
Do you go far, very far

from the sea and the earth?


MYSELF
My heart of silk

is filled with lights,
with lost bells,
with lillies and bees,
I will go far,
farther than those hills,
farther than the seas,
close to the stars,
to beg Christ the Lord
to give back the soul I had
of old, when I was a child,
ripened with legends,
with a feathered cap
and a wooden sword.


THE CHILDREN
You leave us singing

in the little square,
clear stream,
serene fountain!

The enormous pupils
of the parched fronds
injured by the wind,
the dead leaves weep.

1919


Translated by Stephen Spender and J.L. Gili 




----

BALADA DE LA PLACETA

Cantan los niños
En la noche quieta:
¡Arroyo claro,
Fuente serena!

LOS NIÑOS
¿Qué tiene tu divino
Corazón en fiesta?

YO
Un doblar de campanas,
Perdidas en la niebla.

LOS NIÑOS
Ya nos dejas cantando
En la plazuela.
¡Arroyo claro,
Fuente serena!

¿Qué tienes en tus manos
De primavera?

YO 
Una rosa de sangre
Y una azucena.

LOS NIÑOS
Mójalas en el agua
De la canción añeja.
¡Arroyo claro,
Fuente serena!

¿Qué sientes en tu boca
Roja y sedienta?

YO
El sabor de los huesos
De mi gran calavera.

LOS NIÑOS
Bebe el agua tranquila
De la canción añeja.
¡Arroyo claro,
Fuente serena!

¿Por qué te vas tan lejos
De la plazuela?

YO
¡Voy en busca de magos
Y de princesas!

LOS NIÑOS
¿Quién te enseñó el camino
De los poetas?

YO
La fuente y el arroyo
De la canción añeja.

LOS NIÑOS
¿Te vas lejos, muy lejos
Del mar y de la tierra?

YO
Se ha llenado de luces
Mi corazón de seda,
De campanas perdidas,
De lirios y de abejas,
Y yo me iré muy lejos,
Más allá de esas sierras,
Más allá de los mares
Cerca de las estrellas,
Para pedirle a Cristo
Señor que me devuelva
Mi alma antigua de niño,
Madura de leyendas,
Con el gorro de plumas
Y el sable de madera.

LOS NIÑOS
Ya nos dejas cantando
En la plazuela.
¡Arroyo claro,
Fuente serena!

Las pupilas enormes
De las frondas resecas,
Heridas por el viento,
Lloran las hojas muertas.

----

A TERECSKE BALLADÁJA 

Csendes éjszakában
gyermekdal, zsibongás:
üde patakocska,
tisztavizü forrás!

A gyermekek:
Mi van a szivedben,
ünneplő szivedben?

Én:
Csengő-bongó harangszó,
mely elveszett a ködben.

A gyermekek:
Lám, itthagysz dalostól
a kis piacocskán.
Üde patakocska,
tisztavizü forrás!

Mi van a kezedben?
a tavaszt hozod tán?

Én:
Vér-rózsa kezemben,
és egy liliomszál.

A gyermekek:
Régi dal vizébe
őket belefojtsd már.
Üde patakocska,
tisztavizü forrás!

Szomjas-piros szádban
mi az a zsibongás?

Én:
Nagy csont-koponyámnak
zsibongása, nem más.

A gyermekek:
Régi dal vizével
csillapítsd a szomját.
Üde patakocska,
tisztavizü forrás!

Mért hagyod el immár
ezt a piacocskát?

Én:
Elmegyek keresni
hercegnőt, boszorkányt.

A gyermekek:
Ki mutatta meg tenéked
a költőknek útját?

Én:
Régi dal kútja s patakja,
azok mutogatják.

A gyermekek:
Messzire, messzire mész el,
tengertől, földtől futamodván!

Én:
Csordultig sugárral
selyem szívem immár,
elveszett harangszó,
méh és liliomszál.
Messzire elmegyek innen,
túl ama nagy hegyek ormán,
messze, a tengereken túl,
hol csillag mosolyog rám,
hogy kérjem Krisztus-urunkat,
adná vissza nekem már
– mely nőtt sok régi legendán –
hajdani gyermeki lelkem,
a hosszú-hosszú fakarddal,
s a tollal a sapkám.

A gyermekek:
Lám, itt hagysz dalostól
a kis piacocskán.
Üde patakocska,
tisztavizü forrás!

És a száraz lombok
– óriás pupillák –
széltől megsebezve
holt levelük siratják.

____________

[Federico Garcia Lorca versei, Europa, Lyra Mundí sorozat]

F. García Lorca - Imagination, Inspiration, Evasion / Poetica

For me, imagination is synonymous with discovery. To imagine, to discover, to carry our bit of light to the living penumbra where all the infinite possibilities, forms, and numbers exist. I do not believe in creation but in discovery, and I don’t believe in the seated artist but in the one who is walking the road. The imagination is a spiritual apparatus, a luminous explorer of the world it discovers. The imagination fixes and gives clear life to fragments of the invisible reality where man is stirring.

The imagination merely discovers things already created, it does not invent, and whenever it does so it is defeated by the beauty of reality. The imagination hunts for images using tried and true techniques of the hunt. The mechanics of poetic imagination are always the same: a concentration, a leap, a flight, a return with the treasure, and a classification and selection of what has been brought back. The poet dominates his imagination and sends it wherever he wants. When he is not happy with its services he punishes it and sends it back, just as the hunter punishes the dog who is too slow in bringing him the bird. Sometimes the hunt is splendid, but the most beautiful birds and the brightest lights almost always get away.

The imagination is limited by reality: one cannot imagine what does not exist. It needs objects, landscapes, numbers, planets, and it requires the purest sort of logic to relate those things to one another. The imagination hovers over reason the way fragrance hovers over a flower, wafted on the breeze but tied, always, to the ineffable center of its origin.

The poetic imagination travels and transforms things, giving them their purest meaning, and it defines relationships no one had suspected. It was imagination that discovered the four cardinal directions and that has discovered the intermediate causes of things, but imagination has never been able to rest its hands in the burning embers, without logic or sense, where one finds free, unrestrained inspiration.

It is difficult for a so-called pure imaginative poet to produce intense emotion with his poetry. He can, of course, produce poetic emotions; and he can produce with the technique of verse that typical musical emotion of the Romantic, which falls short, almost always, of the deep meaning of the pure poet. But the imaginative poet cannot produce virginal, unrestrained poetic emotion, free of walls – rotund poetry with its own newly created laws. Imagination is poor, and the poetic imagination more so.

Visible reality, the facts of the world and of the human body, are much more full of subtle nuances, and are much more poetic than what imagination discovers. One notices this often in the struggle between scientific reality and imaginative myth, in which – thank God – science wins. For science is a thousand times more lyrical than any theogony.

The human imagination invented giants in order to attribute to them the construction of great grottoes or enchanted cities. Later, reality taught us that those great caves are made by the drop of water. The pure, patient, eternal drop of water. In this case, as in many others, reality wins. After all, it is much more beautiful that a cave be a mysterious caprice of water – chained and ordered by eternal laws – than the whim of giants who have no other meaning than that of an explanation.

The daughter of the imagination – the logical and legitimate daughter – is the metaphor, which is sometimes born from a sudden stroke of intuition and sometimes brought to light by the slow anguish of forethought.

The poet strolls through his imagination, limited by it. He hears the flowing of great rivers. His forehead feels the cool of the reeds that tremble in the midst of nowhere. He wants to hear the dialogue of the insects beneath the boughs. He wants to penetrate the current of the sap in the dark silence of great tree trunks. He wants to understand the Morse alphabet spoken by the heart of the sleeping girl.

He wants. We all want. But this is his sin: to want. One shouldn't want, one should love. And so he fails. Because when he tries to express the poetic truth of any of these motifs, he will have to make use of plastic analogies that will never be sufficiently expressive, for the imagination cannot reach those depths.

As long as he does not try to free himself from the world, the poet can live happily in his golden poverty. All the rhetorical systems, all the poetic schools in the world, from the Japanese on, have a lovely wardrobe of suns, moons, lilies, mirrors, and melancholy clouds that can be used by all intelligences at all latitudes.

But the poet who wants to break free from the imagination, and not merely live on the images produced by real objects, stops dreaming and starts to desire. Then, when the limits of his imagination become unbearable and he wants to free himself from his enemy – the world – he passes from desire to love. He goes from imagination, which is a fact of the soul, to inspiration, which is a state of the soul. He goes from analysis to faith, and the poet, previously an explorer, is now a humble man who bears on his shoulders the irresistible beauty of all things.

Imagination assaults the theme furiously from all sides, but inspiration receives it suddenly and wraps it in subtle, pulsing light, like those huge carnivorous flowers that envelop the trembling bee and dissolve it in the acrid juice exuded by its merciless petals.

Imagination is intelligent, orderly, full of equilibrium, but inspiration is sometimes incongruent – it does not recognize man, and often it places a livid worm in the clear eyes of our muse. Just because it wants to, without offering an explanation. Imagination creates a poetic atmosphere, and inspiration invents the "poetic fact."

Just as poetical imagination has a human logic, poetic inspiration has a poetic one. Acquired technique and aesthetic postulates are no longer of any use. And just as imagination is a discovery, inspiration is a gift, an ineffable gift. It was Juan Larrea who said, "This, which comes to me because of my innocence."

The mission of the poet is just that – to give life (animar), in the exact sense of the word: to give soul. Because I am a true poet, and will remain so until my death, I will never stop flagellating myself with the disciplines, and never give up hope that someday my body will run with green or yellow blood. Anything is better than to remain seated in the window looking out on the same landscape. The light of any poet is contradiction. I haven’t tried to force my position on anyone – that would be unworthy of poetry. Poetry doesn't need skilled practitioners, she needs lovers, and she lays down brambles and shards of glass for the hands that search for her with love.

 

________

From a lecture entitled 'Imagination, Inspiration, Evasion," by Federico García Lorca (excerpt)
Reconstructed and translated by Christopher Maurer from newspaper accounts published between 1928 and 1930. 

(Source)

*****

POETICA
(viva voce to Gerardo Diego)

But what am I going to say about poetry? What can I say about those clouds, about this sky? To gaze, to gaze, to gaze at them, to gaze at it, and nothing more. Understand that a poet cannot say anything about poetry-that must be left to critics and professors. But neither you nor I, nor any poet, knows what poetry is.

Here you are: listen. I have fire in my hands. I understand it and work perfectly with it, but I can't speak about it without literature. I understand all poetics; I could speak about them if I did not change my mind about them every five minutes. I don't know. One day bad poetry may please me very much, just as today bad music pleases me (and us) almost to madness. I would burn the Parthenon tonight just to begin to rebuild it again tomorrow, and never finish it.

In my lectures I've sometimes spoken of poetry, but the only poetry I can't speak about is my own. And not because I'm unconscious of what I'm doing. On the contrary, if it's true that I'm a poet by the grace of God – or of the devil – it is also true that I'm one by the grace of technique and effort, and knowing exactly what a poem is. (1921)

*****

Federico García Lorca: Self-portrait in New York

(Source: Mutualart)

Számomra a képzelet annyi, mint a felfedezés képessége. Képzelni, felfedezni annyit tesz, mint a magunk kevés fényét belevinni az eleven homályba, ahol végtelen lehetőségek, formák és számok rejteznek... A képzelet határozza meg a láthatatlan valóság elemeit, amelyek közt az ember él, a képzelet hívja életre őket.
A képzelet édes leánya a metafora. Néha az ösztön hirtelen sugallatára születik, és az előre megérzés lassú szorongása világítja meg. Ám a képzeletet korlátozza a valóság: azt, ami nem létezik, nem lehet elképzelni. A képzeletnek tárgyakra, tájakra, számokra és bolygókra van szüksége, és ezek viszonyát a legtisztább logikán belül kell kifejeznie. Nem lehet szakadékba ugrani, nem lehet lemondani a valószerű kifejezéséről. A képzeletnek látóhatára van, meg akarja rajzolni, kézzelfoghatóvá akarja tenni, amit átölel.

A költői képzelet szárnyal és átalakítja a dolgokat, megadja legtisztább értelmüket és meghatározza nem sejtett összefüggéseiket. De mindig, mindig, mindig a legszabatosabb és legpontosabb valóság elemeire épít. Emberi logikánk körén belül működik, az ész ellenőrzése alatt, amelytől nem függetlenítheti magát. A képzelet különleges alkotó módszerének rendre és határokra van szüksége. A képzelet fedezte fel a négy világtájat, ő bukkant rá a dolgok oksági összefüggéseire, de kezét soha nem dughatja a logikátlanság és értelmetlenség parazsába, mert a szabad és kötetlen "képzelet" ott virul. A képzelet az első lépcsőfok, minden költészet alapja... A költő vele épít tornyot az elemek és titkok ellen. A képzelet sérthetetlen; rendszerez és hallgatni kell rá. De a legjobb madarai és a legtündöklőbb fényei is csaknem mindig elszökdösnek. Nehezen képzelhető el, hogy pusztán imaginatív költő (nevezzük így) heves indulati hatást keltsen költészetével. A romantikusok tipikusan zenei indulata, természetesen, verstechnikával nem válthat ki költői indulatot, mert nekik szinte soha nincs kapcsolatuk a tiszta költő mély szellemi érzékével. Természetes, hogy az ő indulatuk nem szülhet szűz, féktelen szabad indulatot, a pillanat törvényének hevében fogant kerek költészetet.

A képzelet szegény, a költői képzelet még szegényebb.

A látható valóság, a világ és az emberi test jelensége sokkal több árnyalatot tartalmaznak, sokkal költőibbek, mint a képzelet szülöttei. Ezt igen gyakran észrevehetjük a tudományos valóság és képzelet szülte mítosz közt folyó küzdelemben is. Ebben a harcban, hála istennek, az istenteremtő mítoszoknál ezerszer líraibb tudomány győz.

Az emberi képzelet óriásokat talált ki, hogy nekik tulajdoníthassa a nagy barlangok vagy az elvarázsolt városok létrehozását. A valóság aztán megmutatta, hogy e nagy barlangokat a vízcsepp vájta. A tiszta, türelmes és örök vízcsepp. Ebben az esetben, mint számos más esetben is, a valóság győzedelmeskedik. Sokkal szebb  a vízcsepp ösztöne, mint az óriás kezéé. Az igazi valóság legyőzi a képzeletet a költészetben, azaz maga a képzelet jön rá önnön szegénységére. A képzelet valóban logikus volt, amikor óriásoknak tulajdonította azt, ami olyan, mintha óriások műve volna. Ám a tudományos valóság, amely végzetesen költői és a logika határán kívül áll, az örökké csepegő, tiszta vízcseppekbe rakta le a maga igazságát. Mert sokkal szebb az, hogy egy barlang az örök törvényeknek engedelmeskedő, megláncolt víz titokzatos szeszélye folytán jön létre, nem pedig néhány óriás szeszélyéből, akiknek nincsen más értelmük, csak az, hogy magyarázatot adnak valamire.

A költő nem léphet ki önnön képzeletvilágából. Tudja, hogy képzelő ereje edzéssel fejleszthető. Tudja, hogy a képzelet tornája gazdagíthatja a képzeletet, megnövesztheti fényantennáit és leadóállomásának hullámait. De a költő az "akarok és nem tudok" szomorú helyzetében egyedül járja be lelki tájait.
Hallja a nagy folyók hömpölygését, szinte a homlokáig rebben a "seholban" ringó nádszálak hűvössége. Végig akarja hallgatni a nincsen-ágak allat a bogarak párbeszédét. Be akar hatolni a nagy fatörzsek sötét csendjében csordogáló nedvek zenéjébe. Meg akarja érteni azt a morzeábécét, amely egy alvó leány szívéhez szól.
Akarja. Mindannyian akarjuk. De nem tudja, mert amikor megkísérli, hogy kifejezze bármelyik motívum költői igazságát, szükségszerűen emberi érzelmekhez kell folyamodnia, látott vagy hallott élményekhez, olyan kézzelfogható analógiákhoz kell segítségért folyamodnia, amelyeknem soha nem lesz meg a költői kifejező erejük. Mert a képzelet egymagában soha nem jut el ezekbe a mélységekbe.

Amíg a költő meg sem kísérli, hogy a világtól megszabaduljon, boldogan éldegélhet aranyozott szegénységben. A japán vázlatok óta a világegyetem minden retorikája és költői iskolája rendelkezik az összes intelligencia- és szélességi-fokon egyaránt használható kelléktárral, amely napokból, holdakból, liliomokból, tükrökből és mélabús felhőkből áll.
Ám a képzelete köréből szabadulni vágyó költő, nem csupán a valóságos tárgyak teremtette környezetben akar tovább élni, abbahagyja az álmodozást és az akarást. Már nem akar, hanem szeret. Átlép a "képzeletből" – ami a lélek jelensége – az "ihletbe", ami a lélek állapota. Az elemzésből átlép a hitbe. Itt a dolgok már azért vannak "mert". Hatásukat és okaikat nem lehet magyarázni. Nincs végpont és nincs korlát. Csak csodálatos szabaság van. Így hát a költői képzelet logikája emberi, de a költői ihlet logikája költői. Itt már nem segít mesterségbeli tudás, nincsenek esztétikai normák, amelyek alapján dolgozni lehetne. Ha a képzelet felfedezés, akkor az ihlet adomány, roppant ajándék...

Mint igazi költő – az vagyok és az leszek halálomig – szüntelenül ostorcsapásokkal fegyelmezem, sanyargatom önmagamat, amíg ki nem csordul a zöld vagy sárga színű vérsugár, amelynek, hitem szerint, egyszer szükségképpen fel kell buggyannia testemből. Mindent inkább, mint nyugton állni egy ablakban és mindig ugyanazt a tájat nézni. A költő számára az ellentmondás a fény. Szavaimmal senkit nem akarok meggyőzni. Méltatlan volna a költészethez, ha ezt az álláspontot vallaná. A költészetnek nem hívekre, hanem szeretőkre van szüksége. Tüskés szederágakkal és üvegszilánkokkal hinti be magát, hogy aki utánanyúl, összevérezze kezét a kedvéért.

Federico García Lorca, Képzelet, ihlet, menekülés [részlet], András László fordítása

[In: Ars Poeticák a XX. századból, Gondolat, Bp., 1982, 119-120 old.]

*****

    POÉTIKA
    Élőszóval G(erardo) D(iegó)-nak

De mit is mondhatnék én a költészetről?  Mit mondjak a felhőkről, az égről? Nézem, nézem, csak nézem a felhőket, nézem az eget. Megértheted, hogy a költő nem mondhat semmit a költészetről. Ezt hagyd a kritikusoknak és a professzoroknak. Mert sem te, sem én, de egyetlen költő sem tudja, mi a költészet.

Itt van; nézd. A kezemben lobog a tűz. Értem és tökéletesen tudom alkalmazni, de irodalom nélkül nem tudok szólni róla. Megértek minden költészettant; beszélhetnék is róluk, ha nem változna ötpercenként a véleményem. Nem tudom. Lehet, hogy majd egy nap roppantul tetszeni fog nekem a rossz költészet, mint ahogy ma bolondulásig tetszik nekem (és nekünk) a rossz zene. Felgyújtom éjjel a Parthenónt, reggel újrakezdem építeni, és soha be nem fejezem.

Beszéltem ugyan néha a költészetről előadásaimban, de az egyetlen, amiről nem tudok szólni, az a saját költészetem. Nem azért, mintha nem tudatosan tenném, amit teszek. Ellenkezőleg, ha igaz az, hogy Isten – vagy ördög – kegyelméből vagyok költő, éppoly igaz, hogy a mesterségbeli tudás és a munka kegyelméből lettem azzá, s azért, mert teljesen tisztában vagyok azzal, mi a vers.

András László fordítása

______

[In: A világirodalom ars poeticái, Gondolat, Bp.,1965]

M. Radnóti - F. G. Lorca

.

FEDERICO GARCÍA LORCA

by Miklós Radnóti

Because you were loved by Hispania
and lovers recited your poetry —
they could do nothing else when they came,
but kill you — for you were a poet.
The people fight their battle now without you,
Ai, Federico Garcia!

Radnóti Miklós
FEDERICO GARCÍA LORCA

Mert szeretett Hispánia
s versed mondták a szeretők, —
mikor jöttek, mást mit is tehettek,
költő voltál, — megöltek ők.
Harcát a nép most nélküled víjja,
hej, Federico García!

1937

 .................................................

(...)
PÁSZTOR

Hallom, igaz, hogy a vad Pirenéusok ormain izzó
ágyucsövek feleselnek a vérbefagyott tetemek közt,
s medvék és katonák együtt menekülnek el onnan;
asszonyi had, gyerek és öreg összekötött batyuval fut
s földrehasal, ha fölötte keringeni kezd a halál és
annyi halott hever ott, hogy nincs aki eltakarítsa.
Azt hiszem, ismerted Federícót, elmenekült, mondd?

KÖLTŐ

Nem menekült. Két éve megölték már Granadában.

PÁSZTOR

Garcia Lorca halott! hogy senki se mondta nekem még!
Háboruról oly gyorsan iramlik a hír, s aki költő
így tünik el! hát nem gyászolta meg őt Európa?

KÖLTŐ

Észre se vették. S jó, ha a szél a parázst kotorászva
tört sorokat lel a máglya helyén s megjegyzi magának.
Ennyi marad meg majd a kiváncsi utódnak a műből. (...)

(Radnóti Miklós: ELSŐ ECLOGA, részlet)


*

(...)
Shepherd

Is it true what I hear? — on the crest of the wild Pyrenees, that blazing
muzzles of cannon debate among corpses frozen in blood,
that bears and soldiers alike take fright from that place? That armies
of women, the child and the aged, run with their tightly-tied bundles
and throw themselves down on the earth when death comes circling over?
that corpses outnumber any who come there to clear them away?
Say, for you knew him, did he that they call Federico survive?

Poet

No, It's been two years now since they struck him down in Granada.

Shepherd

García Lorca is dead! and yet there was no one would tell me!
Rumors of war travel swiftly; of all men that one, the poet,
vanishes thus! and Europe — did Europe mourn for him then?

Poet

Nobody noticed. Be glad if, finding the shattered lines in
the embers where burnt the pyre, the rummaging wind should learn them;
and if they inquire, then tell his inheritors nought else remains. (...)

(Miklós Radnóti, First Eclogue, 1938, excerpt)
..............................................................................................................................................................................................................................

F. García Lorca

(Spanish, 5 June 1898 – 19 August 1936)

.

Romance Sonámbulo

Green, how I want you green.
Green wind. Green branches.
The ship out on the sea
and the horse on the mountain.
With the shade around her waist
she dreams on her balcony,
green flesh, her hair green,
with eyes of cold silver.
Green, how I want you green.
Under the gypsy moon,
all things are watching her
and she cannot see them.

Green, how I want you green.
Big hoarfrost stars
come with the fish of shadow
that opens the road of dawn.
The fig tree rubs its wind
with the sandpaper of its branches,
and the forest, cunning cat,
bristles its brittle fibers.
But who will come? And from where?
She is still on her balcony
green flesh, her hair green,
dreaming in the bitter sea.

— My friend, I want to trade
my horse for her house,
my saddle for her mirror,
my knife for her blanket.
My friend, I come bleeding
from the gates of Cabra.
— If it were possible, my boy,
I'd help you fix that trade.
But now I am not I,
nor is my house now my house.
— My friend, I want to die
decently in my bed.
Of iron, if that's possible,
with blankets of fine chambray.
Don't you see the wound I have
from my chest up to my throat?
— Your white shirt has grown
thirsty dark brown roses.
Your blood oozes and flees
around the corners of your sash.
But now I am not I,
nor is my house now my house.
— Let me climb up, at least,
up to the high balconies;
Let me climb up! Let me,
up to the green balconies.
Railings of the moon
through which the water rumbles.

Now the two friends climb up,
up to the high balconies.
Leaving a trail of blood.
Leaving a trail of teardrops.
Tin bell vines
were trembling on the roofs.
A thousand crystal tambourines
struck at the dawn light.

Green, how I want you green,
green wind, green branches.
The two friends climbed up.
The stiff wind left
in their mouths, a strange taste
of bile, of mint, and of basil
My friend, where is she — tell me—
where is your bitter girl?
How many times she waited for you!
How many times would she wait for you,
cool face, black hair,
on this green balcony!
Over the mouth of the cistern
the gypsy girl was swinging,
green flesh, her hair green,
with eyes of cold silver.
An icicle of moon
holds her up above the water.
The night became intimate
like a little plaza.
Drunken "Guardias Civiles"
were pounding on the door.
Green, how I want you green.
Green wind. Green branches.
The ship out on the sea.
And the horse on the mountain.

Translated by William Logan

(Source)

*

Romance Sonámbulo

Verde que te quiero verde.
Verde viento.  Verdes ramas.
El barco sobre la mar
y el caballo en la montaña.
Con la sombra en la cintura
ella sueña en sus baranda,
verde carne, pelo verde,
con ojos de fría plata.
Verde que te quiero verde.
Bajo la luna gitana,
las cosas la están mirando
y ella no puede mirarlas. 

    Verde que te quiero verde.
Grandes estrellas de escarcha,
vienen con el pez de sombra
que abre el camino del alba.
La higuera frota su viento
con la lija de sus ramas,
y el monte, gato garduño,
eriza sus pitas agrias.
¿Pero quién vendrá?  ¿Y por dónde...?
Ella sigue en su baranda,
verde carne, pelo verde,
soñando en la mar amarga.

   Compadre, quiero cambiar
mi caballo por su casa,
mi montura por su espejo,
mi cuchillo por su manta.
Compadre, vengo sangrando,
desde los puertos de Cabra.
Si yo pudiera, mocito,
este trato se cerraba.
Pero yo ya no soy yo,
Ni mi casa es ya mi casa.
Compadre, quiero morir
decentemente en mi cama.
De acero, si puede ser,
con las sábanas de holanda.
¿No ves la herida que tengo
desde el pecho a la garganta?
Trescientas rosas morenas
lleva tu pechera blanca.
Tu sangre rezuma y huele
alrededor de tu faja.
Pero yo ya no soy yo.
Ni mi casa es ya mi casa.
Dejadme subir al menos
hasta las altas barandas,
¡dejadme subir!, dejadme
hasta las verdes barandas.
Barandales de la luna
por donde retumba el agua.

   Ya suben los dos compadres
hacia las altas barandas.
Dejando un rastro de sangre.
Dejando un rastro de lágrimas.
Temblaban en los tejados
farolillos de hojalata.
Mil panderos de cristal,
herían la madrugada.

  Verde que te quiero verde,
verde viento, verdes ramas.
Los dos compadres subieron.
El largo viento, dejaba
en la boca un raro gusto
de hiel, de menta y de albahaca.
¡Compadre!  ¿Dónde está, dime?
¿Dónde está tu niña amarga?
¡Cuántas veces te esperó!
¡Cuántas veces te esperara,
cara fresca, negro pelo,
en esta verde baranda!

   Sobre el rostro del aljibe
se mecía la gitana.
Verde carne, pelo verde,
con ojos de fría plata.
Un carábano de luna
la sostiene sobre el agua.
La noche se puso íntima
como una pequeña plaza.
Guardias civiles borrachos
en la puerta golpeaban.

*

ALVAJÁRÓ ROMÁNC

Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.
Zöld szél. Zöldbe borult ágak.
Bárka ring a tenger fodrán,
ló és lovas hegyre hágnak.
Lány álmodoz könyöklőben,
árnyék borul derekára,
zöld a haja, zöld a húsa,
hűlt ezüst a szeme-párja.
Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.
Cigányhold süt cigánylányra.
Már minden a leányt nézi,
ő nem érzi, nem is látja.

Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.
Dércsillagok vonulása,
uszonya a homály-halnak
virradatot hoz világra.
Ím, a szelet, mint a smirgli,
érdes füge-lomb sikálja,
a hegy agavé-bozontja
nagy vadmacska borzas háta.
Ó, ki jönne? Honnan jönne?
Könyöklőben a lány árva.
Zöld a haja, zöld a húsa,
ecet-özön lett az álma.
Cimbora, én elcserélném
hátasomat a házával,
tükrével a kantárt, nyerget,
késemet a pokrócával,
mert én vérben lovagoltam
a cabrai hegyen által.
Kis cimbora, ha tehetném,
egyezséget kötnék bátran,
de én nem én vagyok immár,
és a házam se a házam.
Cimbora, a magam ágyán
illőn várnék a halálra,
vaságyra, ha ledűlhetnék,
jó hollandi gyolcs havába!
Mellem torkig fölhasítva,
ekkora a sebem, látja.
Lát a szemem barna rózsát
fehér ingen háromszázat.
Övkendőd is vértől büdös,
dagadozik vérben ázva.
De én nem én vagyok immár
és a házam se a házam.
Akkor menjünk föl a hegyre,
hegy-párkányok határába.
Hadd menjek föl a magasba,
föl a magas kő-hazába,
hold-párkányok alá menjünk,
vízömlésbe, zuhogásba!

Két cimbora megy a hegyre,
föl a magas kő-hazába,
elcsöppentett könnyük, vérük
azt az utat kicifrázza.
Imbolyognak bádog-lámpák,
borítják a tetőt lázba.
Fölsebzi a hajnal bőrét
üvegdobok roppanása.

Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.
Zöld szél. Zöldbe borult ágak.
Két cimbora megy a hegyre,
hosszú ott a szél fuvása —
epe, ménta, bazsalikom
ízét szárítja a szájba.
Cimbora! A lányod hol van?
Hol a kesergő, az árva?
Várt az téged számtalanszor,
szűntelenül jöttöd várta.
Zöld könyöklőn arca harmat,
fekete volt haja sátra!

Ciszternában a cigánylány.
Síma vízen ring az árva.
Zöld a haja, zöld a húsa,
hűlt ezüst a szeme-párja.
Fönn lebeg, mert a hold vette
fényes-jeges agyarára.
Édes lett az éj is végül,
mint egy kedves tér magánya.
Künn a kapun részeg zsaruk
zörömböltek, de hiába.
Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.
Zöld szél. Zöldbe borult ágak.
Bárka ring a tenger fodrán,
ló és lovas hegyre hágnak.

Nagy László fordítása

[Federico García Lorca válogatott versei, Kozmosz Könyvek, Bp., 1977]
..............................................................................................................................................................................................................................

Federico García Lorca

(Spanish, 5 June 1898 – 19 August 1936)

.
Your Childhood in Menton

                 "Yes, your childhood now a legend of fountains" 
                                                                      Jorge Guillén
Yes, your childhood now a legend of fountains.
The train, and the woman who fills the sky.
Your evasive solitude in hotels
and your pure mask of another sign.
It is the sea's childhood and the silence
where wisdom's glasses all are shattered.
It is your inert ignorance of where
my torso lay, bound by fire.
Man of Apollo, I gave you love's pattern,
the frenzied nightingale's lament.
But, pasture of ruins, you kept lean
for brief and indecisive dreams.
Thought of what was confronted, yesterday's light,
tokens and traces of chance.
Your restless waist of sand
favors only tracks that don't ascend.
But I must search all corners
for your tepid soul without you which doesn't understand you
with my thwarted Apollonian sorrow
that broke through the mask you wear.
There, lion, there, heavenly fury,
I'll let you graze on my cheeks;
there, blue horse of my madness,
pulse of nebula and minute hand,
I'll search the stones for scorpions
and your childlike mother's clothes,
midnight lament and ragged cloth
that tore the moon out of the dead man's brow.
Yes, your childhood now a legend of fountains.
Soul a stranger to my veins' emptiness,
I'll search for you rootless and small.
Eternal love, love, love that never was!
Oh, yes! I love. Love, love! Leave me.
Don't let them gag me, they who seek
the wheat of Saturn through the snow,
who castrate creatures in the sky,
clinic and wilderness of anatomy.
Love, love, love. Childhood of the sea.
Your tepid soul without you which doesn't understand you.
Love, love, a flight of deer
through the endless heart of whiteness.
And your childhood, love, your childhood.
The train, and the woman who fills the sky.
Not you or I, not the wind or the leaves.
Yes, your childhood now a legend of fountains.

Translated by Edwin Honig

[The Selected Poems of Federico García Lorca]

*

Tu Infancia en Menton

            Sí, tu niñez ya fábula de fuentes.
                                           -Jorge Guillén

Sí, tu niñez ya fábula de fuentes.
El tren y la mujer que llena el cielo.
Tu soledad esquiva en los hoteles
y tu máscara pura de otro signo.
Es la niñez del mar y tu silencio
donde los sabios vidrios se quebraban.
Es tu yerta ignorancia donde estuvo
mi torso limitado por el fuego.
Norma de amor te di, hombre de Apolo,
llanto con ruiseñor enajenado,
pero, pasto de ruina, te afilabas
para los breves sueños indecisos.
Pensamiento de enfrente, luz de ayer,
índices y señales del acaso.
Tu cintura de arena sin sosiego
atiende sólo rastros que no escalan.
Pero yo he de buscar por los rincones
tu alma tibia sin ti que no te entiende,
con el dolor de Apolo detenido
con que he roto la máscara que llevas.
Allí, león, allí, furia del cielo,
te dejaré pacer en mis mejillas;
allí, caballo azul de mi locura,
pulso de nebulosa y minutero,
he de buscar las piedras de alacranes
y los vestidos de tu madre niña,
llanto de media noche y paño roto
que quitó luna de la sien del muerto.
Sí, tu niñez ya fábula de fuentes.
Alma extraña de mi hueco de venas,
te he de buscar pequeña y sin raíces.
¡Amor de siempre, amor, amor de nunca!
¡Oh, sí! Yo quiero. ¡Amor, amor! Dejadme.
No me tapen la boca los que buscan
espigas de Saturno por la nieve
o castran animales por un cielo,
clínica y selva de la anatomía.
Amor, amor, amor. Niñez del mar.
Tu alma tibia sin ti que no te entiende.
Amor, amor, un vuelo de la corza
por el pecho sin fin de la blancura.
Y tu niñez, amor, y tu niñez.
El tren y la mujer que llena el cielo.
Ni tú, ni yo, ni el aire, ni las hojas.
Sí, tu niñez ya fábula de fuentes.  

*

LOS JARDINES

Tiempo en profundidad: está en jardines.
Mira cómo se posa. Ya se ahonda.
Ya es tuyo su interior. ¡Qué trasparencia
De muchas tardes, para siempre juntas!
Sí, tu niñez: ya fábula de fuentes.

Jorge Guillén (Spanish, 1893-1984)

From left to right: 
Joaquín Romero Murube, Jorge Guillén, Federico García Lorca, José Antonio Rubio Sacristán and Pepín Bello (Sevilla, 1935)
*

GYEREKKOROD MENTONBAN

               Igen, gyerekkorod már források meséje
                                                        Jorge Guillén

Gyerekkorod már források meséje.
Futó vonattal, asszonnyal betelt ég.
Szállodákban elsurranó magányod,
álarcodon friss idegenség.
Gyerekkorát élte csended s a tenger,
s a bölcs üvegek meghasadnak égve.
Merev tudatlanságod kora volt ez:
torzóm körül tüzek zilált zenéje.
Vágy szabályát adtam, Apolló-ember,
szivednek, sírást konok csalogánnyal,
de mint a romok legelője, éles
lettél a rövid tűnő révülethez.
Szemközti gondolat, tegnapi fények,
véletlen jelei és mutatói.
Nyugtalan homok-derekad csak
magasba nem vivő nyomokra hallgat.
Most a sarkokba meredek, kutatva langyos
lelked, mely felrepült téged nem értve.
Hívlak, megtorpant Apolló, gyötörten
a kíntól, mellyel álarcod betörtem.
Ott, oroszlán, ott mennybolt fúriája,
ott engedem, hogy arcomon legelj majd,
ott, tébolyom lengő kék lova, ködfolt,
ideges percmutató lüktetése,
ott van a kő, mely alá skorpió bújt,
ott anyád fakult lánykori ruhái,
éjféli zokogás, szakadt szövet, mit
hold bontott le a halott homlokáról.
Gyerekkorod már források meséje.
Ereim üregének furcsa lelke,
keresnem kell most és örökre téged,
te nagyon apró és gyökértelen lány.
Mindig szerelme, Vágy, Soha szerelme!
Ó, igen! Akarom! Vágy, vágy! Eressz hát!
Ne fogják be a számat, kik a Saturnus
töviseit keresgélik a hóban,
bikát herélnek a klinikus égen
s anatómiák fülledt erdejében.
Vágy, vágy, vágy! Tenger gyerekkora! Langyos
lelked, mely felrepült téged nem értve.
Vágy, vágy. Szarvasünő szélkönnyű röpte
karcolja a fehérség tiszta mellét.
Gyerekkorod, vágyam, gyerekkorod s a
futó vonattal, asszonnyal betelt ég.
Igen! Se te, se én, se szél, se lombok!
Gyerekkorod már források meséje.

Orbán Ottó fordítása

[Federico García Lorca versei, Európa Könyvkiadó, Bp., 1975]

*

Jorge Guillén
A KERTEK

Összesűrűsödik az idő a kertben.
Nézd csak: lassan leszáll. Már egyre-egyre mélyebb.
S tiéd a belseje! A késő délutánok
eggyé fonódnak és áttetszenek derengve.
Igen, gyermekkorod már források meséje.

Végh György fordítása

[In: Az idő lovai, Kozmosz Könyvek, Bp., 1980]

..............................................................................................................................................................................................................................

F. García Lorca (Spanish, June 5, 1898 – August 19, 1936)

The Guitar 

The weeping of the guitar
begins.
The goblets of dawn
are smashed.
The weeping of the guitar
begins.
Useless
to silence it.
Impossible 
to silence it.
It weeps monotonously
as water weeps
as the wind weeps
over snowfields.
Impossible
to silence it.
It weeps for distant 
things.
Hot southern sands
yearning for white camellias.
Weeps arrow without target
evening without morning
and the first dead bird
on the branch.
Oh, guitar!
Heart mortally wounded
by five swords. 

-translated by Cola Franzen 

 Federico García Lorca

b. June 5, 1898

GITÁR

Lassú rívásba
kezd a gitár.
Széttörnek a reggel
kelyhei már.
Lassú rívásba
kezd a gitár.
Csitítani kár.
Hallgatni nem tud,
zokog, ha fáj.
Egy hangra jár,
mint víz sírdogál,
mint hófuvásba
szél sírva száll.
Hallgatni nem tud,
zokog, ha fáj.
Jaját zokogja
távoli tájért.
A Dél izzó homokja
fehér kaméliákért.
Hogy alkony ez, s hol volt a hajnal,
hogy a nyíl sehova nem talál,
s az ágon az elhallgatott dal,
első halott madár.
Ó, szív, gitár!
Öt húrral, öt karddal
járt át a halál.

Vas István fordítása

[Federico García Lorca válogatott versei, Kozmosz Könyvek, 1977]
..............................................................................................................................................................................................................................