Randall Jarrell (May 6, 1914 – October 14, 1965)

.

The Old And The New Masters

About suffering, about adoration, the old masters
Disagree. When someone suffers, no one else eats
Or walks or opens the window--no one breathes
As the sufferers watch the sufferer.
In St. Sebastian Mourned by St. Irene
The flame of one torch is the only light.
All the eyes except the maidservant's (she weeps
And covers them with a cloth) are fixed on the shaft
Set in his chest like a column; St. Irene's
Hands are spread in the gesture of the Madonna,
Revealing, accepting, what she does not understand.
Her hands say: "Lo! Behold!"
Beside her a monk's hooded head is bowed, his hands
Are put together in the work of mourning.
It is as if they were still looking at the lance
Piercing the side of Christ, nailed on his cross.
The same nails pierce all their hands and feet, the same
Thin blood, mixed with water, trickles from their sides.
The taste of vinegar is on every tongue
That gasps, "My God, my God, why hast Thou forsaken me?"
They watch, they are, the one thing in the world.


So, earlier, everything is pointed
In van der Goes' Nativity, toward the naked
Shining baby, like the needle of a compass.
The different orders and sizes of the world:
The angels like Little People, perched in the rafters
Or hovering in mid-air like hummingbirds;
The shepherds, so big and crude, so plainly adoring;
The medium-sized donor, his little family,
And their big patron saints; the Virgin who kneels
Before her child in worship; the Magi out in the hills
With their camels--they ask directions, and have pointed out
By a man kneeling, the true way; the ox
And the donkey, two heads in the manger
So much greater than a human head, who also adore;
Even the offerings, a sheaf of wheat,
A jar and a glass of flowers, are absolutely still
In natural concentration, as they take their part
In the salvation of the natural world.
The time of the world concentrates
On this one instant: far off in the rocks
You can see Mary and Joseph and their donkey
Coming to Bethlehem; on the grassy hillside
Where their flocks are grazing, the shepherds gesticulate
In wonder at the star; and so many hundreds
Of years in the future, the donor, his wife,
And their children are kneeling, looking: everything
That was or will be in the world is fixed
On its small, helpless, human center.

After a while the masters show the crucifixion
In one corner of the canvas: the men come to see
What is important, see that it is not important.
The new masters paint a subject as they please,
And Veronese is prosecuted by the Inquisition
For the dogs playing at the feet of Christ,
The earth is a planet among galaxies.
Later Christ disappears, the dogs disappear: in abstract
Understanding, without adoration, the last master puts
Colors on canvas, a picture of the universe
In which a bright spot somewhere in the corner
Is the small radioactive planet men called Earth. 

Pictures:
Georges de la Tour:  St Sebastien Attended by St Irene (1634-43)

Hugo van der Goes: Portinari Triptych, central panel (1476-79). Galleria degli Uffizi, Florence

Paolo Veronese: Feast in the House of Levi (The Last Supper) (1573). Galleria dell' Accademia, Venice

***

A régi és az új mesterek

Szenvedést, imádást illetően a régi

Mesterek véleménye más. Ha valaki szenved,

A többi nem eszik, nem moccan, nem nyit ablakot -

Lélegzetvisszafojtva nézi a szenvedőt.

A Szent Irén gyászolja Szent Sebestyént című képen

Egyetlen fáklya lobog csak. A szemek,

Kivéve egy szolgálóét (sír, s az arcát

Kendővel takarja el), mind-mind a dárdanyélre

Szegeződnek: mellkasba tört oszlop: Szent Irén

Madonna-mozdulattal tárja szét

Karját, így fogadván be a felfoghatatlant.

Keze ekképp szól: „Lássátok! Íme!"

Mellette kámzsás, görnyedt szerzetesfej,

Két kéz, eggyéfonódva a gyász gesztusában.

Mintha azt néznék most is, azt a lándzsát

A Keresztrefeszített oldalában.

S kezük-lábuk is azok a szögek

Járnák át, az a vízzel kevert vér csorogna rajtuk,

S ugyanaz az ecetíz nyelvükön,

Zihálva: „Istenem, Istenem, mért hagytál el engem?"

Néznek csak, s rajtuk kívül: nincs világ.

S még korábban : ekképp mutat van der Goes Jézus 
Születése című képén minden a meztelen,

Fényes kisded felé, iránytű hegyeként.

A világ minden rangja-rendjei :

Angyalok, csöpp manókként gerendákon

Gubbasztva, vagy kolibri-körözéssel, a légben;

S a durva pásztorok is mily tisztán imádják;

A kistermetű donor meg a család, s a

Roppant védszentek; ott térdel a Szűz,

Imádva a gyermeket; s a Mágusok a hegyek közt

Jönnek, tevéstől - kérdezik az utat, s egy

Térdelő megmutatja; az ökör s a szamár

Kinéz a jászol mellől, nem emberszabású

Ormótlan fejük is merő imádat;

És az ajándékok : egy kéve búza,

Agyagkorsó, virágok, azok is mintha

Elmélyülten viselnék büszke részük,

Mi a világ megváltásából nekik jut.

S az Idő is egyetlen pillanatban

Összpontosul: amott messze a sziklák

Közt látjuk Máriát s Józsefet szamárral,

Jönnek Betlehembe; a füves dombon

Fehér nyáj legel, pásztorok hadonásznak:

Csodálják a csillagot; s aztán - évszázadokat

Ugorván a jövőbe - ott térdel a donor,

Feleségestől-gyerekestől, és néz; mindent,

Ami csak volt s lesz a világon, odavonz

A csöppnyi, árva, emberi középpont.

Későbbi mesterek vásznán a keresztrefeszités már

A kép sarkába szorult: mindenki a fontos

Dolgokra vágyott, s úgy látta, ez nem fontos.

Az új mesterek szabadabban választják meg a témát;

Veronesét, ekképpen, üldözte az Inkvizíció,

Mert Krisztus lábaihoz játszadozó kutyákat festett;

A Föld: csak egy bolygó a Tejutak közt.

Később eltűnik Krisztus, a kutyák - absztrakt

Egyetértésben, imádás nélkül, az újabb mestereknél

Színek vannak a vásznon, a Világegyetem képe,

S egy fénylő pont valahol a sarokban:

Kis rádióaktiv bolygó, a neve: Föld.

Tandori Dezső fordítása

Randall Jarrell (American, May 6, 1914 – October 14, 1965)

.
FIELD AND FOREST

When you look down from the airplane you see lines,
Roads, ruts, braided into a net or web—
Where people go, what people do: the ways of life.

Heaven says to the farmer: "What's your field?"
And he answers: "Farming," with a field,
Or: "Dairy-farming," with a herd of cows.
They seem a boy's toy cows, seen from this high.

Seen from this high,
The fields have a terrible monotony.

But between the lighter patches there are dark ones.
A farmer is separated from a farmer
By what farmers have in common: forests,
Those dark things — what the fields were to begin with.
At night a fox comes out of the forest, eats his chickens.
At night the deer come out of the forest, eat his crops.

If he could he'd make farm out of all the forest,
But it isn't worth it: some of it's marsh, some rocks,
There are things there you couldn't get rid of
With a bulldozer, even — not with dynamite.
Besides, he likes it. He had a cave there, as a boy;
He hunts there now. It's a waste of land,
But it would be a waste of time, a waste of money,
To make it into anything but what it is.

At night, from the airplane, all you see is lights,
A few lights, the lights of houses, headlights,
And darkness. Somewhere below, beside a light,
The farmer, naked, takes out his false teeth:
He doesn't eat now. Takes off his spectacles:
He doesn't see now. Shuts his eyes.
If he were able to he'd shut his ears,
And as it is, he doesn't hear with them.
Plainly, he's taken out his tongue: he doesn't talk.
His arms and legs: at least, he doesn't move them.
They are knotted together, curled up, like a child's.
And after he has taken off the thoughts
It has taken him his life to learn,
He takes off, last of all, the world.

When you take off everything what's left? A wish,
A blind wish; and yet the wish isn't blind,
What the wish wants to see, it sees.

There in the middle of the forest is the cave
And there, curled up inside it, is the fox.
He stands looking at it.
Around him the fields are sleeping: the fields dream.
At night there are no more farmers, no more farms.
At night the fields dream, the fields are the forest.
The boy stands looking at the fox
As if, if he looked long enough—
                          he looks at it.
Or is it the fox that's looking at the boy?
The trees can't tell the two of them apart.

Randall Jarrell with Elfi, ca. 1964

FÖLD ÉS VADON

Repülőről nézve a szem vonalakat lát,
Utak, keréknyomok hálóját, szövevényét —
Ki hova megy, mit csinál: hogyan él.

Kérdi az Ég a gazdát: „Mi dologban jársz?”
„Gazdálkodom” — így felel az, pár mezei dologgal,
Vagy: „Tejjel gazdálkodom” — felel,
Tehéncsordával; játékszerek, ilyen magasból.

Ilyen magasból
A földek rettentő egyhangúak.

De a világos sávok közt vannak sötétebb
Sávok. Egyik gazdát a másikától
Elválasztja a közös: a vadon,
A sötétlő — minden föld kezdete.
Éjjel róka jön a vadonból csirkét lopni.
Éjjel őzek merészkednek elő takarmányért.

A gazda, ha győzné, mind az egész vadont
Farmmá tenné, de nem éri meg, oly sok
A mocsár, a szikla, és nem boldogulna
Földgyalukkal — de még dinamittal sem.
Meg aztán szereti. Gyerekként ott lelt egy odut;
S most ott vadászik. Persze, földpazarlás
Ez így, de időpazarlás, pénzpazarlás
Lenne bárhogy is változtatni rajta.

Éjjel, a repülőről, fényeket látsz,
Pár fényt, fényszórókét, ablakokét,
És sok sötétet. Valahol, lámpafénynél,
A gazda, meztelen, kiveszi fogsorát:
Nem eszik már. Szemüvegét lerakja:
Nem lát, nem néz. Behúnyja a szemét.
Ha tehetné, a fülét is becsukná,
De így, ahogy van: így sem hall vele.
S mintha a nyelvét is kivenné: nem szól.
Aztán karja-lába jön: meg se moccan.
Összekuporodik, mint kisgyerekkorában.
S hogy a gondolataiból is kibújt
— Egy egész élet kellett, hogy megtanulja —:
Legeslegvégül leveti a világot.

Letéve mindent, mi marad? A vágy,
A vak vágy; de a vágy nem vak: amit
Látni akar a vágy, meglátja mindig.

Ott a vadon sűrűjében az odu,
S benn az oduban kuporog a róka.
Ott áll és nézi.
Körül: alusznak, álmodnak a földek.
Éjjel nincs gazda, nincsen gazdaság.
Éjjel álmodik a föld, ilyenkor a föld — vadon.
Ott áll a fiú és nézi a rókát,
Úgy nézi, mintha csak néznie kellene és — csak nézi, nézi.
Vagy tán a róka a fiút? A fák
Nem tudják különválasztani őket.

Tandori Dezső fordítása

[Randall Jarrell: DÖNTÉS ÉLETRE-HALÁLRA, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1972]
..............................................................................................................................................................................................................................