Pages

March 26, 2013

Krasznahorkai László

Odakint valami ég 
Something Is Burning Outside (short story)

- részlet -

A Szent Anna-tó egy kráter halott tava, nagyjából kilencszázötven méter magasan fekszik, és szinte meghökkentően szabályos kör alakja van. (...)
Ideális, mutatott körbe már az első napon az érkezőknek az egyik szervező, ideális az elmélyedésre, de a pihenő sétára is, és ezt senki sem felejtette el, és élt is az alkalommal (...)



Vékony volt, mint egy vizimadár, a háta görnyedt, a feje kopasz, s ijesztően beesett arcában két mélybarna, tiszta szem égett - két égő, tiszta szem, de mint amelyek  nem valami belső tűztől égnek, hanem mint amelyek csak visszaverik, akár két mozdulatlan tükör, hogy odakint valami ég. (...)
Nem mozdult ki a tábor területéről, nem ment fel a csúcsra, nem jött le a csúcsról, nem kerülte meg a tavat és nem tett sétákat a pallókon a mohosban sem, maradt odabent, és hol itt, hol ott tűnt fel, járkált erre-arra, nézegette mit csinálnak a többiek, ment végig az épület szobáin, megállt a festők, a grafikusok és a szobrászok háta mögött, és elmélyülten figyelte, hogy változik napról napra a mű itt és ott, felmászott a padlásra is, kiment a fészerbe és a faházba, de nem szólt senkihez... tökéletesen szótlan volt, szótlan, egykedvű, érzéketlen, mint egy kísértet, s azok ott, tizenegyen, ugyanúgy elkezdték figyelni őt, ahogy Grigorescu figyelte őket - s akkor rájöttek valamire, (...) tudniillik, hogy a korszaknak ez a mindig cselekvő, nagy művésze, itt, ahol mindenki dolgozik, teljességgel tétlen.

Nem csinál semmit, lepődtek meg saját felismerésük fölött, de főként azon, hogy nem vették észre rögtön a tábor elején, hogy tessék, már a hatodik, a hetedik, a nyolcadik napnál járnak, sőt, egyesek már arra készülnek, hogy megtegyék az utolsó simításokat is a műveiken, s csak most tűnik fel nekik az egész.
Hogy mit csinál.
Hogy: semmit.
Attól kezdve akaratlanul figyelni kezdték ők is, s egy alkalommal rájöttek, talán a tizedik napon, hogy van azért a reggeleknek és a délelőttöknek, amikor a többiek nagyrészt még alszanak, egy viszonylag hosszú szakasza, midőn ez a Grigorescu, bár tudvalévően korán kelő, nem tűnik fel sehol, amikor Grigorescu nem járkál semerre, nincs a fészernél, nincs a faháznál, nincs se kint, se bent, egyszerűen nem látni, mintha elveszne egy időre.
A kíváncsiságtól hajtva a tizenegyedik nap estéjén néhányan megbeszélték, hogy másnap hajnalban kelnek, és utánajárnak a dolognak. Az egyik festő, egy magyar, vállalta, hogy ő ébreszti a többieket.
Még sötét volt, amikor leellenőrízvén, hogy Grigorescu már nincs a szobájában, körbejárták a főépületet, aztán kimentek a kapun, majd visszatértek, hátramentek a fészerhez és a faházhoz, de semmiféle nyomra nem akadtak. Tanácstalanul néztek egymásra. Enyhe szél fújt a tó felől, kezdett virradni már, egymást lassan ki tudták venni, teljes volt a csönd.

 
  Ion Grigorescu

S akkor valami halk, innen azonosítatlan zajra lettek figyelmesek. A távolból jött, a tábor leghátsó része felől, pontosabban ama láthatatlan határ mögül, mely határon a tábor két budija állt, s ameddig tulajdonképpen maga a tábor tartott. Mert onnantól, bár nem jelezte semmi, a terület megszűnt udvar lenni, még nem a természet vette vissza, amelytől elszakították, de már nem is érdekelt senkit, egy amolyan magára hagyott, civilizálatlan, kissé félelmetes senkiföldje volt, melyre a tábor gazdái láthatóan nem tartottak igényt, csupán annyiban, hogy idehajigálták a hulladékot, a tönkrement hűtőszekrényektől a napi konyhai szemétig mindent, ami csak elképzelhető, hogy az évek során aztán elvadult, szívós gaz, szinte áthatolhatatlan, közel ember magasságú, szúrós, sötét, ellenséges és haszontalan növényzet borítsa el az egészet, kiirthatatlanul.
Valahonnét onnan, ennek a sűrű bozótnak az egyik pontjáról hallották ideszűrődni azt a zajt.
Nem sokat tépelődtek, mi a teendő, egy szó sem hangzott el, csak egymásra néztek, szótlanul bólintottak, majd belevetették magukat, és törtek benne előre, valami felé.
Egész a mélyén jártak, távol már jócskán a tábor épületétől, amikor azonosítani tudták, s megállapították, hogy valaki ás. (...)


El kellett forduljanak jobbra, s még vagy tíz-tizenöt lépést tenni előre, de akkor aztán olyan gyorsan érték el, hogy egyensúlyukat vesztve majdnem belezuhantak; egy körülbelül három méter széles és öt méter hosszú, hatalmas gödör szélén álltak, aminek a fenekén Grigorescut pillantották meg, ahogy tempósan dolgozik. Az egész olyan mély volt, hogy a feje sem látszott ki, s a folyamatosan végzett munka közben egyáltalán nem hallotta meg a közeledőket, akik csak álltak ott az óriási gödör szélén, és csak nézték, hogy mi van odalent.
Odalent, a gödör közepén, egy földből faragott, életnagyságú lovat láttak, először csak ennyit, egy lovat, földből, aztán, hogy ez az életnagyságú, földből faragott ló habzó, vicsorgó pofáját féloldalt felfelé tartva, iszonyatos erővel vágtat, rohan, menekül valahová, hogy csak a legvégén fogják fel az egészet, hogy Grigorescu kiirtotta egy nagy területen a gazt, ásott egy óriási gödröt, de azt a gödröt úgy ásta meg, hogy a közepén lefejtette a tajtékzó, rettenetes félelemben rohanó lóról a földet, mintegy kiásra tehát, szabaddá tette, láthatóvá, amint ez az életnagyságú, valamitől iszonyúan megriadt állat rohan a föld alatt.
Elhűlve nézték a még mindig észrevétlensége tudatában dolgozó Grigorescut.
Tíz napig ásta, gondolták a gödör szélén.
Minden hajnalban és délelőtt órákig ásott.
Valamelyikük talpa alatt megcsúszott a föld, Grigorescu felnézett. Egy pillanatra megállt, lehajtotta a fejét, s folytatta a munkát.
A művészek kényelmetlenül érezték magukat. Úgy gondolták, valamit mondani kell.
Ez csodálatos, Ion, mondta halkan a francia festő.
Grigorescu megint megállt, egy létrán kimászott a gödörből, aztán egy odakészített kaparószerszámmal letisztogatta az ásóról a ráragadt földet, megtörölte egy zsebkendővel verejtékező homlokát, majd odajött hozzájuk, s egy széles, lassú mozdulattal végigmutatott az egész tájon.
Még nagyon sokan vannak, mondta erőtlen hangon.
Aztán felemelte a szerszámot, lement a létrán a gödör aljába, és ásott tovább. (...)

________________
In: Krasznahorkai László: SEIOBO JÁRT ODALENT, MAGVETŐ, Bp., 2008, 299-305. old.


HÁTTÉR

Van a Seiobo járt odalent című kötetedben egy történet, amelyik a Szent Anna-tónál játszódik. Úgy tudom, a történet megírásakor még nem jártál a tónál. Mi volt a kiindulópontja annak, hogy mégis abba a környezetbe írtad bele a történetet?
 
– Barátom, Bukta Imre saját élményeként mesélt nekem egyszer Ion Grigorescu Szent-Anna-tónál megnyilatkozó alakjáról. Amikor aztán ennek megírását követően, vagyis évekkel később hálásan szóba hoztam neki a dolgot, tanácstalanul nézett rám. Ő, Bukta, nem tud semmi ilyesmiről. Részt vett ugyan abban a művészeti táborban a Szent Anna-tónál, amiről beszélek, talán többször is, de ott soha nem volt együtt Grigorescuval, és egyáltalán, ezt az egészet, amit megírtam, most hallja először. Azóta nem tudom, hogy került hozzám ez a történet. Teljes rejtély a számomra. Biztos vagyok benne, hogy nem a fantáziámban született. Biztos vagyok abban is, hogy nem álmodtam. Akkor viszont hallanom kellett valakitől. De nem tudom felidézni a forrását. Maga Grigorescu sem tud róla, bár amikor jóval később elmeséltem neki, tetszését nyilvánította – csak éppen akkor hallotta először. És hiába próbálkozom másoknál is, senki nem vállalja, hogy tőle hallottam volna. A legmélyebb rejtély. Ezért is került a Seiobo járt odalent című kötetben a dolgoknak nagyjából a tengelyére. Maga az eset belülről mozdíthatatlan: Grigorescu és a Szent Anna-tó elválaszthatatlanok. (...)


Arról, ami elfogadhatatlan, Balázs Imre József beszélgetése Krasznahorkai László íróval, Helikon, 2011


-----------------



Ion Grigorescu, mi-a fost destul de greu sa te fac sa accepti dialogul, asa ca, te rog sa-l incepi tu, contrar unei legi publicistice stabile.

Prima mea idee este ca nu mai caut dialog. Sunt intr-o perioada in care m-am saturat de expozitii, de asa-zisul public interesat. Probabil ca mi s-au repetat prea mult cuvinte ca: “experiente”, “cautari”, “dialog”, asa incat acum mai degraba vreau sa scap de ele si de oamenii care se folosesc de numele meu si spun: “Ion Grigorescu a expus”, “a facut”, “e formidabil”, cu tot felul de laude. In realitate, numele e stiut numai de cei care vor sa-si faca un nume.

Fii, te rog mai explicit!

De exemplu, un grup de tineri a facut o expozitie cu tema: “Cum ajungi un om cunoscut?” si m-a intrebat pe mine (era o expozitie ancheta), iar eu am spus: “Nici nu ajungi cunoscut si nici nu ti se schimba statutul, cu nimica.”

E o falsa iluzie?

Da, de prezentator TV care apare zilnic, saptamanal, o aparitie care va disparea cat de curand fara o biografie reala.

Sunt tineri artisti care vor suferi citind lucrurile astea.

Exista astazi artisti vizuali care, prin folosirea filmului video si a computerului, a Internetului, fac ceva ce se apropie de canalele TV. Ei incearca sa creeze, macar pe durata unei expozitii, un dialog perpetuu, care uneori devine ceva jalnic, amintind de ghizii turistici din Italia, de improvizatie. Sunt grabiti si superficiali. Si vorbesc incontinuu. Cu alte cuvinte, dupa mine, artele vizuale au o incetineala care nu trebuie accelerata. (...)

Rudyard Kipling

If—

If you can keep your head when all about you
   Are losing theirs and blaming it on you;
If you can trust yourself when all men doubt you,
   But make allowance for their doubting too;
If you can wait and not be tired by waiting,
   Or, being lied about, don't deal in lies,
Or, being hated, don't give way to hating,
   And yet don't look too good, nor talk too wise;

If you can dream — and not make dreams your master;
   If you can think —  and not make thoughts your aim;
If you can meet with triumph and disaster
   And treat those two impostors just the same;
If you can bear to hear the truth you've spoken
   Twisted by knaves to make a trap for fools,
Or watch the things you gave your life to broken,
   And stoop and build 'em up with wornout tools;

If you can make one heap of all your winnings
   And risk it on one turn of pitch-and-toss,
And lose, and start again at your beginnings
   And never breathe a word about your loss;
If you can force your heart and nerve and sinew
   To serve your turn long after they are gone,
And so hold on when there is nothing in you
   Except the Will which says to them: "Hold on";

If you can talk with crowds and keep your virtue,
   Or walk with kings — nor lose the common touch;
If neither foes nor loving friends can hurt you;
   If all men count with you, but none too much;
If you can fill the unforgiving minute
   With sixty seconds' worth of distance run —
Yours is the Earth and everything that's in it,
   And  — which is more — you'll be a Man, my son!


  Own photo


LEVÉL FIÁHOZ
(1910)

Ha emelt fővel tudsz megállni, amikor körötted
mindenki elveszti fejét, és téged hibáztat,
ha bízni tudsz magadban, ha mindenki kétkedik benned
de elfogadod kétkedésüket,
ha várni tudsz, és nem fáradsz el a várakozásban
ha hazudnak rólad, de te nem hazudsz,
ha gyűlölnek téged, de te nem gyűlölsz
és nem kívánsz jónak és bölcsnek látszani,

ha álmodni tudsz — de nem álmod vezérel,
ha gondolkodni tudsz — de nem önmaga kedvéért,
ha szembenézel győzelemmel és vereséggel
és egyformán kezeled e két bajkeverőt,
ha elviseled hogy a te igazságodat kifacsarják,
hogy a gyengéket csapdába csalják,
ha látod életed értelmét romba dőlni,
és lehajolsz, hogy újraépítsd azt,

ha minden győzelmedet felteszed egy lapra
és kockáztatod semmi vagy mindenért
és veszítesz, és elkezded újra
és soha nem említed veszteségedet,
ha megcélozod ideged és szíved
hogy idejük lejártával is szolgáljanak
akkor is, ha már semmi nem marad belőled,
az akaratot kivéve, mely azt mondja: "Kitartás!"

ha tömegekkel beszélve megőrzöd erényed
és királyokkal járva is ember maradsz,
ha sem ellenség, sem barát meg nem bánthat,
ha minden ember számít, de egyik sem túlságosan,
ha a meg nem bocsátó percet hatvan másodperc
hosszútávfutással tudod kitölteni —
akkor tiéd a Föld, s minden, mi rajta van:
de legfőképpen Ember leszel, fiam.

Sajó Tamás fordítása
________
In: Umberto Eco: A lista mámora, Európa Könyvkiadó, 2009

...



"... s mi élünk itt tovább - de nélküled."

March 23, 2013

Wallace Stevens

Peter Quince a zongoránál
- részlet - 

IV.

Elménkben percig tart a szépség —
Szeszélyes-változó alakban;
Ámde a húsban halhatatlan.

A test meghal; a test szépsége él.
Így múlnak esték, zöld gomolyban,
Habok habokba átomoltan.

Így halnak kertek, illatukra
Megbánásból hull téli csuklya,
Így halnak lányok, míg a hajnal
Ünneplésére száll a kardal.

[...]
Vajda Endre fordítása
________
In: A zene szava, Zeneműkiadó, Budapest, 1973, 261 o.

 
IV 
 
Beauty is momentary in the mind —
The fitful tracing of a portal;
But in the flesh it is immortal.

The body dies; the body's beauty lives.
So evenings die, in their green going,
A wave, interminably flowing. 
 
So gardens die, their meek breath scenting
The cowl of winter, done repenting.
So maidens die, to the auroral
Celebration of a maiden's choral.

[...]
 

March 21, 2013

E. E. Cummings

O sweet spontaneous...

O sweet spontaneous
earth how often have
the
doting

     fingers of
prurient philosophers pinched
and
poked

thee
,has the naughty thumb
of science prodded
thy

     beauty     .how
often have religions taken
thee upon their scraggy knees

squeezing and

buffeting thee that thou mightest conceive
gods
     (but
true

to the incomparable
couch of death thy
rhythmic
lover

     thou answerest

      them only with

                    spring)



[Ó, ÉDES EGYSZERŰ]

Ó, édes, egyszerű
föld, hányszor, de hányszor
csipkedtek
és
böködtek
a kéjsóvár filozófusok
szenilis kezükkel

téged,
hányszor tapogatta
a tudomány szemérmetlen
öregujja
bájaidat, hányszor
fektettek a vallások
gacsos térdükre,
nyaggatva és

noszogatva, hogy isteneket
foganj
(de te
híven
a halálnak,
ritmikus szeretődnek
páratlan
ágyához,
nem felelsz

semmit nekik,
csak a tavaszt)
 

Kálnoky László fordítása

.

March 20, 2013

Parti Nagy Lajos

Földközel
 
Tavasz, tavasz lesz, földközel,
virágmagasban verdesel.
Torkomban bross, irónia,
nincsen már mitől óvnia,
hordom mégis, mint pléhgigát
e göcögést, mit tű ver át.
Lemezrekedten suttogok,
gipsszel kiöntött ballonok,
szélrablók ülik az eget,
ne várd, hogy levezessenek.
Virágmagasban verdesel,
ennyi vagy, örök földközel,
az éj, ha hangárjába zár,
mint bogarat a tulipán,
propellerzajjá változol,
nem közeledsz, nem távozol.
Virágmagasban, földközel,
rezegsz, verődsz, hát higgyem el,
hogy azt a repülőteret
kitűzhetem, kitűzheted?
Hogy ne csak ernyőn fogjalak,
hogy belül megtaláljalak,
hogy mint a vérem járjad át
az érnyalábnyi éjszakát.


_______
Forrás: DIA 

March 19, 2013

Orbán Ottó

 
Édes hazám
– reformkori költemény –

Elegem van belőled, édes hazám,
Abból, hogy a magad hozta törvényeken lépdelsz át lazán,
Mert hited szerint akkor borul virágba a jobb rend,
Ha kellőképpen rugalmas a jogrend.
A fuldoklót a vízből partra mented,
De vízben hagyod saját parlamented,
Hogy megírhassa róla minden firkász:
Nem más ez, csak ócska ingyen cirkusz.
Izzadva tanulod a demokráciát…
Azért, hogy mentegesd a múlt sok náciját?
Jelképként tiltod a nyilaskeresztet,
De a pöcegödröt magadra ereszted,
Ha eltűröd a nyelvhasználatot,
Mely emberben találja föl a vágóállatot.
És mit mondjunk a vadkan agyara magyarkodásról?
Talán azt, hogy ha nem csíped, öcsi, telepedj le máshol?
Bizakodsz, hazám?, hogy majd a jövő?, hogy megúszod sértetlenül?
Hogy a reklámnak szánt hazudozás nem rohaszt meg belül?
Avathatsz csapatzászlót, utat, hidat, diszkót,
Ha korpa közé keveredsz, megesznek a disznók.

Nézz a tükörbe! Mit látsz? Ez a korcs te lennél?
Forradalmaid jobb sorsra szántak ennél.
Hadd lássalak, mint Bartók, szépnek, gyönyörűnek,
Sárból újjá születni, jobbik magadhoz hűnek.

_____
Orbán Ottó összegyűjtött versei,  Magvető, 2003



F. Chopin / M. Argerich


Martha Argerich plays Chopin's Ballade No. 1. (via)

R. M. Rilke to Franz Kappus

[…] und ich möchte Sie, so gut ich es kann, bitten, lieber Herr, Geduld zu haben gegen alles Ungelöste in Ihrem Herzen und zu versuchen, die Fragen selbst liebzuhaben wie verschlossene Stuben und wie Bücher, die in einer sehr fremden Sprache geschrieben sind. Forschen Sie jetzt nicht nach den Antworten, die Ihnen nicht gegeben werden können, weil Sie sie nicht leben könnten. Und es handelt sich darum, alles zu leben. Leben Sie jetzt die Fragen. Vielleicht leben Sie dann allmählich, ohne es zu merken, eines fernen Tages in die Antwort hinein.
— Rainer Maria Rilke 

(via patrix urban)

"... amennyire csak tudom, arra kérem, kedves Uram, legyen türelemmel szívének minden megoldatlan kérdésével szemben és kísérelje meg magukat a kérdéseket szeretni, mintha elzárt szobák, vagy nagyon idegen nyelven írt könyvek lennének. Ne kutasson most a feleletek után, melyek nem adatnak meg Önnek, mivel nem tudná őket átélni. És erről van szó: átélni mindent. Éljen most a kérdésekben. Talán lassankint, észrevétlenül, egy távoli napon élete belenő majd a feleletbe...

[Részlet Rainer Maria Rilke, Franz Xaver Kappushoz írott leveléből, Worpswede, Bréma mellett, 1903. júl. 16., fordította Szabó Ede]

_______  

Rainer Maria Rilke: LEVELEK EGY FIATAL KÖLTŐHÖZ, Egyetemi Nyomda, Bp., 1947,  12. old.

 

 

March 18, 2013

Rainer Maria Rilke



Vitali awoke. He could not remember whether he'd had any dreams. But he knew that a whisper had woken him. Instinctively he looked at the clock: it was a little past four.  A regular, uniform brightening came into the room's semi-darkness.
He stood up and, in his white wool bedrobe, which gave him the appearance of a young monk,walked over to the window.  The little garden lay there before him – silent, empty.
It must have rained in the night.
Through black bare branches he could see the dark ground; it looked heavy and full as though night, fleeing, had sunk  back down into it instead of rising up into the heavens.
The heights were desolate, shrouded in clouds and moving in the high winds. But while Vitali's glance moved aimlessly across the clouds he heard the whisper again, and only now realized it was the distant early skylarks, celebrating the dawn. Their voices were everywhere, near and far, as though dissolved in the lukewarm thawing air, so that you felt them more than hearing them with your ear. And he knew at once that this hour full of voices cannot be named with any name and cannot be read on any clock. That it is not yet morning and no longer night. With this feeling he drew near to the garden beneath his windows, as though he understood its face better now; he saw something he had never noticed before, the strong bush on whose branches the buds, big as small birds, sat and waited. Everything down there was expectation and patience. The trees and the small round flowerbeds, already prepared for something new, awaited day from the heavens, and in truth they expected not a bright sunny day but a day from which rain would fall, without hurting itself because everything in nature had become a hand to receive it. So touching, this little garden's patience. Vitali, though, said out loud across the garden: It's like looking through a Gothic window. Then he walked with calm steps back to his bed. Obediently he took sleep upon himself. But he still heard how, outside, a heavy rain started to fall and then rushed down. 

Translated by Damion Searls

Photo: Ferdinando Scianna /Magnum

Vitali erwachte ...

(1900)
Vitali erwachte. Er konnte sich nicht erinnern, ob er geträumt hatte. Aber er wußte, daß ein Flüstern ihn weckte. Unwillkürlich sah er nach der Uhr. Es war wenig nach vier. Durch die Dämmerung des Zimmers ging ein gleichmäßiges Hellwerden. Er erhob sich und trat in seiner weißen wollenen Schlafkutte, die ihm das Aussehen eines jungen Mönches gab, ans Fenster. Da lag der kleine Garten vor ihm   still und leer. Es mußte nachts geregnet haben. Durch schwarze kahle Äste sah man den dunklen Boden, der schwer und satt schien, als ob die Nacht, flüchtend, in ihn zurückgesunken wäre, statt sich zu den Himmeln zu erheben. Die Höhen waren öde, umwölkt und von hohen Winden bewegt. Aber als Vitali den Blick ziellos über die Wolken zog, hörte er wieder das Flüstern, und jetzt erst wußte er, daß das frühe ferne Lerchen sind, die den Morgen feiern. Ihre Stimmen waren überall, fern und nah, wie aufgelöst in der lauen tauenden Luft, so daß man sie mehr mit dem Gefühl empfing, als mit dem Ohr. Und er begriff mit einem Male, daß diese Stunde voll Stimmen mit keinem Namen zu nennen ist und auf keiner Uhr abzulesen. Daß noch nicht Morgen ist und nicht mehr Nacht. Er näherte sich mit seinem Gefühle dem Garten unter den Fenstern, als ob er sein Gesicht nun besser verstünde; und er erkannte, den er früher nicht bemerkt hatte, den starken Strauch, auf dessen Ästen, groß wie kleine Vögel, Knospen saßen und warteten. Und Alles da unten war Erwartung und Geduld. Die Bäume und die kleinen runden Beete, die man schon vorbereitet hatte auf etwas Neues, erwarteten den Tag von den Himmeln, und zwar keinen sonnigen, strahlenden Tag, einen Tag, aus dem der Regen fiel, ohne sich wehzutun, weil alles in der Natur Hand ward, die ihn empfing. So rührend geduldete sich der kleine Garten. Vitali aber sagte laut über ihn hin: Wie durch ein gotisches Fenster schaue ich. Dann trat er zurück und ging mit ruhigen Schritten zu seinem Lager. Willig nahm er den Schlaf auf sich. Er hörte aber noch, wie draußen ein großer Regen begann und rauschte.


VITALIJ FELÉBREDT

Vitalij felébredt. Nem tudott visszaemlékezni, hogy álmodott-e vajon. De azt tudta, hogy suttogás ébresztette föl. Önkéntelenül az órára nézett. Alig múlt négy. A szoba félhomályát világosodás járta át. Fölkelt és fehér gyapjú hálókámzsájában, amelyben fiatal szerzetesnek látszott, az ablakhoz lépett. A kis kert ott feküdt előtte – csöndesen és üresen. Éjjel eshetett. Tar ágak között látni lehetett a talajt, amely nehéznek és jóllakottnak tűnt, mintha belé süllyedt volna vissza menekültében az éjszaka, ahelyett, hogy a mennyekig emelkedett volna. Kietlenek voltak az égi magasok, felhők fedték őket és élénk szelek csapáztak. De amint Vitalij pillantása céltalanul a felhők fölé tévedt, ismét hallotta a suttogást, és csak most tudta, hogy korai, távoli pacsirták azok, akik ünneplik a reggelt. Hangjuk mintha mindenütt – közel s távol – feloldódott volna a langyos, harmatos levegőben, s inkább érezni lehetett, mint füllel felfogni. És egyszeriben megértette, hogy ez a hangokkal teli óra semmi néven nem nevezhető és semmilyen óralapról le nem olvasható. Hogy még nincs reggel, de már nincs éjszaka sem. Érzésével úgy közeledett az ablak alatti kerthez, mintha most jobban megértené annak arcát; és felismerte, amit korábban észre sem vett, az erős bokrot, melynek ágain kis madárka nagyságú bimbók ülnek és várakoznak. És ott lenn minden csupa várakozás volt és türelem. A fák s a már valami újra előkészített kis kerek ágyások várták az égből a nappalt, mégpedig nem egy napos, sugárzó nappalt, hanem egy olyat, amelyből eső hull anélkül, hogy magának fájdalmat okozna, mert a természetben minden kézzé vált, amely őt fogadta. Ily megható türelemmel várakozott a kis kert. De Vitalij hangosan szólott fentről: úgy tekintek ki, akár egy gótikus ablakból. Aztán hátralépett és nyugodt léptekkel ágyához ment. Szívesen fogadta a reászálló álmot. De még hallotta, amink kint rákezdett egy nagy eső és susogott.

Fordította: Erdélyi Z. János

Rainer Maria Rilke: Malte Laurids Brigge feljegyzései és más szépprózai írások, Fekete Sas Kiadó, Bp., 2002

 R. M. Rilke by Hertha König, 1917

March 17, 2013

Erdős Virág: mikor


ha majd minden kisbalázsnak
bealszik a
mamája
ha majd nem lesz erőszak az
együttélés
szabálya
ha majd prímán megférnek a
bringák közt a
rollerek
ha majd szépen elhúznak a
picsába a
pollenek
ha majd nem lesz veszélyben a
visszaszólás
szabadsága
ha majd nem lesz akadály a
ruházatom
szakadtsága
ha majd nem fog megbűnhődni
mindenki csak
az az egy
ha majd minden hajléktalan
besokall és
hazamegy
ha majd nem lesz pokol ez az
úgynevezett
kánaán
ha majd nem lesz olyanom hogy
bár a halál
várna
rám
ha majd nem kell kalkulálni
börtönnel se
kárhozattal
ha majd nem kell kivárni a
rendezői
változattal
ha majd nem lesz az a híres
jogbiztonság
lufi
ha majd nem lesz hazánk legszebb
rózsaszála
pufi
ha majd nem kell minden szabad
helyre brendet
építeni
ha majd nem lesz mit a magunk
ocsmányságán
szépíteni
ha majd nem a tartózkodá
sunkkal fogunk
tüntetni
ha majd nem lesz egyszerűbb az
áldozatot
büntetni
ha majd minden kisiskolás
úszkálhat az
usziban
ha majd nem fog harminc ezüst
csörögni egy
pusziban
ha majd nem kell viselni a
könnyítések
terhét
ha majd nem lesz tizenhárom
ezer forint
per
hét
ha majd nem kell hülyeségből
történelmet
írni
ha majd nem kell egyeseknek
erőn felül
bírni
ha majd nem lesz élet-halál
ura minden
helyi
jegyző
ha majd nem küld mindnyájunkat
padlóra egy
hülye
edző  
(...)

A teljes vers ITT olvasható.


.

March 15, 2013

Kemény István

(Budapest, 1961. október 28. - )
 ~
A TITKOS ÉLET

Ha egyszer majd számonkéri tőled,
akitől semmiképp se várnád,
hogy mért nem volt titkos életed,
nem foghatod rá senkire.

Nem az agyadra gondol ő se,
abban akármi megterem,
hanem annyira, annyira egyszerűen
arra, amiért felelős nem vagy,

mert csak fütyülsz, és közben éled,
míg itt a csodák történelme
csodáról csodára pereg le, és te
azt mondod, köszönöm, van nekem szebb,

és közben nincs, mert honnan lenne,
de mégis időnként hallod a sínpár
koccanását a végtelenben,
és tudod, hogy nem a fogad vacog.

~
 
 Kemény István

THE SECRET LIFE

If someday someone should demand
 - from whom you’d never have thought to expect it -
why you didn’t have a secret life,
you can’t blame it on anyone.

It’s not your mind he’s thinking of either
in that anything at all can grow,
but simply, so very, very simply
of that for which you’re not responsible.

For you just whistle, and meanwhile live
while here the history of miracles
unravels, miracle by miracle, and you
say, thanks, I’ve got something more beautiful.

And in fact you don’t, from where would you?
But still you hear at times the train-tracks
rattling in the endless distance,
and you know it’s not merely the chattering of your teeth.

Translated from the Hungarian by Thomas Cooper


Source: PIM


Photo: Andreas Feininger



Zieht dich jemand zur Rechenschaft,
von dem du es niemals erwartet,
warum du kein geheimes Leben hattest,
kannst du keinem die Schuld dafür geben.

Nicht dein Verstand ist dann gemeint,
denn dem kann alles entsprießen,
sondern einfach, nur ganz einfach
das, was nicht in deiner Macht liegt,

weil du nur pfeifend vor dich hin lebst,
während sich hier die Geschichte der Wunder
Wunder für Wunder abspielt, und du
sagst, danke, ich habe etwas Schöneres,

dabei ist es nicht so, denn warum auch,
und doch hörst du wie manchmal das Schienenpaar
in der Unendlichkeit aneinanderschlägt,
und du weißt, es sind nicht deine Zähne.

Aus dem Ungarischen von Christine Rácz und Éva Zádor

.

Nichita Stanescu (1933-1983)

A Poem

Tell me, if I caught you one day
And kissed the sole of your foot—
Wouldn’t you limp a little afterwards
Afraid you’re going to crush my kiss?

 
Poem

Spune-mi, dacă te-aş prinde-ntr-o zi
şi ţi-aş săruta talpa piciorului,
nu-i aşa că ai şchiopăta puţin, după aceea,
de teamă să nu-mi striveşti sărutul?...

Vers

Mondd csak, ha elkapnálak egyszer
és megcsókolnám a talpadat,
ugye, sántikálnál egy ideig,
mert félnél, hogy széttiprod a csókom?

Demény Péter fordítása






.