THE FOURTH ECLOGUE
KÖLTŐ
Kérdeztél volna csak magzat koromban...
Ó, tudtam, tudtam én!
Üvöltöttem, nem kell a világ! goromba!
tompán csap rám a sötét és vág engem a fény!
És megmaradtam. A fejem rég kemény.
S tüdőm erősödött csak, hogy annyit bőgtem én.
A HANG
S a vörheny és a kanyaró
vörös hullámai mind partradobtak.
Egyszer el akart nyelni, - aztán kiköpött a tó.
Mit gondolsz, miért vett mégis karjára az idő?
S a szív, a máj, a szárnyas két tüdő,
a lucskos és rejtelmes gépezet
hogy szolgál... ó miért? s a rettentő virág
nem nyílik még húsodban tán a rák.
KÖLTŐ
Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt vagyok.
Felnőttem. S kérdezed: miért? hát nem tudom.
Szabad szerettem volna lenni mindig
s őrök kísértek végig az úton.
A HANG
Jártál szellőtől fényes csúcsokon,
s láttál, ha este jött, a hegyre töppedt
bokrok közt térdepelni egy jámbor őz-sutát;
láttál napfényben álló fatörzsön gyantacsöppet,
s mezítlen ifju asszonyt folyóból partra lépni
s egyszer kezedre szállt egy nagy szarvasbogár...
KÖLTŐ
Rabságból ezt se látni már.
Hegy lettem volna, vagy növény, madár...
vigasztaló, pillangó gondolat,
tünő istenkedés. Segíts szabadság,
ó hadd leljem meg végre honnomat!
A csúcsot ujra, erdőt, asszonyt és bokrokat,
a lélek szélben égő szárnyait!
És megszületni ujra új világra,
mikor arany gőzök közül vakít
s új hajnalokra kél a nap világa.
Még csönd van, csönd, de már a vihar lehell,
érett gyümölcsök ingnak az ágakon.
A lepkét könnyü szél sodorja, száll.
A fák között már fuvall a halál.
És már tudom, halálra érek én is,
emelt s leejt a hullámzó idő;
rab voltam és magányom lassan
növekszik, mint a hold karéja nő.
Szabad leszek, a föld feloldoz,
s az összetört világ a föld felett
lassan lobog. Az írótáblák elrepedtek.
Szállj fel, te súlyos szárnyu képzelet!
A HANG
Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik;
elnyugtat majd a mély, emlékkel teli föld.
De haragod füstje még szálljon az égig,
s az égre írj, ha minden összetört!
1943. március 15.
THE FOURTH ECLOGUE
Poet:
Had you just asked me before I was born...
I knew, I knew, I knew!
I screamed I did not want the world! It’s brutal!
its darkness pounds me with a thud, its light cuts me through!
Yet I’ve survived. My skull has hardened long ago.
And all that howling only made my lungs grow stronger.
The Voice:
The crimson waves of scarlet-fever
and measles tossed you ashore.
A lake once would have swallowed you – it spat you out.
Why do you fancy time has taken you in her arms?
Why do the heart, the liver and the lungs’ great wings,
this whole, mysterious, moist machine
thus serve you... why? perhaps that dreadful flower, cancer,
may not be blooming in your flesh.
Poet:
I was born. I protested. Still, I’m here.
I have grown up. You ask: what for? I do not know.
I should have liked to be free always.
I’ve been escorted all my life by guards.
The Voice:
You have ascended to wind-worn radiant peaks,
one evening you beheld a kneeling, humble doe
among the shrivelled shrubs of the mountain side,
you’ve watched a tree-trunk’s resin drop in the sunlight
you’ve seen a naked girl emerge from the river
and once a great stag-beetle alighted on your palm...
Poet:
Even these visions disappear in bondage.
I should have been a plant, a bird, a mountain...
or just a fleeting, consoling thought,
a boastful moment mimicking God. Oh, liberty,
help me at last to find my home!
Give me the peaks again, the wood, the shrubs, the woman,
the wings of the soul ablaze in the wind!
And to be born again to a new world
when the blinding rays of sunshine greet new dawns
arising through the golden vapours.
There’s silence still, I sense the breath of rising storm
and ripened fruits are swaying on the branches.
A butterfly is lightly tossed by breeze,
it balances. Death whispers in the orchard.
And now I understand: I, too, mature for death,
and the waves of time that bore me high will drop me;
I was a prisoner once; my solitude
grows slowly like the crescent of the moon.
I shall be free, the earth will unbind me
while above the earth, this ruined world is slowly
consumed by flames. The writing tablets are shattered.
Rise up, imagination, on your mighty wings!
The Voice:
The swaying fruit will ripen and must fall;
the deep earth steeped in memories will give you rest.
But for the present, let the smoke of your anger rise
and write upon the heavens if all else be broken!
Translated by Thomas Ország-Land
S MAJD ÍGY TŰNŐDÖM...?
Éltem, de élni mindig élhetetlen voltam és
előre tudtam, hogy, eltemetnek végül itt,
s hogy évre év rakódik, rögre rög és kőre kő,
hogy lenn a test megárad és a férges, hűs
sötétben fázik majd a csont is meztelen.
Hogy fenn a művemen motoz a surrogó idő,
s mélyebbre süppedek le majd a föld alatt,
mind tudtam én. De mondd, a mű, — az megmaradt?
And so will I wonder...?
I lived, but then in living I was feeble in life and
always knew that they would bury me here in the end,
that year piles upon year, clod on clod, stone on stone,
that the body swells and in the cool, maggot-
infested darkness, the naked bone will shiver.
That above, scuttling time is rummaging through my poems
and that I will sink deeper into the ground.
All this I knew. But tell me, the work—did that live on?
Translated by Gina Gönczi
Korábban / Previously:
No comments:
Post a Comment