May 5, 2014

Radnóti Miklós (1909. május 5.-1944. nov. 9.)



Kérdeztél volna csak magzat koromban...
Ó, tudtam, tudtam én!
Üvöltöttem, nem kell a világ! goromba!
tompán csap rám a sötét és vág engem a fény!
És megmaradtam. A fejem rég kemény.
S tüdőm erősödött csak, hogy annyit bőgtem én.


S a vörheny és a kanyaró
vörös hullámai mind partradobtak.
Egyszer el akart nyelni, - aztán kiköpött a tó.
Mit gondolsz, miért vett mégis karjára az idő?
S a szív, a máj, a szárnyas két tüdő,
a lucskos és rejtelmes gépezet
hogy szolgál... ó miért? s a rettentő virág
nem nyílik még húsodban tán a rák.


Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt vagyok.
Felnőttem. S kérdezed: miért? hát nem tudom.
Szabad szerettem volna lenni mindig
s őrök kísértek végig az úton.


Jártál szellőtől fényes csúcsokon,
s láttál, ha este jött, a hegyre töppedt
bokrok közt térdepelni egy jámbor őz-sutát;
láttál napfényben álló fatörzsön gyantacsöppet,
s mezítlen ifju asszonyt folyóból partra lépni
s egyszer kezedre szállt egy nagy szarvasbogár...


Rabságból ezt se látni már.
Hegy lettem volna, vagy növény, madár...
vigasztaló, pillangó gondolat,
tünő istenkedés. Segíts szabadság,
ó hadd leljem meg végre honnomat!

A csúcsot ujra, erdőt, asszonyt és bokrokat,
a lélek szélben égő szárnyait!
És megszületni ujra új világra,
mikor arany gőzök közül vakít
s új hajnalokra kél a nap világa.

Még csönd van, csönd, de már a vihar lehell,
érett gyümölcsök ingnak az ágakon.
A lepkét könnyü szél sodorja, száll.
A fák között már fuvall a halál.

És már tudom, halálra érek én is,
emelt s leejt a hullámzó idő;
rab voltam és magányom lassan
növekszik, mint a hold karéja nő.

Szabad leszek, a föld feloldoz,
s az összetört világ a föld felett
lassan lobog. Az írótáblák elrepedtek.
Szállj fel, te súlyos szárnyu képzelet!


Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik;
elnyugtat majd a mély, emlékkel teli föld.
De haragod füstje még szálljon az égig,
s az égre írj, ha minden összetört!

1943. március 15.



Had you just asked me before I was born...
I knew, I knew, I knew!
I screamed I did not want the world! It’s brutal!
its darkness pounds me with a thud, its light cuts me through!
Yet I’ve survived. My skull has hardened long ago.
And all that howling only made my lungs grow stronger.

The Voice:

The crimson waves of scarlet-fever
and measles tossed you ashore.
A lake once would have swallowed you – it spat you out.
Why do you fancy time has taken you in her arms?
Why do the heart, the liver and the lungs’ great wings,
this whole, mysterious, moist machine
thus serve you... why? perhaps that dreadful flower, cancer,
may not be blooming in your flesh.


I was born. I protested. Still, I’m here.
I have grown up. You ask: what for? I do not know.
I should have liked to be free always.
I’ve been escorted all my life by guards.

The Voice:

You have ascended to wind-worn radiant peaks,
one evening you beheld a kneeling, humble doe
among the shrivelled shrubs of the mountain side,
you’ve watched a tree-trunk’s resin drop in the sunlight
you’ve seen a naked girl emerge from the river
and once a great stag-beetle alighted on your palm...


Even these visions disappear in bondage.
I should have been a plant, a bird, a mountain...
or just a fleeting, consoling thought,
a boastful moment mimicking God. Oh, liberty,
help me at last to find my home!

Give me the peaks again, the wood, the shrubs, the woman,
the wings of the soul ablaze in the wind!
And to be born again to a new world
when the blinding rays of sunshine greet new dawns
arising through the golden vapours.

There’s silence still, I sense the breath of rising storm
and ripened fruits are swaying on the branches.
A butterfly is lightly tossed by breeze,
it balances. Death whispers in the orchard.

And now I understand: I, too, mature for death,
and the waves of time that bore me high will drop me;
I was a prisoner once; my solitude
grows slowly like the crescent of the moon.

I shall be free, the earth will unbind me
while above the earth, this ruined world is slowly
consumed by flames. The writing tablets are shattered.
Rise up, imagination, on your mighty wings!

The Voice:

The swaying fruit will ripen and must fall;
the deep earth steeped in memories will give you rest.
But for the present, let the smoke of your anger rise
and write upon the heavens if all else be broken!

Translated by Thomas Ország-Land


Éltem, de élni mindig élhetetlen voltam és
előre tudtam, hogy, eltemetnek végül itt,
s hogy évre év rakódik, rögre rög és kőre kő,
hogy lenn a test megárad és a férges, hűs
sötétben fázik majd a csont is meztelen.
Hogy fenn a művemen motoz a surrogó idő,
s mélyebbre süppedek le majd a föld alatt,
mind tudtam én. De mondd, a mű, — az megmaradt?

And so will I wonder...? 

I lived, but then in living I was feeble in life and
always knew that they would bury me here in the end,
that year piles upon year, clod on clod, stone on stone,
that the body swells and in the cool, maggot-
infested darkness, the naked bone will shiver.
That above, scuttling time is rummaging through my poems
and that I will sink deeper into the ground.
All this I knew. But tell me, the work—did that live on?

Translated by Gina Gönczi

Korábban / Previously:

May 4, 2014

Daniil Kharms (1905–1942): The Memoirs of a Wise Old Man / Egy bölcs öregember emlékei

     I used to be a very wise old man.
     Now I am not quite right; you may consider me even not to exist at all. But the time was when any one of you would have come to me and, whatever burden may have oppressed a person, whatever sins may have tormented his thoughts, I would have embraced him and said: -- My son, take comfort, for no burden is oppressing you and I see no bodily sins in you -- and he would scamper away from me in happiness and joy.
     I was great and strong. People who met me on the street would shy to one side and I would pass through a crowd like a flat iron.
     My feet would often be kissed, but I didn't protest: I knew I deserved it. why deprive people of the pleasure of honouring me? I myself, being extraordinarily lithe of body, even tried to kiss myself on my own foot. I sat on a bench, got hold of my right foot and pulled it up to my face. I managed to kiss the big toe. I was happy. I understood the happiness of others.
     Everyone worshipped me! And not only people, but even beasts, while even various insects crawled before me and wagged their tails. And cats! They simply adored me and, somehow or other gripping each other's paws, would run in front of me whenever I was on the staircase.
     At that time I was indeed very wise and understood everything. There was not a thing that would nonplus me. Just a minute's exertion of my colossal mind and the most complicated question would be resolved in the simplest possible manner. I was even taken to the Brain Institute and shown off to the learned professors. They measured my mind by electricity and simply boggled. -- We have never seen anything like it -- they said.
     I was married but rarely saw my wife. She was afraid of me: the enormity of my mind overwhelmed her. She did not so much live, as tremble; and if I as much as looked at her, she would begin to hiccup. We lived together for a long time, but then I think she disappeared somewhere. I don't remember exactly.
     Memory -- that's a strange thing altogether. How hard remembering is, and how easy forgetting That's how it often is: you memorise one thing, and then remember something entirely different. Or: you memorise something with some difficulty, but very thoroughly, and then you can't remember anything. That also happens. I would advise everyone to work a bit on their memory.
     I always believed in fair play and never beat anyone for no reason, because, when you are beating someone, you always go a bit daft and you might overdo it. Children, for example, should never be beaten with a knife or with anything made of iron, but women -- the opposite: they shouldn't be kicked. Animals -- they, it is said, have more endurance. But I have carried out experiments in this line and I know that this is not always the case.
     Thanks to my litheness, I was able to do things which no one else could do. For example, I managed to retrieve by hand from an extremely sinuous sewage pipe my brother's earring, which had accidently fallen there. I could, for example, hide in a comparatively small basket and put the lid on myself.
       Yes, certainly, I was phenomenal!
     My brother was my complete opposite: in the first place, he was taller and, secondly, more stupid.
       He and I were never very friendly. Although, however, we were friendly, even very. I've got something wrong here: to be exact, he and I were not friendly and were always on bad terms. And this is how we got crossed. I was standing beside a shop: they were issuing sugar there, and I was standing in the queue, trying not to listen to what was being said around me. I had slight toothache and was not in the greatest of moods. It was very cold outside, because everyone was standing in quilted fur coats and they were still freezing. I was also standing in a quilted fur, but I was not freezing myself, though my hands were freezing because I had to keep taking them out of my pockets to adjust the suitcase I was holding between my knees, so that it didn't go missing. Suddenly someone struck me on the back. I flew into a state of indescribable indignation and, quick as lightning, began to consider how to punish the offender. During this time, I was struck a second time on the back. I pricked up my ears, but decided against turning my head and pretended that I hadn't noticed. I just, to be on the safe side, took the suitcase in my hand. Seven minutes passed and I was struck on the back a third time. At this I turned round and saw in front of me a tall middle-aged man in a rather shabby, but still quite good, military fur coat.
-- What do you want from me? -- I asked him in strict and even slightly metallic voice.
-- And you, why don't you turn when you're called? -- he said.
I had begun to think over the content of his words when he again opened his mouth and said: -- What's wrong with you? Don't you recognise me or something? I'm your brother.
     I again began to think over his words when he again opened his mouth and said: -- Just listen, brother mine. I'm four roubles short for the sugar and it's a nuisance to have to leave the queue. Lend me five and I'll settle up with you later. -- I started to ponder why my brother should be four roubles short, but he grabbed hold of my sleeve and said: -- Well, so then, are you going to lend your own brother some money? -- and with these words he undid my quilted fur for me himself, got into my inside pocket and reached my purse.
-- Here we are -- he said. -- I'm taking a loan of a certain sum, and your purse, look, here it is, I'm putting back in your coat. -- And he shoved my purse into the outer pocket of my fur.
I was of course surprised at meeting my brother so unexpectedly. For a while I was silent, and then I asked him: -- But where have you been until now?
     -- There -- replied my brother, waving in some direction or other.
     I started thinking over where this 'there' might be, but my brother nudged me in the side and said: -- Look, they've started letting us in to the shop.
     We went together as far as the shop doors, but inside the shop I proved to be on my own, without my brother. Just for a moment, I jumped out of the queue and looked through the door on to the street. But there was no sign of my brother.
     When I again wanted to take my place in the queue, they wouldn't let me in and even pushed me gradually out on to the street. Holding back my anger at such bad manners, I went off home. At home I discovered that my brother had taken all the money from my purse. At this stage I got absolutely furious with my brother, and since then he and I have never made it up.
     I lived alone and granted admittance only to those who came to me for advice. But there were many of these and it turned out that I knew peace neither by day nor by night.
     Sometimes I would get so tired that I would lie down on the floor and rest. I would lie on the floor until I got cold; then I would jump up and start running round the room, to warm up. Then I would again sit down on the bench and give advice to all in need of it.
     They would come in to me one after the other, sometimes not even opening the doors. I used to enjoy looking at their excruciating faces. I would talk to them, hardly able to stop myself laughing.
      Once I couldn't contain myself and burst out laughing. They rushed in horror to escape -- some through the door, some through the window, and some straight through the walls.
     Left on my own, I drew myself up to my full majestic height, opened my mouth and said:-- Prin tim pram.
     But at this point something in me cracked and, since then, you might consider that I am no more.

Danyiil Harmsz: Egy bölcs öregember emlékei

Nagyon bölcs öregember voltam.
    Most már nem vagyok az igazi, sőt, vehetik úgy, hogy nem is létezem. De volt idő, amikor bármelyikük eljöhetett volna hozzám, és bármilyen teher senyveszti a lelkét, bármilyen bűnök marcangolják a gondolatait, megölelem, és így szólok hozzá: „Fiam, vigasztalódj, mivel semmilyen teher nem senyveszti a te lelkedet és semmilyen bűnt nem látok a te testedben!” – és az ilyen örvendezve és boldogan rohan el tőlem.
    Nagy voltam és erős. Félrehőköltek az emberek, akik szembejöttek velem az utcán, és úgy mentem keresztül a tömegen, mint a vasaló.
    Gyakran csókolgatták a lábam, de nem tiltakoztam, mert tudtam, hogy méltó vagyok rá. Miért fosztottam volna meg őket az örömtől, hogy tisztelhetnek? Lévén rendkívül hajlékony a testem, én magam is megpróbáltam megcsókolni a lábam. A padra ültem, a kezembe vettem a jobb lábam, és az arcomhoz húztam. Sikerült megcsókolnom a nagy lábujjam. Boldog voltam. Megértettem mások boldogságát.
    Mindenki meghajolt előttem. És nemcsak az emberek, hanem még az állatok, még a mindenféle bogarak is ott csúsztak-másztak előttem, és csóválták a farkukat. Hát még a macskák! Azok egyszerűen nem tudtak betelni velem, és valahogy a mancsukkal összefogódzva, előttem futottak a lépcsőn.
    Akkoriban tényleg nagyon bölcs voltam, és mindent értettem. Nem volt semmi, ami sarokba szorított volna. Kolosszális agyam egy percnyi feszült munkája – és a legbonyolultabb kérdés is megoldódott a legegyszerűbb módon. Még az Agy Múzeumába is elvittek, és megmutattak a professzoroknak. Azok elektromossággal megmérték az agyam, és csak a karjukat tudták széttárni. „Még sohasem láttunk ilyesmit!” – mondták.
    Nős voltam, de ritkán láttam a feleségem. Félt tőlem: nyomasztotta agyam kolosszális volta. Nem élt, hanem reszketett, és ha ránéztem, elkezdett csuklani. Sokáig éltünk együtt, de aztán, nem emlékszem pontosan, mintha eltűnt volna.
    Úgy egyáltalán, furcsa jelenség az emlékezet. Néha milyen nehéz megjegyezni valamit, és milyen könnyű elfelejteni. Aztán az is lenni szokott, hogy az ember megjegyez valamit, és egészen más jut eszébe. Vagy pedig nagy nehezen, de jól az agyába vés valamit, aztán nem jut eszébe. Ilyen is lenni szokott. Mindenkinek javasolnám, hogy dolgozzon a memóriáján!
    Mindig igazságos voltam, és senkit sem vertem hiába, mert ilyenkor megvadulhat az ember, és még képes túlzásba esni. A gyerekeket például sohasem szabad vas vagy fém holmival verni, a nőket viszont, épp ellenkezőleg, nem lehet rugdosni. Az állatok, azt mondják, jobban bírják. De folytattam ilyen irányú kísérleteket, és tudom, hogy ez nem mindig igaz.
    A hajlékonyságomnak köszönhetően meg tudtam csinálni, amit más nem. Így például kézzel kivettek, a nagyon tekervényes lefolyóból a bátyám véletlenül belepottyantott fülbevalóját. Vagy például el tudtam bújni egy viszonylag kicsi kosárban úgy, hogy magamra lakatoltam a tetejét.
    Igen, természetesen fenomenális voltam.
    A bátyám merő ellentétem volt: először is magasabb, másodszor pedig butább volt nálam. Sohasem voltunk jóban. Illetve persze jóban voltunk, sőt, nagyon is jóban. Most valamit összekevertem: éppenséggel nem voltunk jóban, hanem mindig össze voltunk veszve. Az alábbi módon vesztünk össze. Egyszer a bolt előtt álltam: cukrot adtak, ott álltam a sorban, és igyekeztem nem hallani, hogy mit beszélnek körülöttem. Kicsit fájt a fogam, és nem voltam valami jó hangulatban. Nagyon hideg volt, mert mindenki pufajkabundában állt a sorban, és mégis összefagytak. Én is pufajkabundában voltam, de nem fagytam össze, csak a kezem, mert folyton ki kellett húzni a zsebemből, hogy megigazítsam a bőröndöt, amelyet a lábam közé szorítottam, hogy el ne vesszen. Egyszer csak hátba vágtak. Leírhatatlan felháborodás fogott el, és villámgyorsan fontolgatni kezdtem, hogy mivel büntessem meg a sértő felet. Közben másodszor is hátba vágtak. Minden idegszálam megfeszült, de elhatároztam, hogy nem nézek hátra, és úgy teszek, mint aki semmit sem vesz észre. Mindenesetre a kezembe vettem a bőröndöt. Eltelt hét perc, és harmadszor is hátba vágtak. Ekkor megfordultam, és egy magas, idős férfit láttam eléggé kopott, de azért még jó pufajkabundában.
    – Mit akar tőlem? – kérdeztem szigorú, sőt kissé fémes csengésű hangon.
    – Te meg miért nem fordulsz meg, ha szólnak hozzád? – kérdezte.
    A szavai tartalmán gondolkoztam, amikor ismét kinyitotta a száját, és ezt mondta:
    – Na mi van? Talán nem ismersz meg? Hiszen a bátyád vagyok.
    Megint a szavain gondolkoztam, ő pedig újból kinyitotta a száját, és ezt mondta:
    – Idefigyelj, öcskös! Négy rubel hiányzik a cukorhoz, a sort viszont kár lenne itthagyni! Adjál már kölcsön egy ötöst, majd aztán elszámolunk!
    Gondolkoztam, hogy miért hiányzik a bátyámnak négy rubel, de elkapta a karomat, és ezt mondta:
    – Akkor most mi van, adsz egy kis kölcsönt a bátyádnak? – azzal ő maga gombolta ki a pufajkabundám, benyúlt a belső zsebembe, és kivette a pénztárcámat.
    – Ehol ni, öcskös – mondta –, kölcsönveszek tőled egy kisebb összeget, a pénztárcádat meg, nézd csak, visszateszem a zsebedbe! – azzal a pufajkabundám belső zsebébe tette a pénztárcámat.
    Én persze csodálkoztam, ahogy ilyen véletlenül találkoztam a bátyámmal. Egy ideig hallgattam, aztán megkérdeztem:
    – De hát hol voltál eddig?
    – Ott – mondta, és bizonytalanul valamerre mutatott a kezével.
    Gondolkoztam, hogy hol van ez az „ott”, de a bátyám oldalba bökött, és ezt mondta:
    – Figyelj csak, kinyitották az ajtót!
    Az ajtóig együtt mentünk, de odabent már nem volt velem. Egy pillanatra kiugrottam a sorból, és az ajtóból kinéztem az utcára. De nem láttam sehol.
    Nem engedtek vissza a sorba, amikor el akartam foglalni az addigi helyem, sőt szép lassan a boltból is kitaszigáltak. Dühömet visszafojtva, elindultam haza.
    Otthon vettem észre, hogy a bátyám az összes pénzt kivette a tárcámból. Ekkor rettenetesen megharagudtam rá, és azóta sem békültem ki vele.
    Egyedül éltem, és csak azokat engedtem magam elé, akik tanácsért jöttek. De sokan voltak, és az lett a vége, hogy nem volt tőlük se éjjelem, se nappalom. Néha úgy elfáradtam, hogy a padlóra feküdtem pihenni. Addig feküdtem a padlón, amíg fázni kezdtem; akkor fölpattantam és föl-alá futkostam a szobában, hogy fölmelegedjek. Aztán visszaültem a padlóra, és adtam a tanácsot minden rászorulónak.
    Egymás után jöttek, néha még az ajtót sem nyitották ki. Kész öröm volt a gyötrődő arcukat nézni. Beszéltem velük, közben viszont alig tudtam visszatartani a nevetésem.
    Egyszer nem bírtam tovább, elnevettem magam. Megrettenve iramodtak el – egyik az ajtón, másik az ablakon, megint másik egyenesen a falon át.
    Egész hatalmas termetemmel felegyenesedtem, amikor egyedül maradtam, kinyitottam a szám, és ezt mondtam:
    – Prin tim pram!
    De ekkor megroppant bennem valami, és azóta nyugodtan vehetik úgy, hogy már nem is létezem.

Bratka László fordítása
Forrás: Napkút

May 2, 2014

Radnóti Miklós - Majális

A hangraforgó zeng a fű között,
s hördül, liheg, akár egy üldözött,
de üldözők helyett a lányok
kerítik, mint tüzes virágok.

Egy lányka térdrehull, lemezt cserél,
a háta barna, lába még fehér,
a rossz zenén kis lelke fellebeg
s oly szürke, mint ott fönt a fellegek.

Fiúk guggolnak és parázslanak,
az ajkukon ügyetlen szép szavak,
duzzasztja testük sok kicsiny siker
s nyugodtan ölnek, majd ha ölni kell.

Lehetnének talán még emberek,
hisz megvan bennük is, csak szendereg
az emberséghez méltó értelem.
Mondjátok hát, hogy nem reménytelen.

1944. május 10. 

Radnóti Miklós: Erőltetett menet (válogatott versek)