Pages

December 30, 2011

Rainer Maria Rilke (Dec. 4, 1875 - Dec. 29, 1926)




And you wait, keep waiting for that one thing
which would infinitely enrich your life:
the powerful, uniquely uncommon,
the awakening of dormant stones,
depths that would reveal you to yourself.

In the dusk you notice the book shelves
with their volumes in gold and in brown;
and you think of far lands you journeyed,
of pictures and of shimmering gowns
worn by women you conquered and lost.

And it comes to you all of a sudden:
That was it! And you arise, for you are
aware of a year in your distant past
with its fears and events and prayers.

Translated by Albert Ernest Flemming

***

EMLÉKEZÉS

És várod az Egyet, hogy végképp
megsokszorozódva élj;
a Hatalmast, hol nincs mérték,
a köveknek ébredését
s hogy feléd forduljon a Mély.

Derengnek a polcon a könyvek,
sok aranyló, barna sor –
a rég-bebarangolt földek,
a ruhák meg a képek jönnek,
s a nők, akik újra sehol.

Fölkelsz, egyszerre megértve:
ez volt az. S vár valami:
egy múlt év rettegése,
formája s fohászai.

Eörsi István fordítása 


Rainer Maria Rilke
by Clara Rilke-Westhoff



Rilkes Grabspruch:
Rose, oh reiner Widerspruch, Lust,
Niemandes Schlaf zu sein
unter soviel
Lidern.


 ***
Rilke's Epitaph:
Rose, O pure contradiction, delight
in being no one’s sleep under so many
eyelids. 

Translation by Edward Snow

Rose, oh pure contradiction, joy
of being No-one’s sleep, under so many 
lids. 

Translation by Stephen Mitchell




***
Épitaphe de Rilke:
Rose, ô pure contradiction, joie 
De n'être le sommeil de personne sous tant 
de paupières.

(Maurice Blanchot)


Rilke sírfelirata:
Terebess Gábor fordítás:

Rózsa, ó színtiszta ellentmondás
senki vágyálma se légy oly sok szemhéj alatt.

Hajnal Gábor fordítása:

Rózsa, ó tiszta ellentmondás, 
öröm senki álma se lenni annyi szemhéj alatt.

Nemes Nagy Ágnes fordítása:

Rózsa, te tiszta ellentmondás, gyönyörűség,
annyi temérdek pilla alatt senki sem alszik. 

Hárs Ernő fordítása:

Rózsa, merő ellentmondás, gyönyör, 
oly sok szemhéj alatt aludni senki álmát.


.

December 28, 2011

Juan Ramón Jiménez

(23 December 1881 – 29 May 1958)


'¡No corras, ve despacio,
que adonde tienes que ir es a ti solo!

¡Ve despacio, no corras,
que el niño de tu yo, recién nacido eterno,
no te puede seguir.'



NE SIESS
Ne siess, csak menj nyugodtan,
mert hisz' önmagad felé haladsz!

Menj nyugodtan, ne siess,
éned gyermeke, az újszülött,
idétlen,
nem tud majd követni!

Franyó Zoltán fordítása

__________
Franyó Zoltán, Válogatott műfordítások
Magvető, 1974

December 27, 2011

Mark Strand: The Coming of Light



Even this late it happens:
the coming of love, the coming of light.
You wake and the candles are lit as if by themselves,
stars gather, dreams pour into your pillows,
sending up warm bouquets of air.
Even this late the bones of the body shine
and tomorrow's dust flares into breath.

A Bronze Menorah ring 
from the Second Temple Period


.

December 23, 2011

Happy Holidays, everyone!




 

I wish you all a Merry Christmas and a Happy New Year!
Kellemes Karácsonyt és Boldog Új Évet kívánok mindannyiatoknak!
 
* * * *

.

István Örkény (1912-1979)

A bright and distant future

Approximately a hundred or a hundred-and-fifty years from now, on a bright summer’s day, every church bell in the nation will ring out at the same time. Most people won’t give it a second thought, whereas the chiming of the church bells will herald in a new age.
The former royal castle at Visegrád will have been rebuilt by then,*its former splendor enhanced, its halls even larger, its hanging gardens greener. At the inauguration ceremony – this is why the church bells will be chiming – some old timers will burst into tears, little wonder, considering that that will be the moment, that great and glorious moment, when the thousand year old, relentless chain of our misfortunes will have come to an end.
Visegrád will once again be the royal seat not only of this tiny country, but of the Danubian Hungarian Republic, whose shores will be washed by four or five seas** he republic will be called Danubian in order to differentiate it from the Hungarian Republic of the Lower Rhine. The latter will not be inhabited by Hungarians though, not even then, just the people of the Lower Rhine in their threadbare clothes, who will have called themselves Magyar, hoping it would improve their luck.
If only I could describe what it will be like to be a Magyar in that bright and distant future! Let me just say that in a mere hundred-and-fifty years, the word ‘magyar’ will have become a verb which will have entered every language in the world – what’s more, with pleasant connotations, I might add. For instance, in French, “to magyar” will mean: I am giving myself a blow job. In Spanish: to find money on the street and reach down for it. In Catalan: I can bend down with the greatest of ease now that the pinched nerve in my back has been miraculously cured. And should someone in London say, “I am going to magyar,” it will mean: You see that gorgeous creature over there? Well, I’m going to go up to her straight away, put my arm through hers, take her home, and….” (Here a four letter word follows.)
Another example. In seven civilized languages (Norwegian, Greek, Bulgarian, Basque, etc.) “I magyar, you magyar, he/she/it magyars” (because the verb will be subject to proper conjugation) will mean: I am (you are, he/she/it is) eating crispy roast duck with fresh home-made cucumber salad while Yehudi Menuhin plays a csárdás in my ear.
Furthermore, in Lithuanian, “Mom, can I go to magyar?” “Sure, magyar, if you want to,” will mean that a little boy wants to go to the movies and after thinking it over, his mother gives her consent, even though the movie is not recommended for viewers under eighteen.
But never mind foreign nations! Even here at home, many things will be called by other names. For instance, ‘vanilla’, which is of foreign derivation, will have been replaced by ‘háború’ the Hungarian word for war, since it will have lost its original meaning by then. Thus, the sign above the ice cream counter at the pastry shop in Visegrád will read:

Strawberry
Punch
Háború
Chocolate.
This is what our lives will be like. All we have to do now is survive the next hundred-and-fifty years as best we can.

1967

* The royal castle of Visegrád, built around 1320, was celebrated for its beauty and grandeur. Its decline began in earnest when it fell to the Turks in 1543, which marked the beginning of Hungary’s „thousand year old, relentless chain of misfortunes.”
** Hungary, “in the heart of Europe”, is a landlocked country.



Translated by Judit Sollosy



Örkény István: NÉZZÜNK BIZAKODVA A JÖVŐBE!

Körülbelül száztíz-száztizenöt év múlva, egy szép nyári napon, soron kívül megkondítják majd az ország összes harangjait. Sokan rá se hederítenek, pedig az a csengés-bongás nagy változások hírnöke lesz!
Addigra Visegrádon újjáépül az egykori királyi palota, sosem látott pompával, óriási termekkel, függőkertekkel. Az avatási ünnepségen - azt jelzi majd a harangkongás - néhány aggastyánnak könnybe lábad a szeme. Valóban, az lesz a perc, az a nagy és régen esedékes perc, amikor véget ér az ezeréves pechszéria.
Visegrád akkor már nem ennek a csöpp kis országnak lesz a székhelye, hanem a Dunai Magyar Köztársaságnak, melynek négy vagy öt tenger mossa partjait. "Dunainak" azért fogják hívni a köztársaságot, nehogy összekeverjék egy másikkal, az Alsórajnai Magyar Köztársasággal. Ez utóbbit akkor se magyarok lakják majd, hanem kopott öltözékű, elnyűtt alsórajnaiak, akik csak kabalából vették föl a magyar nevet.
Le se lehet írni, milyen jó dolog lesz akkor magyarnak lenni! Elég talán annyit mondani, hogy a "magyar" szó - potom száztizenöt év alatt - igévé változik, mely addigra minden élő nyelvbe felszívódik, méghozzá kellemes jelentéstartalommal.
"Magyarni" franciául például annyit tesz majd: magamat jól leszopni. Spanyolul: utcán pénzt találni, érte lehajolni; katalán nyelvjárásban: "Könnyedén hajolgatok, amióta kínzó derékzsábámból kigyógyultam." És ha valaki Londonban így szól: I am going magyarni (vagyis szó szerint: megyek magyarni), ez azt jelenti: "Ahhoz az isteni nőhöz, akit ott látsz, most odamegyek,
megszólítom, belekarolok, hazaviszem és ..." (Itt egy csúnya szó következik.)
Más példa: "Én magyarok, te magyarsz, ő magyarik" (mert ikes lesz az ige) hét civilizált nyelven (norvégül, görögül, bolgárul, baszk nyelven stb.) azt jelenti majd: "Ropogós kacsasültet eszem (eszel, eszik), idei uborkasalátával, miközben Yehudi Menuhin a 'Csak egy kislány'-t húzza a fülembe."
Továbbá: "Anyuka, mehetek magyarni? - Magyarhatsz!" - lettül azt jelenti, hogy egy kisfiú elkéredzkedik moziba, s az édesanyja, némi habozás után elengedi, pedig a filmet csak tizennyolc éven felüliek látogathatják.
De hagyjuk a külföldet! Itthon is sok mindent másként hívnak majd. Például a "vanília" helyett, mely idegen szó, a "háború" megy át a köztudatba, minthogy régi jelentését amúgy is elvesztette. A visegrádi cukrászdában tehát a fagylaltospult fölött ez lesz kiírva:

Eper
Puncs
Háború
Csokoládé
Így fogunk élni. Addig, ezt a pár évet, ki kell bírni.

 

_______

Örkény István: Egyperces novellák, Palatinus, 2000

December 12, 2011

Wols

Alfred Otto Wolfgang Schulze (May 27, 1913- September 1, 1951)



 Wols: Autoportrait 

At Cassis the stones, the fish
the rocks seen through a magnifying glass,
the salt of the sea, and the sky
made me forget that man is important,
they urged me to turn my back
on the chaos of human affairs
they showed me eternity
in the little waves of the harbor
which are always the same without being the same.
Nothing can be explained, all we know is the appearances.
All loves lead to one love, and
beyond all personal loves
there is the nameless love,
the great mystery,
the Absolute,
X
Tao
God
the cosmos
the Holy Ghost
the One
the Infinite.
The Abstract that permeates all things
is ungraspable.
In every moment
in every thing
eternity is present.


Wols, "Aphorisms" (1944)
Source: Kristine Stiles, Peter Howard Selz: Theories and documents of contemporary art:  a sourcebook of artists' writings (1996)























Wols: Les petits poissons Cassis XII-40                                                                         Wols: Cassis (1940)
Wols: Les poissons et les vagues, Cassis, 1940    

                       



 Itt Cassisban...

Itt Cassisban a kövek, a halak,
a sziklák, miket nagyítóval láttam,
a tenger sója és a tengerég
feledtették velem az ember fontosságát.
Felszólítottak, fordulnék el
tevékenykedhetnékünk káoszától,
és a kikötő kis hullámaiban,
melyek egyre visszatérnek, és mindig mások,
az örökkévalóságra mutattak....

Tandori Dezső fordítása


December 10, 2011

Nelly Sachs

(10 December 1891 – 12 May 1970)

Geschirmt

Geschirmt sind die Liebenden
unter dem zugemauerten Himmel.
Ein geheimes Element schafft ihnen Atem
und sie tragen die Steine in die Segnung
und alles was wächst
hat nur noch eine Heimat bei ihnen.

Geschirmt sind die Liebenden
und nur für sie schlagen noch die Nachtigallen
und sind nicht ausgestorben in der Taubheit
und des Waldes leise Legenden, die Rehe,
leiden in Sanftmut für sie.

Geschirmt sind die Liebenden
sie finden den versteckten Schmerz der Abendsonne
auf einem Weidenzweig blutend -
und üben in den Nächten lächelnd das Sterben,
den leisen Tod
mit allen Quellen, die in Sehnsucht rinnen.



*

A SZERELMESEKET ÓVJÁK  

A szerelmeseket óvják
a befalazott ég alatt.
Titkos elem táplálja lélekzetük
és áldásba viszik a köveket
és minden mi él
otthonra csakis náluk találhat.

A szerelmeseket óvják
és csak értük dalolnak még a csalogányok
és nem haltak ki a süketségben
és az erdő halk legendái az őzek
értük szenvednek szelíden.

A szerelmeseket óvják
ők megtalálják az alkonyi nap rejtett kínját
amint elvérzik a fűz ágán -
s az éjszakában mosolyogva próbálják a haldoklást
a halk halált
minden forrásával mely a vágyba ömlik.

Hajnal Gábor fordítása 

[ In: Kalandozások, Magvető, Bp., 1971]


Nelly Sachs, 1965. 
© Kungl. biblioteket, Stockholm Foto: Anna Riwkin




Hinter der Tür
ziehst du an dem Sehnsuchtsseil
bis Tränen kommen
in dieser Quelle spiegelst du dich.

*


Ajtó mögött
meghúzod a vágyzsinórt
míg könnyek nem fakadnak
E forrásban te tükröződöl -

Vas István fordítása


.

Emily Dickinson

(December 10, 1830 – May 15, 1886) 

.
I reckon, when I count at all,
First
Poets – Then the Sun –
Then Summer – Then the Heaven of God –
And then
the List is done.
But, looking back – the First so seems
To Comprehend the Whole –
The Others look a needless Show,
So I write
Poets – All.



Végül is azt hiszem, előbb
Költők – aztán a Nap –
A Nyár – Isten az Egekbe fönn –
A lista ennyi csak.
De visszanézve – úgy tünik,
Az első: mind a négy –
A többi mind fölösleges,
Költők – ennyi elég.

**
    
Ha jól meggondolom, előbb
Költők aztán a Nyár –
A Nap – Isten az Egekbe fönn –
S a leltár készen áll.
De visszanézve – úgy tünik,
A többi semmiség –
Az elsőben mind benne van:
Költők – ennyi elég.

(1999)
Somlyó György fordítása
    

December 9, 2011

John Milton

(9 December 1608 – 8 November 1674)


"Nor love thy life, nor hate; but what thou livest 
Live well; how long, or short, permit to Heaven."

***

"Ne szeresd léted, ne gyűlöld, de míg 
élsz, szépen élj! Hogy meddig? Bízd az Égre! "

Jánosy István fordítása
(John Milton, Elveszett Paradicsom, Magyar Helikon, 1969)


  Munkácsy Mihály: Milton (1877-78)

(A vak költő az Elveszett paradicsom szövegét diktálja lányainak, Eve-nek, Judith-nak és Rachel-nek.)
(The blind poet dictating the text of "Paradise Lost" to his daughters Eve, Judith and Rachel.)
(source: Fine Arts in Hungary)



When I consider how my light is spent,
   Ere half my days in this dark world and wide,
   And that one talent which is death to hide
Lodged with me useless, though my soul more bent
To serve therewith my Maker, and present
   My true account, lest He returning chide;
   "Doth God exact day-labor, light denied?"
I fondly ask. But Patience, to prevent
That murmur, soon replies, "God doth not need
   Either man's work or His own gifts. Who best
   Bear His mild yoke, they serve Him best. His state
Is kingly: thousands at His bidding speed,
   And post o'er land and ocean without rest;
   They also serve who only stand and wait.
 
 
 A VAK SZONETTJE

Tünődöm olykor, mért szállt rám homály
Éltem felén? E tág föld vak legén
Talentumom tétlen mért rejtem én,
Mely így elásva bennem kész halál?
Ha majd a számonkérő óra száll,
Uram feddése nem lesz-é kemény?
„Mit kezdjek így, ha nincs munkámra fény?” ─
Lázongok halkan. Ám vigaszt talál
Türelmem és szól: „Senki sem viszen
Méltó munkát Elé. Csak tűrd szelíd
Igáját, úgy a jó. Hisz Ő a szent
Király. A szárazföldön és vizen
Sürögteti szolgái ezreit
S az is cselédje, ki csak vár s mereng."

Tóth Árpád fordítása 

(Tóth Árpád összegyűjtött versei és versfordításai,  Osiris, 2000)
 

John Milton by Unknown artist
oil on canvas, feigned oval, circa 1629
 NPG
 
 .

December 8, 2011

Delmore Schwartz

(December 8, 1913 - July 11, 1966)


I Am a Book I Neither Wrote nor Read

I am a book I neither wrote nor read,
A comic, tragic play in which new masquerades
Astonishing as guns crackle like raids
Newly each time, whatever one is prepared
To come upon, suddenly dismayed and afraid,
As in the dreams which make the fear of sleep
The terror of love, the depth one cannot leap.

How the false truths of the years of youth have passed!
Have passed at full speed like trains which never stopped
There where I stood and waited, hardly aware,
How little I knew, or which of them was the one
To mount and ride to hope or where true hope arrives.

I no more wrote than read that book which is
The self I am, half-hidden as it is
From one and all who see within a kiss
The lounging formless blackness of an abyss.

How could I think the brief years were enough
To prove the reality of endless love?


Könyv vagyok, mit nem olvastam, nem írtam...

Könyv vagyok, mit nem olvastam, nem írtam,
Komikus, tragikus darab, új maskarák,
Fegyverdörej poénok, mint rabló razziák,
Bármibe is fogunk, ahogy újabban így van,
S elkedvetlenedünk, félünk újan-avíttan,
Mint álmokon, melyek feldúlják nyughelyünk,
S a szívünk szakadék - s ugrani nem merünk.

Hogy messze tűnt az ifjú kor hamis igaza!
Messze, tova, mint gyors vonatok, melyek soha
Meg nem álltak, ahol én vártam, egyre, alig sejtve,
Hogy szinte semmit sem tudok, s hogy melyik is lenne
A remény vonata, felugrani rá - ! De hova, merre?

Nem írtam, nem olvastam azt a könyvet,
Aki "én" vagyok, ami egyre rejthet
És tárhat, persze, csókokban - kitárva
A szakadék sötét, amorf vágyakozása.

Hogy is hinném, hogy ily pár év elég lehet
Bizonyítani, hogy van örök szeretet?

Tandori Dezső fordítása




______
In: Tandori Dezső, Műholdas rózsakert, Orpheusz Könyvek, 1991

.

December 5, 2011

Rainer Maria Rilke

(4 December 1875 – 29 December 1926)



O trees of life, oh, what when winter comes?
We are not of one mind. Are not like birds
in unison migrating. And overtaken,
overdue, we thrust ourselves into the wind
and fall to earth into indifferent ponds.
Blossoming and withering we comprehend as one.
And somewhere lions roam, quite unaware,
in their magnificence, of any weaknesss.

But we, while wholly concentrating on one thing,
already feel the pressure of another.
Hatred is our first response. And lovers,
are they not forever invading one another's
boundaries? -although they promised space,
hunting and homeland. Then, for a sketch
drawn at a moment's impulse, a ground of contrast
is prepared, painfully, so that we may see.
For they are most exact with us. We do not know
the contours of our feelings. We only know
what shapes them from the outside.

Who has not sat, afraid, before his own heart's
curtain? It lifted and displayed the scenery
of departure. Easy to understand. The well-known
garden swaying just a little. Then came the dancer.
Not he! Enough! However lightly he pretends to move:
he is just disguised, costumed, an ordinary man
who enters through the kitchen when coming home.
I will not have these half-filled human masks;
better the puppet. It at least is full.
I will endure this well-stuffed doll, the wire,
the face that is nothing but appearance. Here out front
I wait. Even if the lights go down and I am told:
"There's nothing more to come," -even if
the grayish drafts of emptiness come drifting down
from the deserted stage -even if not one
of my now silent forebears sist beside me
any longer, not a woman, not even a boy-
he with the brown and squinting eyes-:
I'll still remain. For one can always watch.

Am I not right? You, to whom life would taste
so bitter, Father, after you - for my sake -
slipped of mine, that first muddy infusion
of my necessity. You kept on tasting, Father,
as I kept on growing, troubled by the aftertaste
of my so strange a future as you kept searching
my unfocused gaze -you who, so often since
you died, have been afraid for my well-being,
within my deepest hope, relinquishing that calmness,
the realms of equanimity such as the dead possess
for my so small fate -Am I not right?

And you, my parents, am I not right? You who loved me
for that small beginning of my love for you
from which I always shyly turned away, because
the distance in your features grew, changed,
even while I loved it, into cosmic space
where you no longer were...: and when I feel
inclined to wait before the puppet stage, no,
rather to stare at is so intensely that in the end
to counter-balance my searching gaze, an angel
has to come as an actor, and begin manipulating
the lifeless bodies of the puppets to perform.
Angel and puppet! Now at last there is a play!
Then what we seperate can come together by our
very presence. And only then the entire cycle
of our own life-seasons is revealed and set in motion.
Above, beyond us, the angel plays. Look:
must not the dying notice how unreal, how full
of pretense is all that we accomplish here, where
nothing is to be itself. O hours of childhood,
when behind each shape more that the past lay hidden,
when that which lay before us was not the future.

We grew, of course, and sometimes were impatient
in growing up, half for the sake of pleasing those
with nothing left but their own grown-upness.
Yet, when alone, we entertained ourselves
with what alone endures, we would stand there
in the infinite space that spans the world and toys,
upon a place, which from the first beginnniing
had been prepared to serve a pure event.

Who shows a child just as it stands? Who places him
within his constellation, with the measuring-rod
of distance in his hand. Who makes his death
from gray bread that grows hard, -or leaves
it there inside his rounded mouth, jagged as the core
of a sweet apple?.......The minds of murderers
are easily comprehended. But this: to contain death,
the whole of death, even before life has begun,
to hold it all so gently within oneself,
and not be angry: that is indescribable.

Translated by Albert Ernest Flemming 

 
Rilke három évesen

Duinói Elégiák - A NEGYEDIK ELÉGIA
Duineser Elegien - Die Vierte Elegie


Ó, élet fái, mikor ér a tél?
Nem értünk egyet. Ösztön, mint a vándor-
madarat, nem visz. Késve-maradozva
kapunk föl egy-egy szélre hirtelen
s hullunk megint le részvétlen tavakra.
Nyílást, hervadást egyformán tudunk.
Bár oroszlánok járnak valahol még,
s míg pompáznak, nem ismernek hanyatlást.

S mi, egyet vélve váltig, már a másik
gerjedését érezzük. A közellét:
ellenségünk. Nem párkányon bolyongnak
egymásban is a szeretők, noha
egymásnak hont, hajszát, távolt igértek?
Az ellentét alapja készül itt
a perc rajzához, fáradságosan,
hogy lássuk; mert nagyon világosak
velünk. Nem ismerjük az érzés
kontúrját, csak mi kintről alakítja.
Ki nem ült szíve függönye előtt
szorongva? Szétnyílt: búcsújelenet volt,
könnyen megérthető. Az ismerős kert,
s halkan megbillent -: csak most jött a táncos.
Nem az. Elég. S bármilyen könnyed is,
álruhában van, polgár lesz belőle
és konyháján át megy be a lakásba.
 
Nem kellenek e féligteli maszkok,
inkább a bábu. Az telt. El fogom
tűrni az irhát és a drótot és
bamba arcát. Itt. Előtte vagyok.
Ha kihunynak is a lámpák, ha azt
mondják is: Vége - s szürke léghuzattal
meg is csap a színpadról az üresség,
s ha nem is ül már néma őseim
közül velem itt senki, nő se, sőt a
kancsal barnaszemű fiú se: mégis
maradok. Mindig van látnivaló.
 
Nincs igazam? Kinek oly keserű volt
a lét, létemet ízlelve, apám,
ki kényszerem első zavart levét,
ahogy nőttem, ízlelted újton-újra,
s jövőm idegen zamatán tünődve
vizsgáltad, ha ernyedten föltekintek -
apám, ki bennem, mióta halott vagy,
reményem mélyén gyakran ott szorongsz
s közönyt, a holtak közönyét, közöny-
országokat adsz föl kis sorsomért:
nincs igazam? S nincs igazam, ti, kik
szerettetek, felétek sarjadó
szeretetemért, melytől untalan
eltértem, mert a tér orcátokon,
mivel szerettem, világtérbe tágult,
s abban nem voltatok már... Ámha kedvem
van a bábszínpad előtt várni! nem:
oly merőn nézni, hogy fölérni végül
nézésemmel, játékosul csak angyal
rángathatja a bábukat magasba.
Angyal és bábu: az lesz csak a játék.
Így olvad össze, amit szűntelen
megosztunk, amíg itt vagyunk. Csak így
alakul ki az egész pálya íve
évszakainkból. Ilyenkor fölöttünk
az angyal játszik. Ők ne sejtenék, lásd,
a haldoklók, hogy mennyire csupán
ürügy itt minden művünk? Semmi nem
egy önmagával. Ó, gyerekkori
órák, mikor az ablakok mögött
több volt múltnál, s nem volt jövő előttünk!
Nőttünk, igaz, s mohón is, hogy hamar
nagyok legyünk, félig értük: akiknek
egyebük sem volt már, mint hogy nagyok.
S mégis boldoggá tett a Maradandó,
utunk egyedülségében - s csak álltunk
a senkiföldjén, játék és világ közt,
a térben, mely a kezdet kezdetétől
egy tiszta tény számára született.

Ki mutat gyermeket, úgy, amilyen? ki
emeli égre? ki adja kezébe
a messzeség mércéjét? szikkadó
szürke kenyérből ki készíti - vagy, szép
alma csutkáját, szájában ki hagyja
a gyermekhalált?... Gyilkosba belátni
könnyű. De ez: a halált, az egészet,
s még az élet előtt, ilyen szelíden
tartalmazni, s gonosznak mégse lenni:
leírhatatlan.

Rónay György fordítása




______
Rainer Maria Rilke versei, Európa Könyvkiadó,  Budapest, 1983

József Attila: Reménytelenül




REMÉNYTELENÜL
Lassan, tünődve

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

(1933)


Latinovits Zoltán előadásában


 Without Hope

Slowly, musingly

I am as one who comes to rest
by that sad, sandy, sodden shore
and looks around, and undistressed
nods his wise head, and hopes no more.

Just so I try to turn my gaze
with no deceptions, carelessly.
A silver axe-swish lightly plays
on the white leaf of the poplar tree.

Upon a branch of nothingness
my heart sits trembling voicelessly,
and watching, watching, numberless,
the mild stars gather round to see. 

Translated by Zsuzsanna Ozsváth and Frederick Turner

*

Without Hope  

Slowly, broodingly


All you arrive at in the end
is a sad, washed-out, sandy plain,
you gaze about, take it in, bend
a wise head, nod; hope is in vain.

Myself, I try to look about
nonchalantly, without pretence.
Axe-arcs shake their silver out
rippling where the aspens dance.

My heart sits on the twig of nothing,
its little body shivering, dumb.
In calm unbroken gathering,
staring, staring, the stars come.

Fyodor Tyutchev

(Russian, December 5, 1803 - July 27, 1873)



The forest is entranced
by Winter the Magician.
Under velvet snow
it's mute, immobile, glistening
wondrously with life,
standing enchanted,
neither dead nor alive,
entranced by a magic dream,
entirely covered, fettered
by light links of snow.
Should winter's sun cast a sudden flare
glancing across its summits,
not a thing will shiver in it.
It will sparkle and flame
and be blindingly fair!

Translated by F. Jude
The Complete Poems of Tyutchev In An English Translation by F.Jude



Чародейкою Зимою
Околдован, лес стоит -
И под снежной бахромою,
Неподвижною, немою,
Чудной жизнью он блестит.

И стоит он,  околдован,-
Не мертвец и не живой -
Сном волшебным очарован,
Весь опутан, весь окован
Легкой цепью пуховой...

Солнце зимнее ли мещет
На него свой луч косой -
В нем ничто не затрепещет,
Он весь вспыхнет и заблещет
Ослепительной красой.

 31 декабря 1852 



TÉLI ERDŐ

Tél-boszorkány bonthatatlan
bűbájában, mint mese,
dér-palástban, néma fagyban
áll a fenyves mozdulatlan
csodacsipke-ligete.

Halva tán és mégis élve
tűri, szinte álmai
gyönyörétől megigézve,
hogy a hónak már egész be-
fonják piheláncai.

Ha nyugatról, ha keletről
a ferde nap rácikáz,
meg se rezdűl - mint ijesztő
üvegtűzvész gyúl az erdő:
káprázatos fényvarázs!

Szabó Lőrinc fordítása


_____
[Szabó Lőrinc: Örök barátaink I., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1958]


.

Christina Rossetti

(5 December 1830 – 29 December 1894)


REMEMBER

Remember me when I am gone away,
Gone far away into the silent land;
When you can no more hold me by the hand,
Nor I half turn to go, yet turning stay.
Remember me when no more day by day
You tell me of our future that you plann'd:
Only remember me; you understand
It will be late to counsel then or pray.
Yet if you should forget me for a while
And afterwards remember, do not grieve:
For if the darkness and corruption leave
A vestige of the thoughts that once I had,
Better by far you should forget and smile
Than that you should remember and be sad.

Christina Georgina Rossetti after Dante Gabriel Rossetti
photograph of drawing, albumen print, 1877


EMLÉKEZZ

Emlékezz rám, ha tőled messze-messze
A hallgatag országba érkezem
S nem foghatod meg többet a kezem,
Én nem fordulhatok el tévedezve.
Emlékezz rám, ha majd magad leszesz te
S nem szólsz jövőnkről, úgy, mint rendesen:
Csak emlékezz, és értsd meg, kedvesem,
Késő tanács, imádság, minden eszme.
De ha felejtesz s aztán valahogy
Emlékezel reám, ne búslakodj.
Mert hogyha Éj s Romlás a szenvedélyt
Nem ölte meg, mely hajdan bennem élt,
Százszorta jobb, hogy mosolyogsz s felejts,
Semmint emlékezz és egy könnyet ejts. 

Kosztolányi Dezső fordítása


 
The Rossetti Family in the garden of Dante Gabriel Rossetti’s house in Cheyne Walk.
by Lewis Carroll (Charles Lutwidge Dodgson)
albumen print, 7 October 1863
Dante Gabriel (left), Christina, their mother Frances, William Michael Rossetti (right)
NPG

_____
In: Költőnők antológiája, Sapphótól napjainkig, Nap Kiadó, 2003

.

December 3, 2011

Christine Busta

 


BESITZ DES MENSCHEN
 

Was ist uns geblieben?
Zu Häupten die Sterne, die unnahbar fremden,
unter den Füßen die Toten, das wilde kindliche Gras
und im Herzen die Schuld, die ruhlos lebendige.




*

AZ EMBER BIRTOKA

Mi maradt nekünk?
Fejünk fölött a csillagok, messze idegenül,
lábunk alatt a holtak, a vad, gyermeki fű,
és szivünkben a bűn, nyugtalan életével.

Rónay György fordítása


_______
Rónay György, Századunk útjain, Európa Könyvkiadó, 1973, 574. o.

Afanasy Fet

(Russian, 5 December 1820 — 3 December 1892) 


Ilya Repin: Portrait of the Poet Afanasy Fet. 1882. 
Oil on canvas. The Tretyakov Gallery, Moscow, Russia.


While Lounging In A Chair...

While lounging in a chair, I looked up at the ceiling
Where, teasing my imagination,
A circle hangs above the quiet lamp,
And spins just like a ghostly shadow.

Within the flicker there's a trace of autumn sunset:
As if, above the rooftop and the garden,
Unable to fly off, afraid to land,
Dark flocks of blackbirds circle...

No, it's not wings I hear, but hooves at the front gate!
I hear the trembling hands...
How chill the pallor of a lovely face!
How bitter parting's whisper!

Lost and in silence, I survey the distant road
Beyond the dimming garden,-
While the impatient flock of blackbirds,
Unsheltered, circles still.

© A. Wachtel, I. Kutik and M. Denner


 
На кресле отвалясь, гляжу на потолок,
Где, на задор воображенью,
Над лампой тихою подвешенный кружок
Вертится призрачною тенью.

Зари осенней след в мерцанье этом есть:
Над кровлей, кажется, и садом,
Не в силах улететь и не решаясь сесть,
Грачи кружатся темным стадом...

Нет, то не крыльев шум, то кони у крыльца!
Я слышу трепетные руки...
Как бледность холодна прекрасного лица!
Как шепот горестен разлуки!..

Молчу, потерянный, на дальний путь глядя
Из-за темнеющего сада,-
И кружится еще, приюта не найдя,
Грачей встревоженное стадо.

15 декабря 1890


Afanaszij Fet
KARSZÉKBE SÜPPEDEK

Karszékbe süppedek s nézem: a mennyezet
fehérén fénykört írt a lámpa;
ernyője lassan ing - a felgyúlt képzelet
forgó kísértet-árnynak látja.

Őszi alkonyt idéz e sápadt fény-patak:
minthogyha messze, túl a kerten,
kihűlő ég alatt kavargó varjakat
látnék gyászszínű, nagy seregben.

Nem varjú száll: kocsi. A ház elébe ér,
lázas kéz nyomja a kilincset.
Ó, a gyönyörű arc dermedt és gyolcsfehér,
éget a búcsúzó tekintet.

Nézek utána- már az út homályba fúl,
s túl a sötétség ülte kerten
suhognak egyre még, örök-hazátlanul
a varjak, nagy, riadt seregben.

Rab Zsuzsa fordítása 


_____
In: Rab Zsuzsa: Sárkányölő, Magvető, Budapest, 1965 
www.russianpoetry.net



 

December 1, 2011

Kaffka Margit

 (10 June 1880 – 1 December 1918)

     "They sat down to breakfast, enveloped by the aroma of freshly made coffee, and talked about trifles as is usual in getting acquainted. Only now was Francis able to observe his friend's mother surreptitiously, yet more leisurely. He was surprised. Paul had indeed told him once that she was only thirty-seven, but she looked even younger. Was this on account of her well-preserved dainty figure or of the light-grey dressing-gown, profusely adorned with white lace, which she gracefully drew over her slender white arm as she reached for the milk? But her face too, with its tranquil, oval profile and ivory complexion, was of the kind that withers late; it was crowned with thick, dark-brown hair which clung to the regular forehead in soft, abundant waves. The sun threw a wide band of bright yellow across the table and over the woman's shoulder. Paul lifted her hand caressingly to his lips. And again the same unfamiliar reflection crossed Francis' mind: how good it was to be here, in this bright, clean place, with the lukewarm, white stove, the flowerpots on the window-sill, the Japanese cups, the smiling woman bending her lace-covered shoulders over the table; all this, no doubt, belonged to the good things of life which he yet had to struggle for, which some day he had to win for himself.

The cup in his hand clicked slightly; he put it down, somewhat clumsily, and looked around in alarm. Nothing happened. Paul, wreathed in smiles, was softly explaining something and the maid was closing the door without a sound. How strange, how novel all his impressions were - yet nothing was really happening here. An ordinary morning, a spring-day morning - the escape from work, worry and fatigue - the fresh wind of dawn, the pleasant smell of the wide river, the hooting of the ships, the quick, panting climb up the short slope with its light-green patches of sprouting grass - that was all! And now there would be the holidays and repose, the bright and neat little house, pleasant words, and a smile, a woman's smile, radiating kindness. In the course of a few seconds, a host of dreams and emotions swarmed through his being: simple, clean, stirring, they told him of a life still before him, brimful of good things within the reach of clever, confident and struggling young man who could afford to await his turn with patient obstinacy. Wordly ease, repose, good taste and, yes, a house and a woman - he had hardly ever thought of these up to now."

–Margit Kaffka, Smouldering Crisis (excerpt)
 (more) 
Source: Danse Macabre

***
 "Asztalhoz ültek, friss, zamatos kávéillat párázott szét, és az ismerkedés apró szószaporításai folytak. Ferenc csak akkor nézte vissza loppal, de tartósan a barátja édesanyját. Meg volt lepve – Pál valóban mondta egyszer, hogy csak harminchét esztendős, de még annyinak sem látszott. Jól megőrzött, finom alakja okozta-e vagy könnyű, világosszürke pongyolája, a sok fehér csipkével, amiket sima gráciával húzott nyúlánk, fehér alsó karja fölé, mikor a tejeskanna után nyúlt. De az arca is a későn hervadók közül való, nyugodt, oválrajzos profilja, a kreol árnyalatú szín és tömött, sötétbarna haj, bő, puha hullámokban simítva a szabályos homlok fölé. A napfény végigdobta széles, elevensárga csíkját az asztalon és az asszony vállán, Pál hízelegve vonta az ajkához a kezét, és Ferenc egyszerre valami egészen különöset gondolt. Megint azt, hogy itten jó lenni; e világos, tiszta hely, langyos, fehér kályha, a virágcserepek a párkányon, a japán csészék meg az előrehajló, csipkés, mosolygó asszonyalak; – hogy mindez talán hozzátartozik a „jó”-hoz, az élethez, amiért neki még meg kell küzdeni, amit el kell érnie.

A csésze megzörrent a kezében, kicsit félszeg ijedtséggel tette le és szétnézett. Semmi! Pál mosolyogva, halkan magyarázott valamit, és a cseléd nesztelenül húzta be épp az ajtót. Milyen különösek, újak ezek a pillanatok – pedig itt nem történik semmi. Csak egy reggel, egy tavasznap reggele; – kizökkenés munkából, gondból, aluvásból – hajnali, friss szél, szagos, nagy folyó és hajók tülkölése – gyors, ziháló kapaszkodás a kicsi hegylejtőn, ahol világos fűfoltok zsendülnek; – ennyi! – És hogy most ünnep jön és pihenés – itt egy világos, szép kis ház, szívélyes szavak és egy mosoly, asszonymosoly, tele jósággal. És lám – érzések és álmok raja száll fel egy-két pillanat során; – egyszerűek, tiszták és meghatottak, arról, hogy az élet még hosszú és tele van jóval, amiért eszes és kemény, bízó és birkozó fiatalembernek érdemes türelmes daccal a sorát kivárni. Jómód, nyugalom, ízlés – és igen, ház és asszony –, erre mostanig alig gondolt."
 
Kaffka Margit: Csendes válságok (részlet)
 Fotó: Máté Olga


.