Simone Weil (1909. február 3. – 1943. augusztus 24.)

Csak annak az embernek a létét érthetjük meg, akit igazán szeretünk.

Bizalom a másikban - úgy ahogy van - ez a szeretet.

(Simone Weil)

"A közvélemény szabadságában, intelligenciánk kivételével valamennyi képességünk közül igazában egyedül szívünknek ama része érdekelt, mely a rossz ellen kiált. De mivel e kiáltás legtöbbször egyáltalán nem lel szavakra, a szabadság alig jelent valamit számára.
Ezért a köznevelésnek kellene eleve olyannak lennie, hogy lehetőség  szerint minél több kifejezési eszközzel siessen a segítségére. Oly kormányzat kellene továbbá, mit a közvélemény szóhoz juttatásában nem is annyira a szabadság biztosítása, mint inkább egyféle csendes és figyelő atmoszféra jellemezne, melyben még e gyenge és ügyetlen kiáltás is hallhatóvá válna. S végezetül olyan intézményekre lenne szükségünk, hol olyan emberek jutnak szerephez, kik vágynak arra, hogy meghallják és megértsék e kiáltást.

Világos, hogy egy olyan párt, mely az uralomra jutás vagy a kormányzóhatalom megőrzésének gondjaiban él, e kiáltásból csupán a lármát hallja ki. Reagálása attól függ, hogy e lárma erősíti vagy gyengíti saját propagandája zaját. De egyik esetben se lesz képes arra, hogy jövőbe látó és gyengéd figyelemmel kihallja és fölismerje e zajok rejtett jelentését. Valamivel enyhébb fokon, de érvényes ez a többi szervezetre is, miket megfertőztek és utánzásra csábítottak a pártok - (azzal hogy pártharcuk szinte az egész közéletet dominálja) - minden szervezetre érvényes, beleértve például a szindikátusokat, vagy magukat az egyházakat is. Értsük meg, hogy a pártok és hasonló szervezetek tökéletesen idegenül állnak a szellem gondjaival szemben.  Amikor a gondolatszabadság a különböző szervezetek  propagandaszabadságát jelenti, a lélek ama része, mely egyedül érdemel szabadságot, nem juthat szóhoz. Vagy ha igen, alig hangosabban, mint a totalitárius rendszerekben.

Nos, ez a helyzet abban a demokráciában, ahol a pártok erőjátéka szabályozza a hatalom megoszlását...
Helyébe valami jobbat kellene hát kitalálnunk.
(...)
A szépség és igazság valódi otthona a névtelen és személytelen dolgok birodalma. Szent hely ez. A tudományban az igazság a szent. A művészetben a szépség. Szépség és igazság pedig mindig személytelen.
(...)
A bűnösöknek igaz büntetést; a szerencsétleneknek, kiket lelkük mélyéig megsebzett a szerencsétlenség, gyámolítást és segítséget, hogy szomjukat a természetfeletti forrás vizéből csillapíthassák; mindenki másnak egy kevés jólétet, sok-sok szépséget, és védelmet a rossz ellen; mindenütt szigorú korlátozást a tömeges hazugságnak, propagandának és hasonló nézetek burjánzásának; és végül csendet, miben az igazság kicsírázhat és beérhet; röviden ez az, ami megilleti az embereket.

Hogy mindezt megadhassuk nekik, csakis azokra számíthatunk, kik elértek már egy bizonyos határvonal túlsó oldalára. Azt fogják mondani, hogy ilyenek kevesen vannak. Ez valószínűleg igaz is, mégse lehet megszámlálni őket; legtöbbjük rejtve előlünk. A tiszta jóból csupán észrevétlen mennyiségben részesítette az ég akár az egyesek lelkét, akár a szocietást.  "A mustármag a magok legkisebbje." Proserpina csupán egyetlen gránátalma magot evett. A földbe ásott gyöngyszem láthatatlan. Senki a tésztába kevert kovászt nem észleli.
De ahogy a kémiai reakciókban - a kovász példájára - a katalizátorok és baktériumok, hasonlóképpen döntő módon hatnak az emberi viszonylatokban puszta jelenlétükkel a tiszta jó észrevétlen magjai, ha kellő helyre vetettük őket.

De miként ültessük őket oda, ahová kell?
Sok történne már, ha azok közül, kiknek tisztje a közt figyelmeztetni, mit is érdemes dicsérnünk, csodálnunk (remélnünk), keresnünk és kérnünk - legalább egyesek elhatároznák, hogy szívükben ezentúl megvetik mindazt, mélyen és kivétel nélkül, ami nem tiszta jó, szeplőtlen igazság, igazságosság, tökéletesség, szeretet.
Még több történne, ha azok, kik ma a szellemi autoritás morzsáinak birtokosai, többségükben kötelességüknek éreznék, hogy a valóságosan és tökéletesen jón és tisztán kívül soha semmi mást nem tűznének célul az emberi törekvések elébe."
__________
Simone Weil: Ami személyes és ami szent - részletek. Pilinszky János fordítása
In: Simone Weil: Kegyelem és nehézkedés (La pesanteur et la grâce), Vigilia, Bp., 1994

Simone Weil (3 February 1909 – 24 August 1943)

There is something that lives deep in the heart of man, from earliest childhood, from the cradle to the grave, which, despite every sin committed and suffered, and every bad thing experienced and unrepentant, invariably awaits something good to be done and not something bad. And it is this something, that above all is sacred in every single person. (The Personal and the Sacred)

   ~

To be only an intermediary between the uncultivated ground and the ploughed field, between the data of a problem and the solution, between the blank page and the poem, between the starving beggar and the beggar who has been fed.

   ~

If we except the highest forms of sanctity and genius, that which gives the impression of being true in man is almost bound to be false, and that which is true is almost bound to give the impression of being false. Work is needed to express what is true: also to receive what is true. We can express and receive what is false, or at least what is superficial, without any work. When truth appears as least as true as falsehood it is a triumph of sanctity or of genius. Thus Saint Francis made his audience cry just like a cheap theatrical preacher would have done.

  ~

Imaginary evil is romantic and varied; real evil is gloomy, monotonous, barren, boring. Imaginary good is boring; real good is always new, marvelous, intoxicating.

  ~

Justice. To be ever ready to admit that another person is something quite different from what we read when he is there (or when we think about him). Or rather, to read in him that he is certainly something different, perhaps something completely different from what we read in him. Every being cries out silently to be read differently. (Simone Weil, Gravity and Grace)