Pages

May 25, 2012

Charles Bukowski


 No Help for That

there is a place in the heart that
will never be filled

a space

and even during the
best moments
and
the greatest 
times

we will know it

we will know it
more than
ever

there is a place in the heart that
will never be filled

and

we will wait
and
wait

in that 
space



.

May 24, 2012

Joseph Brodsky (24 May 1940 – 28 January 1996)



Я входил вместо дикого зверя в клетку,
выжигал свой срок и кликуху гвоздем в бараке,
жил у моря, играл в рулетку,
обедал черт знает с кем во фраке.
С высоты ледника я озирал полмира,
трижды тонул, дважды бывал распорот.
Бросил страну, что меня вскормила.
Из забывших меня можно составить город.
Я слонялся в степях, помнящих вопли гунна,
надевал на себя что сызнова входит в моду,
сеял рожь, покрывал черной толью гумна
и не пил только сухую воду.
Я впустил в свои сны вороненый зрачок конвоя,
жрал хлеб изгнанья, не оставляя корок.
Позволял своим связкам все звуки, помимо воя;
перешел на шепот. Теперь мне сорок.
Что сказать мне о жизни? Что оказалась длинной.
Только с горем я чувствую солидарность.
Но пока мне рот не забили глиной,
из него раздаваться будет лишь благодарность. 

24 мая 1980


I have braved, for want of wild beasts, steel cages,
carved my term and nickname on bunks and rafters,
lived by the sea, flashed aces in an oasis,
dined with the-devil-knows-whom, in tails, on truffles.
From the height of a glacier I beheld half a world, the earthly
width. Twice have drowned, thrice let knives rake my nitty-gritty.
Quit the country the bore and nursed me.
Those who forgot me would make a city.
I have waded the steppes that saw yelling Huns in saddles,
worn the clothes nowadays back in fashion in every quarter,
planted rye, tarred the roofs of pigsties and stables,
guzzled everything save dry water.
I've admitted the sentries' third eye into my wet and foul
dreams. Munched the bread of exile; it's stale and warty.
Granted my lungs all sounds except the howl;
switched to a whisper. Now I am forty.
What should I say about my life? That it's long and abhors transparence.
Broken eggs make me grieve; the omelette, though, makes me vomit.
Yet until brown clay has been rammed down my larynx,
only gratitude will be gushing from it. 

1980, translated by the author. 





A fenevad helyett...

A fenevad helyett ketrecbe engem zártak,
a barakkfalra ráégettem szöggel, mennyit kaptam,
ruletteztem a tengerparti nyárban,
ebédeltem az ördög tudja, kivel, frakkban.
Gleccserről a világ felét szemügyre vettem,
háromszor elmerültem, szétcincáltak kétszer.
Elhagytam az országot, ahol születtem.
Városnyi ismerős feledte el, hogy éltem.
Kószáltam sztyeppen, mely a hunokra emlékezik tán,
azt hordtam ott, mi most van épp divatban,
vetettem rozst, kátránypapírral fedtem be a pajtát,
és bor helyett csak száraz vizet ittam.
Az őrök sötét pupillái álmaimba visszajárnak,
héját is megrágtam a száműzetés kenyerének,
torkom minden hangot kiadhatott, mi nem kiáltás;
suttogni kezdtem hát. Most vagyok negyvenéves.
Mit mondhatok az életről? Hogy hosszúnak találtam.
Amivel szolidáris vagyok, az a bánat.
De míg agyaggal nem tömik tele a számat,
ajkaim másra nem nyitom, csak a köszönet szavára.

1980

Baka István fordítása

_______

Forrás: Baka István Alapítvány

May 23, 2012

Maurice Maeterlinck (1862-1969)

"Le bonheur des termites c'es d'avoir eu a lutter contre un ennemi implacable, aussi intelligent, plus fort, mieux armé qu'eux: la fourmi. La fourmi appartenant au miocene (tertiaire moyen), voila deux ou trois millions d'années que les termites rencontrerent l'adversaire qui ne devait plus laisser de répit. Il est à présumer que s'ils ne s'y étaient pas heurtés, ils auraient obscurément végété, au jour le jour, en petites colonies, insouciantes, précaires et molles.  Le premier contact fut naturellement désastreux pour le misérable insecte larviforme et toute sa destinée se transforma. Il fallut renoncer au soleil, s'évertuer, se serrer, se terrer, se murer, organiser l'existence dans les ténèbres, bâtir des forteresses et des magasins, cultiver des jardins souterrains, assurer l'alimentation par une sorte d'alchimie vivante, forger des armes de choc et de jet, entretenir des garnisons, assurer le chauffage, la ventilation et l'humidité indispensables, multiplier à l'infini afin d'opposer à l'envahisseur des masses compactes et invincibles ; il fallut surtout accepter la contrainte, apprendre la discipline et le sacrifice, mères de toutes les vertus, en un mot, faire sortir d'une misère sans égale les merveilles que nous avons vues.
Où en serait l'homme s'il avait, comme le termite, rencontré un adversaire à sa taille, ingénieux, méthodique, féroce, digne de lui? Nous n'avons jamais eu que des adversaires inconscients, isolés ; et depuis des milliers d'années nous ne trouvons contre nous d'autre ennemi sérieux que nous-memes. Il nous a appris bien des choses, les trois quarts de ce que nous savons; mais il n'était pas étranger, il ne venait pas du dehors et ne pouvait rien apporter que nous n'eussions déjà. Il est possible que, pour notre bien, il descende quelque jour d'une planète voisine ou surgisse du côté où nous ne l'attendons plus, à moins que, d'ici- là, ce qui est infiniment plus probable, nous ne nous soyons détruits les uns les autres."

Maurice Maeterlinck: La Vie de la Nature (La Vie des Termites / La Morale de la Termitière III.), Editions Complexe, 1997

RMN

A termeszek állama
A termeszeknek az volt a szerencséjük, hogy egy könyörtelen, náluknál jobban fölfegyverkezett, erősebb és éppoly értelmes ellenség ellen kellett küzdeniük, mint ők maguk. Ez az ellenség a hangya. Minthogy a hangya fellépte a miocén korba (a tertiär közepébe) esik, a termesz körülbelül két-három millió éve találkozott ellenfelével, s az soha többé nem engedte nyugodni. Joggal tehetjük fel, hogy ha ez a találkozás nem történik meg, kicsiny, gondtalan, lágy és satnya apró csoportokban tengődtek volna tovább napjainkig. Az első találkozás természetesen végzetes volt a nyomorúságos, bábszerű rovarra nézve, s ettől fogva egész sorsa átalakult. Le kellett mondania a napvilágról, bujkálnia, szorongnia. Falakat kellett emelnie, meg kellett szerveznie a sötétségben való létezés lehetőségeit, erődöket és raktárakat építenie, föld alatti kerteket művelnie, a szerves alchimiával biztosítania élelmezését, közelre és távolra ható fegyvereket kovácsolnia, helyőrségeket tartania, biztosítania a fűtést, a szellőztetést, a nélkülözhetetlen nedvességet, szaporodnia a végtelenségig, hogy az elözönlő hódítóval tömör és győzhetetlen tömegeket tudjon szembeállítani. Különösen pedig meg kellett nyugodnia a kényszer nyomásában, meg kellett tanulnia a fegyelmet és az önfeláldozást, minden erény szülőanyját, egyszóval meg kellett csinálnia a hasoníthatatlan nyomorból azt a csodát, amit ma látunk nála.

Hol lenne ma az ember, ha hozzá méltó ellenféllel találkozott volna, mely ugyanolyan találékony, ugyanolyan tapasztalt, ugyanolyan kegyetlen, mint ő? Nekünk csak néhány öntudatlan ellenfelünk akadt mindig, és évezredek óta csak önmagunkkal állunk szemben, mint komoly ellenségünkkel. Ez az ellenség ugyan sok mindenre megtanított – legalább háromnegyed részét neki köszönhetjük annak, amit tudunk –, de mégsem volt idegen, nem jött kívülről, nem hozhatott semmit, amink már ne lett volna. Elképzelhetjük, hogy a méltó ellenség egy szép napon majd valamelyik szomszéd bolygóról fog leszállni, vagy onnan bukkan fel, ahonnan legkevésbé várjuk, ha ugyan addig utolsó szálig mi magunk le nem gyilkoljuk egymást, ami sokkalta valószínűbb.



_________
Forrás: 
Maurice Maeterlinck: A termeszek élete. Fordította Szlochányi Károly. 
Budapest, Franklin Társulat, é. n., 83–84. 
(Kétezer, 2011. június)
.

May 18, 2012

Liliane Wouters: Tantième Expédition ou Le Journal du Scribe

(...)

Les chiens aboient, la caravane passe.
Fixe un point devant toi, ne daigne
écouter la rumeur.
Fixe un point devant toi, regarde au loin,
même si tout n'est que mirage,
même si loin il n'y a rien.

*

J'étais la goutte dans la mer, j'étais
la mer qui tient toutes les gouttes.

*
Tu crois posséder, tu n'as rien.
Tu crois avancer, tu n'as pas bougé.
Tu crois appartenir, tu échappes.
Tu crois habiter, tu traverses.
Tu crois finir, tu commences.

*

Il faut savoir
tout perdre, même soi
même le souvenir de soi. Il faut
quitter le lieu, sortir du temps,
jeter le vêtement précaire,
ôter les six membranes, accepter
que la septième avec le grain pourrisse,
que l'eau du fleuve tout recouvre,
que le soleil sèche cette eau,
que le vent du désert efface
sa trace sur le sable.

*

Miroir qui se répète à l'infini :
le soleil brille dans nos yeux comme dans ceux
des bêtes,
comme dans chaque goutte de rosée.
La lune s'y reflète aussi,
et des étoiles depuis longtemps mortes,
et l'univers toujours en train de se créer.

Chacun contient en soi le Tout
qui est peut-être aussi le Rien.

*

Le fou habite le présent
et le sage l'éternité.

Je dis que le présent n'existe pas,
qu'entre hier et demain nous avançons
sur un fil plus léger
que ceux tissés par l'araignée,
qu'entre demain et hier
il n'y a que l'espace d'une haleine.

Non, le présent n'existe pas.
C'est seulement un mur qui nous traverse
jusqu'à l'instant où c'est nous qui le traversons

*
(...)

–Liliane Wouters, Tantième Expédition ou Le Journal du Scribe
(Bon-A-Tirer, Revue Littéraire en Ligne, Numéro 119)





Az írnok naplója
- részletek -


A kutyák ugatnak, a karaván halad.
Egy pontba rögzíteni mindent,
nem figyelni a szóbeszédre.
Egy pontba rögzíteni mindent, messzire nézni
még akkor is, ha mindez tükröződés,
még akkor is, ha délibáb, semmi.

*

Csepp voltam a tengerben, tenger
voltam, ki cseppet őriz.

*

Hiszed, hogy birtokolsz, semmid sincs.
Hiszed, hogy haladsz, nem mozdulsz.
Hiszed, hogy ott vagy, elkerülsz.
Hiszed, hogy lakozol, átjársz.
Hiszed, hogy lezárod, elkezded.

*

Tudni kell
mindent elveszteni, önmagad is,
önmagad emlékét is. Elhagyni a
helyet, kilépni az időből,
elvetni a kétes ruhát, eldobni
hat kártyát, elfogadni,
hogy a hetedik a maggal együtt elrohad,
hogy a folyóvíz mindent befed,
hogy a nap kiszárítja a vizet,
hogy a sivatagi szél letörli
nyomát a homokról.

*

Végtelenségig ismétlődő tükör:
a nap ragyog szemünkben, mint az állatok
szemében,
mint minden egyes harmatcseppen.
A hold is tükröződik szemünkben
és a régóta halott csillagok
és az örökké teremtődő világ.

Mindenki magában hordja a Mindent,
egyben talán a Semmit is.

*

A bolond lakja a jelent,
a bölcs a végtelent.

Azt mondom, a jelen nem létezik,
tegnap s holnap közt haladunk
pókszőtte fonálnál finomabb
fonálon,
tegnap és holnap közt
csak lélegzetnyi tér.

Nem, a jelen nem létezik,
csupán egy fal, mi rajtunk áthalad,
míg rajta át nem haladunk.

Ferenczi László fordítása



















[Forrás: *, * ]

May 9, 2012

Randall Jarrell (May 6, 1914 – October 14, 1965)

.

The Old And The New Masters

About suffering, about adoration, the old masters
Disagree. When someone suffers, no one else eats
Or walks or opens the window--no one breathes
As the sufferers watch the sufferer.
In St. Sebastian Mourned by St. Irene
The flame of one torch is the only light.
All the eyes except the maidservant's (she weeps
And covers them with a cloth) are fixed on the shaft
Set in his chest like a column; St. Irene's
Hands are spread in the gesture of the Madonna,
Revealing, accepting, what she does not understand.
Her hands say: "Lo! Behold!"
Beside her a monk's hooded head is bowed, his hands
Are put together in the work of mourning.
It is as if they were still looking at the lance
Piercing the side of Christ, nailed on his cross.
The same nails pierce all their hands and feet, the same
Thin blood, mixed with water, trickles from their sides.
The taste of vinegar is on every tongue
That gasps, "My God, my God, why hast Thou forsaken me?"
They watch, they are, the one thing in the world.



So, earlier, everything is pointed
In van der Goes' Nativity, toward the naked
Shining baby, like the needle of a compass.
The different orders and sizes of the world:
The angels like Little People, perched in the rafters
Or hovering in mid-air like hummingbirds;
The shepherds, so big and crude, so plainly adoring;
The medium-sized donor, his little family,
And their big patron saints; the Virgin who kneels
Before her child in worship; the Magi out in the hills
With their camels--they ask directions, and have pointed out
By a man kneeling, the true way; the ox
And the donkey, two heads in the manger
So much greater than a human head, who also adore;
Even the offerings, a sheaf of wheat,
A jar and a glass of flowers, are absolutely still
In natural concentration, as they take their part
In the salvation of the natural world.
The time of the world concentrates
On this one instant: far off in the rocks
You can see Mary and Joseph and their donkey
Coming to Bethlehem; on the grassy hillside
Where their flocks are grazing, the shepherds gesticulate
In wonder at the star; and so many hundreds
Of years in the future, the donor, his wife,
And their children are kneeling, looking: everything
That was or will be in the world is fixed
On its small, helpless, human center.

After a while the masters show the crucifixion
In one corner of the canvas: the men come to see
What is important, see that it is not important.
The new masters paint a subject as they please,
And Veronese is prosecuted by the Inquisition
For the dogs playing at the feet of Christ,
The earth is a planet among galaxies.
Later Christ disappears, the dogs disappear: in abstract
Understanding, without adoration, the last master puts
Colors on canvas, a picture of the universe
In which a bright spot somewhere in the corner
Is the small radioactive planet men called Earth. 







Pictures:
Georges de la Tour:  St Sebastien Attended by St Irene (1634-43)
Hugo van der Goes: Portinari Triptych, central panel (1476-79). Galleria degli Uffizi, Florence
Paolo Veronese: Feast in the House of Levi (The Last Supper) (1573). Galleria dell' Accademia, Venice



***


A régi és az új mesterek

Szenvedést, imádást illetően a régi
Mesterek véleménye más. Ha valaki szenved,
A többi nem eszik, nem moccan, nem nyit ablakot -
Lélegzetvisszafojtva nézi a szenvedőt.
Szent Irén gyászolja Szent Sebestyént című képen
Egyetlen fáklya lobog csak. A szemek,
Kivéve egy szolgálóét (sír, s az arcát
Kendővel takarja el), mind-mind a dárdanyélre
Szegeződnek: mellkasba tört oszlop: Szent Irén
Madonna-mozdulattal tárja szét
Karját, így fogadván be a felfoghatatlant.
Keze ekképp szól: „Lássátok! Íme!"
Mellette kámzsás, görnyedt szerzetesfej,
Két kéz, eggyéfonódva a gyász gesztusában.
Mintha azt néznék most is, azt a lándzsát
A Keresztrefeszített oldalában.
S kezük-lábuk is azok a szögek
Járnák át, az a vízzel kevert vér csorogna rajtuk,
S ugyanaz az ecetíz nyelvükön,
Zihálva: „Istenem, Istenem, mért hagytál el engem?"
Néznek csak, s rajtuk kívül: nincs világ.

S még korábban : ekképp mutat van der Goes Jézus 
Születése
 című képén minden a meztelen,
Fényes kisded felé, iránytű hegyeként.
A világ minden rangja-rendjei :
Angyalok, csöpp manókként gerendákon
Gubbasztva, vagy kolibri-körözéssel, a légben;
S a durva pásztorok is mily tisztán imádják;
A kistermetű donor meg a család, s a
Roppant védszentek; ott térdel a Szűz,
Imádva a gyermeket; s a Mágusok a hegyek közt
Jönnek, tevéstől - kérdezik az utat, s egy
Térdelő megmutatja; az ökör s a szamár
Kinéz a jászol mellől, nem emberszabású
Ormótlan fejük is merő imádat;
És az ajándékok : egy kéve búza,
Agyagkorsó, virágok, azok is mintha
Elmélyülten viselnék büszke részük,
Mi a világ megváltásából nekik jut.
S az Idő is egyetlen pillanatban
Összpontosul: amott messze a sziklák
Közt látjuk Máriát s Józsefet szamárral,
Jönnek Betlehembe; a füves dombon
Fehér nyáj legel, pásztorok hadonásznak:
Csodálják a csillagot; s aztán - évszázadokat
Ugorván a jövőbe - ott térdel a donor,
Feleségestől-gyerekestől, és néz; mindent,
Ami csak volt s lesz a világon, odavonz
A csöppnyi, árva, emberi középpont.

Későbbi mesterek vásznán a keresztrefeszités már
A kép sarkába szorult: mindenki a fontos
Dolgokra vágyott, s úgy látta, ez nem fontos.
Az új mesterek szabadabban választják meg a témát;
Mert Krisztus lábaihoz játszadozó kutyákat festett;
A Föld: csak egy bolygó a Tejutak közt.
Később eltűnik Krisztus, a kutyák - absztrakt
Egyetértésben, imádás nélkül, az újabb mestereknél
Színek vannak a vásznon, a Világegyetem képe,
S egy fénylő pont valahol a sarokban:
Kis rádióaktiv bolygó, a neve: Föld.

Tandori Dezső fordítása


May 1, 2012

Yiannis Ritsos (1 May 1909 - 11 November 1990)



Stones

Days come, go, without effort, no surprises.
The stones soak in the light and memory.
One makes a stone a pillow.
Another puts a stone on his clothes before swimming
to keep them from being blown away by the wind. Another uses
a stone as his stool
or to mark something in his field, in the cemetery, in the wall, in
the woods.

Later, after sunset, when you return home,
any pebble from the beach you place on your table
is a statuette- a small Nike or Artemis’s dog,
and this one, on which a young man stood with wet feet at noon,
is a Patroklus with shady shut eyelashes




Kövek

Jönnek és mennek a napok, sietség nélkül, meglepetéstelenül
kövek áznak a fényben, emlékezetben
párnául választ egyet valaki a feje alá,
más meg a ruháját teszi kő alá, hogy el ne vigye a szél,
míg úszik egyet. Van, aki ülőkének szánja,
vagy jelzőkőnek a szántóföldjén, sövény mentén a temetőben, erdőn.

Hazatérvén, jóval napszállta után,
egy tengerparti követ teszel az asztalodra,
szobrocska az kicsi kis Niké vagy Artemisz kutyája,
és amelyik déli lába nyomát őrzi egy fiúnak
Patroklosz az, csukott és árnyas pillákkal.

Dudás Kálmán fordítása


______
In: A bolond gránátalmafa, 
Kozmosz Könyvek, 1984, 279 old.