Joseph Brodsky (24 May 1940 – 28 January 1996)

Я входил вместо дикого зверя в клетку... 

Я входил вместо дикого зверя в клетку,

выжигал свой срок и кликуху гвоздем в бараке,

жил у моря, играл в рулетку,

обедал черт знает с кем во фраке.

С высоты ледника я озирал полмира,

трижды тонул, дважды бывал распорот.

Бросил страну, что меня вскормила.

Из забывших меня можно составить город.

Я слонялся в степях, помнящих вопли гунна,

надевал на себя что сызнова входит в моду,

сеял рожь, покрывал черной толью гумна

и не пил только сухую воду.

Я впустил в свои сны вороненый зрачок конвоя,

жрал хлеб изгнанья, не оставляя корок.

Позволял своим связкам все звуки, помимо воя;

перешел на шепот. Теперь мне сорок.

Что сказать мне о жизни? Что оказалась длинной.

Только с горем я чувствую солидарность.

Но пока мне рот не забили глиной,

из него раздаваться будет лишь благодарность. 

24 мая 1980

I have braved, for want of wild beasts, steel cages,

carved my term and nickname on bunks and rafters,

lived by the sea, flashed aces in an oasis,

dined with the-devil-knows-whom, in tails, on truffles.

From the height of a glacier I beheld half a world, the earthly

width. Twice have drowned, thrice let knives rake my nitty-gritty.

Quit the country the bore and nursed me.

Those who forgot me would make a city.

I have waded the steppes that saw yelling Huns in saddles,

worn the clothes nowadays back in fashion in every quarter,

planted rye, tarred the roofs of pigsties and stables,

guzzled everything save dry water.

I've admitted the sentries' third eye into my wet and foul

dreams. Munched the bread of exile; it's stale and warty.

Granted my lungs all sounds except the howl;

switched to a whisper. Now I am forty.

What should I say about my life? That it's long and abhors transparence.

Broken eggs make me grieve; the omelette, though, makes me vomit.

Yet until brown clay has been rammed down my larynx,

only gratitude will be gushing from it. 

1980, translated by the author. 

(Poems by Joseph Brodsky)

A fenevad helyett...

A fenevad helyett ketrecbe engem zártak,
a barakkfalra ráégettem szöggel, mennyit kaptam,
ruletteztem a tengerparti nyárban,
ebédeltem az ördög tudja, kivel, frakkban.
Gleccserről a világ felét szemügyre vettem,
háromszor elmerültem, szétcincáltak kétszer.
Elhagytam az országot, ahol születtem.
Városnyi ismerős feledte el, hogy éltem.
Kószáltam sztyeppen, mely a hunokra emlékezik tán,
azt hordtam ott, mi most van épp divatban,
vetettem rozst, kátránypapírral fedtem be a pajtát,
és bor helyett csak száraz vizet ittam.
Az őrök sötét pupillái álmaimba visszajárnak,
héját is megrágtam a száműzetés kenyerének,
torkom minden hangot kiadhatott, mi nem kiáltás;
suttogni kezdtem hát. Most vagyok negyvenéves.
Mit mondhatok az életről? Hogy hosszúnak találtam.
Amivel szolidáris vagyok, az a bánat.
De míg agyaggal nem tömik tele a számat,
ajkaim másra nem nyitom, csak a köszönet szavára.

1980

Baka István fordítása

_______

Forrás: Baka István Alapítvány

Joseph Brodsky

(24 May 1940 – 28 January 1996)
.

DIDO AND AENEAS

Дидона и Эней

The great man stared through the window
but her entire world ended with the border
of his broad Greek tunic, whose abundant folds
resembled the sea on hold.
And he still stared out through the window, and his gaze
was so far away from here, that his lips were immobile
like a seashell where the roar is hidden, and the horizon
in his goblet was still.

But her love
was just a fish—perhaps which might
plunge into the sea in the pursuit of the ship,
and knifing the waves with the supple body,
perhaps yet overtake him—but he,
he in this thoughts already strode upon the land.
And the sea became a sea of tears.
But, as one knows, precisely at the moment
of despair, the auspicious wind begins to blow.
And the great man left Carthage.
She stood before the bonfire, which her soldiers
had kindled by the city walls,
and she envisioned between the flame and smoke of the fire
how Carthage silently crumbled
ages before Cato’s prophecy.

Translation by Zara M. Torlone 


*

ODYSSEUS TO TELEMACHUS 

Одиссей Телемаку

My dear Telemachus,
                   The Trojan War 
is over now; I don't recall who won it. 
The Greeks, no doubt, for only they would leave
so many dead so far from their own homeland. 
But still, my homeward way has proved too long. 
While we were wasting time there, old Poseidon, 
it almost seems, stretched and extended space.

I don't know where I am or what this place 
can be. It would appear some filthy island, 
with bushes, buildings, and great grunting pigs. 
A garden choked with weeds; some queen or other. 
Grass and huge stones... Telemachus, my son! 
To a wanderer the faces of all islands 
resemble one another. And the mind 
trips, numbering waves; eyes, sore from sea horizons, 
run; and the flesh of water stuffs the ears. 
I can't remember how the war came out; 
even how old you are—I can't remember.

Grow up, then, my Telemachus, grow strong. 
Only the gods know if we'll see each other 
again. You've long since ceased to be that babe 
before whom I reined in the plowing bullocks. 
Had it not been for Palamedes' trick 
we two would still be living in one household. 
But maybe he was right; away from me 
you are quite safe from all Oedipal passions, 
and your dreams, my Telemachus, are blameless. 

Translated from the Russian by George L. Kline

A Book of Luminous Things: An International Anthology of Poetry, 

Edited by Czeslaw Milosz, Harcourt Brace & Co., 1998

 Joseph Brodsky, 1979
 Source: Beinecke Rare Book and Manuscript Library

* Nowhere Man (Adam Kirsch / Tablet Magazine) 
* Joseph Brodsky, The Art of Poetry No. 28 (Interviewed by Sven Birkerts / The Paris Review, 1982)





Dido és Æneas

A nagy ember az ablaknál merengett,
s a nőnek egy világ határa volt
a férfi széles görög tunikája,
melynek redőzete az elcsitult
tengert idézte.
                     Az ablak előtt
állt Æneas, s tekintete oly távol
volt már e várostól, hogy ajkai
bezárultak, mint kagyló héja, melyben
moraj lakik, s a serleg horizontja
is moccanatlan volt.
                              Dido szerelme
halacska volt csak – képes volna tán
hajója tajtékzó nyomát követni
a karcsú test, s szilaj hullámokat
hasítva utolérhetné – de ő
képzeletében már a partra lépett.
S a tenger könnytengerré változott.
De, köztudott, a kétségbeesés
pillanatában támad fel gyakorta
a kedvező szél... Így hát a nagy ember
elhagyta Karthágót.
                              Dido csak állt
a máglyánál, melyet a katonái
gyújtottak meg a városfal tövében,
és nézte, hogy a tűzben délibábként
remegve, füst és lángok közt, hogyan
dől össze, hull szét hangtalan Karthágó

sok évvel Cato jóslata előtt.

1969

*


Odüsszeusz Télemakhosznak

Télemakhoszom,
                               Trója ostroma
már véget ért. Nem emlékszem, ki győzött.
Talán a görögök, hisz ennyi hullát
mi, görögök, hagyunk csak idegenben...
És mégis, a hazafelé vivő út
túl hosszú lett számomra, mintha csak
Poszeidón, míg ott vesztegettük az
időt, a távot megnyújtotta volna.
Így hát nem is tudom, hová vetődtem,
milyen vidék ez. Egy koszos sziget,
viskók, bozótok, disznóröfögés,
egy elvadult kert, valami királyné,
fű és kövek... Kedves Télemakhosz,
egyik sziget olyan, akár a másik,
ha túl soká bolyongsz már, és agyad
hullámszámlálgatástól kótyagos lett,
a szennyes láthatártól könnyezik
szemed, s a víz füled bedugaszolja.
Nem emlékszem, hogy végződött az ostrom,
és nem tudom már, hány éves lehetsz.

Nőj nagyra, Télemakhoszom! Csupán
az istenek tudják, találkozunk-e.
Már nem vagy az a kisded, ki előtt
igavonókat fékeztem meg egykoron.
Ha Palamédész nem jön, együtt élnénk.
De tán igaza volt, mert nélkülem
az oidipuszi vágyak elkerültek,
és álmaid se bűnösek, fiam.

1972


Baka István fordításai

Forrás

Anna Akhmatova (Russian, June 23, 1889 - March 5, 1966)

.

No foreign sky protected me,
no stranger's wing shielded my face.
I stand as witness to the common lot,
survivor of that time, that place.

                                                                  –"Requiem"

Amedeo Modigliani. Anna Akhmatova. c. 1911. 

Pencil on paper.

The Muse

All that I am hangs by a thread tonight
as I wait for her whom no one can command.
Whatever I cherish most – youth, freedom, glory –
fades before her who bears the flute in her hand.

And look! she comes...she tosses back her veil,
staring me down, serene and pitiless.
"Are you the one," I ask, "whom Dante heard dictate
the lines of his Inferno?" She answers: "Yes."
      –1924

   –Translated from the Russian by Stanley Kunitz with Max Hayward

Anna Akhmatova (1924)

'On the Centenary of Anna Akhmatova'
by Joseph Brodsky

A page and fire, grain and millstones,
the cutting edge of a poleaxe and a cut-off hair –
God preserves everything; especially words
of forgiveness and love,
as his own voice.

In them (the words) there beats a lacerated pulse, in them can be heard a crunch of bones,
and a [gravedigger's] spade in them pounds; flat and somewhat muffled,
since one has only one life, from mortal lips they
sound more clearly than from the cotton wool above this world.

Great soul, greetins [literally: a bow] from across the seas
for finding them, – to you and to the decayable part of you
which sleeps in [its] native land, [that] thanks to you
acquired the gift of speech amidst a deaf-mute universe.

(1989)

   –Translated from the Russian by the author and Barry Scherr.

 Kuzma Petrov-Vodkin, Portrait of Anna Akhmatova. 1922. 

Oil on canvas. 54.5 x 43.5 cm.

REKVIEM

NEM IDEGEN ÉG ALATT BOLYONGTAM,

IDEGEN SZÁRNY VÉDVE NEM BORULT RÁM,

DE NÉPEMMEL EGYÜTT VÁNSZOROGTAM,

VELE JÁRTAM KÁLVÁRIA-ÚTJÁN.

MÚZSA

Mintha egy hajszálon függne az élet,
úgy várom jöttét minden éjszaka:
szabadság, hír, dicsőség elenyésznek,
mihelyt megfújja s szól a kis duda.

Végre belép, félrehajtja a fátylat,
rám néz merőn és elindul felém.
Kérdem tőle: "Danténak te diktáltad
a Pokol verseit?" A válasz: "Én."

1924
Halasi Zoltán fordítása

Joszif Brodszkij

ANNA AHMATOVA SZÜLETÉSÉNEK SZÁZADIK ÉVFORDULÓJÁRA


Könyvlapot és tüzet, magot s malomkövet,
lenyírt hajszálakat, szekerce élét –
Isten megőrzi mind; kivált a szeretet
s a megbocsátás szavait – mint saját beszédét.

Bennük tépett pulzus lüktet, tört csont ropog,
ásó kopog tovább tompán, egyenletes ütemben;
mivel az élet – egy, s a halandó zajok
kivehetőbbek így, mint fent a vatta-csenben.

Nagy lélek, a tengeren túlról fogadd hódolatomat:
szól ez a honi földben porladónak és tenéked,
mert ily szavakra leltél, és nyelved ajándékot ad
a süketnéma Világmindenségnek.

1989

Halasi Zoltán fordítása

Nathan Altman, Portrait of Anna Akhmatova , 1915

Oil on Canvas, 143 x 108 cm

[Anna Ahmatova versei, Európa Könyvkiadó, 1999]
..............................................................................................................................................................................................................................