Oscar Wilde

(Irish, 16 October 1854 – 30 November 1900)

.

LE RÉVEILLON

The sky is laced with fitful red,
The circling mists and shadows flee,
The dawn is rising from the sea,
Like a white lady from her bed.

And jagged brazen arrows fall
Athwart the feathers of the night,
And a long wave of yellow light
Breaks silently on tower and hall,

And spreading wide across the wold
Wakes into flight some fluttering bird,
And all the chestnut tops are stirred,
And all the branches streaked with gold.

*

TRISTITIAE

Aιλινον,  α΄ι  λινον ειπα, το  δ΄ ιν  νιxατω

O well for him who lives at ease
With garnered gold in wide domain,
Nor heeds the splashing of the rain,
The crashing down of forest trees.

O well for him who ne'er hath known
The travail of the hungry years,
A father grey with grief and tears,
A mother weeping all alone.

But well for him whose foot hath trod
The weary road of toil and strife,
Yet from the sorrows of his life.
Builds ladders to be nearer God.

*

SYMPHONY IN YELLOW

An omnibus across the bridge
Crawls like a yellow butterfly
And, here and there, a passer-by
Shows like a little restless midge.

Big barges full of yellow hay
Are moored against the shadowy wharf,
And, like a yellow silken scarf,
The thick fog hangs along the quay.

The yellow leaves begin to fade
And flutter from the Temple elms,
And at my feet the pale green Thames
Lies like a rod of rippled jade. 

____________________

LE RÉVEILLON

Vörös az égen a szegély,
Fut a köd és a párafátyol,
Mint fehér hölgy patyolatágyból
A reg a vízből égre kél.

Borzonganak az ércnyilak
Az éjszakának kusza tollán
S a sárga fényhab, szertefolyván,
A tornyon, a falon kihat.

És árad-ömlik hangtalan,
Egy bús madár száll félig-ébren.
A gesztenyefa ing a szélben
És minden ága sárarany.

*

TRISTITIAE

Aιλινον,  α΄ι  λινον ειπα, το  δ΄ ιν  νιxατω

Ó boldog az, ki gazdagon
Él birtokán kincsek között
S nem bánja, hogy eső zörög
És földre reccsen a pagony.

Ó, boldog az, ki sanyarú
Éh kínját nem ismeri,
Anyát, ki gonddal van teli
S apát, kit megőszít a bú.

De boldog az, kit bánat öl,
Az élete harc és teher
S jajából lajtorját emel
És Istenhez hág rajta föl.

*

SÁRGA SZIMFÓNIA

Az omnibusz a hidra bú,
Mint sárga pille s szerteszét
Sürög-forog, jár-kél a nép,
Izeg-mozog, akár a szú.

Bárkákat sárga széna föd,
Egyik-másik a révben áll
S mint sárga, selymes puha sál
Takarja a partot a köd.

A szilfa sárga lombja zúg
S a Templéről idelebeg.
A haloványzöld Themze meg
Mint egy opálos, hosszú rúd.

Kosztolányi Dezső fordításai

______________

Kosztolányi válogatott műfordításai - Oscar Wilde: Költemények

Szerkesztette: Vas István, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp.

Oscar Wilde online

Fotó

Oscar Wilde (Irish, 1854-1900)

.

THE ARTIST

ONE evening there came into his soul the desire to fashion an image of THE PLEASURE THAT ABIDETH FOR A MOMENT. And he went forth into the world to look for bronze. For he could think only in bronze.

But all the bronze of the whole world had disappeared, nor anywhere in the whole world was there any bronze to be found, save only the bronze of the image of THE SORROW THAT ENDURETH FOR EVER.

Now this image he had himself, and with his own hands, fashioned, and had set it on the tomb of the one thing he had loved in life. On the tomb of the dead thing he had most loved had he set this image of his own fashioning, that it might serve as a sign of the love of man that dieth not, and a symbol of the sorrow of man that endureth for ever. And in the whole world there was no other bronze save the bronze of this image.

And he took the image he had fashioned, and set it in a great furnace, and gave it to the fire.

And out of the bronze of the image of THE SORROW THAT ENDURETH FOR EVER he fashioned an image of THE PLEASURE THAT ABIDETH FOR A MOMENT. 

[Source: Poems in Prose by Oscar Wilde] 

 A MŰVÉSZ

Egy este elfogta a vágy, hogy megmintázzon egy szobrot, a Pillanat gyönyörének szobrát. Útnak indult, hogy hozzá bronzot kerítsen. Elgondolni sem tudta másból.

    Akkorra azonban az egész világ bronzkészlete kifogyott, sehol a világon nem maradt egy darabnyi sem, egyetlen szobor, a Végtelen szomorúság kivételével.

    Ezt a szobrot pedig ő maga mintázta, a két kezével, és annak az egyetlen lénynek a sírjára állította, akit az életben a legjobban szeretett. A legjobban szeretett lény sírjára állította a maga mintázta szobrot, hadd szolgáljon emlékül az emberi szeretetnek, amely nem pusztul el, és jelképül az emberi szomorúságnak, mely örökkévaló. De ezen az egy szobron kívül nem maradt több bronz az egész világon.

    Fogta hát a maga mintázta szobrot, és egy nagy kemencébe, a lángok közé vetette.

    A bronzból pedig, a Végtelen szomorúság anyagából, megmintázta a Pillanat gyönyörének szobrát.

Lázár Júlia fordítása

[Ír költők antológiája, Budapest, Kozmosz Könyvek, 1988]

.............................................................................................................................................................................................................................