It’s fall today and Sunday,
a leafy smell, I’m smoking,
in earthenware beside me
the firmament is steaming,
in a wrought-iron armchair
I sit on the posh terrace
stirring a cup of weak coffee
while on its lazy mirror
hazes of cream, thawing sugar
in slow volutes of gossamer –
my mood’s celestial copy.
Fall is good here after all,
enclosing and prospecting,
like an owner on his lands,
the meadow and the garden,
what to level, where to dig
and the winter house to build
from these hazels and russets
where your absence hurts so much,
since it’s just for you, if once,
if once more, for you alone,
a country house with vistas,
a lazy sun-dial needle,
wherein the stretching shadows
will happily thread themselves,
and sew in, for the evening,
the glowing autumn moon
into my worn coat pocket.
Translated from the Hungarian by Kinga Dornacher and Stephen Humphreys
*
Monument
Like slippers, woven of corn husk,
so as not to step on cold stone.
naked feet already point up,
so immovable, so alone,
in the callous hospital dusk.
A monument to two soles, a nose,
a groin, body, syringe, all of those
necessities of exit, the bed,
no longer warm, the wrinkled bedspread,
trembling in the draughts that blow
from the other side, the hair caught
in the teeth of the fingernail comb
at the curt sigh, as if it ought
even there to continue to grow,
on the Lethe a ripple subsides,
the waters flow on, and he mingles
in them, as already he glides
through the void, like soap through one’s fingers.
Translated from the Hungarian by Thomas Cooper
*
/Auszug/
Im Ballhaus brennt jede Nacht das Klavier
letztlich spielt jeder vierhändig
letztlich ist jeder ein Zimmerbrand
letztlich nur ein Geklimperroman
Übersetzt von Zsuzsanna Gahse
Egy hosszú kávé
Ma ősz van és vasárnap,
avarszag és dohányzom,
az asztalkán fajanszban
még gőzölög az égbolt,
egy öntöttvas fotelben
ülök a cifra balkon,
kavarva hosszú kávét,
míg végre lusta tükrén
eloszlik és bedrappul
mint kondenzált ökörnyál,
a kedvem égi mása.
Pedig szép itt a Herbsttag,
ahogy körülkeríti,
mint birtokát a gazda
a parkot és a kertet,
hogy majd planíroz, ásat,
és télre házat épít
e zöldből és vörösből,
ahonnan úgy hiányzol,
hisz csak neked, ha egyszer,
ha egyszer még, neked csak,
valami házat, allét,
napórát lusta tűvel,
hová a hosszú árnyék
magát befűzni boldog,
s szakadt zakóm zsebébe
a forró őszi holdat
bevarrja éjszakára.
*
/részlet/
a bálban minden este ég a zongora
végtére minden ember négykezes
végtére minden ember szobatűz
végtére oly klimpiromán
*
Emlékmű
Mint háncspapucs, hogy mégse kőre lépne,
oly elhagyott, oly megmozdíthatatlan,
égnek mered már szúrós, pőre lépte
a bőrkemény, kórtermi alkonyatban.
Két rüszt, egy orr, egy ágyék műemléke.
Test, ágy, kanül, a gyűrött ágyhuzat van
hűlő helyén, az exit pár kelléke,
a léten túlról áramló huzatban
meglebbenő, a körmök fésűjébe
a kurta sóhajtáskor bennszakadt haj,
mintha még ott is, most is nőni kéne,
hol gyűrűt vet és elsimul a Léthe,
hol fut tovább, s ő elvegyülni abban
már siklik át az űrön, mint a szappan.
_____________
Parti Nagy Lajos: GRAFITNESZ, Budapest: Magvető, 2003
Parti Nagy Lajos: SZÓDALOVAGLÁS, Pécs: Jelenkor
Fotó: Szilágyi Lenke
No comments:
Post a Comment