Mário de Andrade

(Brazilian, October 9, 1893 – February 25, 1945)

.
THE MOUNTAINS OF ROLLING-GIRL

The Mountains of Rolling-Girl
Had not that name before…

They were from the other side,
They rode  to town to marry.
And they crossed the mountains,
The bridegroom with his bride,
Each one on a horse.

Both of them were happy,
In the heavens all was peace.
Along the narrow trails
He rode ahead and she behind.
And they laughed. O how they laughed!
They laughed for no reason at all.

The Mountains of Rolling-Girl
Had not that name before.

The red tribes of evening
Rapidly rode away
And hurriedly hid themselves
Down down in the caves,
Afraid of the coming night.

But both of them continued,
Each one on a horse,
And they laughed. O wow hey laughed!

And their laughter married
With laughter of the pebbles
Which leaped so lightly
From the narrow path
Towards the precipice.

Ah, Fortune inviolate!
One hoof has stepped in error.

The bride and her horse vaulted
Headlong down the chasm.
Not even the thud was heard.
There is only the silence of death.
In the heavens all was peace…
Spurring and whipping his horse,
The bridegroom vaulted headlong
Into the void of the chasm.

And the mountains of Rolling-Girl
Rolling-Girl were named.

Translated by John Nist
_____________
Modern Brazilian poetry: an anthology, Kraus Reprint, 1968

Mário Raul de Morais Andrade

A LÁNYBUKTATÓ-HEGY
A SERRA DO ROLA-MOCA

A Lánybuktató hegyének
nem ez volt a neve rég...

A faluba lakzit ülni
tulfelől jött át a pár
a hegynek magasán át,
vőlegény menyasszonyával,
ki-ki a maga lován.

Mielőtt az est leszállott,
indultak is vissza már,
Búcsút vettek mindenektől,
s útra keltek mind a ketten
át a bércen, át a hágón,
ki-ki a maga lován.

Mentek boldogan a hegynek
béke-ülte magasán,
szűk ösvényeken haladtak,
az ifjú nyomán a lány.
És kacagtak. Hogy kacagtak!
Többet is tán, mint elég.

A lánybuktató hegyének
nem ez volt a neve rég.

Véres fényei az estnek
szélsebesen szétfutottak,
és elrejtőztek sietve
barlangoknak üregében
a közelgő éj elől.

Hanem mentek ők tovább,
ki-ki a maga lován,
és kacagtak. Hogy kacagtak!
Kacagásuk mennyegzőt ült
a kövecsek kacajával,
mik az ösvényről leválva
könnyedén a mélybe szöktek
a tátongó meredélyen.

Ó Fortuna, sérthetetlen!
Félrecsúszott a patkó.
A menyasszony és a ló
lebuktak a szakadékba.
Nem is hallszott zuhanásuk.
Halálos nagy csend terült szét.
Béke honolt a hegyen...
Sarkantyúzva paripáját
követte őt vőlegénye
a szakadék mélyibe.

A Lánybuktató hegyének
innen támadt a neve.

Tótfalusi István fordítása
_________________
In: HESPERIDÁK KERTJE, II. kötet, Budapest: Európa Könyvkiadó, 1971