.
Paul Valéry, c. 1935
Photo by Hulton Archive/Getty Images
- The Graveyard By The Sea - Translated by C. Day Lewis
- Tengerparti temető - Kosztolányi Dezső fordításában
A tengerparti temető
Somlyó György fordítása
Kedves lélek, ne halhatatlan létre
áhítozz, hanem arra, hogy a lehetségest elérd.
Pindarosz: III. Püthói óda
Sima tető, hol galambok lebegnek,
Sírok s fenyők között bújkálva reszket;
Dél, az igaz, tűzből teremti meg
A tengert, csak a tengert, mindig újra!
Ó végiggondolt gondolat jutalma:
Az istenek nyugalmán csügg szemed!
Felvillanó szikrák mily tiszta műve
A hab, csupa gyémánttá köszörülve,
S mily béke az, mit itt születni látsz!
Mikor napot tükröz mélyén az örvény,
Egy örök ok tiszta rendjét betöltvén,
Az Idő fény s a Sejtelem tudás!
Nem-romló kincs, Minerva templomául,
Csönd tárháza, amely elénkbe tárul,
Gondterhelt Víz, Szem, amely tüzelő
Fátyla alatt káprázatokba szédül,
Hallgatásom!... Benn a lélekben épül,
De arany-csúcs száz cserepe, Tető!
Temploma az Időnek, puszta sóhaj,
Köröttem a tenger látnivalóval
E tiszta fok magáévá avat;
S mint istenek felé szálló fohászom,
A mélybe megvető fölényt sugárzón
Szikrázik a felhőtlen boltozat.
Mint a gyümölcs magát gyönyörre váltja,
S élvezetté alakul át hiánya
Egy szájban, hol formája szétomol,
Úgy lélegzem be itt illó jövendőm,
S az ég a megtört lélekhez a zengőn
Váltakozó partok hangján dalol.
Szép ég, igaz ég, nézz rám, változóra!
Annyi gőggel telt s annyi tétlen óra
Múltán, de mely erőtől duzzadott,
Feloldódom e tündöklő terekben,
Árnyékom a holtak házán lebeg fenn,
És engem is ingó léptére fog.
Napfordulat, lelkem feléd emelvén,
Felfoglak én, fáklya, könyörtelen fény
Felfegyverzett, félelmes igaza!
Székhelyeden ragyogva visszaverlek:
Hogy lásd magad!... De a fénybe vetettnek
Árnyba borul komor túloldala.
Ó csak magam, magamban és magamnak,
Egy szív mellett, hol versfőim fakadnak,
Az úr s a tiszta történés között,
Várom, hogy nagy bensőm visszhangja feltör,
S kiszólítja e zord, sötét üregből
A lélekben megkonduló jövőt!
Tudod-e, mondd, lombok foglyát ki játszod,
Öböl, mohón falva a gyönge rácsot,
Húnyt szememen kápráztató titok,
Mily test taszít engem e tunya végre,
Mily homlok húz e csontos föld ölére!
Szikra villan halottaimra ott.
A föld e zárt, szent, fényre tárt karéja,
Anyagtalan tűz könnyű martaléka,
Tetszik nekem e láng-ölelte hely,
Mely csupa kő, arany és fák homálya,
S annyi márvány dől rengve annyi árnyra;
Sírjaimon a hű tenger delel.
Pompás Szuka, ne hagyj bálványt imádnom!
Míg pásztori mosolyra int magányom,
S terelgetem, rejtélyes barmokat,
Sírköveim szelíd, fehér juhnyáját,
Hessentsd el az angyalkák hiú álmát,
Az óvatos-bámész galambokat!
Itt a jövő veszteglő, renyhe parlag.
Fényes rovar túrja a száraz aljat;
Minden kisült, széthullott, csenevész,
Felszívta egy szigorú égi lényeg...
A puszta lét nemléttel telve részeg
S édes a keserű s éles az ész.
Földbe rejtve, jól vannak a halottak.
Melegétől titkuk lassan kiszikkad.
Dél odafönn, Dél, meg se moccanón
Magába néz s beéri önmagával...
Tökéletes fő, pazar koronával,
Tebeléd én a változást lopom.
Félelmeid itt gyűlnek össze, bennem!
Bűnbánatom, gátlásaim, keservem
A kis hiba órjás-gyémántodon...
De lakva lenn a márványterhes éjben,
A kósza nép a gyökérszövevényben
Lassan ott áll már, a te pártodon.
Létük sűrű nemlétnek adva vissza,
A fehér fajt vörös agyag felissza,
Virágba szállt az éltető özön!
Hol a holtak meghitt hanghordozása,
Furcsa lelkük különvaló varázsa?
Látva sző ott, ahol csordul a könny.
A lány-sikoly, amely kéjben kiröppen,
A szem, a fog, a pillák páraködben,
Mely a tűzzel játszik, a drága mell,
A vér, amely a nyíló ajkra ráég,
S mit óv a kéz, a legvégső ajándék,
Mind földbe száll, s újból játékra kel.
S te, nagy lélek, olyan álmot remélsz-e,
Mely nem játszik a hazugság szinébe,
Mint testi szem előtt tajték s arany?
Dalolsz-e még, ha léted ködre válik?
Hagyd! Fut minden! Ittlétem mállva mállik,
Meghal a szent vágy is, a nyugtalan!
Sötét-arany, sanyarú kis öröklét,
Ki a halált anyamellé pörölnéd,
Szörny babérral ékes vigasztalónk,
Ó a kegyes csalás, s a szép hazugság!
Van-e, ki még nem ismer és nem unt rád,
örök vigyor, kongó koponyacsont?
Mély ősatyák, lakatlan fejeteknek,
Amelyet oly sok föld alá temettek,
Hogy földdé lett, mindegy már, rajt ki jár,
Az igazi, elűzhetetlen féreg,
Ti, kő alatt alvók, nem a tiétek,
Életből él, s nem hagy magamra már!
Szerelem tán, vagy gyűlölet, mi rávall?
Oly közel van hozzám titkos fogával,
Hogy bármilyen néven nevezhetem!
A fő, hogy lát, tapint, testemre vágyik,
Engem kiván, s egész a közös ágyig
Ez élőhöz köt, élvén, éltem!
Zénón! Zénón! Kegyetlen Eleáta!
Szárnyas nyilad szivemet eltalálta,
Sziszegve száll, csak száll, és mégse száll!
E hang szült, és e nyíl öl meg galádul!
Ó nap!... Lélek: Achillész, kire ráhull
A teknőc-árny, míg futna, s futva áll!
Nem, nem!... Tovább! A folytonos jelenben!
E töprengő formát vesd szét te, testem!
Mellem, csak idd a születő szelet!
A tengerről áramló friss lehellet
Új lelket ad... Hatalma sós elemnek!
Beléd bukom, s új létre serkenek!
Igen! Tenger, te tébolyult nagy elme,
Vad párducbőr, foltos klamisz, amelybe
A nap éget ezer s ezer jelet,
Őshidra, ki, kék húsodtól berugva,
Farkadba marsz szikrázva újra s újra,
E zajlásban, amely a csönddel egy,
Felkél a szél!... Meg kell próbálni élni!
A roppant lég könyvem lapokra tépi,
Porzó habok verik a szirteket!
Szálljatok szét, lapok, a levegőbe!
Csapj fel, vizár! Csapj a sima tetőre,
Mit orrvitorlák csőre csipkedett!
__________________
In: Somlyó György: AZ UTAZÁS, Magvető, Könyvkiadó, Budapest, 1984
 |
