 | |||||||||||
| Brassaï: René Char dans sa chambre à l’hôtel Lutèce, 1952 |
A könyvtár lángban áll
Georges Braque-nak
Ez ágyú torkán át havazik. A pokol volt fejünkben. Ugyanakkor itt a tavasz ujjaink hegyén. Az újra engedélyezett, gyors lépés ez, a szerelmi lázban égő föld, a buján sarjadó füvek.
Mint minden más, a szellem is rengett.
A jövőben van a sas.
Minden cselekedetnek, ami elkötelezi a lelket, még ha az nem is tud róla, bűnbánat vagy szomorúság lesz az epilógusa. Bele kell nyugodni ebbe.
Hogyan jött rám az írás? Mint madárpihe az ablakomra télen. S a tűzben kitört nyomban a parázsló fahasábok harca, ami még ma sem ért véget.
A köznapi tekintet selymes városai, más városok közé elhelyezve, az általunk egyedül kijelölt utcákkal, a figyelmeinkre válaszoló villámok szárnya alatt.
Mindennek ujjongó örömünneppé kellene válnia bennünk, amikor valami, amit előre nem láttunk, aminek irányt nem mi mutatunk, s ami a szívünkhöz szól majd, pusztán a saját erejéből, beteljesül.
Szondázzuk tovább a mélységeket, beszéljünk tovább egyenletes hangon, csoportokba rendezett szavakkal, végül elnémítjuk mind ama kutyákat, elérjük, hogy belevesszenek a füvek közé, zavaros szemmel figyelve ránk, miközben hátukat eltörli majd a szél.
Nem egy pillanatig tart, számomra folyamatos a villám.
Csak a felebarátom, a társnő vagy a társ tud fölébreszteni tompultságomból, indíthatja be költészetemet, lendíthet a régi pusztaság határai ellen, hogy győzedelmeskedjem rajtuk. Semmi más. Se mennyország, se kiváltságos föld, se remegést kiváltó dolgok.
Fáklya, csak vele táncolok.
Nem kezdhetünk el verset önmagunkra vagy a világra vonatkozó csipetnyi hiba nélkül, az első szavakban naivitási vakfolt nélkül.
A versben minden szót vagy csaknem mindet az eredeti értelmében kell fölhasználni. Némelyek, elszabadulva, többértelműekké válnak. Vannak értelmüket vesztők. A Magányos csillagképe feszes.
A költészet fogja halálomat elrabolni.
Miért porlasztott vers? Azért, mert a Haza felé tartó utazás végén, a születés előtti homály és a földi könyörtelenség után a vers végessége fény, a lét adománya az életnek.
A költő nem őrzi meg, amit fölfedez; lemásolva nyomban elveszti. Ebben rejlik újdonsága, végtelensége és kockázata.
Hivatásom élenjáró hivatás.
Az emberekkel születünk, s az istenek közt vigasztalanul halunk meg.
A magot befogadó föld szomorú. Az oly sokat kockáztató mag boldog.
Van olyan átok, amelyik semmilyen másikra nem hasonlít. Valamiféle tunyaságban káprázik, nyájas természetű, és megnyugtató arcvonásokat ölt magára. Ám micsoda lendület, a színlelést elvetve, micsoda gyors vágta a célba! Mivel az árnyék, ahol építkezik, ravasz, a környék tökéletesen titkos, valószínűleg kivonja magát a néven nevezés alól, s mindig időben elsuhan. Néhány látnok fátyolos égboltjára elég rémítő példázatokat vázol.
Mozdulatlan könyvek. Napjainkba ruganyosan mégis beférkőznek, s ott panaszt hallatnak, bálokat nyitnak.
Hogyan mondjam ki szabadságomat, ámulatomat az ezernyi kitérő végére jutva: nincs padlat, nincs mennyezet.
Néha fiatal ló, távoli gyerek árnyképe közeledik járőrként homlokom felé, s gondom rúdját átugorja. Akkor a fák alatt megszólal újra a forrás.
Szeretnénk ismeretlenek maradni ama nők kíváncsisága számára, akik szeretnek minket. Mi is szeretjük őket.
A fénynek van kora. Az éjszakának nincsen. De milyen volt ama hiánytalan forrás pillanata?
Ne legyen több fölfüggesztett s mintegy behavazott halál. Egy legyen csak, jó homokból. És föltámadás nélkül.
Álljunk meg ama teremtések közelében, akik el tudnak szakadni erőforrásaiktól, jóllehet számukra alig van vagy nincs is visszavonulás! A várakozás szédítő álmatlanságot vés beléjük. A szépség virágkalapot rak fejükre.
Törékenységtek, veszélyes álmotok egy köteg nádra bízó madarak, ha beáll a hideg, mennyire hasonlítunk rátok!
Csodálom a valamit megtöltő kezeket, s hogy párosítsanak, hogy összefűzzenek, a kockázatot elutasító ujjakat.
Néha elgondolom, hogy létezésünk áramlása alig érthető, mivel nemcsak szeszélyes hatalmának engedelmeskedünk, hanem a karok és lábak könnyű mozgásának is, amik odavinnének minket, ahová örömest mennénk, a sóvárgott partra, szerelmek elébe, miknek eltérései gazdagítanának, ám e mozgás teljesítetlen marad, gyorsan képpé halványodik, ahogy golyóvá az illat emlékezetünkben.
Vágyakozás, vágy, te tudod, sötétségünkből hasznot nem húzunk, csak néhány igazi hatalomtól, melyek láthatatlan lángokkal, láthatatlan láncokkal vannak ellátva, s magukat föltárva, lépésről lépésre, minket ragyogtatnak.
A szépség egyedül veti meg fenséges ágyát, szokatlanul építi fel hírnevét az emberek között, mellettük és mégis távolságot tartva.
Vessünk nádat és műveljünk szőlőt a domboldalakon, szellemünk sebeinek partján! Kegyetlen ujjak, óvatos kezek, ez a bolondos hely kedvező.
Aki kitalál, azzal ellentétben, aki fölfedez, nem tesz hozzá a dolgokhoz, nem ad a teremtményeknek csak álarcokat, válaszfalakat, vasgálicot.
Végre az egész élet, amikor szerelmes igazságod gyöngédségét mélységedből kiszakítom!
Maradjatok a felhő közelében! Virrasszatok a szerszám mellett! Minden magot utálat övez.
Emberek jótékonysága bizonyos csikorgó reggeleken. Az őrjöngő levegő nyüzsgésében fölemelkedem, magamba zárkózom, föl nem falt rovar, üldözött és üldöző.
Szememben e zord alakzatú vizekkel, ahol szétszakadt csokrokban úszik el a zöld hegység minden virága, a Hórák az istenekkel házasodnak.
Friss nap, aminek a liánja vagyok.
Parancs János fordítása
___________
René Char: A könyvtár lángban áll (124-128. old)
Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989
LA BIBLIOTHEQUE EST EN FEU
Par la bouche de ce canon il neige. C'était l'enfer dans notre tête. Au même moment c'est le printemps au bout de nos doigts. C'est la foulée de nouveau permise, la terre en amour, les herbes exubérantes.
L'esprit aussi, comme toute chose, a tremblé.
L'aigle est au futur.
Toute action qui engage l'âme, quand bien même celle-ci en serait ignorante, aura pour épilogue un repentir ou un chagrin. Il faut y consentir.
L'aigle est au futur.
Toute action qui engage l'âme, quand bien même celle-ci en serait ignorante, aura pour épilogue un repentir ou un chagrin. Il faut y consentir.
