Pages

February 23, 2014

René Char (1907-1988)

Brassaï: René Char dans sa chambre à l’hôtel Lutèce, 1952

A könyvtár lángban áll

                                              Georges Braque-nak

Ez ágyú torkán át havazik. A pokol volt fejünkben. Ugyanakkor itt a tavasz ujjaink hegyén. Az újra engedélyezett, gyors lépés ez, a szerelmi lázban égő föld, a buján sarjadó füvek.

Mint minden más, a szellem is rengett.

A jövőben van a sas.

Minden cselekedetnek, ami elkötelezi a lelket, még ha az nem is tud róla, bűnbánat vagy szomorúság lesz az epilógusa. Bele kell nyugodni ebbe.

Hogyan jött rám az írás? Mint madárpihe az ablakomra télen. S a tűzben kitört nyomban a parázsló fahasábok harca, ami még ma sem ért véget.

A köznapi tekintet selymes városai, más városok közé elhelyezve, az általunk egyedül kijelölt utcákkal, a figyelmeinkre válaszoló villámok szárnya alatt.

Mindennek ujjongó örömünneppé kellene válnia bennünk, amikor valami, amit előre nem láttunk, aminek irányt nem mi mutatunk, s ami a szívünkhöz szól majd, pusztán a saját erejéből, beteljesül.

Szondázzuk tovább a mélységeket, beszéljünk tovább egyenletes hangon, csoportokba rendezett szavakkal, végül elnémítjuk mind ama kutyákat, elérjük, hogy belevesszenek a füvek közé, zavaros szemmel figyelve ránk, miközben hátukat eltörli majd a szél.

Nem egy pillanatig tart, számomra folyamatos a villám.

Csak a felebarátom, a társnő vagy a társ tud fölébreszteni tompultságomból, indíthatja be költészetemet, lendíthet a régi pusztaság határai ellen, hogy győzedelmeskedjem rajtuk. Semmi más. Se mennyország, se kiváltságos föld, se remegést kiváltó dolgok.
Fáklya, csak vele táncolok.

Nem kezdhetünk el verset önmagunkra vagy a világra vonatkozó csipetnyi hiba nélkül, az első szavakban naivitási vakfolt nélkül.

A versben minden szót vagy csaknem mindet az eredeti értelmében kell fölhasználni. Némelyek, elszabadulva, többértelműekké válnak. Vannak értelmüket vesztők. A Magányos csillagképe feszes.

A költészet fogja halálomat elrabolni.

Miért porlasztott vers?  Azért, mert a Haza felé tartó utazás végén, a születés előtti homály és a földi könyörtelenség után a vers végessége fény, a lét adománya az életnek.

A költő nem őrzi meg, amit fölfedez; lemásolva nyomban elveszti. Ebben rejlik újdonsága, végtelensége és kockázata.

Hivatásom élenjáró hivatás.

Az emberekkel születünk, s az istenek közt vigasztalanul halunk meg.

A magot befogadó föld szomorú. Az oly sokat kockáztató mag boldog.

Van olyan átok, amelyik semmilyen másikra nem hasonlít. Valamiféle tunyaságban káprázik, nyájas természetű, és megnyugtató arcvonásokat ölt magára. Ám micsoda lendület, a színlelést elvetve, micsoda gyors vágta a célba! Mivel az árnyék, ahol építkezik, ravasz, a környék tökéletesen titkos, valószínűleg kivonja magát a néven nevezés alól, s mindig időben elsuhan. Néhány látnok fátyolos égboltjára elég rémítő példázatokat vázol.

Mozdulatlan könyvek. Napjainkba ruganyosan mégis beférkőznek, s ott panaszt hallatnak, bálokat nyitnak.

Hogyan mondjam ki szabadságomat, ámulatomat az ezernyi kitérő végére jutva: nincs padlat, nincs mennyezet.

Néha fiatal ló, távoli gyerek árnyképe közeledik járőrként homlokom felé, s gondom rúdját átugorja. Akkor a fák alatt megszólal újra a forrás.

Szeretnénk ismeretlenek maradni ama nők kíváncsisága számára, akik szeretnek minket. Mi is szeretjük őket.

A fénynek van kora. Az éjszakának nincsen. De milyen volt ama hiánytalan forrás pillanata?

Ne legyen több fölfüggesztett s mintegy behavazott halál. Egy legyen csak, jó homokból. És föltámadás nélkül.

Álljunk meg ama teremtések közelében, akik el tudnak szakadni erőforrásaiktól, jóllehet számukra alig van vagy nincs is visszavonulás! A várakozás szédítő álmatlanságot vés beléjük. A szépség virágkalapot rak fejükre.

Törékenységtek, veszélyes álmotok egy köteg nádra bízó madarak, ha beáll a hideg, mennyire hasonlítunk rátok!

Csodálom a valamit megtöltő kezeket, s hogy párosítsanak, hogy összefűzzenek, a kockázatot elutasító ujjakat.

Néha elgondolom, hogy létezésünk áramlása alig érthető, mivel nemcsak szeszélyes hatalmának engedelmeskedünk, hanem a karok és lábak könnyű mozgásának is, amik odavinnének minket, ahová örömest mennénk, a sóvárgott partra, szerelmek elébe, miknek eltérései gazdagítanának, ám e mozgás teljesítetlen marad, gyorsan képpé halványodik, ahogy golyóvá az illat emlékezetünkben.
Vágyakozás, vágy, te tudod, sötétségünkből hasznot nem húzunk, csak néhány igazi hatalomtól, melyek láthatatlan lángokkal, láthatatlan láncokkal vannak ellátva, s magukat föltárva, lépésről lépésre, minket ragyogtatnak.

A szépség egyedül veti meg fenséges ágyát, szokatlanul építi fel hírnevét az emberek között, mellettük és mégis távolságot tartva.

Vessünk nádat és műveljünk szőlőt a domboldalakon, szellemünk sebeinek partján! Kegyetlen ujjak, óvatos kezek, ez a bolondos hely kedvező.

Aki kitalál, azzal ellentétben, aki fölfedez, nem tesz hozzá a dolgokhoz, nem ad a teremtményeknek csak álarcokat, válaszfalakat, vasgálicot.

Végre az egész élet, amikor szerelmes igazságod gyöngédségét mélységedből kiszakítom!

Maradjatok a felhő közelében! Virrasszatok a szerszám mellett! Minden magot utálat övez.

Emberek jótékonysága bizonyos csikorgó reggeleken. Az őrjöngő levegő nyüzsgésében fölemelkedem, magamba zárkózom, föl nem falt rovar, üldözött és üldöző.

Szememben e zord alakzatú vizekkel, ahol szétszakadt csokrokban úszik el a zöld hegység minden virága, a Hórák az istenekkel házasodnak.

Friss nap, aminek a liánja vagyok.

Parancs János fordítása

___________
René Char: A könyvtár lángban áll (124-128. old)
Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989 

LA BIBLIOTHEQUE EST EN FEU 

Par la bouche de ce canon il neige. C'était l'enfer dans notre tête. Au même moment c'est le printemps au bout de nos doigts. C'est la foulée de nouveau permise, la terre en amour, les herbes exubérantes.

L'esprit aussi, comme toute chose, a tremblé.

L'aigle est au futur.

Toute action qui engage l'âme, quand bien même celle-ci en serait ignorante, aura pour épilogue un repentir ou un chagrin. Il faut y consentir.


Comment me vint l'écriture? Comme un duvet d'oiseau sur ma vitre, en hiver. Aussitôt s'éleva dans l'âtre une bataille de tisons qui n'a pas, encore à présent, pris fin.
Soyeuses villes du regard quotidien, insérées parmi d'autres villes, aux rues tracées par nous seuls, sous l'aile d'éclairs qui répondent à nos attentions.

Tout en nous ne devrait être qu'une fête joyeuse quand quelque chose que nous n'avons pas prévu, que nous n'éclairons pas, qui va parler à notre cœur, par ses seuls moyens, s'accomplit.

Continuons à jeter nos coups de sonde, à parler à voix égale, par mots groupés, nous finirons par faire taire tous ces chiens, par obtenir qu'ils se confondent avec l'herbage, nous surveillant d'un œil fumeux, tandis que le vent effacera leur dos.

L'éclair me dure.

Il n'y a que mon semblable, la compagne ou le compagnon, qui puisse m'éveiller de ma torpeur, déclencher la poésie, me lancer contre les limites du vieux désert afin que j'en triomphe. Aucun autre. Ni cieux, ni terre privilégiée, ni choses dont on tressaille.

Torche, je ne valse qu'avec lui.

On ne peut pas commencer un poème sans une parcelle d'erreur sur soi et sur le monde, sans une paille d'innocence aux premiers mots.

Dans le poème, chaque mot ou presque doit être employé dans son sens originel. Certains, se détachant, deviennent plurivalents. Il en est d'amnésiques. La constellation du Solitaire est tendue.

La poésie me volera ma mort.

Pourquoi poème pulvérisé} Parce qu'au terme de son voyage vers le Pays, après l'obscurité pré-natale et la dureté terrestre, la finitude du poème est lumière, apport de l'être à la vie.

Le poète ne retient pas ce qu'il découvre; l'ayant transcrit, le perd bientôt. En cela résident sa nouveauté, son infini et son péril.

Mon métier est un métier de pointe.

On naît avec les hommes, on meurt inconsolé parmi les dieux.

La terre qui reçoit la graine est triste. La graine qui va tant risquer est heureuse.

Il est une malédiction qui ne ressemble à aucune autre. Elle papillote dans une sorte de paresse, a une nature avenante, se compose un visage aux traits rassurants. Mais quel ressort, passée la feinte, quelle course immédiate au but! Probablement, car l'ombre où elle échafaude est maligne, la région parfaitement secrète, elle se soustraira à une appellation, s'esquivera toujours à temps. F.lle dessine dans le voile du ciel de quelques clairvoyants des paraboles assez effrayantes.

Livres sans mouvement. Mais livres qui s'introduisent avec souplesse dans nos jours, y poussent une plainte, ouvrent des bals.

Comment dire ma liberté, ma surprise, au terme de mille détours : il n'y a pas de fond, il n'y a pas de plafond.

Parfois la silhouette d'un jeune cheval, d'un enfant lointain, s'avance en éclaireur vers mon front et saute la barre de mon souci. Alors sous les arbres reparle la fontaine.

Nous désirons rester inconnus à la curiosité de celles qui nous aiment. Nous les aimons.

La lumière a un âge. La nuit n'en a pas. Mais quel fut l'instant de cette source entière?

Ne pas avoir plusieurs morts suspendues et comme enneigées. N'en avoir qu'une, de bon sable. Et sans résurrection.

Arrêtons-nous près des êtres qui peuvent se couper de leurs ressources, bien qu'il n'existe pour eux que peu ou pas de repli. L'attente leur creuse une insomnie vertigineuse. La beauté leur pose un chapeau de fleurs.

Oiseaux qui confiez votre gracilité, votre sommeil périlleux à un ramas de roseaux, le froid venu, comme nous vous ressemblons!

J'admire les mains qui emplissent, et, pour apparier, pour joindre, le doigt qui refuse le dé.

Je m'avise parfois que le courant de notre existence est peu saisissable, puisque nous subissons non seulement sa faculté capricieuse, mais le facile mouvement des bras et des jambes qui nous ferait aller là où nous serions heureux d'aller, sur la rive convoitée, à la rencontre d'amours dont les différences nous enrichiraient, ce mouvement demeure inaccompli, vite déclinant en image, comme un parfum en boule sur notre pensée.

Désir, désir qui sait, nous ne tirons avantage de nos ténèbres qu'à partir de quelques souverainetés véritables assorties d'invisibles flammes, d'invisibles chaînes, qui, se révélant, pas après pas, nous font briller.

La beauté fait son lit sublime toute seule, étrangement bâtit sa renommée parmi les hommes, à côté d'eux mais à l'écart.

Semons les roseaux et cultivons la vigne sur les coteaux, au bord des plaies de notre esprit. Doigts cruels, mains précautionneuses, ce lieu facétieux est propice.

Celui qui invente, au contraire de celui qui découvre, n'ajoute aux choses, n'apporte aux êtres que des masques, des entre-deux, une bouillie de fer.

Enfin toute la vie, quand j'arrache la douceur de ta vérité amoureuse à ton profond!

Restez près du nuage. Veillez près de l'outil. Toute semence est détestée.

Bienfaisance des hommes certains matins stridents. Dans le fourmillement de l'air en délire, je monte, je m'enferme, insecte indévoré, suivi et poursuivant.

Face à ces eaux, de formes dures, où passent en bouquets éclatés toutes les fleurs de la montagne verte, les Heures épousent des dieux.

Frais soleil dont je suis la liane.


Korábban:

No comments:

Post a Comment