Elie Wiesel (born September 30, 1928)

.

 "One of my principles is that I must pass on what I receive to others... I owe it to those who came before... and feel the need to pay back. Call it gratitude... There is divine beauty in learning, just as there is human beauty in tolerance. To learn means to accept the postulate that life did not begin at my birth. Others have been here before me, and I walk in their footsteps. The books I have read were composed by generations of fathers and sons, mothers and daughters, teachers and disciples. I am the sum total of their experiences, their quests. And so are you... I also pray: Do not make someone else pay the price for your pain... Only a fanatic does that-- you have to learn to reject fanaticism. You know that fanaticism leads to hatred, and hatred is both destructive and self-destructive... True education negates fanaticism... I insist: All collective judgements are wrong."

--from a commencement speech he delivered at Harvard in the early 1990s.

W. S. Merwin (born September 30, 1927)

.
A Conversation

There is a wind that when it turns I hear the garden and the desert discussing things with each other. Sometimes in the garden, sometimes in the desert, day or night. Mud walls, stone walls, no walls, limestone, sheep far away, howling, birds singing, hissing, trickling, silence, dry smells, watered smells, moons, stars, flowers that are keys between them. They tell their dreams to each other, the garden and the desert. They dream above all of each other. The desert dreams of the garden inside it. It loves the garden. It embraces the garden. It wants to turn it into desert. The garden lives within itself. It dreams of the desert all around it, and of its difference from the desert, which it knows is as frail as feeling. It must be a long time since I first heard them talking. I must have heard them when I was two. I must have heard them when I was one, and so on. Perhaps before I was born. Or anyone was born. Or any roundness became an egg. Or the water was born, cooling on a high rock, prophesying tears, prophesying eyes. I must have heard them even before the rocks were born moving in the colored night. Probably I have heard them ever since the light began looking for something to write on, flying on, white, with the colors hidden inside it and the darkness around it, forgetting nothing from the beginning, prophesying the end of knowledge, prophesying the wilderness, prophesying the garden, prophesying the wilderness dreaming that it was a garden. And the garden. And the wilderness.

W. S. Merwin

BESZÉLGETÉS

  Van egy szél; ha felém fordul, meghallom a kert és a sivatag beszélgetését. Hol a sivatagban, hol a kertben, nappal vagy éjjel. A vályogfalak, kőfalak, semmilyen falak, mészkő, messzi nyáj, üvöltés, madarak éneke, sziszegés, csurranás, csönd, száraz illatok, vizes illatok, holdak, csillagok, virágok mind a kert meg a sivatag hangkulcsai. 

  Elmondja egymásnak álmát a kert meg a sivatag. Leginkább egymásról álmodnak. A sivatag a benne fekvő kertről álmodik. Szereti a kertet. Átöleli. Sivataggá szeretné változtatni. A kert magában él. A kert a sivatagról álmodik, mely ott van körös-körül. Arról, hogy különbözik tőle, és tudja, hogy ez a különbség olyan illó könnyű, mint az érzelmek. 

  Régen lehetett, amikor először hallottam meg beszélgetésüket. Talán kétéves lehettem, amikor meghallottam őket. Talán egyéves lehettem, amikor meghallottam őket, és így tovább. Talán mielőtt megszülettem. Vagy bárki megszületett. Vagy gömbölyűből tojás lett volna. Vagy a víz megszületett volna, magas szirten hűlve, könnyeket jövendölve, szemeket jövendölve. 

  Talán még a színes éjszakában forgó sziklák előtt hallhattam meg őket. Hallom őket talán már mióta a fény keresgélni kezdett valamit, amire írhatna, fehéren lebegve, a színeket még magában rejtve, s körülötte a sötétség; semmit sem felejtve a kezdet óta, a tudás végét jövendölve, a vadont jövendölve. És a kertet. És a vadont.  

Kodolányi Gyula fordítása

___________________

In: A LÉTEZÉS HÁLÓI, Budapest: Európa Könyvkiadó, 1990

Rumi

Jalāl ad-Dīn Muḥammad Rūmī (Persian, 30 September 1207 – 17 December 1273)
.

The Guest House

This being human is a guest house.
Every morning a new arrival.

A joy, a depression, a meanness,
some momentary awareness comes
as an unexpected visitor.

Welcome and entertain them all!
Even if they’re a crowd of sorrows,
who violently sweep your house
empty of its furniture,
still, treat each guest honorably.
He may be clearing you out
for some new delight.

The dark thought, the shame, the malice,
meet them at the door laughing,
and invite them in.

Be grateful for whoever comes,
because each has been sent
as a guide from beyond.

Translated by Coleman Barks

_______________

Poems by Rumi

Persian Poetry

Dzsalál ad-Dín Rúmí

A FOGADÓ HÁZ

Az emberi lény mint egy fogadóház
Minden reggel más vendéget vár
Az öröm a szomorúság és a
hitványság
Gyakori vendégek
De nagy ritkán a tudatosság is betéved
Fogadd be őket szívesen
Még ha a fájdalom is durván bedörget
Adj neki helyet
Hisz ő is a te vendéged
Fogadd be őket szívesen
Mert új örömöket hoznak neked
A szégyenkezés a rosszindulat
Borús gondolatok
Szívéllyel fogadd őket úgy szintén
Légy hálás mindegyiknek
Mert mindnyájan Istentől jönnek

Simon Imre fordítása

_______________
Terebess - Perzsa költők tára

René Char

(French poet, June 14, 1907 – February 19, 1988)

.

L'AMOUR

Être

Le premier venu.

LOVE

Being 

The first to come along

 

SZERELEM

Elsőnek

Érkezni meg.

Parancs János fordítása

*

Un Oiseau

Un oiseau chante sur un fil
Cette vie simple, à fleur de terre.
Notre enfer s'en réjouit.

Puis le vent commence à souffrir;
Et les étoiles s'en avisent.

O folles, de parcourir
Tant de fatalité profonde!

Madár

A dróton egy madár dalol,

egy egyszerű kis földi élet.

Poklunk tőle felderül.

Aztán szenvedni kezd a szél,

s azt meghallják a csillagok.

Ó bolondok, hogy annyi mély-mély

végzeten át kell futnotok!

Somlyó György fordítása

René Char

__________________

In: Francia Költők Antológiája, Magyar Könyvklub, 1999 

Somlyó György, Az utazás, Magvető, 1984

.............................................................................................................................................................................................................................

André Breton

(French, 19 February 1896 – 28 September 1966)

.

 SUR LA ROUTE DE SAN ROMANO

La poésie se fait dans un lit comme l’amour
Ses draps défaits sont l’aurore des choses
La poésie se fait dans les bois 

Elle a l’espace qu’il lui faut

Pas celui-ci mais l’autre que conditionnent

   L’oeil du milan

   La rosée sur une prêle
   Le souvenir d’une bouteille de Traminer embuée sur un
   plateau
   d’argent
   Une haute verge de tourmaline sur la mer
   Et la route de l’aventure mentale
   Qui monte à pic
   Une halte elle s’embroussaille aussitôt


Cela ne se crie pas sur les toits

Il est inconvenant de laisser la porte ouverte
Ou d’appeler des témoins

   Les bancs de poisson les haies de mésanges

   Les rails à l’entrée d’une grande gare
   Les reflets des deux rives
   Les sillons dans le pain
   Les bulles du ruisseau
   Les jours du calendrier
   Le millepertuis

L’acte d’amour et l’acte de poésie

Sont incompatibles
Avec la lecture du journal à haute voix

   Le sens du rayon de soleil

   La lueur bleue qui relie les coups de hache du bûcheron
   Le fil du cerf-volant en forme de coeur ou de nasse
   Le battement en mesure de la queue des castors
   La diligence de l’éclair
   Le jet des dragées du haut des vieilles marches
   L’avalanche

La chambre aux prestiges

Non messieurs ce n’est pas la huitième Chambre
Ni les vapeurs de la chambrée un dimanche soir

   Les figures de danse exécutées en transparence au-dessus

   des mares
   La délimitation contre un mur d’un corps de femme au
   lancer de
   poignards
   Les volutes claires de la fumée
   Les boucles de tes cheveux
   La courbe de l’éponge des Philippines
   Les lacets du serpent corail
   L’entrée du lierre dans les ruines
   Elle a tout le temps devant elle

L’étreinte poétique comme l’étreinte de chair

Tant qu’elle dure
Défend toute échappée sur la misère du monde. 

1948

*

A SAN ROMANO-I ÚTON

A költészet ágyban sarjad mint a szerelem
Földúlt takarója a dolgok hajnala
A költészet az erdőben sarjad

A számára szükséges tér rendelkezésre áll
Nem ez itt hanem a másik amit meghatároz
 

   A morgó hal szeme
   Zsurlón a harmat
   Tramieri palack emléke mely ezüsttálcán bepárásodott
   Magas turmalin horgony szára a tengeren
   És a szellemi kaland útja
   Mely függőlegesen emelkedik
   Rövid pihenő s azonnal elbozótosodik

Ezt nem szokás világgá kürtölni
Illetlenség az ajtót nyitva hagyni
Vagy tanúkat odahívni

   A halrajok a cinkesorfalak
   A nagy állomás bejáratánál a vasúti sínek
   A két part visszfényei
   A barázdák a kenyér héján
   A patak buborékjai
   A naptár napjai
   A tűzdeltlevelű orbáncfű

A szerelem aktusa és a költészet aktusa
Nem egyeztethetők össze
A hangos újságolvasással

   A napsugár iránya
   A favágó fejszecsapásait összekötő kék villanás
   A szív vagy a varsa alakú papírsárkány zsinórja
   A hódok farkának ritmikus csapkodása
   A villám delizsánca
   Az ódon lépcsők csúcsáról a drazséömlés
   A hóförgeteg   

A varázsló szoba

Nem uraim ez nem a nyolcadik Szoba
És nem a közös hálóterem párája vasárnap este

   A tócsák fölötti derengésben előadott táncfigurák
   A tőrdobálással egy asszonyi test körülhatárolása a falon
   A füst fehéren gomolygó karikái
   A hajad göndör fürtjei
   A fülöp-szigetiek szivacsának görbülése
   A korallsikló gyöngyfüzére
   A repkény betörése a romok közé
   Van rá ideje bőven

A költői összefonódás akár a testi összefonódás
Ameddig fennmarad
Megvéd s nem gondolunk a világ nyomorára

1948

Parancs János fordítása

 André Breton [solarization]. 1930. by Man Ray

_______________
Toyen - Portrait of André Breton, Drypoint

Toyen - André Breton, Sur la Route de San Romano (1948)

-
Francia Költők Antológiája, Magyar Könyvklub, 1999

Walter Benjamin

(German,  July 15, 1892 – September 27, 1940)
.

"The task of translator consists in finding that intended effect [Intention] upon the language into which he is translating which produces in it the echo of the original. This is a feature of translation which basically differentiates it from the poet's work, because the effort of the latter is never directed at the language as such, at its totality, but solely and immediately at specific linguistic contextual aspects. Unlike a work of literature, translation does not find itself in the center of the language forest but on the outside facing the wooded ridge; it calls into it without entering, aiming at that single spot where the echo is able to give, in its own language, the reverberation of the work in the alien one. Not only does the aim of translation differ from that of a literary work — it intends language as a whole, taking an individual work in an alien language as a point of departure — but it is a different effort altogether. The intention of the poet is spontaneous, primary, graphic; that of the translator is derivate, ultimate, ideational. For the great motif of integrating many tongues into one true language is at work. This language is one in which the independent sentences, works of literature, critical judgements, will never communicate — for they remain dependent on translation; but in it the languages themselves, supplemented and reconciled in their mode of signification, harmonize. If there is such a thing as a language of truth, the tensionless and even silent depository of the ultimate truth which all thought strives for, then this language of truth is — the true language. And this very language, whose divination and description is the only perfection a philosopher can hope for, is concealed in concentrated fashion in translations. There is no muse of philosophy, nor is there one of translation. But despite the claims of sentimental artists, these two are not banausic. For there is a philosophical genius that is characterized by a yearning for that language which manifests itself in translations.

(...)

Fragments of a vessel which are to be glued together must match one another in the smallest details, although they need not be like one another. In the same way a translation, instead of resembling the meneaning of the original, must lovingly and in detail incorporate the original's mode of signification, thus making both the original and the translation recognizable as fragments of a greater language, just as fragments are part of a vessel. For this very reason translation must in large measure refrain from wanting to communicate something, from rendering the sense, and in this the original is important to it only insofar as it has already relieved the translator and his translation of the effort of assembling and expressing what is to be conveyed."

—from 'The Task of the Translator', translated by Harry Zohn

 Walter Benjamin

by Germaine Krull

A MŰFORDÍTÓ FELADATA
-részletek-

"Ez a feladat: megtalálni a fordítás nyelvére irányuló olyan intenciót, amelyből az eredeti mű ver visszhangot azután az új nyelvi közegben. Ez a fordításnak az önálló írói munkától alapjában különböző vonása; mert az önálló írói mű intenciója sosem a nyelvre mint olyanra, a nyelv totalitására irányul, hanem kizárólag közvetlenül bizonyos nyelvi tartalomösszefüggésekre. A fordítás azonban — az írástól eltérően — sosincs mintegy a nyelv hegyi erdőségének belsejében, hanem azon kívül jár, azzal szemközt helyezkedik el, s anélkül, hogy belépne oda, hívja az eredeti művet arra az egyetlen helyre, ahol saját — fordítói — nyelvében a mű az eredeti nyelv visszhangját verheti. A fordítás intenciója nem egyszerűen másvalamire irányul, mint az írásé, jelesül egy nyelvre mint egészre egy másik nyelvben létező műből kiindulva, hanem önmagában véve is más intenció: az íróé naiv, első, szemléletes, a fordítóé már levezetett, végső, eszme-jellegű. Mert a fordító munkáját a sok nyelv egyetlen igazi nyelvvé történő integrálásának nagy motívuma tölti be. Ez a munka pedig az, amelyben az egyes mondatok, művek, ítéletek ugyan sosem értenek egyet — hiszen fordításra utalódnak —, maguk a nyelvek azonban itt, elgondolásuk módjában kiegészülve s kibékülve, megegyeznek. Ha viszont van az igazságnak olyan nyelve, amelyben a végső titok, amelyekért minden gondolkodás fáradozik, feszültség nélkül s magukban hallgatva őrzetnek, az igazságnak ez a nyelve — az igazi nyelv.És éppen ez a nyelv, amelynek sejtésében és leírásában ott az egyetlen tökéletesség, amit a filozófus remélhet, ez rejtőzik intenzíven a fordításokban. Nincs múzsája a filozófiának, és a fordításnak sincs múzsája. De ettől még egyik se nyárspolgári, ahogy szentimentális művészlelkek állítják. Van ugyanis egy filozófiai ingénium, melynek legsajátabbja a vágy ama nyelv után, mely a fordításban jelt ad magáról. 

(...)

Ahogy tudniillik egy edény cserepeinek ahhoz, hogy összeilleszthetőek legyenek, a legparányibb peremvonal-részletükkel is illeszkedniük kell egymás vonalához, ám azonosaknak lenniök korántsem szükséges, így kell a fordításnak, az eredeti mű értelméhez való mindenképpeni hasonulás helyett, szeretettel s az eredeti elgondolás-módot saját nyelvi közegében a legapróbb részletig kidolgozva, olyképp alakulnia, hogy a kettő együtt, mint egyetlen edény töredéke, töredéke egyetlen nagyobb nyelvnek, jelenjék meg. Éppen ezért kell a közlő szándékától, az értelemtől igen nagy mértékben eltekintenie; és az eredeti itt csak annyiban lényeges a számára, amennyiben fordítót s művét már fölmentette a közlendő dolog ügye s rendezése alól."

Tandori Dezső fordítása
__________________

[Theories of Translation, An Anthology of Essays from Dryden to Derrida / edited by Rainer Schultze and John Biguenet.  The University of Chicago Press, 1922]

[Walter Benjamin, ANGELUS NOVUS, Magyar Helikon, 1980]

Walter Benjamin

(German, 15 July 1892 – 27 September 1940)
.

The Reading Box
[DER LESEKASTEN]

We can never entirely recover what has been forgotten. And this is perhaps a good thing. The shock of repossession would be so devastating that we would immediately cease to understand our longing. But we do understand it; and the more deeply what has been forgotten lies buried within us, the better we understand this longing. Just as the lost word that was on the tip of our tongue would have triggered flights of eloquence worthy of Demosthenes, so what is forgotten seems to us laden with all the lived life it promises us. It may be that what makes the forgotten so weighty and so pregnant is nothing but the trace of misplaced habits in which we could no longer find ourselves. Perhaps the mingling of the forgotten with the dust of our vanished dwellings is the secret of its survival. However that may be, everyone has encountered certain things which occasioned more lasting habits than other things. Through them, each person developed those capabilities which helped to determine the course of his life. And because  — so far as as my own life is concerned — it was reading and writing that were decisive, none of the things that surrounded me in my early years arouses greater longing than the reading box. It contained, on little tablets, the various letters of the alphabet inscribed in cursive, which made them seem younger and more virginal than they would have been in roman style. Those slender figures reposed on their slanting bed, each one perfect, and were unified in their succession through the rule of their order — the word — to which they were wedded like nuns. I marveled at the sight of so much modesty allied to so much splendor. It was a state of grace. Yet my right hand, which sought obediently to reproduce this word, could never find the way. It had to remain on the outside, like a gatekeeper whose job was to admit only the elect. Hence, its commerce with the letters was full of renunciation. The longing which the reading box arouses in me proves how thoroughly bound up it was with my childhood. Indeed, what I seek in it is just that: my entire childhood, as concentrated in the movement [Griff] by which my hand slid the letters into the groove, where they would be arranged to form words. My hand can still dream of this mevement, but it can no longer awaken so as actually to perform it. By the same token, I can dream of the way I once learned to walk. But that doesn't help. I now know how to walk; there is no more learning to walk.
_____________
[Walter Benjamin, Berlin Childhood around 1900]

*

A BETŰDOBOZ
[DER LESEKASTEN]

Amit elfelejtettünk, azt sohasem tudjuk többé maradéktalanul visszanyerni. De ez talán jó is. Az újrabirtoklás megrázkódtatása oly romboló lenne, hogy abban a pillanatban óhatatlanul megszűnnénk megérteni vágyainkat. Így azonban megértjük őket, éspedig annál jobban, minél mélyebbre ülepednek bennünk az elfeledettek. Ahogy az imént még nyelvünkön lebegő, de elkallódott szó démoszthenészi ékesszólásra buzdíthat, úgy az elfelejtettek, úgy tűnik, az egész eleven élettől súlyosak, melyet számunkra ígérnek. Ami az elfeledetteket ilyen súlyossá és élettől viselőssé teszi, az talán nem más, mint elkallódott szokásaink maradványa, amelyekhez már nem találjuk a visszautat. Talán széthullott burkaink porszemcséivel való keveredésük az a titok, melynek erejéből az elfeledettek fennmaradnak. Bárhogy legyen is, mindenki számára vannak olyan dolgok, amelyek  tartósabb szokásokat fejlesztenek ki benne, mint bármi egyéb. E szokásokon formálódnak képességeink, amelyek meghatározzák létünket. S mivel ami engem illet, az én képességeim írásban és olvasásban jelentkeznek, ezért mindabból, amivel korai éveimben találkoztam, semmi sem kelt bennem forróbb vágyat, mint a betűdobozom. Benne apró táblácskákon ott találtam egyenként a gót betűket, amelyek így fiatalosabbnak és leányosabbnak tűntek, mint nyomtatásban. Karcsún hevertek ferde nyoszolyájukon, mindegyik önmagában is tökéletesen; sorrendjüket megkötötte rendjük szabálya, a szó, amelyhez úgy tartoztak hozzá, mintha nővérei lettek volna. Ámulattal töltött el, miképpen létezhet ennyi igénytelenség ennyi nagyszerűséggel egyesítve. Ez valóban kegyelmi állapot volt. És jobb kezem, amely engedelmesen foglalatoskodott velük, nem részesült ebben az állapotban. Kívül kellett maradnia, mint a portásnak, aki bebocsátja a kiválasztottakat. Így a betűkkel  való foglalatosság tele volt lemondással. A sóvárgás, amelyet felébresztett bennem, bizonyítja, mennyire egybeforrott betűdobozom gyermekkorommal. Amit most keresek benne, az ő maga: az egész gyermekkor, ahogy benne volt  abban a fogásban, amellyel kezem a betűket becsúsztatta a rendezőlécbe, ahol azután szavakká fűződtek. Ezt a fogást a kéz még meg tudja álmodni, de többé soha nem ébredhet fel úgy, hogy a valóságban meg is tudja ismételni. Így álmodhatunk arról, hogyan is tanultunk meg járni. Ez azonban már nem segít rajtunk. Járni most már tudok, járni tanulni soha többé.

Berczik Árpád fordítása
__________________

[Walter Benjamin, Egyirányú utca - Berlini gyermekkor a századforduló táján, ATLANTISZ, 2005]

T. S. Eliot

(September 26, 1888 – January 4, 1965) 
.
FOUR QUARTETS

LITTLE GIDDING


V

What we call the beginning is often the end
And to make and end is to make a beginning.
The end is where we start from. And every phrase
And sentence that is right (where every word is at home,
Taking its place to support the others,
The word neither diffident nor ostentatious,
An easy commerce of the old and the new,
The common word exact without vulgarity,
The formal word precise but not pedantic,
The complete consort dancing together)
Every phrase and every sentence is an end and a beginning,
Every poem an epitaph. And any action
Is a step to the block, to the fire, down the sea's throat
Or to an illegible stone: and that is where we start.
We die with the dying:
See, they depart, and we go with them.
We are born with the dead:
See, they return, and bring us with them.
The moment of the rose and the moment of the yew-tree
Are of equal duration. A people without history
Is not redeemed from time, for history is a pattern
Of timeless moments. So, while the light fails
On a winter's afternoon, in a secluded chapel
History is now and England.

With the drawing of this Love and the voice of this
     Calling

We shall not cease from exploration
And the end of all our exploring
Will be to arrive where we started
And know the place for the first time.
Through the unknown, unremembered gate
When the last of earth left to discover
Is that which was the beginning;
At the source of the longest river
The voice of the hidden waterfall
And the children in the apple-tree
Not known, because not looked for
But heard, half-heard, in the stillness
Between two waves of the sea.
Quick now, here, now, always—
A condition of complete simplicity
(Costing not less than everything)
And all shall be well and
All manner of thing shall be well
When the tongues of flame are in-folded
Into the crowned knot of fire
And the fire and the rose are one.

*

NÉGY KVARTETT

LITTLE GIDDING

(részlet)

V

Amit kezdetnek mondunk, az sokszor a vég,
És véget vetni annyi, mint kezdetet kijelölni.
A vég az, ahonnan elindulunk. És minden fordulat
És mondat, ha sikerül (azaz minden szó otthonos benne,
Helyén van, hogy a többit támogassa,
A szó, mely se kishitű, se kérkedő,
S közvetlenül érintkezik a régivel meg az újjal,
A hétköznapi szó, világos, de nem közönséges,
A szabatos szó, pontos, de nem pedáns,
Az összeillő házaspár tökéletes tánca),
Minden fordulat és minden mondat vég és kezdet,
Minden vers egy sírfelirat. És bármiféle cselekvés
Egy lépés a vérpad, a tűz felé, le a tenger torkába,
Vagy egy olvashatatlan kőhöz: és onnan indulunk el.
Halunk a halókkal:
Nézd, távoznak, és mi velük megyünk.
Megszületünk a halottakkal:
Nézd, visszatérnek és minket is magukkal hoznak.
A rózsa pillanata meg a tiszafa pillanata
Ugyanaddig tart. Egy nép, ha történelme nincs,
Nincs, ami megváltsa az időtől, mert a történelem időtlen
Pillanatok szövevénye. Így, míg a fény kihunyóban
Egy téli délutánon, egy elhagyott kápolnában
A történelem a most és Anglia.

E Szeretet vonzása és e Szólítás hangja.

És nem hagyhatjuk abba a kutatást
És az lesz kutatásunk vége,
Ha megérkezünk oda, ahonnan elindultunk
És először ismerjük fel azt a helyet.
Az ismeretlen, de emlékezetes kapun át,
Ha már az utolsó föld, ami felfedezhető,
Az lesz, ami volt, a kezdet;
A leghosszabb folyó forrásánál
A rejtett vízesés hangja
És a gyerekek az almafán,
Észrevétlenül, mert nem keressük,
De halljuk, alig halljuk őket, a csöndben
A tenger két hulláma közt.
Csak siessünk, itt, most, mindig -
A teljes egyszerűség állapota
(Ára nem kisebb mindenünknél)
És minden jóra fordul és
A dolgok minden módja jóra fordul,
Ha a lángnyelvek összehajlanak
A tűznyaláb koszorújában,
És egy lesz a tűz meg a rózsa.

Vas István fordítása
_______________

[T.S. Eliot versei, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1978]

T. S. Eliot

(American-born English poet, playwright, and literary critic, September 26, 1888 – January 4, 1965)

.

BURNT NORTON

I.

Time present and time past
Are both perhaps present in time future,
And time future contained in time past.
If all time is eternally present
All time is unredeemable.
What might have been is an abstraction
Remaining a perpetual possibility
Only in a world of speculation.
What might have been and what has been
Point to one end, which is always present.
Footfalls echo in the memory
Down the passage which we did not take
Towards the door we never opened
Into the rose-garden. My words echo
Thus, in your mind.
                             But to what purpose
Disturbing the dust on a bowl of rose-leaves
I do not know.
                       Other echoes
Inhabit the garden. Shall we follow?
Quick, said the bird, find them, find them,
Round the corner. Through the first gate,
Into our first world, shall we follow
The deception of the thrush? Into our first world.
There they were, dignified, invisible,
Moving without pressure, over the dead leaves,
In the autumn heat, through the vibrant air,
And the bird called, in response to
The unheard music hidden in the shrubbery,
And the unseen eyebeam crossed, for the roses
Had the look of flowers that are looked at.
There they were as our guests, accepted and accepting.
So we moved, and they, in a formal pattern,
Along the empty alley, into the box circle,
To look down into the drained pool.
Dry the pool, dry concrete, brown edged,
And the pool was filled with water out of sunlight,
And the lotos rose, quietly, quietly,
The surface glittered out of heart of light,
And they were behind us, reflected in the pool.
Then a cloud passed, and the pool was empty.
Go, said the bird, for the leaves were full of children,
Hidden excitedly, containing laughter.
Go, go, go, said the bird: human kind
Cannot bear very much reality.
Time past and time future
What might have been and what has been
Point to one end, which is always present. 

Portrait of T.S. Eliot in his study.

Photo: Alfred Eisenstaedt, London, 1951/  LIFE

NÉGY KVARTETT

BURNT NORTON

(részlet)

I.

Jelen idő és múlt idő
A jövő időben talán jelen van,
S a jövő idő ott a múlt időben.
Ha minden idő örökké jelen,
Úgy minden idő helyrehozhatatlan.
A lehetett volna elvont fogalom
És csak egy kiokoskodott világban
Marad meg mint állandó lehetőség.
Ami lehetett volna s ami volt
Egy célba fut és az mindig jelen van.
Léptek visszhangja az emlékezetben
A folyosón át, ahol nem haladtunk
Az ajtóhoz, melyet ki nem nyitottunk
A rózsakertre. Szavaim
Visszhangja lelkedben.
                      De mire jó
Leverni a port egy tál rózsasziromról,
Azt nem tudom.
             Más visszhangok pedig
A kertben laknak. Kövessük-e őket?
Siess, szólt a madár, keresd meg őket
A sarkon túl. Az első kapun át
Első világunkba kövessük-e
A rigó csalszavát? Első világunk.
Ott voltak, méltósággal, láthatatlan,
Súlytalan szállva hervadt lomb fölött,
Őszi melegben, rezgő levegőben,
S a madár szólt, felelve a sűrűben
Elrejtett és nem hallható zenére,
S látatlan szemsugár villant föl, mert a rózsák
Néztek, mint virágok, ha nézik őket.
Ott voltak ők, mint fogadott s fogadó vendégeink.
Így mentünk, mi meg ők, szertartásos menetben,
Az üres fasorban, a puszpáng köröndbe,
S a kiszáradt medencébe lenéztünk.
Száraz volt a medence, száraz cement, barna szegélyű,
S a tó napfényből lett vízzel telítve,
S a lótusz halkan, halkan felmagaslott,
S a felszín csillogott a fény szivéből,
S mögöttünk voltak és a tóban tükröződtek.
Majd felhő vonult át, s a tó üres lett.
Menj, szólt a madár, mert a lomb teli volt gyerekkel,
Elbújtak izgatottan, nevetésük visszafojtva.
Menj, menj, szólt a madár: az emberek
Túl sok valóságot nem bírnak el.
Múlt idő és jövő idő
Ami lehetett volna és az, ami volt
Egy célba fut és az mindig jelen van.

Vas István fordítása
_______________

[T.S. Eliot versei, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1978]

Georg Trakl

(Austrian poet, 3 February 1887 – 3 November 1914)

.

VERKLARTER HERBST

Gewaltig endet so das Jahr
Mit goldnem Wein und Frucht der Gärten.
Rund schweigen Wälder wunderbar
Und sind des Einsamen Gefährten.

Da sagt der Landmann: Es ist gut.
Ihr Abendglocken lang und leise
Gebt noch zum Ende frohen Mut.
Ein Vogelzug grüßt auf der Reise.

Es ist der Liebe milde Zeit.
Im Kahn den blauen Fluß hinunter
Wei schön sich Bild an Bildchen reiht —
Das geht in Ruh und Schweigen unter.

*

Transfigured Autumn

translated by Jim Doss and Werner Schmitt

So the year ends enormously

With golden wine and fruit of the gardens.

All around the forests silence wonderfully

And are the lonely one's companions.

Then the countryman says: it is good.

You evening bells long and quiet

Still give glad courage to the end.

A line of birds greets on the journey.

It is the mild time of love.

In the boat down the blue river

How beautifully image is strung to image —

That declines in rest and silence.

(Source)

*

Transfigured Autumn

translated by Robin Skelton

The year is ending stupendously

with amber wine and garden fruit.

The forest, comrades of the lonely

traveller, fall strangely quiet.

"It is good, good", says the farmer.

You gently chiming bells of evening

cheer the departure of each traveller.

Flying birds acclaim their wandering.

In this season love is tender;

a boat upon the azure stream,

phantom following lovely phantom,

sinks under in a silent dream.

Georg Trakl
Photographer: C. P.Wagner

*

TÜNDÖKLŐ ŐSZ

Hatalmasan zárul az év,

arany borral, kerti gyümölccsel.

Erdőborította vidék

kísér csodájával, a csönddel.

A gazda mondja: ez derék.

Óh, halk és elnyúlt estharangszó,

adj a véghez is friss erőt.

Vándormadár szól a magasból.

A szív most jóságot tanul.

A kék folyón aláevezve

nézem, kép képhez hogy simúl —

Hallgatva borul ránk az este.

       Szabó Lőrinc fordítása

__________________

[Georg Trakl válogatott versei, Kozmosz könyvek, 1972]

Jaroslav Seifert

(Czech poet and writer, 23 September 1901 – 10 January 1986)
.

Song

We wave a handkerchief
on parting,
every day something is ending,
something beautiful's ending.

The carrier pigeon beats the air,
returning:
with hope or without hope
we're always returning.

Go dry your tears
and smile with eyes still smarting,
every day something is starting,
something beautiful's starting.

*

A Hundred Times Nothing

Maybe once more I will be driven mad
by your smile
         and on ny pillow gently as a feather
will settle girlfriend love and mother grief,
always the two together.

Maybe once more I will be driven mad
by the bugle's tune
and my hair will smell of gunpowder
as I walk like one who's dropped from the moon.

Maybe once more I will be driven mad
by a kiss:
          like a flame in a reluctant lantern I'll begin
to tremble
as it touches my skin.

But that will only be the wind on my lips
and in vain will I try
to catch its incorporeal dress
as it flits by.

*

And Now Goodbye

To all those million poems in the world
I've added just a few.
They were probably no wiser than a cricket's chirrup.
I know. Forgive me.
I'm coming to the end.

They weren't even the first footprints
in the lunar dust.
If at times they sparkled after all
it was not their light.
I loved this language.

And that which forces silent lips
to quiver
will make young lovers kiss
as they stroll through red-gilded fields
under a sunset
slower than in the tropics.

Poetry is with us from the start.
Like loving,
like hunger, like the plague, like war.
At times my verses were embarrassingly
foolish.

But I make no excuse.
I believe that seeking beautiful words
is better
than killing and murdering.

Translated from the Czech by Ewald Osers

[The Poetry of Jaroslav Seifert]

"With passion I read poetry
and loved music
and blundered, even surprised,
from beauty to beauty.
But when I first saw
the picture of a woman nude
I began to believe in miracles."

                                —from 'Autobiography'

 *

 "Szenvedélyesen faltam a verseket,

imádva ittam a zenét,

és örök ámulatban 

bolyongtam szépségtől szépségig.

És amikor először pillantottam meg

meztelen női testet,

már hittem, hogy van csoda."

—részlet az Önéletrajz c. versből, Ferencz Győző fordítása

DAL
[PÍSEN]

Fehér kendővel integet,
ki messze megy —
valakit biztos nem talál már itt az éj,
valami gyönyörű mindennap véget ér.

Kitárt szárnyakon lebeg a galamb,
a légen át, míg hazatér —
mi is megleljük mindig otthonunk,
mindegy, hogy csüggedés, remény kísér.

Töröld le könnyedet,
kisírt szemedben mosoly legyen és derű
mindennap kezdődik valami,
valami nagyszerű, valami gyönyörű.

Végh György fordítása

*

SZÁZSZOR SEMMI
[STOKRÁT NIC] 

Talán megtébolyít még egyszer engem
mosolya,
              s leülnek ágyamhoz szelíden,
kik együtt járnak mindig, mindenütt:
anyám, a Fájdalom és barátnőm, a Szerelem.

Talán megtébolyít még egyszer engem
a harci kürt szava
s hajamból puskaporszag árad
ha majd úgy megyek,
mint ki a holdból pottyant haza.

Talán megtébolyít még egyszer engem
a csók:
           s mint láng a lámpabélen
rianva rezzenek
ha majd arcomon érzem.

Csak a szél matat helyette ajkamon
s bizony, hiába
akarom megfogni kezemmel,
leng, leng és ellebeg ruhája...


Végh György fordítása


[In: Cseh Költők Antológiája, Kozmosz Könyvek, Bp., 1980]


*

ÉS ISTEN VELETEK
[A SBOHEM]

A világ vers-millióihoz
néhány strófát tettem én csupán.
Cseppet se bölcsebbeket a tücsökzenénél.
Tudom. Bocsássatok meg érte.
Mindjárt itt a vége.

Még csak az első lábnyomok se voltak
a Hold porában.
Ha olykor mégis fölragyogtak,
nem a saját fényüktől tündököltek.
Imádtam ezt a nyelvet.

S ha rábírja a néma ajkakat,
hogy megrebbenjenek,
nyomban csókra csábítja a szerelmeseket,
míg alkonyat-országban kóborolnak,
hol lassabban száll le a bukó nap,
mint a trópusokon.

Velünk a költészet kezdetektől fogva,
akár a szeretkezés,
az éhség, vagy a pestis, vagy a háború.
Verseim néha olyan gyarlók voltak,
röstellnivalóak.

De nem mentegetőzöm.
Hiszem, hogy szép szavakra lelni
különb,
mint embert mészárolni, ölni.

Garai Gábor fordítása
__________________

[Jaroslav Seifert, TALÁN RÓZSÁT HOZOK, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986]

Jaroslav Seifert

(Czech poet and writer, 23 September 1901 – 10 January 1986)
The Nobel Prize in Literature 1984 was awarded to Jaroslav Seifert "for his poetry which endowed with freshness, sensuality and rich inventiveness provides a liberating image of the indomitable spirit and versatility of man". 

.
The Song of the Nightingale
[Zpěv Slavíka] 

I am a hunter of sounds and a collector
of tape recordings.
I listen to huntsmen sounding the mort
on very short waves.
Let me show you my collection.

The nightingale’s song. It's fairly well known,
but this nightingale
is a kinsman of those to whom Neruda was listening
when he turned the heads of Prague’s young beauties.
Added to the recording is the amplified sound
of a bursting bud
as the rose petals begin to unfold.

And here are a few gloomy recordings:
A person’s death-rattle.
The recording is absolutely authentic.
The creaking of the hearse and the rhythm
of the horses’ hooves on the paving stones.
Then the solemn fanfares from the National Theatre
at Josef Hora‘s funeral.

All these I acquired by swapping.
But the tape
"Frozen earth on my mother’s coffin"
is my own recording.

Then follow Chevalier and Mistinguette,
the charming Josephine Baker
with a cluster of ostrich feathers.
Among the younger ones the graceful Greco and Mathieu
with their new recordings.

And finally you shall hear the passionate whispering
of two unknown lovers.
Yes, the words are difficult to make out,
you only hear the sighs.
And then the sudden silence
ended by another —
the moment
when tired lips are glued
to tired lips.

It is a restful moment,
not a kiss.

Yes, you may be right:
the silence after love-making
resembles death.

Translated from the Czech by Ewald Osers

[The poetry of Jaroslav Seifert]

Jaroslav Seifert

CSALOGÁNY-DAL
[Zpěv Slavíka]

Hangvadász vagyok s magnófelvételek
gyűjtögetője.
A rádióban ultrarövidhullámon
hallgatom a kürt szavát.
Nézzétek csak a gyűjteményemet.

Íme, a csalogány-dal. Igaz, elég közismert,
de ez a csalogány
abból a családból való, melyet Neruda hallgatott,
mikor a prágai széplányoknak csapta a szelet.
Ehhez a felvételhez társul
a bimbó-fakadás fölfokozott hangja,
mikor a rózsaszirmok fesleni kezdenek.

És van itt néhány szomorú felvétel.
Egy haldokló hörög.
A felvétel teljesen hiteles.
Nyikorog a gyászkocsi és
ütemesen dobog a lovak patkója az utcakövön.
Majd gyászharsonák a Nemzeti Színházból —
akkor épp Horát temették.

Ezeket cserélve szereztem.
Hanem az a szalag,
amelyen az anya koporsójára hulló fagyos rögök dübörögnek,
saját felvételem.

Aztán Chevalier és Mistinguett következik,
s a bájos Josephine Baker
strucctoll-uszállyal.
Az ifjabbak közül pedig a kecses Greco és Mathieu,
legújabb felvételeikkel.

S végül majd meghalljátok idegen szerelmesek
vágyteli suttogását.
Nem, a szavakat nem lehet érteni jól,
csak sóhajokat hallotok majd.
És hirtelen csend lesz, melynek aztán
egy sóhajtás vet véget,
                                  ez az a pillanat,
mikor a megfáradt száj rátapad
a fáradt ajakra.

Megnyugvás ez inkább,
nem is annyira csók.
Igen, meglehet igazatok van,
szeretkezés után az a rövid csönd
a halálra hasonlít.

Garai Gábor fordítása
__________________

[Jaroslav Seifert: TALÁN RÓZSÁT HOZOK, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986]

Faludy György

(Hungarian-Jewish poet, writer, translator, September 22, 1910 - September 1, 2006) 
.

Michelangelo utolsó imája

Üllőd a föld s az égi boltra állván

oly ívet írsz karoddal, mint a nap.

Hetvenhat éve állok fenn az állvány

deszkázatán, de nem találtalak.

Vésőm alatt porladva hullt a márvány

s öklömben torzó, vagy bálvány maradt.

Nem leltelek meg, illanó szivárvány,

ki ott ragyogtál minden kő alatt.

Magam lettem vén kőtömb, száz bozótban

megszaggatott, mogorva, durva, szótlan,

de lelkemben még égi fény ragyog.

Hogy tudnám testem börtönét levetni?

Üss rám, ha tudsz vén bűnöst szeretni,

Istenszobrász! A márvány én vagyok.

(Firenze, 1935)

*

[Szobáinkban megnőtt az árnyék…]

Szobáinkban megnőtt az árnyék:        
új és új torony emelkedik       
itt évről évre a halványkék       
ég ellen. Ocsmány mindegyik.

E madárketrec-acélvázak       
lesznek majd síremlékeink,        
ha már csak szelek szirénáznak        
Torontóban. Ne bánd. Legyints:

cserepeinkben a sok tarka       
virág még egyre nő és sarjad;        
mindegyik érzi, mily nagyon

szeretik, s párkányunkon reggel       
galambok állnak lábujjhegyre       
s bekopognak az ablakon.

(Toronto, 1977)

Faludy György

Michelangelo's Last Prayer

Your anvil is the earth, and with your right arm
You span the arc of heaven like the sun.
Eight decades on this scaffolding a - lifetime -
I sought a sign of you, but there was none.

Under my chisel marble fell to stonedust,
But only torsos, idols would be born.
I found you not, elusive, radiant, sunburst,
Who glowed there pulsing under every stone.

I have myself become an ancient stone block,
Split by vines, a still, curmudgeonly old rock,
But in my soul the old flame yet burns on.

How can I shed this flesh that holds me prisoner?
Strike me, if you can love a hoary sinner,
Divine Sculptor, My God. I am the stone.

*

Sonnet 89

More and more shadow fills our rooms:
high-rises, towers, office-blocks
loom newly up, year upon year,
shutting out pale blue sky, all loathsome.

These bird cages of hard blue steel
are to become our death's memorials
when winds alone are the sirens of Toronto
and her streets. No matter. Wave your hand

in greeting now, for in our pots the flowers
bud and bloom still in their many colours,
each one of them aware how much they mean

and how much they are loved as pigeons wander
tiptoed on our windowsills each morning,
tapping upon the glass to be let in.

Translated by Robin Skelton
......................................................................................................................................................................................................................

Faludy György

.
Learn by Heart This Poem of Mine

Learn by heart this poem of mine;
books only last a little time
and this one will be borrowed, scarred,
burned by Hungarian border guards,
lost by the library, broken-backed,
its paper dried up, crisped and cracked,
worm-eaten, crumbling into dust,
or slowly brown and self-combust
when climbing Fahrenheit has got
to 451, for that's how hot
your town will be when it burns down.
Learn by heart this poem of mine.

Learn by heart this poem of mine.
Soon books will vanish and you'll find
there won't be any poets or verse
or gas for car or bus - or hearse -
no beer to cheer you till you're crocked,
the liquor stores torn down or locked,
cash only fit to throw away,
as you come closer to that day
when TV steadily transmits
death-rays instead of movie hits
and not a soul to lend a hand
and everything is at an end
but what you hold within your mind,
so find a space there for these lines
and learn by heart this poem of mine.

Learn by heart this poem of mine;
recite it when the putrid tides
that stink of lye break from their beds,
when industry's rank vomit spreads
and covers every patch of ground,
when they've killed every lake and pond,
Destruction humped upon its crutch,
black rotting leaves on every branch;
when gargling plague chokes Springtime's throat
and twilight's breeze is poison, put
your rubber gasmask on and line
by line declaim this poem of mine.

Learn by heart this poem of mine
so, dead, I still will share the time
when you cannot endure a house
deprived of water, light, or gas,
and, stumbling out to find a cave,
roots, berries, nuts to stay alive,
get you a cudgel, find a well,
a bit of land, and, if it's held,
kill the owner, eat the corpse.
I'll trudge beside your faltering steps
between the ruins' broken stones,
whispering "You are dead; you're done!
Where would you go? That soul you own
froze solid when you left your town."
Learn by heart this poem of mine.

Maybe above you, on the earth,
there's nothing left and you, beneath,
deep in your bunker, ask how soon
before the poisoned air leaks down
through layers of lead and concrete. Can
there have been any point to Man
if this is how the thing must end?
What words of comfort can I send?
Shall I admit you've filled my mind
for countless years, through the blind
oppressive dark, the bitter light,
and, though long dead and gone, my hurt
and ancient eyes observe you still?
What else is there for me to tell
to you, who, facing time's design,
will find no use for life or time?
You must forget this poem of mine.

Translated by Robin Skelton

Faludy György

TANULD MEG EZT A VERSEMET

Tanuld meg ezt a versemet,
mert meddig lesz e könyv veled?
Ha a tied, kölcsönveszik,
a közkönyvtárban elveszik,
s ha nem: papírja oly vacak,
hogy sárgul, törik, elszakad,
kiszárad, foszlik, megdagad
vagy önmagától lángra kap,
kétszáznegyven fok már elég -
és mit gondolsz, milyen meleg
egy nagyváros, mikor leég?
Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
mert nemsokára könyv se lesz,
költő se lesz és rím se lesz,
és autódhoz benzin se lesz,
és rum se, hogy leidd magad,
mivel a boltos ki se nyit,
s kivághatod a pénzedet,
mert közeleg a pillanat,
mikor képernyőd kép helyett
halálsugarat közvetít,
s mert nem lesz, aki megsegít,
ráébredsz, hogy csak az maradt
tiéd, mit homlokod megett
viselsz. Ott adj nekem helyet.
Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
s mondd el, mikor kiöntenek
a lúgtól poshadt tengerek,
s az ipar hányadéka már
beborít minden talpalat
földet, akár a csiganyál,
ha megölték a tavakat,
s mankóval jön a pusztulás,
ha fáján rohad a levél,
a forrás dögvészt gurguláz
s ciánt hoz rád az esti szél:
ha a gázmaszkot felteszed,
elmondhatod e versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
hogy elkísérjelek. Lehet,
s túléled még az ezredet,
s pár kurta évre kiderül,
mert a bacilusok dühödt
revánsa mégse sikerül,
s a technológia mohó
hadosztályai több erőt
mozgatnak, mint a földgolyó -
memóriádból szedd elő
s dúdold el még egyszer velem
e sorokat: mert hova lett
a szépség és a szerelem?
Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
hadd kísérlek, ha nem leszek,
mikor nyűgödre van a ház,
hol laksz, mert nincs se víz, se gáz,
s elindulsz, hogy odút keress,
rügyet, magot, barkát ehess,
vizet találj, bunkót szerezz,
s ha nincs szabad föld, elvegyed,
az embert leöld s megegyed -
hadd bandukoljak ott veled,
romok alatt, romok felett,
és súgjam néked: tetszhalott,
hová mégy? Lelked elfagyott,
mihelyst a várost elhagyod.
Tanuld meg ezt a versemet.

Az is lehet, hogy odafenn
már nincs világ, s te odalenn
a bunker mélyén kérdezed:
hány nap még, míg a mérgezett
levegő az ólomlapon
meg a betonon áthatol?
s mire való volt és mit ért
az ember, ha ily véget ért?
Hogyan küldjek néked vigaszt,
ha nincs vigasz, amely igaz?
Valljam meg, hogy mindig reád
gondoltam sok-sok éven át,
napfényen át és éjen át,
s bár rég meghaltam, most is rád
néz két szomorú, vén szemem?
Mi mást izenhetek neked?
Felejtsd el ezt a versemet.

(Toronto, 1980)
............................................................................................................................................................................................................................

Faludy György

(Hungarian-Jewish poet, writer, translator, September 22, 1910 - September 1, 2006)

.

A HALÁLTÁNC-BALLADA

François Villon balladája Faludy György átköltésében

Ott ült a Császár. Dús hajában
hét csillag volt a diadém.
Rabszolganépek térden állva
imádták, barna köldökén
a Göncöl forgott, válla balján
lámpásnak állt a holdkorong:
de a bohóc sírt trónja alján:
"Mit sírsz" – rivallt reá – "bolond,
nincs szív, mit kardom át ne járna,
enyém a föld!" ... S hogy este lett,
egy csontváz tántorgott eléje
s elfújta, mint a porszemet.
– Kényúrként éltünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Gót ablakában sírt az Orvos:
"Uram, nektárod merre nő,
amely ír minden kínra s melytől
meggyógyul minden szenvedő?"
S az ajtó nyílt: keszeg magiszter
táncolta végig a szobát,
kezében mély ólomkehelyből
kínálva színtelen borát:
"Igyál, e nedv hűs, mint a mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál testvér; e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."
– Kontárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

A kútkávánál állt a Gyermek,
szakadt gyolcsingecskében, s rőt
topánban, s nézte lenn a vízben
képét, mely játszani hívta őt:
... "Ha jössz: a holdleánytól este
a cukrot süvegszám kapod,
s minden pirosló reggelente
békákon ugrálunk bakot."
"Jövök már!" – szólt, s a kútvíz nyálas
siklót dagasztott zöld hasán,
míg a Halál vihogva vitte
anyjához a vörös topánt.
- Balgán játszottunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Repedt tükrénél ült a Céda:
"Hajamnak árja még veres,
miért, hogy már a régi léha
seregből senki sem keres?
Ölem még izzó csókra éhes,
mellem rózsája még kemény..."
S az ablakon röhögve lépett
be az utolsó vőlegény:
"Hopp, Sára, hopp, gyerünk a táncra,
ma: holt szerelmeid torán
hadd üljön nászlakomát a lárva
ágyékod hervadt bíborán!"
– Buján fetrengtünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Éjjel borult a háztetőkre,
s kuvikhang szólt a berken át,
midőn a Bankár útnak indult,
elásni véres aranyát.
Az útkereszten vasdoronggal
hét ördög várta s a Halál;
s mikor kardot rántott, a csontváz
fülébe súgta: "Mondd, szamár,
szamár, mit véded még a pénzed?
Meghalsz s a kincset elviszem,
s a kincs helyett eláslak téged,
akit nem ás ki senki sem."
– Kufárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Aranypárnáin ült a Dáma,
s üvöltve sírt: "ne még, ne még",
de ő már átkarolta drága
csípői karcsú, gót ívét,
"engedj csak még egy lanyha csókot,
még egy gyönggyel kivarrt ruhát,
engedj csak még egy buja bókot,
még egy szerelmes éjszakát" –
de ő, rút foltot festve mellén,
mely, mint a rákseb, egyre nőtt,
fehér testét nyakába vette
és vitte, vitte, vitte őt.
– Tunyán henyéltünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Tüzénél állt az Alkimista,
s óráját nézte, mely lejárt.
"Isten vagy ördög: egy napot még,
amíg megoldom a talányt,
a végső, nagy talányt, amerre
görebjeimnek ezre vitt,
csak egy napot még, mert megfejtem,
megfejtem holnap alkonyig."
"Nem fejted" – szólt a hang – "nem fejted"
s vállára tette jéghideg
kezét, míg felrobbant a lombik:
"Aludni mégy most, mint a többiek."
– A Titkot űztük mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Pestis-csengőkkel jött a dögvész,
s a reimsi szentegyház előtt
húsvét vasárnapján derékon
kapta a hájas Püspököt:
"Néked szereztem ezt a nótát,
gyerünk, nagyúr! Csengőm csörög –
légy pápa, vagy próféta, rózsás
hajnalködökbe öltözött,
légy szent püspök, vagy rút eretnek,
ki ég a máglya kormain,
misézhetsz lenn – én fenn nevetlek
a dómok csonka tornyain!"
– Álszentek voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

A vén Paraszt már tudta s várta
alkonytájt kinn az udvaron:
"Görnyedt testünknek nincsen ára,
s úgy halunk meg, mint a barom.
Kaszás testvér! Sovány a földünk!
könyörgöm, egyet tégy nekem:
ha elviszel, szórd szét trágyának
testemet kinn a réteken!"
Ő rábólintott s vitte lassan,
s úgy szórta, szórta, szórta szét,
mint magvető keze a búzát,
vagy pipacsot az őszi szél.
– A földbe térünk mindahányan,
s az évek szállnak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg! 

(Budapest, 1936)

*

DANSE MACABRE

After François Villon

The Emperor sat, proud and splendid,
with seven stars upon his brow.
Slave nations worshipped him on bended
knees, on his navel stood the Plough.
Above him gleamed, like alabaster,
the lighted lantern of the moon,
but, turning now towards his master,
the jester wept. "Don't cry, buffoon,
I've conquered every human being,
the world is mine." – But sure enough,
the Reaper whiffed him off, that evening,
as one removes a piece of fluff.
– We lived like despots, one and all,
and Time flew by, like April breezes.
Upon your precious blood we call:
Have mercy on our souls, Prince Jesus!

A Gothic arch reveals the Doctor.
"Oh Lord, before I reach my term,
please, help me find the holy nectar
that heals the hopeless, the infirm."
A shape appears, a gaunt professor,
to hawk his magic anodyne,
and pours out of a pewter vessel
a cupful of some hueless wine.
"Drink up, you learned nectar-seeker,
a drop will cool the fever's heat,
heal every wound. Now take this beaker,
the first sip, mind you, won't be sweet."
– We were just charlatans, we all,
and Time flew by, like April breezes.
Upon your precious blood we call:
Have mercy on our souls, Prince Jesus!

The Child stood by the well, in fraying
red sandals, staring in the deep.
Down there he saw his likeness, playing.
"Come, join the game, it's just a leap!
At nights the Moon Maids give us plenty
of gingerbread and fairy cakes,
and we can leapfrog five and twenty
young froglets when the morning breaks."
"I'm coming." – Soon a serpent wriggled
upon him in the slimy ooze.
The mother wept, but Death just giggled
and gave her two red sandal-shoes.
– We played like children, one and all,
and Time flew by, like April breezes.
Upon your precious blood we call:
Have mercy on our souls, Prince Jesus!

Her looking glass was cracked and faded.
"My hair's still auburn" said the Whore,
"my famous charms are still un-jaded
but no one wants me any more.
My sex is still a red-hot fire,
my breasts are firm, as in the past..."
And then, guffawing, an admirer
knocked on the door, the very last.
"Come, dance again, be gay and ribald,
unleash once more your scarlet arts,
a ghost shall feast upon your shrivelled,
pallidly purple private parts."
– We raped and rutted, one and all,
and Time flew by, like April breezes.
Upon your precious blood we call:
Have mercy on our souls, Prince Jesus!

As darkness shrouded roof and gable,
and waking owls began to hoot,
the Banker left his counting table
to bury his ill-gotten loot.
But at the cross-roads Death stood waiting,
with seven devils at the rear.
"Don't draw your sword, that useless plaything."
The skull was breathing in his ear:
"Your gold is mine, isn't it funny?
For you, my friend, will have to die,
yes, you'll be buried, not your money.
And who will bother, where you lie?"
– We were all usurers, we all,
and Time flew by, like April breezes.
Upon your precious blood we call:
Have mercy on our souls, Prince Jesus!

"Not yet! Not yet!" the Lady pleaded
upon her couch of gold and lace,
but willy-nilly He succeeded
and held her in a tight embrace.
"Allow a few more languid kisses,
another pearl-embroidered dress,
a few more gallant artifices,
another night of lustfulness."
But He befouled her breasts, to smoulder,
to burn like cancer, deep inside,
then slung the white corpse on his shoulder
and took her to a ghostly ride.
- We lounged in luxury, we all,
and Time flew by, like April breezes.
Upon your precious blood we call:
Have mercy on our souls, Prince Jesus!

The Alchimist stood by his fire,
his hour-glass was running low.
"Devil or God, grant my desire:
give one more day before I go.
I need one more conclusive trial
to save mankind from Adam's curse,
and solve, inside my crystal vial,
the secret of the universe."
"No more delay, and no more testing."
An icy voice came from the deep.
The vial blew up. "Time for resting.
Go, sleep where all the others sleep."
– We sought the secret, one and all,
and Time flew by, like April breezes.
Upon your precious blood we call:
Have mercy on our souls, Prince Jesus!

In Rheims, before the Easter service
the plague arrived, bells and the rest.
The flabby Bishop in his surplice
was first to meet the deadly guest.
"I wrote this tune for you, my father,
let's dance to it, great Monsignor.
Be pope, or be a prophet rather,
wrapped in the mists of mystic lore,
be heretic or join the friars,
burn on the stake or go to mass:
from high above, from lofty spires,
I laugh at you, self-righteous ass."
– We were all hypocrites, we all,
and Time flew by, like April breezes.
Upon your precious blood we call:
Have mercy on our souls, Prince Jesus!

The Peasant was prepared and willing,
as dusk descended from the east.
"Our life is cheap, the work is killing,
we toil and end up like a beast.
But brother Reaper, grant a favour:
you know, our soil is very poor,
so, when you take my spent cadaver,
please spread it here, it's good manure."
Death nodded: "Yes." And walked much slower,
to scatter him with gentle care,
as seed is scattered by the sower,
or poppies by the autumn air.
– We all return to earth, we all,
and Time just flies, like April breezes.
Upon your precious blood we call:
Have mercy on our souls, Prince Jesus! 

............................................................................................................................................................................................................................