Pages

December 25, 2010

Almanac by Miklós Radnóti

(1909-1944)
.
 Mednyánszky László (1852-1919) : Havas fenyő, 1910 k. / Snowy Pine, c. 1910


*  *  *  *

Merry Christmas and Happy New Year!
 
Kellemes Karácsonyi Ünnepeket és Boldog Új Évet Kívánok!

*  *  *  *


January
The sun rises late, the sky
with thickened darkness overflowing.
So blackly it is filled,
it nearly drops.
The crack of dawn’s step upon the ice
into the grey coldness.

[February 5, 1941]

February
It floats up again, then settling on the ground,
at last the snow is melting;
it overflows, hollows out a path.
A sudden flash of sun. A sudden flash of sky.
The sun flares up, it squints.
And behold in their white voices
the flock outside begins to bleat,
the sparrow now chirps, ruffles round its plumes.

[February 21, 1941]

March
The goosebumps, look, on the puddles’ surface; with its wild,
merry, gawky-adolescent
winds beneath the trees,
March comes clamoring.
The shivering bud is still unseen,
the spider’s web unwoven,
but to and fro run the little chicks,
spheres yellow, golden.

[February 26, 1941]

April
A waft of breeze cries out, steps on tiny glass,
and scampers off, one-legged.
April, o April,
the sun isn’t shining, the wee buds,
noses still moist, not yet split asunder
under the whistling sky.

[March 12, 1939]

May
From the tree a petal shudders, floats down;
with its white fragrance twilight descends.
Cool evening drifts from the mountain,
where the tree-lined alleys ramble.
Warmth, tiny and chilled, lies in wait,
the candles of the wild chestnut illuminate.

[February 25, 1941]

June
Just look round, it is noon, and you shall see wonders,
The sky, its brow unfurrowed, is cloudless.
The streets’ acacias are all in bloom,
the golden crest of the rivulet rises,
and into the radiant air, glittering signs,
inscribed by a large dragonfly,
lazy, swaggering, his body diamantine.

[February 28, 1941]

July
Rage contorts the cloud above,
it grimaces.
Rainshowers scamper, barefoot,
helter-skelter, tresses moistened.
They grow weary, slip into the earth,
evening has come.
The pure body of sweltering heat
sits above the luminous-faced trees.

[June 12, 1940]

August
In the strident sunshine
the meadows so unkempt
and illuminating yellow among the leaves
the beautiful golden rennet.
The red squirrel’s squeal is heard, and on
the proud wild chestnut, the pricks of the thorn.

[July 21, 1940]

September
O, how many Septembers have I yet seen!
So many jewels beneath the trees, lustrous, brown:
wild chestnuts. All of Africa conjured up,
the torridness! before the cooling rains.
Twilight’s bed upon the clouds is thrown,
veiled light showering down upon the weary trees.
With loosened hair, the approach of Autumn sweet.

[July 15, 1940]

October
Quivering chill golden breeze,
the wanderers now take a seat.
In the pantry’s depth a gnawing mouse,
The golden shimmering branch above.
Here golden hues are all around
the yellow banners tangled, sodden,
not daring yet to cast them down,
the fluttering banners of autumn corn.

[February 7, 1941]

November
The frosts have come, on the houses’ walls their shriek,
the teeth of the dead chatter. This to perceive.
And rustling above on the brown dry tree
the wild myrtle’s small autumnal weeds.
A barn owl sends a prophecy down to me.
Am I afraid? Not even afraid, maybe.

[January 14, 1939]

December
Silver full moon at midday
is the sun, a mere faint presence in the heavens,
Fog rises, birds are indolent.
Snow falls at midnight, and across
the darkness the rustling of angels’ wings.
Death, across the deep snows,
soundlessly approaches.

[February 11, 1941]

Translated by Ottilie Mulzet

Mednyánszky László: Téli erdő, híddal / Winter Wood with a Bridge, 1900s.

*

NAPTÁR

JANUÁR

Későn kel a nap, teli van még
csordúltig az ég sűrü sötéttel.
Oly feketén teli még,
szinte lecseppen.
Roppan a jégen a hajnal
lépte a szürke hidegben.

1941. február 5.

FEBRUÁR
Újra lebeg, majd letelepszik a földre,
végül elolvad a hó;
csordul, utat váj.
Megvillan a nap. Megvillan az ég.
Megvillan a nap, hunyorint.
S íme fehér hangján
rábéget a nyáj odakint,
tollát rázza felé s cserren már a veréb.

1941. február 21.

MÁRCIUS
Lúdbőrzik nézd a tócsa, vad,
vidám, kamaszfiús
szellőkkel jár a fák alatt,
s zajong a március.
A fázós rügy nem bujt ki még,
hálót se sző a pók,
de futnak már a kiscsibék,
sárgás aranygolyók.

1941. február 26.

ÁPRILIS
Egy szellő felsikolt, apró üvegre lép
s féllábon elszalad.
Ó április, ó április,
a nap se süt, nem bomlanak
a folyton nedvesorru kis rügyek se még
a füttyös ég alatt.

1939. március 12.

MÁJUS
Szirom borzong a fán, lehull;
fehérlő illatokkal alkonyul.
A hegyről hűvös éj csorog,
lépkednek benne lombos fasorok.
Megbú a fázós kis meleg,
vadgesztenyék gyertyái fénylenek.

1941. február 25.

JÚNIUS
Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz,
az ég derüs, nincs homlokán redő,
utak mentén virágzik mind az ákác,
a csermelynek arany taréja nő
s a fényes levegőbe villogó
jeleket ír egy lustán hősködő
gyémántos testü nagy szitakötő.

1941. február 28.

JÚLIUS
Düh csikarja fenn a felhőt,
fintorog.
Nedves hajjal futkároznak
meztélábas záporok.
Elfáradnak, földbe búnak,
este lett.
Tisztatestü hőség ül a
fényesarcu fák felett.

1940. június 12.

AUGUSZTUS
A harsány napsütésben
oly csapzott már a rét
és sárgáll már a lomb közt
a szép aranyranét.
Mókus sivít már és a büszke
vadgesztenyén is szúr a tüske.

1940. július 21.

SZEPTEMBER
Ó hány szeptembert értem eddig ésszel!
a fák alatt sok csilla, barna ékszer:
vadgesztenyék. Mind Afrikát idézik,
a perzselőt! a hűs esők előtt.
Felhőn vet ágyat már az alkonyat
s a fáradt fákra fátylas fény esőz.
Kibomló konttyal jő az édes ősz.

1940. július 15.

OKTÓBER
Hűvös arany szél lobog,
leülnek a vándorok.
Kamra mélyén egér rág,
aranylik fenn a faág.
Minden aranysárga itt,
csapzott sárga zászlait
eldobni még nem meri,
hát lengeti a tengeri.

1941. február 7.

NOVEMBER
Megjött a fagy, sikolt a ház falán,
a holtak foga koccan. Hallani.
S zizegnek fönn a száraz, barna fán
vadmirtuszok kis ősz bozontjai.
Egy kuvik jóslatát hullatja rám;
félek? Nem is félek talán.

1939. január 14.

DECEMBER
Délben ezüst telihold
a nap és csak sejlik az égen.
Köd száll, lomha madár.
Éjjel a hó esik és
angyal suhog át a sötéten.
Nesztelenül közelít,
mély havon át a halál.

1941. február 11.



December 16, 2010

Ralph Waldo Emerson (1803-1882)

.
The Snow-Storm

Announced by all the trumpets of the sky,
Arrives the snow, and, driving o'er the fields,
Seems nowhere to alight: the whited air
Hides hill and woods, the river, and the heaven,
And veils the farmhouse at the garden's end.
The sled and traveller stopped, the courier's feet
Delated, all friends shut out, the housemates sit
Around the radiant fireplace, enclosed
In a tumultuous privacy of storm.

Come see the north wind's masonry.
Out of an unseen quarry evermore
Furnished with tile, the fierce artificer
Curves his white bastions with projected roof
Round every windward stake, or tree, or door.
Speeding, the myriad-handed, his wild work
So fanciful, so savage, nought cares he
For number or proportion. Mockingly,
On coop or kennel he hangs Parian wreaths;
A swan-like form invests the hiddden thorn;
Fills up the famer's lane from wall to wall,
Maugre the farmer's sighs; and at the gate
A tapering turret overtops the work.
And when his hours are numbered, and the world
Is all his own, retiring, as he were not,
Leaves, when the sun appears, astonished Art
To mimic in slow structures, stone by stone,
Built in an age, the mad wind's night-work,
The frolic architecture of the snow.

Claude Monet, Snow near Honfleur, 1867 
Louvre, Paris
*

A HÓVIHAR

Az ég minden trombitái jelezték,
S most itt a hó: örvényként lebeg a
Rétek fölött: megőszült levegő
Fed dombot, erdőt, folyót és eget,
S a kert alján elrejti a majort.
Szán és utas elakad, a futár
Rostokol, nincs barát, a háziak
A fénylő tűznél ülnek: börtönük
Lett a vihar, a tomboló magány.

Nézd, nézd, hogy szerkeszt az északi szél!
Láthatatlan bányájából, amely
Fehér téglákat ont, a vad művész
Dőlt tornyú bástyákat rak szél iránt
Minden fa, sövény és ajtó köré;
Siettetve fantasztikus művét
Az Ezerkezű semmibe se vesz
Számot és arányt. Ketrecre, kutyaólra,
Tréfás pároszi koszorút akaszt;
Hattyú-formát kap a rejtett tövis;
Faltól falig betemeti az ösvényt
– Nyöghet a gazda! – és a kapunál
Toronykúppal tetőzi remekét.
Mikor ideje letelt, s már övé
Az egész világ, hipp-hopp, eltünik,
S ha kél a nap, az elképedt Müvészet
Utánozhatja, lassan és kövenkint,
Az őrült szél egy-éji alkotását,
A hó bolondos építményeit.

Szabó Lőrinc fordítása

___________

Amerikai Költők Antológiája
Budapest: Európa Könyvkiadó, 1990

Szőnyi István: Behavazott falu (Téli táj, Zebegény télen), 1928, Rézkarc
István Szőnyi, Village Snowed In (Winter Landscape; Zebegény at Winter), 1928, Etching 
Magyar Nemzeti Galéria / Hungarian National Gallery, Budapest

Ana Blandiana

(Otilia Valeria Coman - Romanian poet, b. 25 March 1942)
.



CONDITION

I
am like
sand in the hourglass
which
can be time
only
in
falling.

(Translated by Peter Jay)

*

JOURNEY

I wander in myself
As if in a foreign town
Where I don't know anyone.
The evening streets fill me with fear
And in rainy afternoons
I'm weary and I shiver.
No wish for an adventure,
When the mere walk on the road
Is a true venture,
No memory of another era
Answering the question
"Why have I been brought here?"

*

WE SHOULD

We should be born old,
And arrive wise,
To be capable of deciding our worldly fate,
To comprehend from the prime crux what ways begin
And only the wish to walk to feel reckless.
Then should we become younger, and younger, walking,
Mature and strong to arrive
At creation’s gate,
To pass through it and in love entering adolescents,
To be children at our sons’ birth.
Either way, they would then be older than us,
They would teach us to speak, rock us to sleep.
We would disappear even more, becoming even smaller,
Like a grape, like a pea, like a grain of wheat…

Translation by Daria Florea
_______
Source: Mascara Literary Review, June, 2009
 *

CĂLĂTORIE

Umblu prin mine
Ca printr-un oraş străin
În care nu cunosc pe nimeni.
Seara mi-e teamă pe străzi
Şi-n după-amieze ploioase
Mi-e frig şi urât.
Nici o dorinţă de-a călători,
Când şi numai trecerea drumului
E aventură,
Nici o amintire din alte vieţi
Întrebării
"De ce-am fost adusă aici?"


*

AR TREBUI

Ar trebui să ne naştem bătrâni,

Să venim înţelepţi,
Să fim în stare de-a hotărî soarta noastră în lume,
Să ştim din răscrucea primară ce drumuri pornesc
Şi iresponsabil să fie doar dorul de-a merge.
Apoi să ne facem mai tineri, mai tineri, mergând,
Maturi şi puternici s-ajungem la poarta creaţiei,
Să trecem de ea şi-n iubire intrând adolescenţi,
Să fim copii la naşterea fiilor noştri.
Oricum ei ar fi atunci mai bătrâni decât noi,
Ne-ar învăţa să vorbim, ne-ar legăna să dormim,
Noi am dispărea tot mai mult, devenind tot mai mici,
Cât bobul de strugure, cât bobul de mazăre, cât bobul de grâu...
__________

*

Olyan vagyok,
mint a homokóra
szemcséje,
ami
csak
hulltában
méri az időt.


*


UTAZÁS


Úgy járok itt benn magamban,
mint egy idegen városban,
ahol senkit sem ismerek.
Este félek az utcán,
és az esős délutánokon
fázom és unatkozom.
Utazni semmi kedvem,
hiszen az úton átmenni is
kaland.
Miért hoztak ide?
És kinek az életére
nem emlékszem?

*

ÖREGEN KELLENE SZÜLETNI...

Öregen kellene születni, bölcsen,
hogy sorsot tudjunk választani,
hogy tudjuk, melyik út hova vezet,
és csak az utazás vágya legyen felelőtlen.
Aztán fiatalodjunk, fiatalodjunk egyre,
éretten, erősen érjünk az alkotáshoz,
aztán hagyjuk el azt is, kamaszok legyünk,
mire a szerelemhez érünk, s gyerekek,
mire fiaink megszületnek.
Ők öregebbek lennének nálunk,
beszélni tanítanának,
ringatnának, hogy elaludjunk,
és mi zsugorodnánk, egyre kisebbek lennénk,
mint a szőlőszem, mint a borsószem, mint a búzaszem...

Hervay Gizella fordításai

___________________
Ana Blandiana: HOMOKÓRA, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1971

December 11, 2010

Emily Dickinson

(Dec. 10, 1830 – May 15, 1886)
.

Water is taught by thirst;   
Land, by the oceans passed;   
  Transport, by throe;   
Peace, by its battles told;   
Love, by memorial mould;          
  Birds, by the snow.

 *

Safe in their alabaster chambers,   
Untouched by morning
And untouched by noon,   
Sleep the meek members of the resurrection —   
Rafter of satin,
And roof of stone.   
 
Light laughs the breeze
In her castle of sunshine;  
Babbles the bee in a stolid ear;   
Pipe the sweet birds in ignorant cadence,—   
Ah, what sagacity perished here!   
 
Grand go the years in the crescent above them;   
Worlds scoop their arcs,
And firmaments row,           
Diadems drop and Doges surrender,   
Soundless as dots on a disk of snow.

Springs shake the sills
But the echoes stiffen,
Hoar in the window
And numb the door.
Tribes of eclipse in tents of marble
Staples of Ages have buckled there

Springs shake the seals
But the silence stiffens
Frosts unhook in the Northern zones,
Icicles crawl from Polar caverns
Midnight in marble refutes the suns.

*

[Emily Dickinson Museum]


Creator: Dickinson, Emily, 1830-1886
Recipient: Higginson, Thomas Wentworth, 1823-1911


135.

Vízre a szomj tanít,
Földre: járt Óceán,
Üdvre: beléhaló,
Békére: harci hír,
Szerelemre: a sír,
Madárra: hó.


216.

Alabástrom kamrába zárva,
Nincs soha reggel
És nincs soha dél,
Jámboran szúnynak a feltámadandók —
Selyem a padlás,
Kő a fedél.

Felettük csillog
Várában a szellő,
Egykedvű kalászon zümmög a méh,
Madár fütyül el-elakadozva —
Mi porladt itt el, míly bölcsesség!

Föléjük évek s mennyek sorakoznak,
Világok vájják
Íveiket,
Hullnak diadémok és tűnnek a dogék,
Mint a hó korongján a jelek.

Tavasz ráz ajtót,
De az echo dermedt,
Dérből az ablak
S a kapu befagy.
Márványkamrákban napfogyatkozások,
Korszakok falkái ott porlanak.

Tavasz ráz zárat,
De a csend dermedt,
Északi tájról szabadul a fagy,
Jégcsapok kúsznak sarki üregből,
Márványban az éjfél megcáfol, te Nap.


Károlyi Amy fordításai
 
_________
Emily Dickinson válogatott írásai, 
Budapest: Magvető, 1978
Emily Dickinson: Herbarium, c. 1839-46

December 9, 2010

Seamus Heaney

(Irish, born 13 April 1939)

The Rain Stick

for Beth and Rand

Upend the rain stick and what happens next
Is a music that you never would have known
To listen for. In a cactus stalk

Downpour, sluice-rush, spillage and backwash
Come flowing through. You stand there like a pipe
Being played by water, you shake it again lightly

And diminuendo runs through all its scales
Like a gutter stopping trickling. And now here comes
A sprinkle of drops out of the freshened leaves,

Then subtle little wets off grass and daisies;
Then glitter-drizzle, almost-breaths of air.
Upend the stick again. What happens next

Is undiminished for having happened once,
Twice, ten, a thousand time before.
Who cares if all the music that transpires

Is the fall of grit or dry seeds through a cactus?
You are like a rich man entering heaven
Through the ear of a raindrop. Listen now again.
___________
(from The Spirit Level, 1996)

*




AZ ESŐBOT

Bethnek és Randnek

Fordítsd föl az esőbotot, meglátod,
Olyan zene lesz, hogy életedben
Nem hitted volna. Zápor, zubogás,

Csobogó hullámverés rohan át
A kaktuszon. Csak állsz ott, mint a cső,
Amin a víz játszik, épp csak újra rázod,

Diminuendo fut át a lemezek közt,
Mint csörgedező eresz, szűnőben. Aztán
Permet-csöppek az éledő levélen,

És fűről, virágról parányi pára;
És csillám-szitálás, szinte-lehelet.
Fordítsd föl újra a botot. Meglátod,

Semmivel nem lesz kisebb, ami lesz,
Attól, hogy egyszer, tízszer, tízezerszer így volt.
Mit számít, ha a felsejlő zene

Csak szemcse, száraz mag a kaktusztőben?
A gazdag ember vagy, aki a mennybe
Egy esőcsepp fokán jutsz át. Figyeld csak.

Mesterházi Mónika fordítása

_____________
Seamus Heaney: Hűlt hely, Válogatott versek, Kalligram, Pozsony, 2010

November 26, 2010

Fyodor Tyutchev

(Russian, December 5, 1803 - July 27, 1873)
.

 Isaac Levitan: The Twilight. Moon. 1899. Oil on canvas, 20" x 24"
The Russian Museum collection, St. Petersburg, Russia. 

Осенний вечер

Есть в светлости осенних вечеров
Умильная, таинственная прелесть!..
Зловещий блеск и пестрота дерев,
Багряных листьев томный, легкий шелест,
Туманная и тихая лазурь
Над грустно-сиротеющей землею
И, как предчувствие сходящих бурь,
Порывистый, холодный ветр порою,
Ущерб, изнеможенье - и на всем
Та кроткая улыбка увяданья,
Что в существе разумном мы зовем
Божественной стыдливостью страданья!..

*


An Autumn Evening

In the brightness of autumn evenings
there is a touching, mysterious charm:
an ominous glitter, motley trees,
a light, languorous rustle of scarlet leaves,
a hazy, quiet blueness
across the sadly orphaned world
and, presaging gathering storms,
at times a gusty snap of wind.
Loss.  Exhaustion.  And on it all
there is that gentle smile of fading
which, in a thinking creature, we should call
the divine shame of suffering.








Fjodor Tyutcsev
A szép őszi estékben...

A szép őszi estékben valami
titokzatos és megható varázs van.
A fák rikító, szilaj színei,
a harsányrőt lomb a halk hervadásban,
a komorodó, fáradt föld felett
a kék ég, s a fátyolnyi köd az arcán,
a le-lecsapó, borzongó szelek,
melyek mögött már tél sejlik s vad orkán:
mind hanyatlás, s mindenen ott a tűnt
élet szelíd mosolya, búcsúfénye-
az, amit embernél úgy nevezünk,
hogy: a fájdalom fenséges szemérme.

Szabó Lőrinc fordítása
_________________
In: ÖRÖK BARÁTAINK,  Második Könyv, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1958

November 24, 2010

J.L.Borges

"I want to give thanks to the divine
Labyrinth of causes and effects
For the diversity of beings
That form this singular universe,
For Reason, that will never give up its dream
Of a map of the labyrinth,
For Helen’s face and the perseverance of Ulysses,
For love, which lets us see others
As God sees them,
(...)
For the fact that the poem is inexhaustible
And becomes one with the sum of all created things
And will never reach its last verse
And varies according to its writers
(...)
For the intimate gifts I do not mention,
For music, that mysterious form of time."
______________
[-from Another Poem of  Gifts by Jorge Luis Borges, translated by Alan Dugan]



Gracias quiero dar al divino
Laberinto de los efectos y las causas
Por la diversidad de las criaturas
Que forman este singular universo,

Por la razón, que no cesará de sonar
Con un plano del laberinto,
Por el rostro de Elena y la perseverancia de Ulises,
Por el amor, que nos deja ver a los otros

Como los ve la divinidad,
(...)
Por el hecho de que el poema es inagotable
  Y se confunde con la suma de las criaturas
  Y no llegará jamás al último verso
  Y varía según los hombres
(...)
Por los íntimos dones que no enumero,
Por la música, misteriosa forma del tiempo. 
__________



"Köszönetet szeretnék mondani
az okok és okozatok isteni labirintusának
a változatos teremtményekért,
melyek benépesítik e különös világot,
az értelemért, mely örökösen
a labirintus térképéről álmodik,
Heléna arcáért és Odüsszeusz kitartásáért,
a szerelemért, amiben úgy látunk másokat,
ahogy az istenség láthatja őket,
(...)
a tényért, hogy a költészet kimeríthetetlen
és elvegyül a teremtmények összességével
és sosem fog eljutni utolsó soráig
és minden ember számára más,
(...)
a meghitt ajándékokért, amiket nem is említek,
a zenéért, mely az idő titokzatos alakja."
 _____________
J.L. Borges: Újabb költemény az ajándékokról, - részlet
Somlyó György fordítása
[In: A homály dícsérete]

November 20, 2010

Rabindranath Tagore

(Bengali, May 7, 1861 – August 7, 1941)
.
 
 Tagore in Japan (1916) by K. Machara, Yokohama 

 
68

None lives for ever, brother, and nothing lasts for long. Keep
that in mind and rejoice.
Our life is not the one old burden, our path is not the one long
journey.
One sole poet has not to sing one aged song.
The flower fades and dies; but he who wears the flower has not to
mourn for it for ever.
Brother, keep that in mind and rejoice.

There must come a full pause to weave perfection into music.
Life droops toward its sunset to be drowned in the golden
shadows.
Love must be called from its play to drink sorrow and be borne to
the heaven of tears.
Brother, keep that in mind and rejoice.

We hasten to gather our flowers lest they are plundered by the
passing winds.
It quickens our blood and brightens our eyes to snatch kisses
that would vanish if we delayed.
Our life is eager, our desires are keen, for time tolls the bell
of parting.
Brother, keep that in mind and rejoice.

There is not time for us to clasp a thing and crush it and fling
it away to the dust.
The hours trip rapidly away, hiding their dreams in their skirts.
Our life is short; it yields but a few days for love.
Were it for work and drudgery it would be endlessly long.
Brother, keep that in mind and rejoice.

Beauty is sweet to us, because she dances to the same fleeting
tune with our lives.
Knowledge is precious to us, because we shall never have time to
complete it.
All is done and finished in the eternal Heaven.
But earth's flowers of illusion are kept eternally fresh by
death.
Brother, keep that in mind and rejoice. 

__________ 
from The Gardener 
Translated by the author from the original Bengali

Tagore in Balatonfüred, Hungary (1926)


 Tagore promenade, Balatonfüred, Hungary
via balu1159 (flickr)

68.

Senki sem él, és semmi sem tart örökké, testvér. Gondold meg, és vigadj.
Életünk nem egyetlen ócska rakomány, ösvényünk nem egyetlen hosszú utazás.
Egyetlen költő se énekeljen egyetlen elkoptatott dalt.
A virág elhervad és meghal; de aki viseli, ne búsuljon miatta szüntelen.
Gondold meg, testvér, és vigadj.

A szünetek teljesebbé teszik a dalt.
Napnyugtával hanyatlik az élet, s az alkonyodó ég arany árnyaiba fullad.
Nem játszhat örökké a szerelem sem, innia kell a szomorúság borából, s újraszületnie a könnyben.
Gondold meg, testvér, és vigadj.

Siessünk a virágszedéssel, nehogy a kósza szél raboljon helyettünk.
Pezsdül a vérünk, csillog a szemünk, a csókkal várni nem szabad, ha késünk, elmúlik a pillanat.
Az életünk mohó, sóvárgó vágy emészt: az idő az elválás harangját kongatja.
Gondold meg, testvér, és vigadj.

Nincs időnk keblünkre ölelni egy dolgot, nincs időnk összezúzni és szétszórni a porba.
Az órák, szoknyáik redőibe rejtve álmaikat, gyorsan továbbtopognak.
Oly rövid az életünk; alig néhány napot enged a szerelemre.
Ha mindez csak munka és lélekölő robot lenne, végtelenül hosszúnak tűnne.
Gondold meg, testvér, és vigadj.

Édes a szépség, mert ugyanarra a futó dallamra táncol, mint az életünk.
Becses a tudás, mert kevés az időnk, s örökre befejezetlen marad.
Az örök Égben minden kész és befejezett.
Az ábrándok földi virágait örökké frissen tartja a halál.
Gondold meg, testvér, és vigadj. 

_________
R. Tagore: A kertész, részlet, fordította Kopácsy Margit
Európa Könyvkiadó, Budapest, 1979
Self-portrait (gouache on paper)
Private Collection/Archives Charmet/The Bridgeman Art Library 
..............................................................................................................................................................................................................................

November 18, 2010

Paul Éluard

(14 December 1895 – 18 November 1952)
.


Épitaphes

La souffrance est comme un ciseau
Qui tranche dans la chair vivante
Et j'en ai subi l'épouvante
Comme de la flèche à l'oiseau
Du feu du désert à la plante
Comme la glace sur les eaux

Mon cœur a subi les injures
Du malheur et de l'injustice
Je vivais en un temps impur
Où certains faisaient leurs délices
D' oublier leurs frères leurs fils
Le hasard m'a clos dans ses murs

Mais dans ma nuit je n'ai rêvé que de l'azur.

*

Je pouvais tout et je ne pouvais rien
Je pouvais tout aimer mais pas assez.

*

Le ciel la mer la terre
M'ont englouti
L'homme m'a fait renaitre.

*

Ci-gî
t celui qui vécut sans douter
Que l'aube est bonne à tous les ages
Quand il mourut il pensa naitre
Car le soleil recommenait.

*

J'ai vécu fatigué pour moi et pour les autres
Mais j'ai toujours voulu soulager mes épaules
Et les épaules de mes frères les plus pauvres
De ce commun fardeau qui nous mène à la tombe
Au nom de mon espoir je m'inscris contre l'ombre.

*

Arrête-toi et souviens-toi de la forêt
De la prairie plus claire sous le soleil vif
Souviens-toi des regards sans brumes sans remords

Le mien s'est effacé le tien l'a remplacé
D'avoir été d'être vivants nous continuons
Nous couronnons le désir d'être et de durer.

Ceux qui m' ont mis à mort ceux qui ne redoutaient
Que de manquer mon cur tu les as oubliés

Je suis dans ton présent comme y est la lumière
Comme un homme vivant qui n'a chaud que sur terre

Seuls mon espoir et mon courage sont restés
Tu prononces mon nom et tu respires mieux

J' avais confiance en toi nous sommes généreux
Nous avançons le bonheur brûle le passé

Et notre force rajeunit dans tous les yeux. 

_________

Photographer: Lee Miller 
-

"Ô toi mon agitée et ma calme pensée
Mon silence sonore et mon écho secret
Mon aveugle voyante et ma vue dépassée
Je n’ai plus eu que ta présence

Tu m’as couvert de ta confiance."


(Dominique aujourd'hui présente

Le Phénix (1951)  / The Phoenix - dedicated to Dominique
-
 Paul and Gala / Paul and Nusch 


"Szép nyughatatlanom te elmém pihenése
Csendülő csöndem és rejtelmes visszhangom te
Látó vakom szememnél messzebb néző szemem
Jelenléted a mindenem


Bizalmadba öltözködöm."
(Dominique ma itt - részlet)


Illyés Gyula fordítása







 Paul Éluard's grave
 Père Lachaise Cemetery, Paris
(click to enlarge)
photos: ms





Sírfeliratok

A szenvedés akár a véső
Amely az élő húsba vág
Én éreztem iszonyatát
Mint a meglőtt madár a vérző
Mintha bokrokba kap a láng
Mintha lágy vízre durva jég nő


Szívem fulladt minden mocsokban
Mit baj s rágalom rávetett
Itt éltem e tisztátlan korban
Hol soknak az volt élvezet
Ha testvért-fiút feledett
Véletlen tömlöcén lakoztam

De éjszakámban is kék égről álmodtam.

*

Mindent tudtam én és semmit se tudtam
Mindent szerettem semmit sem eléggé.

*

Az ég a föld a tenger
A mélybe sújtott
Az ember fölemelt.

*

Itt nyugszik az ki nem szűnt hinni hogy
Ifjúnak aggnak jó a hajnal
S születésnek vélte halálát
Mert épp kelőben volt a nap.

*

Magamért s másokért folyton fáradva éltem
De mindig csak azért csak abban a reményben
Hogy magam és szegény társaim vállait
A sírunkig kísérő tehertől megkíméljem
A homály ellen szólok a reménység nevében.

*

Állj meg és emlékezz az erdőre s hogy a
Mező hogy ragyogott az éles napsütésben
Emlékezz ködtelen és bűntelen szemekre

Az enyém elborult a tiéd lép helyébe
Mert voltunk és vagyunk folytatódunk tovább
Az élet s örökélet vágyával koszorúsan.

*

Nem emlékszel azokra kik halálom okozták
S mástól se féltek csak hogy elvétik szivem

Most is ott vagyok én mint a fény jelenedben
Élő ember akit csak a föld melegít

Nem maradt más csupán bátorságom s reményem
Könnyebben lélegzel ha kimondod nevem

Bíztam benned hiszen nagylelkűek vagyunk
Megyünk s a boldogság felégeti a múltat

És minden szemben újra megifjodik erőnk.

Somlyó György fordítása

_________
Somlyó György: AZ UTAZÁS
Magvető, Budapest, 1984

November 17, 2010

Eugene Guillevic



Recipe

to Georges Somlyo

Take a roof of old tiles
a short while after midday.

Place nearby
a fullgrown linden
stirred by the wind.

Above them
put a blue sky
washed by white clouds.

Let them be.
Watch them.

Translated by Denise Levertov
 *

Recette

à Georges Somlyo

Prenez un toit de vieilles tuiles
Un peu avant midi.

Placez tout à côté
Un tilleul déjà grand
Remué par le vent.

Mettez au-dessus d’eux
Un ciel bleu, lavé
Par des nuages blancs.

Laissez-les faire.
Regardez-les.

*

Recept

Somlyó Györgynek

Végy egy régi cseráptetőt
Egy koradélután.

Tégy melléje, közel,
Egy sudártörzsű hársat,
Ahogy a szélben ing.

Rakjál fölébük
Kék eget, mit fehér
Fellegek mosogatnak.

Hagyd, hogy tegyék a dolgukat.
Nézd őket.


© Sophie Bassouls/Sygma/Corbis



Heartbeat

Not a wing, not a bird, no wind, but night,
only the pulsing of soundlessness.

Translated by Denise Levertov

*

Battement

Pas d'aile, pas d'oiseau, pas de vent, mais la nuit,

Rien que le battement d'une absence de bruit.

*

Káprázat

Nem szárny ez s nem madár, nem szél, csak éjszaka,
Csak a nemlétező neszek káprázata.

 Somlyó György fordítása

__________
Guillevic: VAL, VEL
Európa Könyvkiadó, Budapest,1973

Olav H. Hauge

(Norwegian, 18 August 1908 – 23 May 1994)

.

Photo: Odd Nerbø BT
 Source: Haugesenteret

 *


The Everyday 

The great storms
are behind you now.
Back then you never asked
why you were or
where you came from, where you were going,
you were simply a part of the storm,
the fire.
But it’s possible to live
in the everyday as well,
the quiet gray day,
to plant potatoes, rake leaves,
or haul brush.
There’s so much to think about here in this world,
one life’s not enough.
After work you can roast pork
and read Chinese poetry.
Old Laertes cleared brambles
and hoed around his fig trees,
and let the heroes battle it out at Troy.
 

*

This is the Dream
[Det er den draumen] 
 
This is the dream we carry through the world
that something fantastic will happen
that it has to happen
that time will open by itself
that doors shall open by themselves
that the heart will find itself open
that mountain springs will jump up
that the dream will open by itself
that we one early morning
will slip into a harbor
that we have never known. 

Translated from Norwegian by Robert Bly and Robert Hedin
_______
Olav H. Hauge
The Dream We Carry: Selected and Last Poems 

Copper Canyon Press, 2008

*


Det er den draumen

Det er den draumen me ber på

at noko vedunderleg skal skje,
at det må skje

at tidi skal opna seg
at hjarta skal opna seg
at dører skal opna seg
at berget skal opna seg
at kjeldor skal springa

at draumen skal opna seg,
at me ei morgonstund skal glida inn
på ein våg me ikkje har visst um

Hétköznap

Megint elértek
a vad viharok.
Nem kérdezed most,
miért vagy,
hogy honnan és hová.
Csak állod a vihart,
a tüzet.
De jönnek csöndes,
szürke
hétköznapok is.
Kiültetni a krumplit, gereblyézni az avart,
gallyat szedni,
annyi mindennel nem kell törődni a világon,
hogy nem is elég rá egy emberélet.
Dolog után szalonnát süthetsz,
szemelgethetsz kínai verseket.
A vén Laertes venyigét nyesett,
felásta a fügekertet,
s hagyta a hősöket, verekedjenek csak Trója falainál.
 
Székely Magda fordítása

*

Azt az álmot

Azt az álmot hordtam én,
hogy megtörténik a csoda,
hogy a törvény a csoda –
hogy az idő kinyíl,
hogy a szív kinyíl
hogy az ajtó kinyíl
hogy a hegy kinyíl
hogy a forrás kinyíl –
hogy az álom kinyíl,
hogy én egy reggel olyan öbölbe
siklok, amiről nem tudtam soha.

Nagy László fordítása


 Olav H. Hauge & Rolf Jacobsen 
Photo: Jan Erik Vold

_______________
TÉLI LEVÉL, Tizenkét norvég költő
Európa Könyvkiadó, Budapest, 1976

November 15, 2010

Marianne Moore

(American, November 15, 1887 – February 5, 1972)



Critics and Connoisseurs

There is a great amount of poetry in unconscious
   fastidiousness. Certain Ming
      products, imperial floor coverings of coach–
   wheel yellow, are well enough in their way but I have seen something
         that I like better–a
            mere childish attempt to make an imperfectly bal-
               lasted animal stand up,
            similar determination to make a pup
               eat his meat from the plate.

I remember a swan under the willows in Oxford,
   with flamingo-colored, maple–
      leaflike feet. It reconnoitered like a battle-
   ship. Disbelief and conscious fastidiousness were
         ingredients in its
            disinclination to move. Finally its hardihood was
               not proof against its
            proclivity to more fully appraise such bits
               of food as the stream

bore counter to it; made away with what I gave it
   to eat. I have seen this swan and
      I have seen you; I have seen ambition without
   understanding in a variety of forms. Happening to stand
         by an ant-hill, I have
            seen a fastidious ant carrying a stick north, south,
               east, west, till it turned on
            itself, struck out from the flower-bed into the lawn,
               and returned to the point

from which it had started. Then abandoning the stick as
   useless and overtaxing its
      jaws with a particle of whitewash – pill-like but
   heavy, it again went through the same course of procedure.
              What is
         there in being able
            to say that one has dominated the stream in an attitude of self-defense;
            in proving that one has had the experience
               of carrying a stick?

*

Poetry

I, too, dislike it: there are things that are important beyond
      all this fiddle.
   Reading it, however, with a perfect contempt for it,
      one discovers in it after all, a place for the genuine.
    Hands that can grasp, eyes
    that can dilate, hair that can rise
      if it must, these things are important not because a

high-sounding interpretation can be put upon them but because
     they are useful. When they become so derivative as to become
     unintelligible,
  the same thing may be said for all of us, that we
     do not admire what
     we cannot understand: the bat
      holding on upside down or in quest of something to

eat, elephants pushing, a wild horse taking a roll, a tireless wolf
     under a tree, the immovable critic twitching his skin like
     a horse that feels a flea, the base-
  ball fan, the statistician –
     nor is it valid
       to discriminate against 'business documents and

school-books'; all these phenomena are important. One must
     make a distinction
  however: when dragged into prominence by half poets, the
     result is not poetry,
nor till the poets among us can be
  'literalists of
   the imagination'– above
     insolence and triviality and can present

for inspection, 'imaginary gardens with real toads in them', shall
     we have it. In the meantime, if you demand on the one hand,
  the raw material of poetry in
     all its rawness and
     that which is on the other hand
        genuine, you are interested in poetry.



Photograph by Imogen Cunningham (1957)




Kritikusok és műértők

Nagyon sok költészet rejlik az öntudatlan
  finnyásságban. Bizonyos Ming-kori
     tárgyak, aranypénz-sárga császári sző-
  nyegek is szépek a maguk módján, de
             van ami
        kedvesebb nekem – ha egy tökéletlenül
          kiegyensúlyozott állat talpraállítására
             tesznek gyermeteg kísérletet –
          olyan ez, mint mikor egy kölyök-ebet
             rábírnak arra, hogy tányérból egye a húst.

Emlékszem, hattyú úszott az oxfordi fűzek alatt,
  flamingó-színű, juharfa –
     levélszerű lába volt. Felderítést végzett, mint egy csata –
  hajó. Bizalmatlanság és tudatos finnyásság
              uralta
        mozgástól idegenkedő
           személyét. Végül szívóssága
              nem védte meg
           attól, hogy jobban becsülje azt a falatot, melyet
             a víz árja sodort

felé; magával vitte, amit enni adtam
  neki. Láttam e hattyút és
     láttalak téged; láttam az értelem nélküli
  becsvágy különféle alakzatait. Egész
        délelőtt álltam egy hangyabolynál, s néztem
          a finnyás hangyát, valami gallyat cipelt
            északra, délre, nyugatra, keletre,
          majd megfordult, s ment be a virágágyból
             a gyepre,
          és visszatért ugyanoda,

ahonnan elindult. Aztán mint hasztalan tárgyat
 otthagyta, a gallyat, s egy fehér
   pirula formájú, de súlyos mészdarabbal
 terhelte túl állkapcsát, s újra kezdte ugyanazt a
           műveletet. Mit ér,
     ha elmondhatjuk,
        hogy a víz folyásán önvédelemből
           úrrá lettünk,
        s a botcipelésben is szereztünk
         némi tapasztalatot?

Eörsi István fordítása

*

Költészet

Én sem vagyok oda érte, van százszor komolyabb az efféle játszadozásnál.
   Mégis, ha mély megvetéssel olvassa az ember, fölfedez benne
   végtére valamit, ami valódi.
          Kezet, mely markolni, pupillát,
          mely tágulni, hajat, mely égnek állni
               képes, ha kell, s mindez fontos, bár, nem azért, mert

magasröptű értelmezésekre kínál jó alkalmat, hanem mert
  hasznos. Ha már az érthetetlenségig elvont,
  mindnyájunkról elmondható:
             nem azt csodáljuk,
             amit nem értünk. Denevért, ha
                fejjel lefele lóg, zsákmányra lesve,

öklelő elefántot, hempergő vad csikót, vagy az éber
  farkast a fa tövén, a kérlelhetetlen kritikust, kinek a bőre
  megráng, akár a bögöly csípte lóé,
              a futballdrukkert, a statisztikust –
              s az sem helyes, ha
                  megvetően legyintünk "üzleti iratokra,

tankönyvekre"; mindezek fontosak. Egyet azonban nem szabad elfelednünk:
  ha fél-költők cibálják ki a rivaldafényre, az eredmény
  nem költészet lesz, nem, amíg a költők
              nem veszik "szó szerint a
              képzeletet" – de elbizakodottság
                   és közhelyek nélkül, és nem kínálnak

"képzelt kerteket, ahol igazi varangyok laknak", addig
  nem is lesz benne részünk. Addig is, hogyha egyrészt
  a költészet nyersanyagát kívánod,
                 azon nyersen, de másrészt,
                 a legvalódibb valóságot, akkor
                      elmondhatod: költészetet kívánsz.

Rakovszky Zsuzsa fordítása
______________
Amerikai költők antológiája, Európa Könyvkiadó, 1990
Észak-amerikai költők antológiája, Kozmosz Könyvek, 1966
Marianne Moore: Complete Poems, Penguin, 1994
Others for 1919: An Anthology of the New Verse, edited by Alfred Kreymborg