R.I.P. Peter Zollman (1931-2013)

ONE DAY

by Sándor Kányádi

silence becomes

a giant bell

without a tongue

somebody slowly

lowers over me

1974

Translated by Peter Zollman

(Sándor Kányádi, There is a Land, 

Selected and translated by Peter Zollman, Corvina, 2000)

MAJD

nyelv nélküli
nagy harang
lesz a csönd
s valaki lassan
leborít vele

1974 

Dr. Peter Zollman (1931-2013)

Nyugodjon békében!

R.I.P.

  

WORDS

by István Baka

Just words nothing except for words
words have remained the only things
I’m swimming in the word of lake
in which a reed-grass sentence clings

to my body and drags me down
but down is a word too nothing more
call me by name and free that word
and it will safely reach the shore

nothing remains except the words
I cannot live on bread and wine
I am a soul and burdened by
my body I stumble on the line

between existence and the void
though line is but a word again
and straggling lost among the words
I’m frightened by this strange terrain

it may be good to stay alive but
what if Im taken off the list
please put me in your book of words
then look me up and I’ll exist.

Translated by Peter Zollman

Baka István: CSAK A SZAVAK

Csak a szavak már nem maradt más
csak a szavak csak a szavak
a tó szavában úszom én hol
a hínár mondata tapad

testemre és a mélybe húzna
de hát az is csak szó a mély
nevezz meg és a név a szó majd
kiszabadulva partot ér

csak a szavak már nem maradt más
nem táplál a kenyér s a bor
lélek vagyok ki test-koloncát
hurcolva folyton megbotol

a semmi és a lét közötti
küszöbben bár ez a küszöb
szó maga is csak és riadtan
tévelygek a szavak között

jó volna lenni még talán de
mit is tegyek ha nem lehet
a szótáradba írj be s néha
lapozz föl engem és leszek



.

Jean-Luc Godard (born 3 December 1930)

Jean-Luc Godard, Berlin 1961. Photo by F.C. Gundlach

A story should have a beginning, a middle and an end, but not necessarily in that order.

 *

Photography is truth. The cinema is truth twenty-four times per second.

*

 You don't make a movie, the movie makes you.

 *

I make film to make time pass.

 *

To me style is just the outside of content, and content the inside of style, like the outside and the inside of the human body - both go together, they can't be separated. 

 *

Art attracts us only by what it reveals of our most secret self.

 *

The cinema is not an art which films life: the cinema is something between art and life. Unlike painting and literature, the cinema both gives to life and takes from it, and I try to render this concept in my films. Literature and painting both exist as art from the very start; the cinema doesn’t. 

 *

It's not where you take things from — it's where you take them to.

 *

In my cinema, there are never any intentions. It's not me inventing this empty auditorium. I don't want to say anything, I try to show, or to get feeling across, or to allow something else to be said after the fact.

*

The truth is that there is no terror untempered by some great moral idea.
*
All you need for a movie is a gun and a girl.
 

 I consider myself as an essayist, I make essays in the form of novels or novels in the form of essays: only I film them instead of writing them. If the cinema were to disappear I would move on to television, and if television were to disappear, I would go back to using pencil and paper.  -- Jean-Luc Godard

On the set of:
 Le mépris / A megvetés, 1963

 Une femme est une femme / Az asszony az asszony, 1961

 Une femme est une femme / Az asszony az asszony, 1961

 On the set of Masculin, féminin / Hímnem, nőnem, 1966

On the set of Masculin, féminin, 1966

 Pierrot le fou / A bolond Pierrot, 1965

Behind the scenes of Vivre sa vie / Éli az életét, 1962

 

Une femme mariée / Egy férjes asszony, 1964

 

Alphaville, 1965

Le petit soldat / A kis katona, 1963

Jean-Luc Godard and Anna Karina, Cannes, 1962

A still frame from Jacques Rivette’s film Paris Belongs to Us shows 
Jean-Luc Godard as he holds a newspaper where he wrote “Tu es adorable”

(Sources: Corbis, The Redlist, IMDb, Brainyquote, Wikiquote, Goodreads)

 

Rumi (September 30, 1207 – 17 December 1273)

THOSE YOU ARE WITH

What is a real connection between people?
When the same knowledge
opens a door between them. When the same inner sight exists
in you as in another, you are drawn to be companions.
When a man feels in himself the innermost nature of woman,
he is drawn sexually. When a woman feels the masculine self of a man within her,
she wants him physically in her.

When you feel the qualities of Gabriel in you,
you fly up quickly
like a fledgling not thinking of the ground.
When you feel asinine qualities in you, no matter how you try
to do otherwise, you will head toward the stable.
The mouse is not despicable for its form, which is a helpless
victim
to birds of prey, the mouse who loves dark places and cheese
and pistachio nuts and syrup. When the white falcon, though,
has the inner nature of a mouse, it is a disgrace to all animals.
Angelic figures and criminals
shackled head-down in a pit are similar looking,
same arms, same head. Moses is a bright spirit.
Pharaoh disgusting with his sorcery.

Always search for your innermost nature in those you are with.
As rose oil imbibes from roses.
Even on the grave of a holy man, a holy man lays his face
and hands and takes in light.

Mathnawi VI, 2992-3008
Translated by Coleman Barks


ONLY THE HEART

If a wealthy person brings a hundred sacks of gold,
God will only say,
"Bring the heart, you who are bent double.
If the Heart is pleased with you, I am pleased;
and if the Heart is opposed to you, I am opposed.
I don't pay attention to "you"; I look to the heart:
bring it, poor soul, as a gift to My door!
Its relation to you is also mine:
Paradise is at the feet of mothers."
The heart is the mother and father and origin of all creatures:
the one who knows the heart from the skin is blessed.
You will say, "Look I have brought a heart to You."
God will respond, "The world is full of these hearts.
Bring the heart that is the axis of the world
and the soul of the soul of the soul of Adam."
The Ruler of all hearts is waiting
for a heart filled with light and goodness.

Mathnawi V, 881-888
Translated by Kabir Helminski and Camille Helminski


WINGS OF DESIRE

People are distracted by objects of desire,
and afterward repent of the lust they've indulged,
because they have indulged with a phantom
and are left even farther from Reality than before.
Your desire for the illusory could be a wing,
by means of which a seeker might ascend to Reality.
When you have indulged in lust, your wing drops off;
you become lame, abandoned by a fantasy.
Preserve the wing and don't indulge in such lust,
so that the wing of desire may bear you to Paradise.
People fancy they are enjoying themselves,
but they are really tearing out their wings
for the sake of an illusion.

Mathnawi III, 2133-2138
Translated by Kabir Helminski and Camille Helminski

Mystical Scene with Shams Al-Dīn Tabrīzī 

and the Reflection of Sun in a Pool

Shams of Tabriz was a wandering Sufi mystic and Rūmī's spiritual instructor. Their encounter and friendship provided a transforming experience that forever changed Rūmī's life. His disappearance led to Rūmī's Dīvān, written in his memory: The face of Shams al-Dīn, Tabriz's glory, is the sun, in whose track the cloud-like hearts are moving.

Shams means "Sun," and he was certainly Rūmī's sun. Here, Shams, in a brown cloak, sees the reflection of the sun in the center of a small pool, while Rūmī points to the upside-down face of the sun itself. For Shams, the pool is a symbol of paradise. The entwining cypress and blossoming fruit tree is a metaphor for the love between Rūmī and Shams. (from The Morgan Library)

Previously


To Take a Step Without Feet/ Szerelem, az ég felé repülni

The Guest House / A fogadó ház

Rainer Maria Rilke

To Lou Andreas-Salomé

I held myself too open, I forgot
that outside not just things exist and animals
fully at ease in themselves, whose eyes
reach from their lives' roundedness no differently
than portraits do from frames; forgot that I
with all I did incessantly crammed
looks into myself; looks, opinion, curiosity.
Who knows: perhaps eyes form in space
and look on everywhere. Ah, only plunged toward you
does my face cease being on display, grows
into you and twines on darkly, endlessly,
into your sheltered heart.

As one puts a handkerchief before pent-in-breath-
no: as one presses it against a wound
out of which the whole of life, in a single gush,
wants to stream, I held you to me: I saw you
turn red from me. How could anyone express
what took place between us? We made up for everything
there was never time for. I matured strangely
in every impulse of unperformed youth,
and you, love, had wildest childhood over my heart.

Memory won't suffice here: from those moments
there must be layers of pure existence
on my being's floor, a precipitate
from that immensely overfilled solution.
For I don't think back; all that I am
stirs me because of you. I don't invent you
at sadly cooled-off places from which
you've gone away; even your not being there
is warm with you and more real and more
than a privation. Longing leads out too often
into vagueness. Why should I cast myself, when,
for all I know, your influence falls on me,
gently, like moonlight on a window seat.

Translated by A. Poulin

 

Lou Andreas-Salomé Asszonyhoz

I

Túl nyitott maradtam, azt is elfeledtem,

hogy kint csak dolgok vannak s önmagukhoz

szokott állatok, melyeknek szeme

a létük kerekségéből nem ér ki

másképpen, csak mint bekeretezett kép;

és azt is, hogy én mindennel és mindig

szempillantásokat vontam magamhoz:

pillantást, véleményt, kíváncsiságot.

   Ki tudja, szemek képződnek a térben,

velünk lakók. Ó, csak hozzád zuhanva

az én arcom nincs kiállítva, véled

nőtt össze, s ott folytatódik sötéten

és végtelenül, jól védett szivedben.

II

Ahogy a kendőt gyors lélegzetünkre,

nem: inkább ahogy sebünkre szorítjuk,

melyből az élet egyszerre s egészen

kiszállna -- így húztalak én magamhoz,

és láttam: te is kipirultál tőlem.

Ki mondja meg, hogy mi történt velünk?

Mindent kipótolunk, amihez nem volt

eddig időnk. Én a keresztülugrott

ifjúkor lázán érlelődtem furcsán --

és kedvesem, te sokkal vadabb

gyermekkorod tombolt szivem fölött. 

III

Itt emlékezni nem elég -- ama

nagy pillanatok puszta léte kell hogy

legyen bensőmben, mint korlátlanul

már túltelített oldat üledéke.

Mert én nem emlékszem; ami vagyok,

csupán teérted van. Fel sem fedezlek

a sok-sok szomorún kihűlt helyen,

ahonnan eljöttél; bár nem vagy itt,

tőled melegszik át és több, valóbb, mint

a nélkülözés. Gyakran megy a vágy

bizonytalanba. Miért zárjam ki

magam, míg talán hatásod oly könnyű,

mint egy holdsugár ablakom szegélyén. 

Franyó Zoltán fordítása

Presser Gábor: Engem is vigyél el

Ha elindulsz csak úgy,
csak úgy cél nélkül, csak el,
Engem is vigyél el!
Ha a folyó mellett ülnél,
hogy nézd kik úsztak el
Engem is vigyél el!
Ha a háztetőkön sétálsz,
a szabad szél miatt
Engem is vigyél el!
Ha fényképezni indulsz
az új csillagokat,
Engem is vigyél el!

Ha elmennél a holdra,
mert az is érdekel,
Engem is vigyél el!
Ha egy másik dalt hallgatnál,
az enyém már nem kell,
Engem is vigyél el!
S ha eldöntöd, hogy elhagysz,
örökre - végleg - kész -
Engem is vigyél el!
S ha itt van már a taxi,
intesz - indulsz - mész -
Engem is vigyél el! 

.

Sławomir Mrożek (1930-2013)

Egy optimista ember testamentuma

Múltkoriban, hogy kisétáltam az erdőbe, egy papírlapot sodort lábam elé a szél, a papíron egyenetlen írás, mintha sötétben vagy legalábbis félhomályban rótták volna, betű betű után.

     Mint később kiderült, egy olyan optimista ember feljegyzése volt, aki az életnek nemcsak az árnyékos oldalát látta, hanem igyekezett több oldalról is megvilágítani a dolgokat. Helyenként csak monogrammal jelezte a szereplőket, naplóban ez megszokott eljárás. Ez volt a papírlapon:

   "Rendben mennek a dolgok. Wiktor tegnap megadta az adósságát. A náthámnak már nyoma sincs. Genia törött lábszárcsontja, mondhatnám, tökéletesen összeforrt. Az időjárás is jobbra fordult, a szűnni nem akaró esőzések után végre kisütött a nap, égszínkékben és aranyban pompázó napok köszöntöttek ránk. M. ugyan fenyegetőzött, de W. azt mondja, hogy csak kakaskodik, s ne vegyem komolyan az üres szavakat, a megalapozatlan érveket. Ami ennél sokkal fontosabb, a bácsikám tegnap érkezett haza a Podhaléról, és azt mondja, hogy ilyen szép tájat még életében nem látott. Pedig mint hajdani zuáv, látott már egyet s mást. Jó erőben van, barnára sült, egy műhelyt tervez beindítani. Csak bort fogunk inni, de azt is mértékkel. A rómaiak és a görögök, mert nem ismerték a tetteket gúzsba kötő tömény szeszt, nagy kultúrát teremtettek, vagyis cujkáról szó sem lehet. A tető beázik, javítani kell, már lerendeztem a dolgot. Sabcia úgy nő, mintha húznák, már a nénje válláig ér, vastag copfja van. Kawusiát megharapta egy kutya, de nem volt veszett, és Kawusia tréfára vette a dolgot. Azt hiszem, a C.-éket is sikerül a télen elintézni, már alig várom!

    Csak A. Tatar helyzete aggaszt kissé, de mással is megesett már ilyesmi, ő maga mondta, amikor találkoztunk, hogy fel a fejjel, mellesleg R. volt nála, és azt mondja, hogy már jobb a helyzet, és hamarosan kihozzák.

     Istenuccse, szép az élet!

   Csak egy dolgot nem értek: miért visz négy ember a vállán egy faládában, s miért szögezték le olyan akkurátosan a láda fedelét..."

     Ennyi volt a papíron. Minden jót!

Fejér Irén fordítása

 Sławomir Mrożek  
Fotó: Jacek Bednarczyk

R.I.P. 

_________

Sławomir Mrożek: A hasonmás és más történetek, Európa, 2001

József Attila

 József Attila szobra a Kossuth téren (Marton László alkotása, 1980)

Budapest, 2013

"A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör." (A Dunánál)

. 

LEVEGŐT! 

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
  hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
  mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
  a sovány levelek.

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
  a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
  A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
  amerre mentem én.

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
  e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
  de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
  mig nyomorult vagyok.

Számon tarthatják, mit telefonoztam
  s mikor miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
  s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
  mely jogom sérti meg.

És az országban a törékeny falvak
  - anyám ott született -
az eleven jog fájáról lehulltak,
  mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
  s elporlik, szétpereg.

Óh, én nem így képzeltem el a rendet.
  Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
  aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
  és vidul, ha toroz.

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
  Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
  mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom van,
  ezek idegenek.

Felnőttem már. Szaporodik fogamban
  az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
  és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
  ha nem vagyok szabad!

Az én vezérem bensőmből vezérel!
  Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
  nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
  szép, komoly fiadat!

1935. nov. 21.


A BREATH OF AIR!

Who can forbid my telling what hurt me
on the way home? 
Soft darkness was just settling on the grass,
a velevet drizzle,
and under my feet the brittle leaves
tossed sleeplessly and moaned
like beaten children.

Stealthy shrubs were squatting in a circle
on the city's outskirts.
The autumn wind cautiously stumbled among them.
The cool moist soil
looked with suspicion at street lamps;
a wild duck woke clucking in a pond
as I walked by.

I was thinking, anyone could attack me
in that lonely place.
Suddenly a man appeared,
but walked on.
I watched him go. He could have robbed me,
since I wasn't in the mood of self-defence.
I felt crippled.

They can tap all my telephone calls
(when, why, to whom.)
They have a file on my dreams and plans
and on those who read them.
And who knows when they'll find
sufficient reason to dig up the files
that violate my rights.

In this country, fragile villages
- where my mother was born -
have fallen from the tree of living rights
like these leaves
and when a full-grown misery treads on them
a small noise reports their misfortune
as they're crushed alive.

This is not the order I dreamed of. My soul
is not at home here
in a world where the insidious
vegetate easier,
among the people who dread to choose
and tell lies with averted eyes
and feast when someone dies.

This is not how I imagined order.
Even though
I was beaten as a small child, mostly
for no reason,
I would have jumped at a single kind word.
I knew my mother and my kin were far,
these people were strangers.

Now I have grown up. These is more foreign
matter in my teeth,
more death in my heart. But still have rights
until I fall apart
into dust and soul, and now that I've grown up
my skin is not so precious that I should put up
with the loss of my freedom.

My leader in my heart. We are
men, not beasts,
we have minds. While our hearts ripen desires,
they cannot be kept in files.
Come, freedom! Give birth to a new order,
teach me with good words and let me play, too,
your beautiful serene son.

Translated by John Bátki

____
In Quest of the Miracle Stag: The Poetry of Hungary, Ed. by Adam Makkai, Chicago. Atlantis-Centaur, Inc

Emily Dickinson

(December 10, 1830 – May 15, 1886)

 Source: Emily Dickinson Papers / Boston Public Library

CXXXI

TO see her is a picture,   
To hear her is a tune,   
To know her an intemperance   
As innocent as June;   
By which to be undone        
Is dearer than Redemption—   
Which never to receive,   
Makes mockery of melody   
It might have been to live.

XLI

SPLIT the lark and you ’ll find the music,
  Bulb after bulb, in silver rolled,
Scantily dealt to the summer morning,
  Saved for your ear when lutes be old.
   
Loose the flood, you shall find it patent,
  Gush after gush, reserved for you;
Scarlet experiment! sceptic Thomas,
  Now, do you doubt that your bird was true?

XXV

THERE is a solitude of space,   
A solitude of sea,   
A solitude of death, but these   
Society shall be,   
Compared with that profounder site,        
That polar privacy,   
A Soul admitted to Itself:   
Finite Infinity.

XCVII

TO make a prairie it takes a clover and one bee,—   
One clover, and a bee,   
And revery.   
The revery alone will do   
If bees are few.

Creator: Emily Dickinson

Source: Emily Dickinson Papers / Boston Public Library

1568.

Ha nézed, képnek látod,
Ha meghallod, zene,
És júniusi bódulat,
Ha ismerkedsz vele.
Csapás nem tudni róla,
És hogyha jóbarát,
Meleg, akárha nap hevét
Kezedben tartanád.

861.

Vágd szét a pacsirtát — benn a zene,
Ezüstbe burkolt rétegek.
Megmarad néhány nyári hang,
Mire a flóták megöregszenek.

Zsilipet nyiss — és fékét veszti
A néked őrzött áradat.
Hitetlen Tamás! Véres próba!
Úgy-e valódi volt a madarad?


1695.

Magánya van a térnek és
Magány van a tengeren,
Halál magánya, ám ezek
Társaság, úgy hiszem,
A belső tájhoz mérve, mely
Jégsarki rejtelem,
Lélek magába elvonult,
Bevégzett végtelen.

 1755

Hogy rét legyen egy bükköny kell és egy méh.
Egy bükköny és egy méh
S elrévedés.
A révedezés is elég,
Ha méh kevés.

Károlyi Amy fordításai


_____
Emily Dickinson válogatott írásai, Magvető Könyvkiadó, 1978

Dsida Jenő (1907-1938)

Minden nap esttel végződik

Minden nap esttel végződik.
Minden zaj csenddel végződik.
Minden valami semmivel végződik
és holt betű lesz minden fájdalom.

Csukják itt is, ott is az ablakot,
értelmetlen sötét zsalu-szemek
ölelik magukba arcomat.
Minden nap estével végződik.

Kaput keresek, hol nem áll angyal,
egy szemet, mely nyitva maradt
s azt mondja nekem: értelek.
De minden zaj csenddel végződik.

Ilyenkor a templomokat is bezárják,
az Isten magára csavarja
gomolygó, vastag, sokredős ruháját –
minden valami semmivel végződik.

Ilyenkor senkinek sem szabad beszélnie,
a koldusok bokrok alá húzzák magukat,
a tücsök ciripel. Este lett.
S néma verssé lesz egy-egy fájdalom.

 ________
Dsida Jenő: Légy már legenda, Püski, Bp., 2005
Dsida Jenő Baráti Kör

Michelangelo Antonioni

.
A MORNING AND AN EVENING

Let's try thinking of a film that tells the story of two days in a man's life. The day he's born and the day he dies. A life whose prelude seems to start on one road and whose epilogue shows that he's taken a route quite different, even geographically speaking, from where he started.

Let's try thinking of a film with a morning and a night, but not the interim anxieties.

Translated from the Italian by William Arrowsmith


[Michelangelo Antonioni, That Bowling Alley on the Tiber: tales of a Director, New York; Oxford: Oxford University Press, 1986]

EGY REGGEL ÉS EGY ESTE

Képzeljünk el egy filmet, egy ember életének két napját mesélné el. Azt, amelyiken született, és azt, amelyiken meghalt. Egy sorsot, amelynek kezdete egy bizonyos út felé mutat, s vége pedig felfedi, hogy emberünk egészen más utat járt be, s ez az eredetitől földrajzilag is nagyon távol esik.

Képzeljünk el egy filmet, amely egy reggelt és az estét ábrázolja, de a köztük lévő fáradságos napot nem.

Magyarósi Gizella fordítása

[Michelangelo Antonioni, Egy sosemvolt szerelem krónikája, Európa Könyvkiadó, 1990]

Méhes Károly

Angyali rész-egység

Elmondom. És nem érdekel, ha úntat.
Tudod, szeretem mesélni a múltat.
Oda tartozik már ez is, méghozzá örökre.
Ott ugyanis semmi sincsen fölösbe.

Az éjszaka közepén – úgy háromkor –
felkeltem, mint ki nem is valami álombol
toppan elő, hanem izgágán tettre kész,
csak nem nagyon sejti még az ész,
hogy ebben a vaksötétben mit is kéne
épp most – úgymond – elintézni végre.

Konkrétan, hogy mi a franc nyomaszt.
És mért nem becsülöm az álmomat,
én, ki ébren is jobbára álmodozom.

Aztán, mintha lenne egy nagy dobozom,
és abban bújna az egész kint-világ,
szememmel a jégvirágos ablakon át
mohón szemlélni kezdtem az éjszakát.
Az éji, téli, táj... minden havas egészen.
A hosszú utca olyan így fehéren,
mintha frissen lenne becsomagolva,
és valaki ajándékba hozta volna:
tessék, játsszál csak vele, nézegessed,
nem látsz rajta semmiféle szennyet.

Örülsz? Ezt akartad? –
kérdte némán az ablak.

Néztem ki a hóba és jól esett hinnem,
hogy tisztán láthatom a valót innen,
ebben a már nem is sötét éjszakában,
ahogy a fűtőtestnek dőlve álltam,
hogy a világ valójában semmi más,
mint végtelen tisztaság és ragyogás;
és ez az egység az igazi létezése.

Kinevetsz? Legyintesz az egészre?
Mert nem kell, csak egyetlen lábnyom,
és semmi sem marad ebből a világból?

Csakhogy ez a döbbenet
adja hozzá a többletet.

Pontosan így volt. Jött egy kutyás alak,
és kettejük három pár lába az ablak alatt
szétgyalogolta a tündökletes havat.
És elhiszed, hogy mégis megörültem?
Minden gyanús, ha csak a tökély szülte,
és az életteli rontás nincsen rajta:
az isteniben az emberi kalamajka.

És direkt nem néztem fel az égre,
a mindenestül-bálba, csak a hófehérre,
az égi másra, ami tele lett fekete folttal.
Nem mondtam semmit s nem daloltam.
A radiátor vasa a combom már vágta.
Láttam mindent, visszabújhattam az ágyba.
De még mielőtt szemem behunytam volna,
villant a mobiltelefon üzenet-gombja,
és megnéztem, ki a csuda az ilyenkor.
Azonban a megnyíló kis ablak üres volt:
fehéren világított a sötétbe, élesen;
egy szó nélkül, és nem volt küldője sem.

Így aludtam el, a mobillal a mellemen.

________
Műhely, 2012/4

Vas István / Devecseri Gábor

Vas István
Határozók és kötőszavak

Jóllehet ez és jóllehet az és jóllehet garmadával,
Mindazonáltal, jaj, mindazonáltal az egész is mindazonáltal,
Feltéve ha és feltéve hogy és feltéve azt, amit,
Ennélfogva és immár az úgyse, a mégse aligha segít,
Mert bőven van itt a mivel, a miáltal, a minekutána,
Nyilvánvalóan terjed a továbbá komor hiánya,
Hiába itt a noha, sőt hátha, a talán, a még,
Tudvalevően elégtelen itt az elég meg a sosem elég,
Hovatovább, ha ezért, ha azért, ha akárhogy, mindenesetre,
Elvégre, végre és végül is mindegy már, elkezdve vagy berekesztve,
Tehát és pedig és hahogy és sehogy és valahogy mégis,
És ha egyúttal, akár beleértve, azonban azért is,
Mert a főnevek, igék, a képek is egyszersmind kihullanak,
Marad a közbeszéd maltere, csikorgó, ügyetlen vivőanyag,
De ha elárasztanak az esetlen határozók, a kopár kötőszavak,
Végeredményben nem fontos más, csak a csak meg a csak meg a csak.

_______
Vas István, Összegyűjtött versek III. 1960- 1976., Holnap Kiadó, 2005

Devecseri Gábor
Hozzáfűzés Vas István: “Határozószók és kötőszavak” című verséhez 

Pistának és Piroskának

Csak attól függ minden, hogy mi után jönnek ezek a kötőszavak
És határozószók, e megszorítók, mert háthogyha egérutak,
Mert háthogyha lent vagyunk egy büdös árokban, de jön egy mindazonáltal
És megtisztít, felemel, felröpít, a napra, magasba tenni nem átall,
És segíti őt néhány noha és hátha, és jöhet egy szegény feltéve,
Mely egyúttal s elvégre földajkál – feltéve – egy virágos fényes erkélyre.
És jöhet a talán mely teháttá rázkódik, és jöhet egy valahogy mégis,
Minekutána egebbé fényesül tudvalévően az ég is,
S a pedig, a pedig, még az is oly nyájas, ha gyöngéden felel a csakra,
S az azértba, ezértbe olykor beleértve a táncosnő virágok csokra,
S a noha nem soha, és borítsa moha az időnek, mindenesetre,
Él már az immár, ha megesett, isten sem szippantja megnemesettre,
S a még, jaj, a még, az a legszebb, az ismétlés gyönyöre, kacsok és ágak,
Mik nőnek belőlünk, míg élünk, s ölelő futammal vágnak világnak,
És befonják repkényként, szerelmét szolgálják e szók is, e félénk-mohók,
Végeredményben nem fontos más, csak a csók meg a csók meg a csók.
_______
Devecseri Gábor, Összegyűjtött versek, Magvető, 1974, 471. o.

József Attila (1905 - 1937)

A Hetedik

E világon ha ütsz tanyát,
hétszer szűljön meg az anyád!
Egyszer szűljön égő házban,
egyszer jeges áradásban,
egyszer bolondok házában,
egyszer hajló, szép búzában,
egyszer kongó kolostorban,
egyszer disznók közt az ólban.
Fölsír a hat, de mire mégy?
A hetedik te magad légy!

Ellenség ha elődbe áll,
hét legyen, kit előtalál.
Egy, ki kezdi szabad napját,
egy ki végzi szolgálatját,
egy, ki népet ingyen oktat,
egy, kit úszni vízbe dobtak,
egy, ki magva erdőségnek,
egy, kit őse bőgve védett,
csellel, gánccsal mind nem elég,—
a hetedik te magad légy!

Szerető után ha járnál,
hét legyen, ki lány után jár.
Egy, ki szivet ad szaváért,
egy, ki megfizet magáért,
egy, ki a merengőt adja,
egy, ki a szoknyát kutatja,
egy, ki tudja, hol a kapocs,
egy, ki kendőcskére tapos,—
dongják körül, mint húst a légy!
A hetedik te magad légy.

Ha költenél s van rá költség,
azt a verset heten költsék.
Egy, ki márványból rak falut,
egy, ki mikor szűlték, aludt,
egy, ki eget mér és bólint,
egy, kit a szó nevén szólít,
egy, ki lelkét üti nyélbe,
egy, ki patkányt boncol élve.
Kettő vitéz és tudós négy,—
a hetedik te magad légy.

S ha mindez volt, ahogy írva,
hét emberként szállj a sírba.
Egy, kit tejes kebel ringat,
egy, ki kemény mell után kap,
egy, ki elvet üres edényt,
egy, ki győzni segít szegényt,
egy, ki dolgozik bomolva,
egy, aki csak néz a Holdra:
Világ sírköve alatt mégy!
A hetedik te magad légy.

1932

 József Attila

The Seventh

If in this world you lay a claim,
let seven births be your aim!
Once be born in a burning home,
once in a flood in an icy storm,
once in a clinic where the mad retreat,
once in a field of bending wheat,
once in a cloister with a hollow ring,
once in a sty with a pigsty stink.
The six cry out, but which is key?
You yourself the seventh be!

If out front stands the enemy,
take seven men for company.
One, who starts his day of rest,
one, whose service is the best,
one, who teaches on a whim,
one, whom they threw in to swim,
one, who’s the seed of forestland,
one, whose forebears took a stand,
not enough tripping up and trickery,—
you yourself the seventh be!

Should you be seeking a lover,
let seven men pursue her.
One, whose word conveys his heart,
one, who gladly pays his part,
one, who pretends to be the pensive sort,
one, who searches beneath her skirt,
one, who knows where the hooks are,
one, who steps on her scarf,—
like flies around meat, buzzing free!
You yourself the seventh be!

If words are jangling in your purse,
seven men should compose your verse.
One, who chisels a city’s form,
one, asleep when he was born,
one, in awe of the celestial plain,
one, whom the word calls by name,
one, whose ailing soul revives,
one, who dissects rats alive.
Four scholars and two infantry,—
you yourself the seventh be.

And if it all happened as penned,
descend to the grave as seven men.
One, who’s rocked by a milky breast,
one, who grabs at a woman’s chest,
one, who throws dishes in the trash bin,
one, who helps the poor to win,
one, who works till he’s crazy,
one, whom the moon makes lazy;
into the world’s tomb you journey!
You yourself the seventh be!

Transl. from Hungarian by Ron A. Kalman and Gabor J. Kalman 

Krasznahorkai László

Odakint valami ég 
Something Is Burning Outside (short story)

- részlet -

A Szent Anna-tó egy kráter halott tava, nagyjából kilencszázötven méter magasan fekszik, és szinte meghökkentően szabályos kör alakja van. (...)
Ideális, mutatott körbe már az első napon az érkezőknek az egyik szervező, ideális az elmélyedésre, de a pihenő sétára is, és ezt senki sem felejtette el, és élt is az alkalommal (...)

Szent Anna-tó, Hargita, Erdély

Vékony volt, mint egy vizimadár, a háta görnyedt, a feje kopasz, s ijesztően beesett arcában két mélybarna, tiszta szem égett - két égő, tiszta szem, de mint amelyek  nem valami belső tűztől égnek, hanem mint amelyek csak visszaverik, akár két mozdulatlan tükör, hogy odakint valami ég. (...)

Nem mozdult ki a tábor területéről, nem ment fel a csúcsra, nem jött le a csúcsról, nem kerülte meg a tavat és nem tett sétákat a pallókon a mohosban sem, maradt odabent, és hol itt, hol ott tűnt fel, járkált erre-arra, nézegette mit csinálnak a többiek, ment végig az épület szobáin, megállt a festők, a grafikusok és a szobrászok háta mögött, és elmélyülten figyelte, hogy változik napról napra a mű itt és ott, felmászott a padlásra is, kiment a fészerbe és a faházba, de nem szólt senkihez... tökéletesen szótlan volt, szótlan, egykedvű, érzéketlen, mint egy kísértet, s azok ott, tizenegyen, ugyanúgy elkezdték figyelni őt, ahogy Grigorescu figyelte őket - s akkor rájöttek valamire, (...) tudniillik, hogy a korszaknak ez a mindig cselekvő, nagy művésze, itt, ahol mindenki dolgozik, teljességgel tétlen.

Nem csinál semmit, lepődtek meg saját felismerésük fölött, de főként azon, hogy nem vették észre rögtön a tábor elején, hogy tessék, már a hatodik, a hetedik, a nyolcadik napnál járnak, sőt, egyesek már arra készülnek, hogy megtegyék az utolsó simításokat is a műveiken, s csak most tűnik fel nekik az egész.

Hogy mit csinál.

Hogy: semmit.

Attól kezdve akaratlanul figyelni kezdték ők is, s egy alkalommal rájöttek, talán a tizedik napon, hogy van azért a reggeleknek és a délelőttöknek, amikor a többiek nagyrészt még alszanak, egy viszonylag hosszú szakasza, midőn ez a Grigorescu, bár tudvalévően korán kelő, nem tűnik fel sehol, amikor Grigorescu nem járkál semerre, nincs a fészernél, nincs a faháznál, nincs se kint, se bent, egyszerűen nem látni, mintha elveszne egy időre.

A kíváncsiságtól hajtva a tizenegyedik nap estéjén néhányan megbeszélték, hogy másnap hajnalban kelnek, és utánajárnak a dolognak. Az egyik festő, egy magyar, vállalta, hogy ő ébreszti a többieket.

Még sötét volt, amikor leellenőrízvén, hogy Grigorescu már nincs a szobájában, körbejárták a főépületet, aztán kimentek a kapun, majd visszatértek, hátramentek a fészerhez és a faházhoz, de semmiféle nyomra nem akadtak. Tanácstalanul néztek egymásra. Enyhe szél fújt a tó felől, kezdett virradni már, egymást lassan ki tudták venni, teljes volt a csönd.

 

  Ion Grigorescu

S akkor valami halk, innen azonosítatlan zajra lettek figyelmesek. A távolból jött, a tábor leghátsó része felől, pontosabban ama láthatatlan határ mögül, mely határon a tábor két budija állt, s ameddig tulajdonképpen maga a tábor tartott. Mert onnantól, bár nem jelezte semmi, a terület megszűnt udvar lenni, még nem a természet vette vissza, amelytől elszakították, de már nem is érdekelt senkit, egy amolyan magára hagyott, civilizálatlan, kissé félelmetes senkiföldje volt, melyre a tábor gazdái láthatóan nem tartottak igényt, csupán annyiban, hogy idehajigálták a hulladékot, a tönkrement hűtőszekrényektől a napi konyhai szemétig mindent, ami csak elképzelhető, hogy az évek során aztán elvadult, szívós gaz, szinte áthatolhatatlan, közel ember magasságú, szúrós, sötét, ellenséges és haszontalan növényzet borítsa el az egészet, kiirthatatlanul.

Valahonnét onnan, ennek a sűrű bozótnak az egyik pontjáról hallották ideszűrődni azt a zajt.

Nem sokat tépelődtek, mi a teendő, egy szó sem hangzott el, csak egymásra néztek, szótlanul bólintottak, majd belevetették magukat, és törtek benne előre, valami felé.

Egész a mélyén jártak, távol már jócskán a tábor épületétől, amikor azonosítani tudták, s megállapították, hogy valaki ás. (...)

Krasznahorkai László

El kellett forduljanak jobbra, s még vagy tíz-tizenöt lépést tenni előre, de akkor aztán olyan gyorsan érték el, hogy egyensúlyukat vesztve majdnem belezuhantak; egy körülbelül három méter széles és öt méter hosszú, hatalmas gödör szélén álltak, aminek a fenekén Grigorescut pillantották meg, ahogy tempósan dolgozik. Az egész olyan mély volt, hogy a feje sem látszott ki, s a folyamatosan végzett munka közben egyáltalán nem hallotta meg a közeledőket, akik csak álltak ott az óriási gödör szélén, és csak nézték, hogy mi van odalent.

Odalent, a gödör közepén, egy földből faragott, életnagyságú lovat láttak, először csak ennyit, egy lovat, földből, aztán, hogy ez az életnagyságú, földből faragott ló habzó, vicsorgó pofáját féloldalt felfelé tartva, iszonyatos erővel vágtat, rohan, menekül valahová, hogy csak a legvégén fogják fel az egészet, hogy Grigorescu kiirtotta egy nagy területen a gazt, ásott egy óriási gödröt, de azt a gödröt úgy ásta meg, hogy a közepén lefejtette a tajtékzó, rettenetes félelemben rohanó lóról a földet, mintegy kiásra tehát, szabaddá tette, láthatóvá, amint ez az életnagyságú, valamitől iszonyúan megriadt állat rohan a föld alatt.

Elhűlve nézték a még mindig észrevétlensége tudatában dolgozó Grigorescut.

Tíz napig ásta, gondolták a gödör szélén.

Minden hajnalban és délelőtt órákig ásott.

Valamelyikük talpa alatt megcsúszott a föld, Grigorescu felnézett. Egy pillanatra megállt, lehajtotta a fejét, s folytatta a munkát.

A művészek kényelmetlenül érezték magukat. Úgy gondolták, valamit mondani kell.

Ez csodálatos, Ion, mondta halkan a francia festő.

Grigorescu megint megállt, egy létrán kimászott a gödörből, aztán egy odakészített kaparószerszámmal letisztogatta az ásóról a ráragadt földet, megtörölte egy zsebkendővel verejtékező homlokát, majd odajött hozzájuk, s egy széles, lassú mozdulattal végigmutatott az egész tájon.

Még nagyon sokan vannak, mondta erőtlen hangon.
Aztán felemelte a szerszámot, lement a létrán a gödör aljába, és ásott tovább. (...)

________________
In: Krasznahorkai László: SEIOBO JÁRT ODALENT, MAGVETŐ, Bp., 2008, 299-305. old.


HÁTTÉR

– Van a Seiobo járt odalent című kötetedben egy történet, amelyik a Szent Anna-tónál játszódik. Úgy tudom, a történet megírásakor még nem jártál a tónál. Mi volt a kiindulópontja annak, hogy mégis abba a környezetbe írtad bele a történetet?
 

– Barátom, Bukta Imre saját élményeként mesélt nekem egyszer Ion Grigorescu Szent-Anna-tónál megnyilatkozó alakjáról. Amikor aztán ennek megírását követően, vagyis évekkel később hálásan szóba hoztam neki a dolgot, tanácstalanul nézett rám. Ő, Bukta, nem tud semmi ilyesmiről. Részt vett ugyan abban a művészeti táborban a Szent Anna-tónál, amiről beszélek, talán többször is, de ott soha nem volt együtt Grigorescuval, és egyáltalán, ezt az egészet, amit megírtam, most hallja először. Azóta nem tudom, hogy került hozzám ez a történet. Teljes rejtély a számomra. Biztos vagyok benne, hogy nem a fantáziámban született. Biztos vagyok abban is, hogy nem álmodtam. Akkor viszont hallanom kellett valakitől. De nem tudom felidézni a forrását. Maga Grigorescu sem tud róla, bár amikor jóval később elmeséltem neki, tetszését nyilvánította – csak éppen akkor hallotta először. És hiába próbálkozom másoknál is, senki nem vállalja, hogy tőle hallottam volna. A legmélyebb rejtély. Ezért is került a Seiobo járt odalent című kötetben a dolgoknak nagyjából a tengelyére. Maga az eset belülről mozdíthatatlan: Grigorescu és a Szent Anna-tó elválaszthatatlanok. (...)

Arról, ami elfogadhatatlan, Balázs Imre József beszélgetése Krasznahorkai László íróval, Helikon, 2011


-----------------

Ion Grigorescu, mi-a fost destul de greu sa te fac sa accepti dialogul, asa ca, te rog sa-l incepi tu, contrar unei legi publicistice stabile.

Prima mea idee este ca nu mai caut dialog. Sunt intr-o perioada in care m-am saturat de expozitii, de asa-zisul public interesat. Probabil ca mi s-au repetat prea mult cuvinte ca: “experiente”, “cautari”, “dialog”, asa incat acum mai degraba vreau sa scap de ele si de oamenii care se folosesc de numele meu si spun: “Ion Grigorescu a expus”, “a facut”, “e formidabil”, cu tot felul de laude. In realitate, numele e stiut numai de cei care vor sa-si faca un nume.

Fii, te rog mai explicit!

De exemplu, un grup de tineri a facut o expozitie cu tema: “Cum ajungi un om cunoscut?” si m-a intrebat pe mine (era o expozitie ancheta), iar eu am spus: “Nici nu ajungi cunoscut si nici nu ti se schimba statutul, cu nimica.”

E o falsa iluzie?

Da, de prezentator TV care apare zilnic, saptamanal, o aparitie care va disparea cat de curand fara o biografie reala.

Sunt tineri artisti care vor suferi citind lucrurile astea.

Exista astazi artisti vizuali care, prin folosirea filmului video si a computerului, a Internetului, fac ceva ce se apropie de canalele TV. Ei incearca sa creeze, macar pe durata unei expozitii, un dialog perpetuu, care uneori devine ceva jalnic, amintind de ghizii turistici din Italia, de improvizatie. Sunt grabiti si superficiali. Si vorbesc incontinuu. Cu alte cuvinte, dupa mine, artele vizuale au o incetineala care nu trebuie accelerata. (...)

 Ion Grigorescu -  o litografie si o radiografie, Artindex, Decembrie, 2009

Rudyard Kipling

If—

If you can keep your head when all about you
   Are losing theirs and blaming it on you;
If you can trust yourself when all men doubt you,
   But make allowance for their doubting too;
If you can wait and not be tired by waiting,
   Or, being lied about, don't deal in lies,
Or, being hated, don't give way to hating,
   And yet don't look too good, nor talk too wise;

If you can dream — and not make dreams your master;
   If you can think —  and not make thoughts your aim;
If you can meet with triumph and disaster
   And treat those two impostors just the same;
If you can bear to hear the truth you've spoken
   Twisted by knaves to make a trap for fools,
Or watch the things you gave your life to broken,
   And stoop and build 'em up with wornout tools;

If you can make one heap of all your winnings
   And risk it on one turn of pitch-and-toss,
And lose, and start again at your beginnings
   And never breathe a word about your loss;
If you can force your heart and nerve and sinew
   To serve your turn long after they are gone,
And so hold on when there is nothing in you
   Except the Will which says to them: "Hold on";

If you can talk with crowds and keep your virtue,
   Or walk with kings — nor lose the common touch;
If neither foes nor loving friends can hurt you;
   If all men count with you, but none too much;
If you can fill the unforgiving minute
   With sixty seconds' worth of distance run —
Yours is the Earth and everything that's in it,
   And  — which is more — you'll be a Man, my son!

  Own photo

Botanical Garden, Padua, 2009

LEVÉL FIÁHOZ
(1910)

Ha emelt fővel tudsz megállni, amikor körötted
mindenki elveszti fejét, és téged hibáztat,
ha bízni tudsz magadban, ha mindenki kétkedik benned
de elfogadod kétkedésüket,
ha várni tudsz, és nem fáradsz el a várakozásban
ha hazudnak rólad, de te nem hazudsz,
ha gyűlölnek téged, de te nem gyűlölsz
és nem kívánsz jónak és bölcsnek látszani,

ha álmodni tudsz — de nem álmod vezérel,
ha gondolkodni tudsz — de nem önmaga kedvéért,
ha szembenézel győzelemmel és vereséggel
és egyformán kezeled e két bajkeverőt,
ha elviseled hogy a te igazságodat kifacsarják,
hogy a gyengéket csapdába csalják,
ha látod életed értelmét romba dőlni,
és lehajolsz, hogy újraépítsd azt,

ha minden győzelmedet felteszed egy lapra
és kockáztatod semmi vagy mindenért
és veszítesz, és elkezded újra
és soha nem említed veszteségedet,
ha megcélozod ideged és szíved
hogy idejük lejártával is szolgáljanak
akkor is, ha már semmi nem marad belőled,
az akaratot kivéve, mely azt mondja: "Kitartás!"

ha tömegekkel beszélve megőrzöd erényed
és királyokkal járva is ember maradsz,
ha sem ellenség, sem barát meg nem bánthat,
ha minden ember számít, de egyik sem túlságosan,
ha a meg nem bocsátó percet hatvan másodperc
hosszútávfutással tudod kitölteni —
akkor tiéd a Föld, s minden, mi rajta van:
de legfőképpen Ember leszel, fiam.

Sajó Tamás fordítása
________
In: Umberto Eco: A lista mámora, Európa Könyvkiadó, 2009

...

"... s mi élünk itt tovább - de nélküled."