Thomas Hardy

(2 June 1840 – 11 January 1928)

Afterwards

When the Present has latched its postern behind my tremulous stay,

And the May month flaps its glad green leaves like wings,

Delicate-filmed as new-spun silk, will the neighbours say,

'He was a man who used to notice such things'?

If it be in the dusk when, like an eyelid's soundless blink,

The dewfall-hawk comes crossing the shades to alight

Upon the wind-warped upland thorn, a gazer may think,

'To him this must have been a familiar sight.'

If I pass during some nocturnal blackness, mothy and warm,

When the hedgehog travels furtively over the lawn,

One may say, 'He strove that such innocent creatures should come to no harm,

But he could do little for them; and now he is gone.'

If, when hearing that I have been stilled at last, they stand at the door,

Watching the full-starred heavens that winter sees

Will this thought rise on those who will meet my face no more,

'He was one who had an eye for such mysteries'?

And will any say when my bell of quittance is heard in the gloom

And a crossing breeze cuts a pause in its outrollings,

Till they rise again, as they were a new bell's boom,

'He hears it not now, but used to notice such things'?

Azután

Ha majd remegő ittlétem után becsukta kemény kapuját a jelen,

  a szomszéd szól-e, ha május rezgő szárnya kikelt,

víg zöld levelekkel hamvas, mint mikor új a selyem:

 „Ő olyan ember volt, aki erre figyelt"?

Ha eljön az alkony s mint pilla, ha rezzen nesztelenül,

   röpül az árnyakon át a széltől görbe bokorra az ölyv,

fenn a hegyen — gondolja-e majd, akinek szeme ebbe merül:

   „Őneki kedves volt ez a kép, ez a föld"?

Ha elmúlok egyszer, fekete és meleg éjben, s űzi a pille a fényt

   s látják a gyepen át sebesen gurulni a sünt,

mondják-e: „Azt akarta, ne bántsák az ilyen kicsi lényt,

   de nem tehetett sokat értük s most immár tovatűnt"?

Ha meghallják, hogy végül elcsöndesedtem, s állnak a kapuk előtt,

   bámulják, hogy a csillaggal teli mennybolt csöndesen ég,

akik arcomat nem látják soha már, majd szólnak-e ők:

  „Sok ilyen misztikus fény bűvölte szemét"?

S lesz-e, ki szól, ha kong a sötétben a búcsuharang,

   és miután zengése a szélben egy pillanatig szünetelt,

hallatszik újra, mintha újonnan kondul a hang:

   „Most nem hallja már, de míg élt, ugye, erre figyelt"?

Vas István fordítása

_____

A világirodalom legszebb versei, II. kötet, 6-7. o.

Európa, Budapest, 1978

Paul Valéry

(30 octobre 1871 - 20 juillet 1945)

 

Le Sylphe

Ni vu ni connu
Je suis le parfum
Vivant et défunt
Dans le vent venu!

Ni vu ni connu
Hasard ou génie?
À peine venu
La tâche est finie!

Ni lu ni compris?
Aux meilleurs esprits
Que d’erreurs promises!

Ni vu ni connu,
Le temps d’un sein nu
Entre deux chemises!

(Charmes, 1922)

***

Tündér

Volt-nincs a nevem,
szél erredobott
illatja vagyok,
holt és eleven!

Volt-nincs a nevem,
lángész? vakeset?
Még itt se terem,
s már nyoma veszett!

Nem látsz, nem is értsz?
Légy bármilyen ész,
tévútra terellek!

Volt-nincs - míg a két
ing között picikét
felvillan a melled!

Somlyó György fordítása

________

In: Somlyó György: Az utazás, Magvető, Budapest, 1984

.

Paul Valéry

(30 octobre 1871 - 20 juillet 1945)

L'« écrivain »: il en dit toujours plus et moins qu'il ne pense.
Il enlève et ajoute à sa pensée.
Ce qu'il écrit enfin ne correspond à aucune pensée réelle.
C'est plus riche et moins riche. Plus long et plus bref. Plus clair et plus obscur.
C'est pourquoi celui qui veut reconstituer un auteur a partir de son oeuvre se construit nécessairement un personnage imaginaire.

*

Rien de plus original, rien de plus soi que de se nourrir des autres. Mais il faut les digérer. Le lion est fait de mouton assimilé.

*

Tout dispositif poétique repose sur un fait mathématique enveloppé.

*

Élégance — minimum dans l'abondance. Il faut que l'abondance soit devinée mais signifiée par un minimum.

*

La mathématique est une manière de penser — une pensée — la seule — qui soit (ou qui puisse être) ce qu'elle représente et qui représente ce qu'elle est.

*

La vie est quelque chose qui se passe entre 8000 m d'altitude et 8000 m de profondeur.

*

La merveille de la vie réside dans la combinaison de la spontanéité apparente et de l'organisation.

Dans le non-vivant, c'est une dégradation ou diffusion qui est le spontané, le naturel, le ce à quoi il faut s'attendre — , le probable.

[Paul Valéry, Cahiers]

Gisèle Freund (1912-2000): Paul Valéry, Paris, 1938

RMN

Az író mindig többet és kevesebbet mond, mint amit gondol.
Elvesz gondolatából és hozzátesz.
Amit végül leír, semmiféle valóságos gondolattal nem azonos.
Gazdagabb és kevésbé gazdag. Hosszabb és rövidebb. Világosabb és homályosabb.
Ezért van az, hogy ha valaki a művei alapján akar megalkotni egy írót, szükségképpen egy képzelt személyt alakít ki.
*
Mi sem eredetibb, mi sem jelenti inkább önmagunkat, mint ha másokból táplálkozunk. Csak emészteni kell. Az oroszlán magához hasonított juhokból áll.
*
Minden költői szerkezet egy rejtett matematikai tényen alapszik.
*
Elegancia – a bőség minimuma. Sejtetni a bőséget, de csak a kifejezés minimumával.
*
A matematika egyfajta gondolkodásmód — olyan gondolat — az egyetlen ilyen — amely az (vagy az lehet), amit képvisel, és azt képviseli, ami.
*
Az élet olyasvalami, ami 8000 méter magasság és 8000 méter mélység között történik.
*
Az élet csodája a látszólagos spontaneitás és a szervezettség összefonódásában rejlik.
Az élettelen dolgokban a leépülés, a szétesés a spontán, a természetes folyamat, a várható — a valószínűség.

_________

[Paul Valéry: Füzetek, fordította Somlyó György]

.

Ezra Pound

(30 October 1885 – 1 November 1972)

The Lake Isle

O GOD, O Venus, O Mercury, patron of thieves,
Give me in due time, I beseech you, a little tobacco-shop,
With the little bright boxes
               piled up neatly upon the shelves
And the loose fragrant cavendish
               and the shag,
And the bright Virginia
               loose under the bright glass cases,
And a pair of scales not too greasy,
And the whores dropping in for a word or two in passing,
For a flip word, and to tidy their hair a bit.

O God, O Venus, O Mercury, patron of thieves,
Lend me a little tobacco-shop,
              or install me in any profession
Save this damn'd profession of writing,
              where one needs one's brains all the time.

Alvin Langdon Coburn: Ezra Pound, 1916

A  BOLDOGOK SZIGETE

Ó, Isten, Venus, Mercur, tolvajok patrónusa,

Adjatok idejében, könyörgöm, egy kis trafikot

A polcon csinosan feltornyozott 

                                kis fényes skatulákat,

S a pakkolatlan illatos Cavendish-t

                                 a az apróra vágott pipadohányt,

S a szőke Virginiát

                                 szabadon fényes üvegrekeszében,

S egy mérleget, nem túl szutykosat,

S a könnyű lányokat az utcáról betérve egy-két szóra,

Egy röpke szóra, s hogy hajuk igazítsák.

Ó, Isten, Venus, Mercur, tolvajok patrónusa,

Juttassatok egy kis trafikot,

                                 vagy ültessetek bármely mesterségbe,

Kivéve átkozott céhed: írás

                                 hol éjjel-nappal agyunk dolgozik.

Károlyi Amy fordítása

______
Ezra Pound versei, Európa, Bp., 1991


.

Sylvia Plath

(October 27, 1932 – February 11, 1963)

12. 

There are times when a feeling of expectancy comes to me, as if something is there, beneath the surface of my understanding, waiting for me to grasp it. It is the same tantalizing sensation when you almost remember a name, but don't quite reach it. I can feel it when I think of human beings, of the hints of evolution suggested by the removal of wisdom teeth, the narrowing of the jaw no longer needed to chew such roughage as it was accustomed to; the gradual disappearance of hair from the human body; the adjustment of the human eye to the fine print, the swift, colored motion of the twentieth century. The feeling comes, vague and nebulous, when I consider the prolonged adolesence of our species; the rites of birth, marriage and death; all the primitive, barbaric ceremonies streamlined to modern times. Almost, I think, the unreasoning, bestial purity was best. Oh, something is mere, waiting for me. Perhaps someday the revelation will burst in upon me and I will see the other side of this monumental grotesque joke. And then I'll laugh. And then I'll know what life is. 

17. 

A little thing, like children putting flowers in my hair, can fill up the widening cracks in my self-assurance like soothing lanolin. I was sitting out on the steps today, uneasy with fear and discontent. Peter, (the little boy-across-the-street) with the pointed pale face, the grave blue eyes and the slow fragile smile came bringing his adorable sister Libby of the flaxen braids and the firm, lyrically-formed child-body. They stood shyly for a little, and then Peter picked a white petunia and put it in my hair. Thus began an enchanting game, where I sat very still, while Libby ran to and fro gathering petunias, and Peter stood by my side, arranging the blossoms. I closed my eyes to feel more keenly the lovely delicate-child-hands, gently tucking flower after flower into my curls. "And now a white one," the lisp was soft and tender. Pink, crimson, scarlet, white ... the faint pungent odor of the petunias was hushed and sweet. And all my hurts were smoothed away. Something about the frank, guileless blue eyes, the beautiful young bodies, the brief scent of the dying flowers smote me like the clean quick cut of a knife. And the blood of love welled up in my heart with a slow pain.  

From 'The Journals of Sylvia Plath 1950-1962' (1982) 

 

Sylvia Plath posed with her typewriter. Yorkshire, England, 1956. 

Images courtesy Mortimer Rare Book Room

12. 

Bizonyos időszakokban érthetetlen várakozás tölt el, mintha ott lent, az értelem felszíne alatt valami csak arra várna, hogy megragadjam. Hasonlít ez ahhoz a kínzó érzéshez, amikor majdnem eszedbe jut egy név, mégsem tudod pontosan fölidézni. Ezt érzem, amikor az emberi lényre gondolok, az evolúció olyan elhintett utalásaira – a két bölcsességfogam elvesztéséről ugrott be most –, mint a keskenyedő állkapocs, amelynek nem kell már olyan durva táplálékot megrágnia, vagy a szőr fokozatos eltűnése a testen, no és a szem alkalmazkodása a nyomtatott betűkhöz, a huszadik század fölgyorsult, színes mozgásához. Ugyanez a homályos és bizonytalan érzés fog el, ha emberfajunk elnyújtott kamaszkorára gondolok, a születés, a házasság, a halál rítusaira, mindahány ősi és barbár ceremóniára, amely mostanára a modern időkhöz igazodott. Néha szinte azt gondolom, hogy az oktalan, állati tisztaság jobb volt. Ó, valami vár ott lent. Talán egy napon rám tör a megvilágosodás, és akkor látni fogom ennek a nagyszabású groteszk játéknak a másik oldalát is. És akkor nevetek egy jót. És akkor tudni fogom, hogy mi az élet.

17. 

A magabiztosságom falán támadó réseket, mint csillapító lanolin, kitölti egy-egy apróság: például gyerekek virágot tűznek a hajamba. Ma kiültem a lépcsőre, teli nyugtalansággal és elégedetlenséggel. Peter (a szomszéd kisfiú), nagy, kék szemek, elkeskenyedő arc, lassan felderülő, törékeny mosoly, áthozta imádnivaló kishúgát, Libbyt, a lenszőke copfos, líraian szép, tömör gyerektestű kislányt. Gyámoltalanul álldogáltak egy ideig, azután Peter letépett egy fehér petúniát, és a hajamba tűzte. Így kezdődött el a megejtő játék: az én szerepem az volt, hogy csendben üljek, Libby oda-vissza futkosott, hogy begyűjtse a petúniát. Peter pedig mellettem állt, és elrendezte a szirmokat. Becsuktam a szememet, hogy jobban érezzem a kedves, finom gyerekkezek érintését, amint virágot virág után tűztek a hajamba. – Most egy fehéjet – még selypíteni is gyengén tudtak. Rózsaszín, karmazsin, skarlátvörös, fehér… a bágyadt, szúrós illat édessége tompult. Minden bánatom elsimult. Volt valami a tiszta, kék szemekben, a szép gyerektestekben, a haldokló virágok kurta illatában, ami úgy sújtott rám, mint egy kés gyors és hideg pengéje. És a szeretet vére lassú fájdalommal gyűlt fel a szívemben. 

Lázár Júlia fordítása

_______

Sylvia Plath: NAPLÓK, 1950-1962, Cartaphilus Kiadó, Bp., 2004

 

Dylan Thomas

(27 October 1914 – 9 November 1953) 

Especially When the October Wind 

Especially when the October wind
With frosty fingers punishes my hair,
Caught by the crabbing sun I walk on fire
And cast a shadow crab upon the land,
By the sea's side, hearing the noise of birds,
Hearing the raven cough in winter sticks,
My busy heart who shudders as she talks
Sheds the syllabic blood and drains her words.

Shut, too, in a tower of words, I mark
On the horizon walking like the trees
The wordy shapes of women, and the rows
Of the star-gestured children in the park.
Some let me make you of the vowelled beeches,
Some of the oaken voices, from the roots
Of many a thorny shire tell you notes,
Some let me make you of the water's speeches.

Behind a pot of ferns the wagging clock
Tells me the hour's word, the neural meaning
Flies on the shafted disk, declaims the morning
And tells the windy weather in the cock.
Some let me make you of the meadow's signs;
The signal grass that tells me all I know
Breaks with the wormy winter through the eye.
Some let me tell you of the raven's sins.

Especially when the October wind
(Some let me make you of autumnal spells,
The spider-tongued, and the loud hill of Wales)
With fists of turnips punishes the land,
Some let me make you of the heartless words.
The heart is drained that, spelling in the scurry
Of chemic blood, warned of the coming fury.
By the sea's side hear the dark-vowelled birds. 

Lee Miller: Dylan Thomas

Vogue Studio, London, December 1946

(Source)

Kiváltképp ha az októberi szél 

Kiváltképp ha az októberi szél
Fagyos ujjakkal bünteti hajam,
Ráklábu nap fog el, tűzön megyek
S árnyék-rákot vetek a földre még,
Tengerparton, hol madárraj zajong,
Holló krákog, botra űzte a tél,
Nehéz szívem borzong, amíg beszél:
Szótag-vért és ömlő szavakat ont.

Szavak tornyába zárva látom én:
A láthatáron járva, mint a fák,
Nők szó-árnya suhan a park füvén
Csillagmozgású gyermekhad fut át.
Magánhangzó bükkökből vágom őket,
Vagy kemény tölgyhangzókból, tövises
Bozótok gyökereiből, de lesz
Olyan is, mit víz beszédéből szőttem.

Páfrány-cserép mögött az óra leng,
Mondja az óra-szót - ideg-jelentést
Repít nyeles korong, reggelt jelent és
Szelet ráng a kakas ugrálva fent.
Mezők jeleiből formálom őket,
Jelző fűből, mely jelzi, mit tudok,
S férges téllel áttöri szemgolyód -
Mások meg a holló bűnéből nőttek.

Kiváltképp ha az októberi szél
(Hadd tépjem őket Wales póknyelvű, hangos
Dombjairól mint őszi bűvös hangot)
Répaököllel büntet, vad vidék:
Hadd gyúrjam őket szívtelen szavakból -
Vértelen a szív: olvasott az ér gyors
Lüktetéséből s látta már a tébolyt.
Parti rigók sötét hangzói - hallod?

Képes Géza fordítása

 Lee Miller: Dylan Thomas 

London, December, 1946

(Source)

________

 [Dylan Thomas összegyűjtött versei, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1966]

.

Dylan Thomas

(27 October 1914 – 9 November 1953)

And Death Shall Have no Dominion

And death shall have no dominion.
Dead men naked they shall be one
with the man in the wind and the west moon.
When their bones are picked clean and the clean bones gone;
they shall have stars at elbow and foot.
Though they go mad they shall be sane;
though they sink through the sea they shall rise again;
though lovers be lost love shall not.
And death shall have no dominion.

And death shall have no dominion.
Under the windings of the sea
they lying long shall not die windily;
twisting on racks when sinews give way,
strapped to a wheel, yet they shall not break;
faith in their hands shall snap in two.
And the unicorn evils run them through;
split all ends up they shan't crack.
And death shall have no dominion.

And death shall have no dominion.
No more may gulls cry at their ears
or waves break loud on the seashores;
Where blew a flower may a flower no more
Lift its head to the blows of the rain;
Though they be mad and dead as nails,
Heads of the characters hammer through daisies;
Break in the sun till the sun breaks down,
And death shall have no dominion.


***


ÉS NEM VESZ RAJTUK ERŐT A HALÁL

És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Olybá vétetnek majd a pőre holtak,
Mint lakói a szélnek s esti holdnak;
Míg csontvázuk letisztogatva korhad,
Csillag gyúl ki könyökön s lábfejen;
Ki elveszti eszét, majd észre tér,
Ki tengerbe vész, ismét partot ér;
Szeretők halnak, él a szerelem;
És nem vesz rajtuk erőt a halál.

És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Bár a tenger örvényei alatt
Nyugosznak, holtuk meddő marad;
Kínpadra vonva, hol az ín szakad,
S kerékre kötve, meg nem törhetők;
Kezük között kettéhasad a hit,
S orrszarvú bűnök testüket átdöfik;
Minden széthull, de ellenállnak ők;
És nem vesz rajtuk erőt a halál.

És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Nem hallják immár a sirály jaját
S a parton megtörő hullám zaját;
Hol virág lélegzett, fejét virág
Nem emeli az esős szélbe már;
Bár nincs eszük, s feküsznek mereven,
Lényegük általüt a százszorszépeken,
S nap felé tör, amíg csak a nap áll,
És nem vesz rajtuk erőt a halál.

Kálnoky László fordítása



______
[Dylan Thomas összegyűjtött versei, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1966]

.

Georg Trakl

(3 February 1887– 3 November 1914)

 

 Josef Humplik: Büste von Georg Trakl. 1926. 

Source: Lexikon Literatur in Tirol 

Autumn of the Lonely 

The dark autumn returns filled with fruit and abundance,
Yellow brilliance of beautiful summer days.
A pure blueness steps from a decayed sheath;
The flight of birds resounds with ancient legends.
The wine is pressed, the mild stillness
Filled with the soft answer to dark questions.

And here and there, a cross on barren hill;
In the red forest a herd wanders off.
The cloud roams over the pond-mirror;
The countryman's calm gesture is at rest.
Very softly the blue wing of the evening touches
A roof of dried straw, the black earth.

Soon stars nest in the brows of the weary;
In cool rooms a silent modesty enters
And angels step gently from the blue
Eyes of lovers, who suffer more softly.
The reed murmurs; a bony horror seizes
When dew drips blackly from bare willows.

Translation by Jim Doss and Werner Schmitt

Source: Loch Raven Review

Der Herbst des Einsamen

Der dunkle Herbst kehrt ein voll Frucht und Fülle.

Vergilbter Glanz von schönen Sommertagen.
Ein reines Blau tritt aus verfallner Hülle;
Der Flug der Vögel tönt von alten Sagen.
Gekeltert ist der Wein, die milde Stille
Erfüllt von leiser Antwort dunkler Fragen.

Und hier und dort ein Kreuz auf ödem Hügel;
Im roten Wald verliert sich eine Herde.
Die Wolke wandert übern Weiherspiegel;
Es ruht des Landmanns ruhige Geberde.
Sehr leise rührt des Abends blauer Flügel
Ein Dach von dürrem Stroh, die schwarze Erde.

Bald nisten Sterne in des Müden Brauen;
In kühle Stuben kehrt ein still Bescheiden
Und Engel treten leise aus den blauen
Augen der Liebenden, die sanfter leiden.
Es rauscht das Rohr; anfällt ein knöchern Grauen,
Wenn schwarz der Tau tropft von den kahlen Weiden.

Georg Trakl, 1889

~

MAGÁNOS ŐSZ 

Homályos ősz jön, telt s gyümölccsel édes,

a nyári nap halódó fénye sárga.
A széthasadt ködből még tiszta kék les;
madár ha száll, akár mesékben szállna.
Hordókra vár a bor s a csönd a széles
pincék homályán megdermedve áll ma.

Amott a puszta dombon egy kereszt ül;
rozsdás erdőn bolyong a nyáj fehéren.
Egy felleg húz a tó tükrén keresztül;
a földműves pihenni tér be éppen.
Az este kékes szárnya halkan pendül
a száraz zsúptetőn s az árokszélen.

Most csillag fészkel már az álmos pillán;
hűvös szobákban csendes béke hallgat,
a szeretők szelíd szeméből immár
halk angyal lép elő, a szárnya lankadt.
És zúg a nád; kísértet hangja sír rám,
csupasz füzekről, hallom, hull a harmat.

Radnóti Miklós fordítása

Georg Trakl: Self-Portrait

Painted probably in the studio of Max von Esterle

Innsbruck, November, 1913

_______

Georg Trakl válogatott versei

Kozmosz Könyvek, 1972

Wersch's Trakl-Site

.

Denise Levertov

(October 24, 1923 – December 20, 1997) 

Waiting

I am waiting.
On benches, at the corners
of earth's waitingrooms,
by trees whose sap rises, rises
to escape in gray leaves and lose
itself in the last air.
Waiting
for who comes at last,
late, lost, the forever
longed-for, walking
not my roat but crossing
the corner where I wait.

(Poems, 1968-1972)

VÁROK

Várok.

Padokon, a földkerekség

várótermeinek ajtajában,

fáknál, amikben nedv emelkedik,

emelkedik, hogy szürke levelekbe meneküljön

s elvesszen az utolsó fuvallatban.

Várok,

az utolsó érkezőre,

az elkésőre, elveszettre, örökké

vágyottra, aki nem is

az én utam járja, csak

éppen átmegy a sarkon, ahol várok.

Kodolányi Gyula fordítása

Denise Levertov - Dec. 2, 1983 

via Phillips Exeter Academy

The Ground-Mist

In hollows of the land
in faults and valleys
the white fog
bruised
by blue shadows
a mirage of lakes

and in the human
faults and depths
silences
floating
between night and daybreak
illusion and substance.

But is illusion
so repeated, known
each dawn,
silence
suspended in the
mind's shadow

always, not substance
of a sort?
the white
bruised
ground-mist the mirage
of a true lake.

HAJNALI KÖDÖK

A mélyedésekben

csorbulásokban és völgyekben

                fehér ködök

kék árnyékok

                horzsolta

káprázat-tavak

az emberi

csorbulásokban és mélyedésekben

hallgatások lebegnek

                                  este és napkelte

ámítás és való között.

De az ismerős

ámítás, a minden hajnallal 

                visszatérő

az örökké

                a lélek árnyékában

lebegő

hallgatás nem valódi 

talán?

          a kihorzsolt

fehér

          köd valódi tó

káprázata.

Kodolányi Gyula fordítása

________ 

In A LÉTEZÉS HÁLÓI, Európa Bp., 1990

.

Hamvas Béla

  Hamvas Béla

(23 March 1897–7 November 1968)

„Megtanultam a zenét, de nem csináltam, s azóta tudással, de irigység nélkül hallgatom. Megtanultam egy sereg tudományt, mesterséget és művészetet, értek hozzájuk, de nem csinálom, s így érdektelenül tudom azokat élvezni. Csak az írásról kell majd leszoknom, s akkor abban is féltékenység nélkül tudok gyönyörködni.”
— Summa Philosophiae Normalis  (részlet)

Every friendship begins with a vague feeling that we’ve already met somewhere. As if we were brothers a long time ago; rather as if we were twins. Therefore our meeting is just seeing each other again. And when one is separated from his friend, he knows that being apart is just an appearance. Somewhere they remain together just the way they were together before meeting each other. (...)

*
In the human world friendship was and will always be the classical way of life. Friendship steps out of the bewildered irreality of the human being, which they call reality in an unexplainable manner, and solve life in a poetic manner. It is said that love makes you become poetic — often. Friendship makes life itself poetic; life becomes poetry. Poetry disappears from love quickly, because for love everything is just means to unite man and woman, the two biggest opposites of the universe. This poetic relationship is friendship itself. We don’t write poetry, but we live it.
   Perhaps Aristotle was thinking of this when saying that the primeval word for community is Philia.

— Hamvas Béla, On Friendship, Translated by Zsolt Sütő

~

Minden barátság azzal a homályos érzéssel kezdődik, hogy valahol már találkoztunk. Mintha régen testvérek lettünk volna. Még inkább, mintha ikrek lettünk volna. S ezért a találkozás csak viszontlátás. Amikor pedig az ember barátjától elszakad, tudja, hogy ez a távozás csak látszat. Valahol együtt marad vele úgy, ahogy együtt volt vele a találkozás előtt.

*
Az emberi világban a barátság a klasszikus életrend formája volt, lesz és marad. A humánum zavaros irrealitásából, amit meg nem magyarázható módon realitásnak hívnak, a barátság kilép, s az életet költői módon oldja meg. Azt mondják, a szerelem költővé tesz. Gyakran. A barátság az életet teszi költőivé és költészetté. A szerelemből a költészet hamar kivész, mert a szerelemnek minden csak eszköz, hogy a világegyetem két legnagyobb ellentétét, a férfit és a nőt egybeolvassza. A barátság maga ez a poétikus kapcsolat. És a verseket nem írjuk, hanem éljük.  Lehet, ezt értette Arisztotelész, amikor azt mondta, hogy a közösség ősszava: a Philia.

— Hamvas Béla, A barátság, - részlet

.

Francis Carco (1886–1958)

JARDINS

Il a plu. Le jardin, dans l’ombre, se recueille.
Les chrysanthèmes vont mourir sans qu’on les cueille.
Dans les sentiers mouillés, effeuillaisons de fleurs
Trop pâles; sur le sable, où pas un bruit ne bouge,
Évanouissement des grands dahlias rouges.
Murmure indéfini de toutes ces douleurs
De choses écoutant agoniser les fleurs.
Et de blancs pigeonniers veillent le crépuscule…
Mon enfance, de moi, comme tu te recules,
Parmi ce soir qui tombe et ce jardin qui meurt!
Tu pars et tu ne reviendras jamais, peut-être;
Ton souvenir, déjà, n’est plus qu’une rumeur
Dans un halo et qui, bientôt, va disparaître.
Et je reste à rêver, tout seul, à la fenêtre…

La Bohème et mon coeur (1939)


KERTEK

Esett. Mereng a kert az árnyak tompa csendjén.

Meghal összeszedetlen mindmegannyi krizantém.

Nedves ösvényeken már túl sápadt virágok;

Hulltukra bár a porban nincs perdülésnyi jel,

Nagy, vörös dáliák tűnnek ott sorra el.

A dolgok sóhaja végtelen, halk zaj: átfog

Mindent fájdalmasan, mert múlnak e világok.

S galambházak fehére figyeli szürkületkor,

Hogy hátrálsz, ki enyém voltál, gyerekkor,

Hullás estje s halál hajnala hűlt közén!

Elmégy, és vissza se jössz már talán soha;

Emléked végtelen, halk kis zaj-tünemény

Csillagok fényködén, volt-nincs, semmi nyoma...

Marad egy álmodó: nézése, ablaka.

Denise Colomb: Francis Carco a la Librairie Anacréon, Rue de Seine, Paris, 1949 

RMN

DIMANCHE

Ne parlons pas, écoute
La pluie à grosses gouttes
Dégouliner du toit
Et ruisseler aux vitres.
Il pleuvait, souviens-toi,
Comme il pleut dans mes livres.

Un vieux phono grinçait,
Le vent brassait les branches
Par ce sombre dimanche.
De vent âpre et glacé.
Et, soudain, sans qu'on sache
D'où le vent le chassait,
Cet air de cor de chasse...

Romance de Paris (1953)

VASÁRNAP

Ne szólj, hallgasd velem

A nagyszemű esőt,

A csorgó háztetőt,

A zajt az üvegen,

Legyen emléked innen:

Esett, mint könyveimben.

Vén gramofon nyikorgott,

Ágak közt szél kavargott,

Vasárnap-pusztaságra

Emlékezz, zord-sivárra,

S hogy tört egeken át

A szél honnét vadászta

Vadászkürt-dallamát...

Tandori Dezső fordításai



_______

In: Tandori Dezső: Műholdas rózsakert
Orpheusz Könyvek, 1991

.

Cseh Tamás / Bereményi Géza: Corvin köziek (1997)

Az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékére

GLORIA VICTIS

AZ 1956-OS MAGYAR SZABADSÁGHARC KÖLTŐI VISSZHANGJA A NAGYVILÁGBAN
THE RESPONSE OF POETS THROUGHOUT THE WORLD TO THE HUNGARIAN FIGHT FOR FREEDOM OF 1956

.

Liszt Ferenc (October 22, 1811 – July 31, 1886)

 

  Ferenc (Franz) Liszt - Piano Concerto No 1 E flat major (Esz-dúr zongoraverseny, S 124) Part 1

Martha Argerich, Christoph von Dohnanyi

 Ferenc (Franz) Liszt - Piano Concerto No 1 E flat major (Esz-dúr zongoraverseny, S 124) Part 2

(via)

.

Liszt Ferenc (October 22, 1811 – July 31, 1886)

Baka István:

LISZT FERENC ÉJSZAKÁJA A HAL TÉRI HÁZBAN

A gyertyaláng - rózsálló asszonyöl -
ellobban a sötétség összezáruló
combjai között. A levetett reverenda,
mint kidőlt tintatartó, éjszakával
szennyezi be a szobát. Némán fénylik
Isten díszkardja, a Tejút. Most kellene
meghallanom a szférák zenéjét, de a
mennybe, mint ősszel felázott talajba
a krumpli, belerohadtak a csillagok.

Csend van. Köröttem alszik Magyarország.
S horizontja, e csókra csücsörítő
száj, nagyokat cuppant álmában, és
nyálát csurgatja: Légy hálás, hogy a
miénk vagy, Franci! S én hálás vagyok.
Csak meg ne lásd, hogy a rapszódiák
aranysújtása megfakult molyette
díszmagyarodon, én szegény hazám.
Bemuzsikáltalak az Európa
Grand Hotelbe, s nem vettem észre, hogy
neked a konyhán terítettek. Most már
mindegy. Aludj hát, és csak álmodd
viszontcsókját az égnek. Én
föl nem riasztlak többé. Kulcsra zárva,
mint koporsó, a zongora. A gyertya
megunt kísértését kioltva, némán
nézek a fenn rozsdásodó Tejútra,
s a térre, hol a halaskofák standjain
pikkelyek csillagképei ragyognak -
halbűzös, fejtetőre állított
Mindenség, amelyben az angyalokból
keményítőt főznek vagy krumpliszeszt, és
a kokárda a lőlap közepe.

LISZT FERENC NAPPALA ÉS ÉJSZAKÁJA (Irodalmi Jelen)

.

Sir Georg Solti (21 October 1912 – 5 September 1997)

Mozart, Piano Concerto No. 7 in F Major (for three pianos) - I. Allegro

Solti György, Daniel Barenboim, Schiff András (via) 


http://www.georgsolti.com/

.

Samuel Taylor Coleridge

(English, 21 October 1772 – 25 July 1834)

TIME, REAL AND IMAGINARY

ON the wide level of a mountain's head   
(I knew not where, but 'twas some faery place),   
Their pinions, ostrich-like, for sails outspread,
Two lovely children run an endless race,   
      A sister and a brother!   
      This far outstripp'd the other;   
  Yet ever runs she with reverted face,   
  And looks and listens for the boy behind:   
      For he, alas! is blind!   
O'er rough and smooth with even step he pass'd,
And knows not whether he be first or last.

Source: Barleby

 Samuel Taylor Coleridge by William Say, 

published by Marseille Middleton Holloway, 

after James Northcote, mezzotint, published 2 November 1840

National Portrait Gallery

IDŐ, VALÓSÁGOS ÉS KÉPZELT

Egy fennsíkon (nem emlékszem a tájra,

de valami szép, tündéri helyen)

strucc-szárnyait vitorlaként kitárva

két szép gyerek fut versenyt, végtelen:

       egy fiú meg a húga!

       Társát ez már lehúzta,

  de csak szalad, és folyton hátranéz,

  s a fiút lesi, szálló tünemény,

       mert az, jaj, vak szegény:

mindig egyformán rakja lábait

és nem tudja, hogy nyer-e vagy veszít.

Szabó Lőrinc fordítása

__________

In: Örök barátaink I, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1958



.

Robert Pinsky

(born October 20, 1940)

City Elegies

I. The Day Dreamers

All day all over the city every person
Wanders a different city, sealed intact
And haunted as the abandoned subway stations
Under the city. Where is my alley doorway?

Stone gable, brick escarpment, cliffs of crystal.
Where is my terraced street above the harbor,
Café and hidden workshop, house of love?
Webbed vault, tiled blackness. Where is my park, the path

Through conifers, my iron bench, a shiver
Of ivy and margin birch above the traffic?
A voice. There is a mountain and a wood
Between us — one wrote, lovesick — Where the late

Hunter and the bird have seen us. Aimless at dusk,
Heart muttering like any derelict,
Or working all morning, violent with will,
Where is my garland of lights? My silver rail?


II. Everywhere I Go, There I Am

Hot days of errands and badges, paper, shrill rage
Of sparrows morning and evening. At sunset
A clearing stroll around the square and down
A steep street twisting to the edge of the narrows,

The brick embankment path and the iron rail
The same as always. The water. All through your body
A steady twinkling of ceasing and being, the cells
That die by millions and replicate themselves

So every seven years your substance is new,
But the same score, the same scar making a faint
Crescent along your temple, always fading,
The blood all different but the same from day

To day, the city birds along the harbor
Working the cracks and hedges, the titan moan
Of a tanker blasting and receding, the range
Of noises a fretwork of the bay, the night.

(Robert Pinsky, The figured wheel: new and collected poems, 1966-1996)

Robert Pinsky

Photo: Juliet van Otteren

Városi elégiák
(részlet)

I. Az ábrándozók

Az egész városban minden ember mindig
Más-más városban kóborol, mely lepecsételt, érintetlen és
Kísértetjárta, mint a város alatti elhagyott
Metróállomások. Hol van sikátorom kijárata?

Kőoromzat, téglatöltés, kristályszirt.
Hol van a kikötő fölötti teraszos utcám, a
Kávéház, a rejtőzködő műhely, a szerelem háza?
Pókhálós boltozat, csempézett feketeség. Hol van a

Parkom, a fenyvesen át vezető ösvény, a vaspadom, a
Borostyán rezzenése, a nyírfasövény a forgalom felett?
Egy hang. Hegy és erdő van közöttünk - írta valaki szerelmesen -
Ahol a néhai vadász és egy madár látott meg minket.

Céltalanul az alkonyatban, a szív dadog,
Mint akit elhagytak, vagy dolgozik
Egész délelőtt, megerőszakolja önmagát,
Hol van a fényfüzérem? Ezüst sínpárom?

II. "Akárhova megyek, ott vagyok"

Ügyintézések és okmányok forró napjai, papír,
Reggel, este rikácsoló verebek dühe.
Napnyugtakor megtisztító séta a tér körül
Majd le egy meredek, kanyargós, szűk utcán,

A téglával kirakott ösvény és a vaskorlát
Változatlan. A víz. A létezés és az elmúlás
Folyamatos villogása testedben, a milliónyi
Sejt hal el és születik újra, 

Így minden hetedik évben megújulsz,
Mégis ugyanaz a barázda, ugyanaz a heg idéz
Egyre halványuló félholdat homlokod vonalán,
Másfajta vér és mégis ugyanaz nap mint

Nap, a városi madarak a kikötő repedéseiben és
A sövényen csipegetnek, egy hajókürt óriási
Hörgése zúg fel és halkul el, a zajok
Áthatolnak az öböl díszrácsozatán, az éjszakán.

Gyukics Gábor fordítása

_____
In: Átkelés, Kortárs amerikai költők, 
Nyitott Könyv, Bp., 2007

.

Balassi Bálint (1554. október 20. – 1594. május 30.)

INVENTIO POETICA: GRUES ALLOQUITUR,
A DARVAKNAK SZÓL

1
Mindennap jó reggel ezen repültök el
       szóldogálván, darvaim!
Reátok néztemben hullnak keservemben
       szemeimből könyveim,
Hogy szép szerelmesem jut eszembe nékem,
       megújulnak kínjaim.

2
Látom, utatokot igazítottátok
       arra az ország felé,
Azholott az lakik, víg szívemet aki
       őmagánál rekeszté.
Valaha énrólam, ki híven szolgáltam,
       vallyon emlékezik-é?

3
Bujdosom, mint árva, idegen országba
       veszettül, mint szarándok,
Ruhámban sötét színt, szívemben szörnyű kínt
       viselek én, úgy gyászlok,
Szárnyam nincs, mint néked, kin mehetnék véled
       ahhoz, akit óhajtok.

4
Szárnyad vagyon, repülsz, szinte ott szállsz le, ülsz
       földében, hol akarod,
Te szomjúságodot szép forrásból csorgott
       tiszta vizével oltod,
Örömem környékét, az ő lakóhelyét:
       Paradicsomot látod.

5
De ne siess, kérlek, tőled hadd izenjek
       néki rövid beszéddel,
Vagy ha az nem lehet, csak írjam nevemet
       mellyedre fel véremmel,
Kin megesmérhesse, hogy csak őérette
       tűrök mindent jó kedvvel.

6
Ádjon az jó Isten néki egészséget,
       víg és hosszú életet,
Mint mezők virággal, tündökljék sok jókkal,
       áldja mindennel őtet;
Nyomán is tavasszal teremjen rózsaszál,
       s keserüljön éngemet!

7
Sok háborúimban, bujdosó voltomban,
       midőn darvakat látnék
Szép renden repülni s azfelé halanni,
       hol szép Julia laknék,
El-felfohászkodván s utánok kiáltván
       tőlük én így izenék.

POETIC INVENTION: TO THE CRANES

Early every day
you fly by this way
calling, calling, my cranes!
As I look at you
from my eyes sorrow
in heavy teardrops rains
and the thought of her
the beloved, the fair
stirs up afresh my pains.

I see that your road
you have directed
away towards the land
which she inhabits
who my good spirits
has stolen, abandoned:
does she ever call
one who was faithful
(I ask myself) to mind?

As an orphan I
in а strange land lie
hid, as а pilgrim lost:
in my clothes dark hues
in my heart great woes
I wear, for mourning dressed:
unlike you I've no
wings on which to go
with you to my dearest.

You have wings, can soar,
land at your pleasure
and settle at your choice
pure water you take
from fair streams to slake
your thirst: the blessed place
where she lives you see
the haunt of г у joy
you behold, paradise.

But please not so fast!
To her be my post
and with а brief word speed
or if that can't be
on your breast let me
write my name in my blood
to show that for her
and none else I bear
all things in cheerful mood.

May the good Lord grant
her all she may want
а long and happy life:
as fields glow with flowers
may bright things be hers
of blessings а full sheaf:
in spring may her ways
be full of roses
though I be full of grief.

In my great trouble

hid in my exile

when I saw cranes flying

in a fair figure

towards where the fair

Julia is lying

prayerfully I sent

this word where they went

I after them crying.

Translation by  Keith Bosley and Peter Sherwood

_______

Balassi Bálint összes költeményei (MEK)

In Quest of the Miracle Stag, The Poetry of Hungary, Ed. by Adam Makkai

.

Arthur Rimbaud

(20 October 1854 – 10 November 1891)

A. Rimbaud by Paul Verlaine

Voyelles

Vowels

A noir, E blanc, I rouge, U vert, O bleu: voyelles,
Je dirai quelque jour vos naissances latentes:
A, noir corset velu des mouches éclatantes
Qui bombinent autour des puanteurs cruelles,

Golfes d’ombre ; E, candeur des vapeurs et des tentes,
Lances des glaciers fiers, rois blancs, frissons d’ombelles;
I, pourpres, sang craché, rire des lèvres belles
Dans la colère ou les ivresses pénitentes;

U, cycles, vibrements divins des mers virides,
Paix des pâtis semés d’animaux, paix des rides
Que l’alchimie imprime aux grands fronts studieux;

O, suprême Clairon plein des strideurs étranges,
Silence traversés des Mondes et des Anges:
- O l’Oméga, rayon violet de Ses Yeux! -

Rêvé pour l'hiver

A Dream for Winter

L'hiver, nous irons dans un petit wagon rose
Avec des coussins bleus.
Nous serons bien. Un nid de baisers fous repose
Dans chaque coin moelleux.

Tu fermeras l'oeil, pour ne point voir, par la glace,
Grimacer les ombres des soirs,
Ces monstruosités hargneuses, populace
De démons noirs et de loups noirs.

Puis tu te sentiras la joue égratignée…
Un petit baiser, comme une folle araignée,
Te courra par le cou...

Et tu me diras : 'Cherche !', en inclinant la tête,
- Et nous prendrons du temps à trouver cette bête
- Qui voyage beaucoup...

 The man sitting on the right is supposed to be Arthur Rimbaud; 

Hôtel de l'Univers, Aden, c. 1880

 

A MAGÁNHANGZÓK SZONETTJE 

Szurok Á! hó É! rőt I! zöld Ü! kék O! - csak egyszer
lehessek titkotok mind elbeszélni bátor!
Á!: - bolyhos öv, mely a setét legyek faráról
csillog, ha szörnyü bűzt belepnek lomha testtel!

Á! árnyak öble! É! hűs párák, tiszta sátor,
halk hóvirág, királyi hermelin, jégtűs gleccser!
I! bíborok, kihányt vér, kacagógörcs a keccsel
vonagló női ajkon, ha düh rándítja s mámor!

Ü!: - az isteni tenger nyugodt, gyürűző tánca,
nyájjal hintett fenyér csöndje, tudósok ránca
a békés homlokon, mit alkimia tép föl. -

Ó!: - szörnyü harsonák, mik ítéletre zengnek,
és Csönd, melyben világok és angyalok kerengnek,
Oméga! - viola sugár az Ő szeméből.

Tóth Árpád fordítása

ÁLOM, TÉLIRE

Télen egy rózsaszín és kékpárnás vagonban
     utazni jössz velem.
Jó lesz. Őrült öröm. S minden puha sarokban
     csókok fészke pihen.

Szemed majd behunyod, hogy ne lásd esti békéd
     megrontva az ablakon át
fintorgó démonok fekete söpredékét
     s fekete farkasok hadát.

S egyszer csak valami az arcodat kaparja...
Egy pici csók lesz az, bolond pókként nyakadra
     aláiramodó.
Hozzám fordulsz: "Keresd!", s a fejedet lehajtod.
S üldözni lesz időnk soká a kis bitangot,
     aki - nagy utazó!

Szabó Lőrinc fordítása