You have a taste of tempest on your lips—But where did you wander
All day long in the hard reverie of stone and sea?
An eagle-bearing wind stripped the hills
Stripped your longing to the bone
And the pupils of your eyes received the message of chimera
Spotting memory with foam!
Where is the familiar slope of short September
On the red earth where you played, looking down
At the broad rows of the other girls
The corners where your friends left armfuls of rosemary.
But where did you wander
All night long in the hard reverie of stone and sea?
I told you to count in the naked water its luminous days
On your back to rejoice in the dawn of things
Or again to wander on yellow plains
With a clover of light on you breast, iambic heroine.
You have a taste of tempest on your lips
And a dress red as blood
Deep in the gold of summer
And the perfume of hyacinths—But where did you wander
Descending toward the shores, the pebbled bays?
There was cold salty seaweed there
But deeper a human feeling that bled
And you opened your arms in astonishment naming it
Climbing lightly to the clearness of the depths
Where your own starfish shone.
Listen. Speech is the prudence of the aged
And time is a passionate sculptor of men
And the sun stands over it, a beast of hope
And you, closer to it, embrace a love
With a bitter taste of tempest on your lips.
It is not for you, blue to the bone, to think of another summer,
For the rivers to change their bed
And take you back to their mother
For you to kiss other cherry trees
Or ride on the northwest wind.
Propped on the rocks, without yesterday or tomorrow,
Facing the dangers of the rocks with a hurricane hairstyle
You will say farewell to the riddle that is yours.
Translated by Edmund Keeley and Philip Sherrard
All day long in the hard reverie of stone and sea?
An eagle-bearing wind stripped the hills
Stripped your longing to the bone
And the pupils of your eyes received the message of chimera
Spotting memory with foam!
Where is the familiar slope of short September
On the red earth where you played, looking down
At the broad rows of the other girls
The corners where your friends left armfuls of rosemary.
But where did you wander
All night long in the hard reverie of stone and sea?
I told you to count in the naked water its luminous days
On your back to rejoice in the dawn of things
Or again to wander on yellow plains
With a clover of light on you breast, iambic heroine.
You have a taste of tempest on your lips
And a dress red as blood
Deep in the gold of summer
And the perfume of hyacinths—But where did you wander
Descending toward the shores, the pebbled bays?
There was cold salty seaweed there
But deeper a human feeling that bled
And you opened your arms in astonishment naming it
Climbing lightly to the clearness of the depths
Where your own starfish shone.
Listen. Speech is the prudence of the aged
And time is a passionate sculptor of men
And the sun stands over it, a beast of hope
And you, closer to it, embrace a love
With a bitter taste of tempest on your lips.
It is not for you, blue to the bone, to think of another summer,
For the rivers to change their bed
And take you back to their mother
For you to kiss other cherry trees
Or ride on the northwest wind.
Propped on the rocks, without yesterday or tomorrow,
Facing the dangers of the rocks with a hurricane hairstyle
You will say farewell to the riddle that is yours.
Translated by Edmund Keeley and Philip Sherrard
From: Orientations
____________________
Ajkadon a tenger vihar íze — De hol kóborolsz
egész nap? A sziklák és a tenger közt milyen kemény bolyongás!
Sashordozó szél lemeztelenítette a dombokat,
lemeztelenítette a vágyadat egész a csontig,
pupillád kitágul, mint aki rémeket lát,
jeges szél borzolja fel emlékezeted.
Hol a szelíd szeptemberi domb kékjében elmerülve
s lila árnyat vetett az odu, hova rozmaringcsokrokat vittek a lányok.
De hol bolyongtál
egész éjjel? Kő és tenger közt milyen könyörtelen bolyongás!
Mondtam neked, hogy számold meg a meztelen vízben a fénylő napokat
és hanyat fekve örülj a dolgok hajnalának,
vagy járd be megint könnyű léptekkel a sárga mezőket,
melleden háromlevelű fény, ó, te, ének hősnője!
Ajkadon a tengeri vihar íze
és piros ruha rajtad mint a vér,
mélyen a nyár aranyában
és jácintok illata testeden... De hol bolyongtál
leereszkedve a tengerekig, a nádas öblökig?
Ott hideg tengeri fű nőtt a homályban,
de még mélyebben: emberi érzés, mely vérzett,
és meghökkenve nyitottad ki kezed, a nevét mondtad—
innen felfele mentél fürgén, egész addig, hol a mélységek átragyognak:
ott ringott a mélységek ölében a te csillagod.
Hallgasd: a szó a végső dolgok értelme
és az idő az ember szenvedélyes szobrásza
és a nap fölötte fut a remény vadjaként,
és te elszántan szorítod szerelmedet magadhoz,
mert a tengeri vihar hagyta ízét az ajkadon.
Nem vagy te arra való, te, aki kék vagy a csontodig, hogy tervezz más nyarakat:
kedvedért a folyók megváltoztatják folyásukat,
kézen fogva odavisznek anyjukhoz,
hogy csókkal árassz el mindig más és más cseresznyefákat.
Odaszegezve a sziklához, tegnap és holnap nélkül
a sziklák veszélyei közt, míg fésül a vihar:
elbúcsúztatod végleg titkodat.
Képes Géza fordítása
______________
In: A bolond gránátalmafa, Újgörög költők antológiája, Kozmosz Könyvek, 1984
Fotó: Bettmann/CORBIS
Fotó: Bettmann/CORBIS
No comments:
Post a Comment