Pages

July 30, 2010

John Ashbery (American, born July 28, 1927)

.
THE PAINTER

Sitting between the sea and the buildings
He enjoyed painting the sea’s portrait.
But just as children imagine a prayer
Is merely silence, he expected his subject
To rush up the sand, and, seizing a brush,
Plaster its own portrait on the canvas.

So there was never any paint on his canvas
Until the people who lived in the buildings
Put him to work: “Try using the brush
As a means to an end. Select, for a portrait,
Something less angry and large, and more subject
To a painter’s moods, or, perhaps, to a prayer.”

How could he explain to them his prayer
That nature, not art, might usurp the canvas?
He chose his wife for a new subject,
Making her vast, like ruined buildings,
As if, forgetting itself, the portrait
Had expressed itself without a brush.

Slightly encouraged, he dipped his brush
In the sea, murmuring a heartfelt prayer:
“My soul, when I paint this next portrait
Let it be you who wrecks the canvas.”
The news spread like wildfire through the buildings:
He had gone back to the sea for his subject.

Imagine a painter crucified by his subject!
Too exhausted even to lift his brush,
He provoked some artists leaning from the buildings
To malicious mirth: “We haven’t a prayer
Now, of putting ourselves on canvas,
Or getting the sea to sit for a portrait!”

Others declared it a self-portrait.
Finally all indications of a subject
Began to fade, leaving the canvas
Perfectly white. He put down the brush.
At once a howl, that was also a prayer,
Arose from the overcrowded buildings.

They tossed him, the portrait, from the tallest of the buildings;
And the sea devoured the canvas and the brush
As though his subject had decided to remain a prayer.

















*

A FESTŐ

Ült, előtte tenger, mögötte házsor,
S élvezte, hogy a tengerről fest portrét.
De ahogy a gyermek képzelte fohász
Merő csend, ő is azt várta, hogy a téma
Felfut a homokra, fogja az ecsetet,
S maga festi meg, képmássá, a vásznat.

Festék így nem s nem érintette a vásznat,
Míg rá nem vették az emberek, a házsor
Lakói: "Próbád használni az ecsetet
Eszközként. Válassz, hogy készíthess portrét,
Kevésbé vad s nagy dolgot, mely jobb téma
A festőkedvnek, s talán jobb fohász."

Hogy magyarázta volna meg: neki a fohász
Csak az, ha a természet bírja a vásznat?
Választott: felesége lett az új téma,
Óriásra festette, mint egy romos házsor,
Mintha maga csinálta volna a portré a portrét,
Magát-feledvén, nem kérve ecsetet.
Bátrabb lett kicsit, s mártván az ecsetet

A tengerbe, kelt ajkán szív-fohász:
"Lelkem, ha festem e következő portrét,
Te légy, aki ronccsá rontod a vásznat."
Futótűzként terjedt a hír, s a házsor
Megtudta: a festőnek újra a tenger a téma.

Képzelj festőt, kit keresztre feszít a téma!
Ereje nem volt, hogy fogja az ecsetet,
S pár művész gúnykacajra fakadt a házsor
Ablakaiból: "Nálunk sincs itt fohász,
Hogy avval fessük meg magunkról a vásznat,
Vagy hogy a tengerről készítsünk portrét!"

Mások szerint magáról festett portrét.
Végül aztán fakulni kezdett a téma
Minden kezdeménye, s hagyta a vásznat
Szín-fehéren. A festő letette az ecsetet,
S hirtelen nagy üvöltés harsant, fohász
Egyszersmind, hallatta a zsúfolt házsor.

Lelökték őt, a portrét, onnét, hol legmagasabb a házsor,
S a tenger elnyelte a vásznat és az ecsetet,
Mintha azt határozta volna a téma, hogy marad fohász.

Tandori Dezső fordítása  


[Amerikai költők antológiája, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990]
..............................................................................................................................................................................................................................


July 29, 2010

Stanley Kunitz (American, 29 July 1905 – 14 May 2006)

.


The War Against the Trees

The man who sold his lawn to standard oil
Joked with his neighbors come to watch the show
While the bulldozers, drunk with gasoline,
Tested the virtue of the soil
Under the branchy sky
By overthowing first the privet-row.

Forsythia-forays and hydrangea-raids
Were but preliminaries to a war
Against the great-grandfathers of the town,
So freshly lopped and maimed.
They struck and struck again,
And with each elm a century went down.

All day the hireling engines charged the trees,
Subverting them by hacking underground
In grub-dominions, where dark summer's mole
Rampages through his halls,
Till a northern seizure shook
Those crowns, forcing the giants to their knees.

I saw the ghosts of children at their games
Racing beyond their childhood in the shade,
And while the green world turned its death-foxed page
And a red wagon wheeled,
I watched them disappear
Into the suburbs of their grievous age.

Ripped from the craters much too big for hearts
The club-roots bared their amputated coils,
Raw gorgons matted blind, whose pocks and scars
Cried Moon! On a corner lot
One witness-moment, caught
In the rear-view mirrors of the passing cars.


*

"One critic wrote . . . that my poems sounded as though they had been translated from the Hungarian. I don’t know why, but somehow that made me feel quite lighthearted."

Stanley Kunitz interviewed by Chris Busa - The Paris Review, Issue 83, Spring 1982 (pdf)

 *


HÁBORÚ A FÁK ELLEN

Egy ember olajvállalatnak adva el
Rétjét, mutatta, szinte tréfaképp
Szomszédoknak a bulldózerokat:
Olajtól részeg dühük mit mível
A földdel, ágas-bogas ég alatt
A fagyalsövényt irtva legelébb.

Aranyfák, hortenziák ellen e
Rajtaütés kezdete volt csupán
A dédatyák földjére zúdított
Háborúnak, sok növényt nyesve le.
Jött új s új támadás,
Egy-egy szilfával egy század bukott.

A bérgyilkos gépek egy napon át
Forgatták ki földből a törzseket
Gyökerüknél, ott, hol sötét vakond
Rohangál öblös járataiban.
Markolásoktól térdre rogytak a
Hatalmas koronák.

Mintha gyerekkor játszó szelleme
Az árnyékban tovább versengene,
Míg gyászba hull a zöld világ maga,
Láttam, vörös kocsik
A fákat hogy viszik
Zord óidők külvárosaiba.

Kráterükből, hogy gyökerük szakadt
S levágták girbegörbe águkat,
Vak Gorgóként mind a Holdra veti
Síró sebét, mind egy-zugban hever,
De sorsuk őrzik — mint sok tanújel —
Kocsik visszapillantó tükrei.

Fodor András fordítása


[Amerikai költők antológiája, Európa Könyvkiadó, 1990]
..............................................................................................................................................................................................................................

July 28, 2010

Rolf Jacobsen (Norwegian, 1907—1994)

.

The Silence in Trees

At night when the small ensembles head home
and all the drums are tired of drumming,
tall trees stand along the streets like gates
of soundlessness, like high candelabras
before a Gothic universe we cannot grasp.
The golden saxophones are packed away
like dolls on pink silk cushions
— car doors slam shut with brief bangs
and taxis dart away to east and south
— the big tuba is lashed down on the roof
like a toy elephant with huge ears
and the clown goes home
and the singer with the big calcium smile,
and Clarissa, the nude dancer, goes home
to unclothe her heart before the face of sleep,
each cigarette glow tiredly shuts its eye
and everything's wiped off the slate of night
by a soundless hand
so the silence of trees will come out.

For soon all the sounds in the world will go home to sleep
and all the colors will get tired of coloring
and travel away from us to who knows where
and everything will be rubbed out by soft cloths
as now, tonight, by powdered-silver rain
over all the parks looming like gates
to a kingdom we once left behind
and the silence will break out
in all the trees.

Translated by Roger Greenwald



*


Fák némasága

Éjjel, mikor a zenekarok mind hazamennek,
s a dobok is fáradtak már dobolni,
az útmenti fák úgy magaslanak, mint
a csönd kapui, roppant gyertyatartók
a mindenség gótikus katedrálisában.
Mint babákat, az arany szaxofonokat
rózsaszínű selyempárnákra rakják
— autóajtók csukódnak kurta kattanással
s taxik szaladnak tova délnek és keletnek
— a tetejükre kötözött óriástubával
olyanok, mint holmi nagyfülű játékelefánt,
s elmegy a bohóc is haza,
s a kálcium-mosolyú énekes,
s Klarissza sztriptíz-táncosnő is hazamegy, hogy levetkezze
az álom arca előtt kiürült szívét,
lehunyja szemét minden cigarettacsonk,
s az éjszaka táblájáról egy hangtalan
kéz mindent letöröl,
hogy fölerősödjék a fák nagy némasága.

És hazatér aludni a világon
minden zörej,
elfáradnak a színek színesedni,
s elillannak előlünk észrevétlen,
s letörölnek mindent a puha törlőrongyok,
ezüstös, porfinom eső
terül szét a parkok fölött,
valószínűtlen világ, honnan egykor jöttünk,
s melyben minden fa némasága megnő
s előtör.

Sulyok Vince fordítása


[Téli levél, Tizenkét norvég költő, Európa, 1976]


                                                                           André Kertész


.

.............................................................................................................................................................................................................................

July 27, 2010

Sylvia Plath (American, October 27, 1932 – February 11, 1963)

.

WORDS

Axes
After whose stroke the wood rings,
And the echoes!
Echoes traveling
Off from the center like horses.

The sap
Wells like tears, like the
Water striving
To re-establish its mirror
Over the rock

That drops and turns,
A white skull,
Eaten by weedy greens.
Years later I
Encounter them on the road—

Words dry and riderless,
The indefatigable hoof-taps.
While
From the bottom of the pool, fixed stars
Govern a life.

(1963)



SZAVAK

Fejszék,
Csapásukra a fa cseng,
És a visszhangok!
Visszhangok futnak szét
A középpontból, mint a lovak.

A nedv
Könnyként fakad, akár
A víz, ha nyomul vissza,
Hogy tükre legyen megint
A kődarab fölött,

Mely csobban és forog,
Fehér koponya,
Falja zöld gyom.
Évek múlva
Fölfedezem őket az utcán -

Száraz, lovasuk-nincs szavak,
Fáradhatatlan patazaj.
Míg
A tó mélyén rögzített csillagok
Egy életet igazgatnak.

Tandori Dezső fordítása


[Sylvia Plath versei, Budapest, Európa Könyvkiadó, 2002]
..............................................................................................................................................................................................................................

Else Lasker-Schüler (German-Jewish, February 11, 1869 – January 22, 1945)

.
Versöhnung

Es wird ein großer Stern in meinen Schoß fallen...
Wir wollen wachen die Nacht,

In den Sprachen beten
Die wie Harfen eingeschnitten sind.

Wir wollen uns versöhnen die Nacht –
So viel Gott strömt über.

Kinder sind unsere Herzen,
Die möchten ruhen müdesüß.

Und unsere Lippen wollen sich küssen,
Was zagst du?

Grenzt nicht mein Herz an deins –
Immer färbt dein Blut meine Wangen rot.

Wir wollen uns versöhnen die Nacht,
Wenn wir uns herzen, sterben wir nicht.

Es wird ein großer Stern in meinen Schoß fallen.


Franz Marc's 1912 woodcut "Versöhnung" for the poem by Else Lasker-Schüler of that title.


Reconciliation

A great star will fall into my lap.
Let us keep watch through the night,

Pray in tongues whose letters
Are carved like harps.

Let us make up tonight–
So much of God spills over.

Our hearts are children
Nod nodding with sleep.

And our lips long to kiss.
What holds you back?

Does not my heart border on yours?
It's your blood colors my cheeks red.

Let us make up tonight–
If we hold close, we won't die.

A great star will fall into my lap.








Megengesztelődünk

Nagy csillag hull majd az ölembe...
Átvirrasztjuk ezt az éjszakát

és imádkozunk azon a nyelven
melyet bemetszettek, mint a hárfát.

Megengesztelődünk ez éjszakán –
elborítja az Isten.

Gyermek a mi szívünk,
édesfáradt, pihenne már.

És ajkaink csókolni akarják egymást,
mitől félsz hát?

Nem határos szívem a tieddel? –
Véredtől mindig pírba borul orcám.

Megengesztelődünk ez éjszakán,
ha átöleljük egymást, nem halunk meg.

Nagy csillag hull majd az én ölembe.

Hajnal Gábor fordítása

[Else Lasker-Schüler: VILLOGÓ KAVICSON, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1972]
..............................................................................................................................................................................................................................

July 23, 2010

Rainer Maria Rilke (1875 – 1926)




To Music 
[An die Musik]

Music: breathing of statues. Perhaps:
silence of paintings. You language where all language
ends. You time
standing vertically on the motion of mortal hearts.
 

Feelings for whom? O you the transformation
of feelings into what?
: into audible landscape.
You stranger: music. You heart-space
grown out of us. The deepest space in us,
which, rising above us, forces its way out,

holy departure:
when the innermost point in us stands
outside, as the most practiced distance, as the other
side of the air:
pure,
boundless,
no longer habitable.
 
Translated by Stephen Mitchell

Münich, January 11-12, 1918


*


An die Musik

Musik: Atem der Statuen. Vielleicht:
Stille der Bilder. Du Sprache wo Sprachen
enden. Du Zeit
die senkrecht steht auf der Richtung
vergehender Herzen.

Gefühle zu wem? O du der Gefühle
Wandlung in was?— in hörbare Landschaft.
Du Fremde: Musik. Du uns entwachsener
Herzraum. Innigstes unser,
das, uns übersteigend, hinausdrängt,—
heiliger Abschied:
da uns das Innre umsteht
als geübteste Ferne, als andre
Seite der Luft:
rein,
riesig
nicht mehr bewohnbar.



*


A zenéhez

Zene: szobrok lélegzete. Képek
csöndje, talán. Te nyelv, hol a nyelvek
véget érnek. Idő, mely
függélyesen állva, mulató szívekre mutat.

Érzések  ki iránt? Ó, érzés
átváltozata  mivé? : hallható tájjá.
Ó, Idegen: zene. Tőlünk sarjadt
szívtér. Legbensőnk, mely
túllép rajtunk, mert kifelé tör 
szent búcsúvétel:
mert a belső vesz körül, mint
lég fonákja:
tiszta,
hatalmas,
már lakhatatlan.

Tandori Dezső fordítása

[Rainer Maria Rilke versei, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1983]
..............................................................................................................................................................................................................................

July 21, 2010

Miklós Radnóti (Hungarian, 5 May 1909 – 10 November 1944)

.
HETEDIK ECLOGA

Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.

Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?

Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.

Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, -
jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.

Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,
s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben, 1944. július





The Seventh Eclogue

Do you see the night, the wild oakwood fence lined with barbed wire,
and the barracks, so flimsy that the night swallowed them?
Slowly the eye passes the limits of captivity
and only the mind, the mind knows how tight the wire is.
You see, dear, this is how we set our imaginations free.
Dream, the beautiful savior, dissolves our broken bodies
and the prison camp leaves for home.

Ragged, bald, snoring, the prisoners fly
from the black heights of Serbia to the hidden lands of home.
Hidden lands of home! Are there still homes there?
Maybe the bombs didn't hit, and they are, just like when we were "drafted"?
Next to me, on my right, a man whines, another one lies on my left. Will they go home?
Tell me, is there still a home where they understand all this?

Without commas, one line touching the other,
I write poems the way I live, in darkness,
blind, crossing the paper like a worm.
Flashlights, books – the guards took everything.
There's no mail, only fog drifts over the barracks.

Frenchmen, Poles, loud Italians, heretic Serbs, and dreamy
Jews live here in the mountains, among frightening rumors.
One feverish body cut into many pieces but still living the same life,
it waits for good news, the sweet voices of women, a free, a human fate.
It waits for the end, the fall into thick darkness, miracles.

I lie on the plank, like a trapped animal, among worms. The fleas
attack again and again, but the flies have quieted down.
Look. It’s evening, captivity is one day shorter.
And so is life. The camp sleeps. The moon shines
over the land and in its light the wires are tighter.
Through the window you can see the shadows of the armed guards
thrown on the wall, walking among the noises of the night.

The camp sleeps. Do you see it? Dreams fly.
Frightened, someone wakes up. He grunts, then turns in the tight space
and sleeps again. His face shines. I sit up awake.
The taste of a half-smoked cigarette in my mouth instead of the taste
of your kisses and the calmness of dreams doesn’t come.
I can’t die, I can’t live without you now.

Lager Haidenau, in the mountains above Žagubica July 1944

-Translated from the Hungarian by Steven Polgar, Stephen Berg, and S. J. Marks




The Seventh Eclogue

Dusk; and the barracks, the oak stockade with its hem
of cruel wire, they are floating – see! they melt in the night.
The faltering gaze unlocks our frame of captivity
and only the brain can measure the twist of the wire.
But see too, my love, only thus may the fantasy free itself:
dream the redeemer dissolves the wreck of the body,
and off they go homeward, the whole campful of prisoners.

Snoring they fly, the poor captives, ragged and bald,
from the blind crest of Serbia to the hidden heartland of home!
The hidden heartland.– O home, O can it still be?
with the bombing? and is it as then when they marched us away?
and shall those who moan on my left and my right return?
Say, is there a country where someone still knows the hexameter?

As thus in darkness I feel my way over the poem,
shorn of its crown of accents, even so do I live,
blind, like an inchworm, spanning my hand on the paper;
flashlight, book, the lager guards took away everything,
and the mail doesn’t come, and fog descends on the barracks.

Amid rumors and pests live the Frenchman, the Pole, loud Italian,
the Serbian outcast, the musing Jew in the mountains:
one life in all of these tattered and feverish bodies,
waiting for news, for a lovely womanly word,
for freedom – for an end how dark soever – for a miracle.

On boards among vermin I lie, a beast in a cage;
while the flies’ armies rest, the fleas renew the assault.
It’s night. Confinement’s another day shorter, my love;
life, also, is less by a day. The camp is asleep.
The moonlight rekindles the landscape, retightens the wire;
you can watch through the window the shadows of guards with guns,
pacing, cast on the wall in the many voices of night.

The camp is asleep. See their dreams rustle, my love;
he who startled up snores, turns in his narrow confinement,
falls asleep again, face in a shine. Alone, awake,
I sit with the taste of a cigarette-end in my mouth
instead of your kiss, and the melting dream doesn’t come, for
I neither can die nor live any more without you.

Lager Heidenau: in the mountains above Zagubica. July 1944.

-Translated by Ben Turner and Zsuzsanna Ozsváth


 Radnóti Miklós és felesége Fanni (Budapest, 1941)
Miklós Radnóti with his wife Fanni (Budapest, 1941)
[Forrás / Source: Radnóti Miklós, Fényképek, Osiris, 1999]



THE SEVENTH ECLOGUE

Evening approaches the barracks, and the ferocious oak fence
braided with barbed wire, look, dissolves in the twilight.
Slowly the eye thus abandons the bounds of our captivity
and only the mind, the mind is aware of the wire’s tension.
Even fantasy finds no other path towards freedom.
Look, my beloved, dream, that lovely liberator,
releases our aching bodies. The captives set out for home.

Clad in rags and snoring, with shaven heads, the prisoners
fly from Serbia’s blinded peaks to their fugitive homelands.
Fugitive homeland! Oh -- is there still such a place?
still unharmed by bombs? as on the day we enlisted?
And will the groaning men to my right and my left return safely?
And is there a home where hexameters are appreciated?

Dimly groping line after line without punctuation,
here I write this poem as I live in the twilight,
inching, like blear-eyed caterpillar, my way on the paper;
everything, torches and books, all has been seized by the Lager
guard, our mail has stopped and the barracks are muffled by fog.

Riddled with insects and rumours, Frenchmen, Poles, loud Italians,
separatist Serbs and dreamy Jews live here in the mountains –
fevered, a dismembered body, we lead a single existence,
waiting for news, a sweet word from a woman, and decency, freedom,
guessing the end still obscured by the darkness, dreaming of miracles.

Lying on boards, I am a captive beast among vermin,
the fleas renew their siege but the flies have at last retired.
Evening has come; my captivity, behold, is curtailed
by a day and so is my life. The camp is asleep. The moonshine
lights up the land and highlights the taut barbed wire fence,
it draws the shadow of armed prison guards, seen through the window,
walking, projected on walls, as they spy the night’s early noises.

Swish go the dreams, behold my beloved, the camp is asleep,
the odd man who wakes with a snort turns about in his little space
and resumes his sleep at once, with a glowing face. Alone
I sit up awake with the lingering taste of a cigarette butt
in my mouth instead of your kiss, and I get no merciful sleep,
for neither can I live nor die without you, my love, any longer.

-Translated by Thomas Ország-Land, 2009.

..............................................................................................................................................................................................................................

July 20, 2010

Francesco Petrarca (Italian, July 20, 1304 – July 19, 1374)

.
CXXXIV
Pace non trovo, e non ho da far guerra

Pace non trovo, e non ho da far guerra;
e temo, e spero; et ardo, e son un ghiaccio;
e volo sopra ’l cielo, e ghiaccio in terra;
e nulla stringo, e tutto ’l mondo abbraccio.

Tal m’ha in pregion, che non m’apre né serra,
né per suo mi ritèn né scioglie il laccio;
e non m’ancide Amore, e non mi sferra,
né mi vuol vivo né mi trae impaccio.

Veggio senza occhi, e non ho lingua, e grido;
e bramo di perir, e cheggio aita;
et ho in odio me stesso, et amo altrui.

Pascomi di dolor, piangendo rido;
egualmente mi spiace morte e vita:
in questo stato son, donna, per vui. 






Andrea del Castagno. Francesco Petrarca. c. 1450. 
Detached fresco. 247 x 153 cm. 
Galleria degli Uffizi, Florence, Italy. (wga.hu)


 

Pace non trovo, e non ho da far guerra

Warfare I cannot wage, yet know not peace;
I fear, I hope, I burn, I freeze again;
Mount to the skies, then bow to earth my face;
Grasp the whole world, yet nothing can obtain.

His prisoner Love nor frees, nor will detain;
In toils he holds me not, nor will release;
He slays me not, nor yet will he unchain;
Nor joy allows, nor lets my sorrow cease.

Sightless I see my fair; though mute, I mourn;
I scorn existence, and yet court its stay;
Detest myself, and for another burn;

By grief I'm nurtured; and, though tearful, gay;
Death I despise, and life alike I hate:
Such, lady, dost thou make my wayward state!

(Nott)



Liszt Ferenc:  Deuxième Année V; Sonetto 104 del Petrarca / Vladimir Horowitz



Nincs békém

Nincs békém, s nem szitok háboruságot,
félek s remélek, fázom és megégtem,
az égbe szállok s nyugszom lenn a mélyben,
semmi se kell s ölelném a világot.

Őröm nem nyit kaput, nem zár le rácsot,
nem tart meg és nem oldja kötelékem,
Ámor nem öl meg s nem lazítja fékem,
de élve sem hagy, s menekvést se látok.

Nézek vakon és nyelv nélkül beszélek,
s veszni szeretnék s szabadulni vágyom,
és gyűlölöm magam, másért meg égek,

nevetve könnyezem, bánatból élek,
egyformán fáj életem és halálom.
Ide jutottam, drága Hölgyem, érted.

Sárközi György fordítása





Arquà Petrarca (near Padua, Italy) / Casa del Petrarca (my own photos)
  
..............................................................................................................................................................................................................................

July 19, 2010

László Nagy (Hungarian, July 17, 1925- January 30, 1978)

.
Ki viszi át a Szerelmet?

Létem ha végleg lemerűlt,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-

csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!


[Nagy László: Versek és versfordítások, I kötet, Holnap Kiadó, 2004]




László Nagy


Carrying Love

When my life has sunk beneath me
who will admire the cricket's cadenza?
Who will kindle the frosty bough?
Who will hang crucified from a rainbow?
Who will transform hips that are rocks
into a flowering field among hillocks?
Who will stroke the hairs in stones,
the pebble's blood, the wall's veins?
Who will build an immense cathedral
where tongues cursed and faith fell?
When my life has sunk for good
who will battle that deadly bird?
Whose mouth will be strong enough to bear
foundering Love to the farther shore?

Translated by Tony Connor and George Gömöri



A vers Gáti Oszkár előadásában
László Nagy's poem recited by Oszkár Gáti

..............................................................................................................................................................................................................................

Vladimir Mayakovsky (Russian, July 19, 1893 – April 14, 1930)

.
YOU

You came —
determined,
because I was large,
because I was roaring,
but on close inspection
you saw a mere boy.
You seized
and snatched away my heart
and began
to play with it —
like a girl with a bouncing ball.
And before this miracle
every woman
was either a lady astounded
or a maiden inquiring:
“Love such a fellow?
Why, he'll pounce on you!
She must be a lion tamer,
a girl from the zoo!”
But I was triumphant.
I didn’t feel it —
the yoke!
Oblivious with joy,
I jumped
and leapt about, a bride-happy redskin,
I felt so elated
and light.

[The Bedbug and Selected Poetry, translated by Max Hayward and George Reavey]


Vladimir Mayakovsky and Lily Brik
Yalta, 1926
Source: Getty Images


TE

Eljöttél —
sietve,
s lármák,
testek mögött
egy kisfiúra
esett tekinteted.
Megfogtad őt,
elvetted a szívét,
és játszani kezdtél vele,
mint kisleány,
ha labdát levegőbe vet.
És mind elámul,
minthogyha csodát látna —
hol egy asszony bámul,
hol meg egy leány.
"Ilyent szeretni?
Hisz ez ráugrik a nyakára!
Állatszelídítőnő bizonyára,
az Állatkertből jött talán!"
De én örülök.
Nincs rajtam
iga!
Az örömtől csaknem megbomoltan
ugráltam,
mint lakodalmas indián, vígan —
a jókedv elöntött,
és könnyű voltam.

Devecseri Gábor fordítása

[Majakovszkij versei,  Európa Könyvkiadó, Budapest, 1973]



Lily Brik, 1925



ТЫ
 
Пришла -
деловито,
за рыком,
за ростом,
взглянув,
разглядела просто мальчика.
Взяла,
отобрала сердце
и просто
пошла играть -
как девочка мячиком.
И каждая -
чудо будто видится -
где дама вкопалась,
а где девица.
"Такого любить?
Да этакий ринется!
Должно, укротительница.
Должно, из зверинца!"
А я ликую.
Нет его -
ига!
От радости себя не помня,
скакал,
индейцем свадебным прыгал,
так было весело,
было легко мне.

Source
..............................................................................................................................................................................................................................

Vladimir Mayakovsky (Russian and Soviet, July 19, 1893 – April 14, 1930)

.

TO HIS BELOVED SELF,
THE AUTHOR DEDICATES THESE LINES

Four words,
heavy as a blow:
"... unto Caesar... unto god... "
But where can a man
like me
burry his head?
Where is there shelter for me?



If I were
as small
as the Great Ocean,
I'd tiptoe on the waves
and woo the moon like the tide.
Where shall I find a beloved,
a beloved like me?
She would be too big for the tiny sky!

On, to be poor!
Like a multimillionaire!
What's money to the soul?
In it dwells an insatiable thief.
The gold of all the Californias
will never satisfy the rapacious horde of my lusts.

Oh, to be tongued-tied
like Dante
or Petrarch!
I'd kindle my soul for one love alone!
In verse I'd command her to burn to ash!
And if my words
and my love
were a triumphal arch,
then grandly
all the heroines of love through the ages
would pass through it, leaving no trace.


Oh, were I
as quiet
as thunder
the I would whine
and fold earth's aged hermitage in my shuddering embrace.
If,
to its full power,
I used my wast voice,
the comets would wring their burning hands
and plunge headlong in anguish.

Whit my eyes' rays I'd gnaw the night —
if I were, oh,
as dull
as the sun!
Why should I want
to feed whit my radiance
the eart's lean lap!

I shall go by,
dragging my burden of love.
In what delirious
and ailing
night,
was I sired by Goliaths –
I, so large,
so unwanted?

(1916)

[Vladimir Mayakovsky, The Bedbug and Selected Poetry, edited with an introduction by Patricia Blake, translated by Max Hayward and George Reavey, Meridian Books, New York, 1960]







VERS SZERETETT ÖNMAGAMHOZ

Négy szó.
Üt, mint a sulyok.
"Császárnak császárét, Istennek — Istenét."
De egy ilyennek,
mint én vagyok
— mi is enyém! —,
jut-e valahol egy sarok?

Kicsi vagyok, lehet,
akkorka csak,
mint a Nagy Óceán —
hullámok hátán nyújtózom fölfele
ölelkezni a holdhoz.
Hol terem hát részemre lány,
hozzám hasonló?
Hisz be sem férne a földi mennybe!

Vagyok tán koldus!
Olyan, mint Krőzus!
De mi a léleknek a pénz?
Happoló éhség lappang benne.
Vágyaim veszett hordájának
Kalifornia össz-aranya is kevés lenne.

Talán dadogok,
akár Dante
vagy Petrarca!
Lelkem egy nőért tűzben villog!
Verseimmel hamvasztom el!
Szavam
szerelmem —
diadalív:
— káprázatos,
minden idők imádott női
átlibeghetnek rajta.

Volnék tán
halk,
mint a mennydörgés —
siránkozva
ölelném át a föld roskadó remetelakát.
Én —
ha nekieresztem hatalmas hangomat —
száz üstökös tördeli szikra-kezét
s ijedtségében széthullatja magát.

Mikor fénnyel marom az éj szemét —
ó, ha lennék
sötét,
miként a nap!
De vágynék rá,
hogy megitassam ragyogásommal
a föld szikkadt ölét!

Vánszorgok,
roskadva önmagam alatt.
Vajon miféle éjszakában,
vad kórban,
lázban
milyen titánok fogantak engem,
hogy ily groteszk óriás lettem
és így nem illő — sehová sem?

Tamkó Sirató Károly fordítása


[Vlagyimir Majakovszkij válogatott versei, Kozmosz könyvek, Budapest, 1982]
..............................................................................................................................................................................................................................

July 18, 2010

Osip Mandelstam (Russian, January 15, 1891 - December 27, 1938)

.
'Only to read childrens' books'

Only to read childrens' books,
only to love childish things,
throwing away adult things,
rising from saddest looks.

I am wearied to death with life.
There's nothing it has that I want,
but I celebrate my naked earth,
there's no other world to descant.

A plain swing of wood;
the dark, of the high fir-tree,
in the far-off garden, swinging;
remembered by feverish blood.

Translated by A. S. Kline
Source


Osip Mandelstam


Csak gyermek-gondnyi batyut

Csak gyermek-gondnyi batyut,
Csak gyermek-könyvbe merülni,
Más mindent messzire űzni,
Elhagyni a túl szomorút.

Rossz holmi a lét, idegen,
Fáradtam tőle halálra,
De e földet, mást sose látva,
Bármily nyomorult, szeretem.

Hintáztam, távoli kép,
Kerthintán, deszkaülésen,
A fenyők magasak, feketék,
Álomködön át felidézem.

Kántor Péter fordítása

1908

[Forrás: Oszip Mandelstam: Sófényű csillagok, Móra-Talizmán, Budapest, 1991]
..............................................................................................................................................................................................................................

July 15, 2010

Walter Benjamin (German, July 15, 1892 – September 27, 1940)

.
Colors

In our garden there was an abandoned, ramshackle summerhouse. I loved it for its stained-glass windows. Whenever I wandered about inside it, passing from one colored pane to the next, I was transformed; I took on the colors of the landscape that — now flaming and now dusty, now smoldering and now sumptuous  — lay before me in the window. It was like what happened with my watercolors, when things would take me to their bosom as soon as I overcame them in a moist cloud. Something similar occurred with soap  bubbles. I traveled in them throughout the room and mingled in the play of colors of the cupola, until it burst. While considering the sky, a piece of jewelry, or a book, I would lose myself in colors. Children are their prey at every turn. In those days, one could buy chocolate in pretty little crisscrossed packets, in which every square was wrapped separately in colorful tinfoil. The little edifice, which a coarse gold thread kept secure, shone resplendent in its green and gold, blue and orange, red and silver; nowhere were two identically wrapped pieces to be found touching. From out of this sparkling entanglement the colors one day broke upon me, and I am still sensible of the sweetness which my eye imbibed then. It was sweetness of the chocolate, whit which the colors were about to melt — more in my heart than on my tongue. For before I could succumb to the enticements of the treat, the higher sense in me had all at once outflanked the lower and carried me away.

[Walter Benjamin, Selected Writings, Volume 3: 1935-1938, Harvard University Press]
*
The Work of Art in the Age of Mechanical Reproduction
On the Concept of History


Walter Benjamin
Photo by Germaine Krull



A színek

Kertünkben állt egy elhagyatott, korhadt pavilon. Színes ablakai miatt szerettem. Ha üvegtől üveghez osontam odabent, átváltoztam; elszíneződtem, akár a táj, mely hol izzón lobogva, hol meg porlepetten, hol kiaszottan, hol meg dúsan zöldellve terült el az ablakban. Olyan érzés volt, mint vízfestés közben, amikor a dolgok feltárták előttem ölüket, mihelyt nedves felhővel borítottam őket. Hasonló történt a szappanbuborékokban is. Bennük lebegtem végig a szobán, és elvegyültem a gömbhéjon kavargó színek játékában, míg szét nem pattant az egész. Belevesztem a színekbe, akár az égre figyeltem, akár egy ékszerre, akár egy könyv lapjaira. A gyermek, bármely utat jár is, mindig a színek zsákmánya. Akkoriban lehetett kapni olyan csokoládét, keresztben átkötött, csinos kis göngyölegekben, melynek minden táblácskája külön be volt csomagolva színes sztaniolpapírba. A kis építmény, melyet egy érdes tapintású aranyzsinór fogott együvé, zölden és aranyszínűen, kéken és narancssárgán, pirosan és ezüstösen virított; véletlenül sem került egymás mellé két egyforma színbe csomagolt szelet. Ebből a szikrázó összevisszaságból egy szép napon rám törtek a színek, és még ma is érzem azt az édességet, mellyel akkor teleszívta magát szemem. Annak a csokoládénak az édessége volt ez, mellyel együtt a színek inkább a szívemben, mintsem a nyelvemen akartak szétolvadni. Mert mielőtt martalékul estem volna a nyalánkság csábításának, a magasabb rendű érzék egy csapásra túlszárnyalta bennem az alantasabbat, és magával ragadott.

Márton László fordítása

[Walter Benjamin, Egyirányú utca, Berlini gyermekkor a századforduló táján, Atlantisz, 2005, 130. o.]
..............................................................................................................................................................................................................................

July 14, 2010

Wole Soyinka (Nigerian, born 13 July 1934)

.
Telephone Conversation

The price seemed reasonable, location
Indifferent. The landlady, swore she lived
Off premises. Nothing remained
But self-confession. "Madam," I warned,
"I hate a wasted journey – I am African."
 Silence. Silenced transmission of
Pressurized good breeding. Voice, when it came,
Lipstick-coated, long gold-rolled
Cigarette-holder pipped. Caught I was, foully.
 "HOW DARK?"... I had not misheard ... "ARE YOU LIGHT
OR VERY DARK?" Button B. Button A. Stench
Of rancid breath of public hide and speak.
Red booth. Red pillar box. Red double-tiered
Omnibus squelching tar. It was real! Shamed
By all-mannered silence, surrender
Pushed dumfounbment to beg simplification.
Considerate she was, varying the emphasis –
"ARE YOU DARK? OR VERY LIGHT?" Revelation came.
"You mean-like plain or milk chocolate?"
Her assent was clinical, crushing in its light
 Impersonality. Rapidly, wave length adjusted,
I chose. "West African sepia" – and as afterthought,
"Down in my passport." Silence for spectroscopic
Flight of fancy, till truthfulness clanged her accent
Hard on the mouthpiece. "WHAT'S THAT?" conceding
"DON'T KNOW WHAT THAT IS." "Like brunette."
 "THAT'S DARK, ISN'T IT?" "Not altogether
Factually, I am brunette, but madam, you should see
The rest of me. Palm of my hand, soles of my feet
Are a peroxide blond. Friction, caused
Foolishly, madam – by sitting down, has turned
My bottom raven black-One moment, madam!" – sensing
Her receiver rearing on the thunderclap
About my ears – "Madam," I pleaded, "wouldn't you rather
See for yourself?"


 Wole Soyinka


Társalgás telefonon

A bér, gondoltam, elfogadható, mindegy,
a szoba hol van. A nő megesküdött,
hogy ő nem lakik ott. Nem maradt más,
mint az egyenes beszéd. – „Asszonyom – mondtam –,
nem kenyerem a fölösleges utazás. Afrikai vagyok.”
Csönd. Megfeszített jólneveltség
átvitele a csöndre. A hang szájrúzs-
bevonatból, hosszú, aranyvégű szipkabélből
nyomult elő. Megfogtak, piszokul.
- "MILYEN SÖTÉT?" – Nem, nem félrehallás: – "VILÁGOS BŐRŰ
VAGY NAGYON SÖTÉT?" - Szétkapcsolni. Folytatni.
Szalonképes szó-bújócska büdös kipárolgása. Piros fülke.
Piros levélszekrény. Piros másznivaló autóbusz,
kátrány-cuppogtató. Megtörtént! Feszengés,
már illetlen a csönd; a hallgatásból
óhatatlanul kikényszerült valami egyszerűbb.
Tapintattal módosított a hangsúlyon - 
"SÖTÉT BŐRŰ? VAGY NAGYON VILÁGOS?" – Helyben vagyunk: 
"Úgy érti, keserű vagy tejcsokoládé?"
Úgy, mondta klinikailag: egy villanás, és széthullt
a személytelenség. Gyorsan, a hullámhosszra hangolódva
döntöttem. – "Nyugat-afrikai szépia" – s mintegy utólag: –,
"az útlevelemben, alul." Csönd, a színképelemző
fantázia szárnyalása; aztán az őszinteség
átsúlyosult a kagylón. – "AZ MICSODA?" – Vagyis hogy:
– "NEM TUDOM, MILYEN AZ A SZÍN." – "Mondjuk, gesztenyebarna."
- "TEHÁT SÖTÉT, IGAZ?" – "Nem mindenestül.
Arcomra nézvést gesztenyebarna vagyok, asszonyom, de látnia
kellene a többit is. A tenyerem, a talpam
hidrogénszőke. A sok üléstől – ostoba dolog,
asszonyom – feldörzsölődtem, s ebből kifolyólag
a farom hollófekete – pillanat, asszonyom!” – érezve,
a kagyló mennykőcsapása környékezi
a fülemet – „Asszonyom – esedeztem –, nem volna kedve személyesen
megtekinteni?”

Gergely Ágnes fordítása

[DOBSIRATÓ, MAI NIGÉRIAI KÖLTŐK, Európa Könyvkiadó, 1977]
..............................................................................................................................................................................................................................

July 13, 2010

Henry David Thoreau (American, July 12, 1817 – May 6, 1862)

.
August 21, 1851

There is some advantage intellectually & spiritually in taking wide views with the bodily eye & not pursuing an occupation which holds the body prone There is some advantage perhaps in attending to the general features of the landscape over studying the particular plants & animals which inhabit it. A man may walk abroad & no more see the sky than if he walked under a shed. The poet is more in the air than the naturalist though they may walk side by side. Granted that you are out of door but what if the outer door is open, if the inner door is shut. You must walk sometimes perfectly free not prying nor inquisitive not bent upon seeing things. Throw away a whole day for a single expansion, a single inspiration of air.



Henry Thoreau's cabin at Walden Pond



1851. augusztus 21.

Értelmünknek és szellemünknek is előnyére válik, ha testi szemünket tágra nyitjuk, és nem olyasmivel foglalkozunk, amire testünk hajlik. Előnyünkre válik mondjuk, ha a táj egészének képére figyelünk ahelyett, hogy az ezt benépesítő növényeket és állatokat tanulmányoznánk. Az ember messzire elmehet, és mégsem látja jobban az eget, mint viskójából. A költő nem a földön jár, mint a természetbúvár, még ha egymás mellett lépkednek is. Megesik, hogy kilépsz a kapun, de hiába vagy a szabad ég alatt, ha benti kapud zárva marad. Olykor teljesen szabadon kell járnod — nem kandikálva, nem kíváncsiskodva —, nem szemmel tartva a dolgokat. Dobd oda az egész napot egyetlen iramodásért, egyetlen szabad lélegzetvételért.

Beck András fordítása
[Részlet Thoreau naplójából]



..............................................................................................................................................................................................................................

July 12, 2010

Stefan George (German, 12 July 1868 – 4 December 1933)

 .
Der Herr den Insel
[The Lord of the Island]

Die fischer überliefern dass im süden
Auf einer insel reich an zimmt und öl
Und edlen steinen die im sande glitzern
Ein vogel war der wenn am boden fussend
Mit seinem schnabel hoher stämme krone
Zerpflücken konnte; wenn er seine flügel
Gefärbt wie mit dem saft der Tyrer-schnecke
Zu schwerem niedrem flug erhoben: habe
Er einer dunklen wolke gleichgesehn.
Des tages sei er im gehölz verschwunden:
Des abends aber an den strand gekommen:
Im kühlen windeshauch von salz und tang
Die süsse stimme hebend dass delfine
Die freunde des gesanges näher schwammen
Im meer voll goldner federn goldner funken.
So habe er seit urbeginn gelebt.
Gescheiterte nur hätten ihn erblickt.
Denn als zum erstenmal die weissen segel
Der menschen sich mit günstigem geleit
Dem eiland zugedreht sei er zum hügel
Die ganze teure stätte zu beschaun gestiegen.
Verbreitet habe er die grossen schwingen
Verscheidend in gedämpften schmerzeslauten.










A sziget ura

Halászok mesélik, hogy messze délen
egy olajos, fűszeres szigeten,
hol drágakő szikrázik a homokban,
volt egy madár, amely a földön állva
csőrével magas törzsek koronáját
szét tudta verni; s ha bíborcsiga-
színű szárnyait nehéz, alacsony
repülésre nyitotta: hát akár
egy sötét felhő, egészen olyan volt.
Napközben, mondták, az erdőbe bújt,
esténkint pedig kisétált a partra
s az algaszagú és sós szélben oly
édesen dalolt, hogy a delfinek,
a dal barátai, mind odaúsztak
az aranytollas és szikrás vizekben.
Így élt, ősidők óta, és csak a
hajótöröttek látták, senki más.
Mert amikor az emberek fehér
vitorláit először vitte jó szél
a sziget partjaira, birodalmát
még egyszer belátni a dombra hágott,
s azt mondják, széttárta nagy szárnyait
és tompán sírva, jajgatva kimúlt.

Szabó Lőrinc fordítása

[Szerb Antal: Száz vers, Magvető, Bp. 2007]
..............................................................................................................................................................................................................................

Max Jacob (French, July 12, 1876 – March 5, 1944)

.
NOCTURNE

Sifflet humide des crapauds
bruit des barques la nuit, des rames...
bruit d’un serpent dans les roseaux,
d’un rire étouffé par les mains,
bruit d’un corps lourd qui tombe à l’eau
bruit des pas discrets de la foule,
sous les arbres un bruit de sanglots,
le bruit au loin des saltimbanques.

[Max Jacob, Les Pénitents En Maillots Roses (1925), dans Ballades, éd. Gallimard, 1970] 






Amadeo Modigliani, Max Jacob (1916)
Oil on canvas, 73 x 60 cm; 
Kunstsammlung Nordrhein-Westfalen, Dusseldorf



NOCTURNE

Békák ummogó kardala
sötét folyón kotyogó bárka
nád torsán kígyó tekereg
nevetés csattan csönd utána
nehéz test vízbe zuhanó
lábak surlódó csoszogása
fák alatt fojtott zokogás
kötéltáncosok messzi lárma

Kormos István fordítása

[Francia költők antológiája, II. kötet, Európa Könyvkiadó, 1962]
..............................................................................................................................................................................................................................

Pablo Neruda (Chilean, July 12, 1904 – September 23, 1973)

 .
TWENTY LOVE POEMS:15
I like it when you're quiet

I like it when you're quiet. Its as if you weren't here now,
and you heard me from a distance, and my voice couldn't reach you.
It's as if your eyes had flown away from you, and as if
your mouth were closed because I leaned to kiss you.

Just as all living things are filled with my soul,
you emerge from all living things filled with the soul of me.
It's as if, a butterfly in dreams, you were my soul,
and as if you were the soul's word, melancholy.

I like it when you're quiet. Ot's as if you'd gone away now.
And you'd become the keening, the butterfly's insistence.
And you heard me from a distance and my voice didn't reach you:
it's then that what I want is to be quiet with your silence.

It's then that what I want is to speak to your silence
in a speech as clear as lamplight, as plain as a gold ring.
You are quiet like the night, and like the night you're star-lit.
Your silences are star-like, they're a distant and a simple thing.

I like it when you're quiet. It's as if you weren't here now.
As if you were dead now, and sorrowful, and distant.
A word then is sufficient, or a smile, to make me happy,
Happy that it seems so certain that you're present.

Translated by Robert Hass




Matilde was the inspiration behind Neruda's work 100 Love Sonnets



Tetszel nekem, ha hallgatsz...

Tetszel nekem, ha hallgatsz, mert oly távol vagy akkor,
és messziről figyelsz rám, s hangom se hívhat vissza.
Szemeid, úgy tűnik már, hogy szinte elrepültek,
s mintha egy csók bilincse zárulna ajkaidra.

Minden létező tárgyat csordultig tölt a lelkem,
s a tárgyakból te lépsz ki, lelkem ágára búvó
fehér álompillangó, olyan vagy, mint a lelkem,
és olyan, mint a bánat, és mint a mélabús szó.

Tetszel nekem, ha hallgatsz, és mintha messze volnál.
Panaszod, mint a lepke nesze a levegőben.
És messziről figyelsz rám, és hangod nem ér el hozzám.
Engedd, hogy hallgathassalak, csönded legyen a csöndem.

Engedd, hogy tehozzád is csönded szavával szóljak,
mely egyszerű, mint gyűrű, világos, mint a lámpa.
Olyan vagy, mint az éjjel, néma csillaggal fényes.
Csönded akár a csillag messzi, tiszta magánya.

Tetszel nekem, ha hallgatsz, mert oly messze vagy akkor,
oly távoli és fájó, mintha csak halott volnál.
Ilyenkor egy futó szó, nevetés elegendő.
S vidám vagyok, vidám, hogy nem igaz, s mosolyogsz már.

Simor András fordítása


Pablo Neruda and his second wife Delia del Carril



Poema 15

ME gustas cuando callas porque estás como ausente,
y me oyes desde lejos, y mi voz no te toca.
Parece que los ojos se te hubieran volado
y parece que un beso te cerrara la boca.

Como todas las cosas están llenas de mi alma
emerges de las cosas, llena del alma mía.
Mariposa de sueńo, te pareces a mi alma,
y te pareces a la palabra melancolía.

Me gustas cuando callas y estás como distante.
Y estás como quejándote, mariposa en arrullo.
Y me oyes desde lejos, y mi voz no te alcanza:
déjame que me calle con el silencio tuyo.

Déjame que te hable también con tu silencio
claro como una lámpara, simple como un anillo.
Eres como la noche, callada y constelada.
Tu silencio es de estrella, tan lejano y sencillo.

Me gustas cuando callas porque estás como ausente.
Distante y dolorosa como si hubieras muerto.
Una palabra entonces, una sonrisa bastan.
Y estoy alegre, alegre de que no sea cierto.

..............................................................................................................................................................................................................................