Something Is Burning Outside (short story)
- részlet -
A Szent Anna-tó egy kráter halott tava, nagyjából kilencszázötven méter magasan fekszik, és szinte meghökkentően szabályos kör alakja van. (...)
Ideális, mutatott körbe már az első napon az érkezőknek az egyik szervező, ideális az elmélyedésre, de a pihenő sétára is, és ezt senki sem felejtette el, és élt is az alkalommal (...)
Ideális, mutatott körbe már az első napon az érkezőknek az egyik szervező, ideális az elmélyedésre, de a pihenő sétára is, és ezt senki sem felejtette el, és élt is az alkalommal (...)
Vékony volt, mint egy vizimadár, a háta görnyedt, a feje kopasz, s ijesztően beesett arcában két mélybarna, tiszta szem égett - két égő, tiszta szem, de mint amelyek nem valami belső tűztől égnek, hanem mint amelyek csak visszaverik, akár két mozdulatlan tükör, hogy odakint valami ég. (...)
Nem mozdult ki a tábor területéről, nem ment fel a csúcsra, nem jött le a csúcsról, nem kerülte meg a tavat és nem tett sétákat a pallókon a mohosban sem, maradt odabent, és hol itt, hol ott tűnt fel, járkált erre-arra, nézegette mit csinálnak a többiek, ment végig az épület szobáin, megállt a festők, a grafikusok és a szobrászok háta mögött, és elmélyülten figyelte, hogy változik napról napra a mű itt és ott, felmászott a padlásra is, kiment a fészerbe és a faházba, de nem szólt senkihez... tökéletesen szótlan volt, szótlan, egykedvű, érzéketlen, mint egy kísértet, s azok ott, tizenegyen, ugyanúgy elkezdték figyelni őt, ahogy Grigorescu figyelte őket - s akkor rájöttek valamire, (...) tudniillik, hogy a korszaknak ez a mindig cselekvő, nagy művésze, itt, ahol mindenki dolgozik, teljességgel tétlen.
Nem csinál semmit, lepődtek meg saját felismerésük fölött, de főként azon, hogy nem vették észre rögtön a tábor elején, hogy tessék, már a hatodik, a hetedik, a nyolcadik napnál járnak, sőt, egyesek már arra készülnek, hogy megtegyék az utolsó simításokat is a műveiken, s csak most tűnik fel nekik az egész.
Hogy mit csinál.
Hogy: semmit.
Attól kezdve akaratlanul figyelni kezdték ők is, s egy alkalommal rájöttek, talán a tizedik napon, hogy van azért a reggeleknek és a délelőttöknek, amikor a többiek nagyrészt még alszanak, egy viszonylag hosszú szakasza, midőn ez a Grigorescu, bár tudvalévően korán kelő, nem tűnik fel sehol, amikor Grigorescu nem járkál semerre, nincs a fészernél, nincs a faháznál, nincs se kint, se bent, egyszerűen nem látni, mintha elveszne egy időre.
A kíváncsiságtól hajtva a tizenegyedik nap estéjén néhányan megbeszélték, hogy másnap hajnalban kelnek, és utánajárnak a dolognak. Az egyik festő, egy magyar, vállalta, hogy ő ébreszti a többieket.
Még sötét volt, amikor leellenőrízvén, hogy Grigorescu már nincs a szobájában, körbejárták a főépületet, aztán kimentek a kapun, majd visszatértek, hátramentek a fészerhez és a faházhoz, de semmiféle nyomra nem akadtak. Tanácstalanul néztek egymásra. Enyhe szél fújt a tó felől, kezdett virradni már, egymást lassan ki tudták venni, teljes volt a csönd.
Ion Grigorescu
S akkor valami halk, innen azonosítatlan zajra lettek figyelmesek. A távolból jött, a tábor leghátsó része felől, pontosabban ama láthatatlan határ mögül, mely határon a tábor két budija állt, s ameddig tulajdonképpen maga a tábor tartott. Mert onnantól, bár nem jelezte semmi, a terület megszűnt udvar lenni, még nem a természet vette vissza, amelytől elszakították, de már nem is érdekelt senkit, egy amolyan magára hagyott, civilizálatlan, kissé félelmetes senkiföldje volt, melyre a tábor gazdái láthatóan nem tartottak igényt, csupán annyiban, hogy idehajigálták a hulladékot, a tönkrement hűtőszekrényektől a napi
konyhai szemétig mindent, ami csak elképzelhető, hogy az évek során aztán elvadult, szívós gaz, szinte áthatolhatatlan, közel ember magasságú, szúrós, sötét, ellenséges és haszontalan növényzet borítsa el az egészet, kiirthatatlanul.
Valahonnét onnan, ennek a sűrű bozótnak az egyik pontjáról hallották ideszűrődni azt a zajt.
Nem sokat tépelődtek, mi a teendő, egy szó sem hangzott el, csak egymásra néztek, szótlanul bólintottak, majd belevetették magukat, és törtek benne előre, valami felé.
Egész a mélyén jártak, távol már jócskán a tábor épületétől, amikor azonosítani tudták, s megállapították, hogy valaki ás. (...)
El kellett forduljanak jobbra, s még vagy tíz-tizenöt lépést tenni előre, de akkor aztán olyan gyorsan érték el, hogy egyensúlyukat vesztve majdnem belezuhantak; egy körülbelül három méter széles és öt méter hosszú, hatalmas gödör szélén álltak, aminek a fenekén Grigorescut pillantották meg, ahogy tempósan dolgozik. Az egész olyan mély volt, hogy a feje sem látszott ki, s a folyamatosan végzett munka közben egyáltalán nem hallotta meg a közeledőket, akik csak álltak ott az óriási gödör szélén, és csak nézték, hogy mi van odalent.
Odalent, a gödör közepén, egy földből faragott, életnagyságú lovat láttak, először csak ennyit, egy lovat, földből, aztán, hogy ez az életnagyságú, földből faragott ló habzó, vicsorgó pofáját féloldalt felfelé tartva, iszonyatos erővel vágtat, rohan, menekül valahová, hogy csak a legvégén fogják fel az egészet, hogy Grigorescu kiirtotta egy nagy területen a gazt, ásott egy óriási gödröt, de azt a gödröt úgy ásta meg, hogy a közepén lefejtette a tajtékzó, rettenetes félelemben rohanó lóról a földet, mintegy kiásra tehát, szabaddá tette, láthatóvá, amint ez az életnagyságú, valamitől iszonyúan megriadt állat rohan a föld alatt.
Elhűlve nézték a még mindig észrevétlensége tudatában dolgozó Grigorescut.
Tíz napig ásta, gondolták a gödör szélén.
Minden hajnalban és délelőtt órákig ásott.
Valamelyikük talpa alatt megcsúszott a föld, Grigorescu felnézett. Egy pillanatra megállt, lehajtotta a fejét, s folytatta a munkát.
A művészek kényelmetlenül érezték magukat. Úgy gondolták, valamit mondani kell.
Ez csodálatos, Ion, mondta halkan a francia festő.
Grigorescu megint megállt, egy létrán kimászott a gödörből, aztán egy odakészített kaparószerszámmal letisztogatta az ásóról a ráragadt földet, megtörölte egy zsebkendővel verejtékező homlokát, majd odajött hozzájuk, s egy széles, lassú mozdulattal végigmutatott az egész tájon.
Még nagyon sokan vannak, mondta erőtlen hangon.Aztán felemelte a szerszámot, lement a létrán a gödör aljába, és ásott tovább. (...)
________________
In: Krasznahorkai László: SEIOBO JÁRT ODALENT, MAGVETŐ, Bp., 2008, 299-305. old.
HÁTTÉR
– Van a Seiobo járt odalent című
kötetedben egy történet, amelyik a Szent Anna-tónál játszódik. Úgy
tudom, a történet megírásakor még nem jártál a tónál. Mi volt a
kiindulópontja annak, hogy mégis abba a környezetbe írtad bele a
történetet?
– Barátom, Bukta Imre
saját élményeként mesélt nekem egyszer Ion Grigorescu Szent-Anna-tónál
megnyilatkozó alakjáról. Amikor aztán ennek megírását követően, vagyis
évekkel később hálásan szóba hoztam neki a dolgot, tanácstalanul nézett
rám. Ő, Bukta, nem tud semmi ilyesmiről. Részt vett ugyan abban a
művészeti táborban a Szent Anna-tónál, amiről beszélek, talán többször
is, de ott soha nem volt együtt Grigorescuval, és egyáltalán, ezt az
egészet, amit megírtam, most hallja először. Azóta nem tudom, hogy
került hozzám ez a történet. Teljes rejtély a számomra. Biztos vagyok
benne, hogy nem a fantáziámban született. Biztos vagyok abban is, hogy
nem álmodtam. Akkor viszont hallanom kellett valakitől. De nem tudom
felidézni a forrását. Maga Grigorescu sem tud róla, bár amikor jóval
később elmeséltem neki, tetszését nyilvánította – csak éppen akkor
hallotta először. És hiába próbálkozom másoknál is, senki nem vállalja,
hogy tőle hallottam volna. A legmélyebb rejtély. Ezért is került a
Seiobo járt odalent című kötetben a dolgoknak nagyjából a tengelyére.
Maga az eset belülről mozdíthatatlan: Grigorescu és a Szent Anna-tó
elválaszthatatlanok. (...)
Arról, ami elfogadhatatlan, Balázs Imre József beszélgetése Krasznahorkai László íróval, Helikon, 2011
-----------------
Ion Grigorescu, mi-a fost destul de greu sa te fac sa accepti
dialogul, asa ca, te rog sa-l incepi tu, contrar unei legi publicistice
stabile.
Prima mea idee este ca nu mai caut dialog. Sunt intr-o perioada in
care m-am saturat de expozitii, de asa-zisul public interesat. Probabil
ca mi s-au repetat prea mult cuvinte ca: “experiente”, “cautari”,
“dialog”, asa incat acum mai degraba vreau sa scap de ele si de oamenii
care se folosesc de numele meu si spun: “Ion Grigorescu a expus”, “a
facut”, “e formidabil”, cu tot felul de laude. In realitate, numele e
stiut numai de cei care vor sa-si faca un nume.
Fii, te rog mai explicit!
De exemplu, un grup de tineri a facut o expozitie cu tema: “Cum
ajungi un om cunoscut?” si m-a intrebat pe mine (era o expozitie
ancheta), iar eu am spus: “Nici nu ajungi cunoscut si nici nu ti se
schimba statutul, cu nimica.”
E o falsa iluzie?
Da, de prezentator TV care apare zilnic, saptamanal, o aparitie care va disparea cat de curand fara o biografie reala.
Sunt tineri artisti care vor suferi citind lucrurile astea.
Exista astazi artisti vizuali care, prin folosirea filmului video
si a computerului, a Internetului, fac ceva ce se apropie de canalele
TV. Ei incearca sa creeze, macar pe durata unei expozitii, un dialog
perpetuu, care uneori devine ceva jalnic, amintind de ghizii turistici
din Italia, de improvizatie. Sunt grabiti si superficiali. Si vorbesc
incontinuu. Cu alte cuvinte, dupa mine, artele vizuale au o incetineala
care nu trebuie accelerata. (...)
