August 28, 2012

Johann Wolfgang von Goethe (28 August 1749 – 22 March 1832)

DICHTER:

  O sprich mir nicht von jener bunten Menge,
  Bei deren Anblick uns der Geist entflieht.
  Verhülle mir das wogende Gedränge,
  Das wider Willen uns zum Strudel zieht.
  Nein, führe mich zur stillen Himmelsenge,
  Wo nur dem Dichter reine Freude blüht;
  Wo Lieb und Freundschaft unsres Herzens Segen
  Mit Götterhand erschaffen und erpflegen.

  Ach! was in tiefer Brust uns da entsprungen,
  Was sich die Lippe schüchtern vorgelallt,
  Mißraten jetzt und jetzt vielleicht gelungen,
  Verschlingt des wilden Augenblicks Gewalt.
  Oft, wenn es erst durch Jahre durchgedrungen,
  Erscheint es in vollendeter Gestalt.
  Was glänzt, ist für den Augenblick geboren,
  Das Echte bleibt der Nachwelt unverloren.

  LUSTIGE PERSON:

  Wenn ich nur nichts von Nachwelt hören sollte.
  Gesetzt, daß ich von Nachwelt reden wollte,
  Wer machte denn der Mitwelt Spaß?
  Den will sie doch und soll ihn haben.
  Die Gegenwart von einem braven Knaben
  Ist, dächt ich, immer auch schon was.
  Wer sich behaglich mitzuteilen weiß,
  Den wird des Volkes Laune nicht erbittern;
  Er wünscht sich einen großen Kreis,
  Um ihn gewisser zu erschüttern.
  Drum seid nur brav und zeigt euch musterhaft,
  Laßt Phantasie, mit allen ihren Chören,
  Vernunft, Verstand, Empfindung, Leidenschaft,
  Doch, merkt euch wohl! nicht ohne Narrheit hören.

(Johann Wolfgang von Goethe, Faust: Der Tragödie erster Teil, Vorspiel auf dem Theater)

Goethe (1982)

KÖLTŐ

Ó, mért beszélsz nekem színes tömegről,
melynek láttán a szellem menekül!
Tarts távol a kavargó tömkelegtől,
mely örvényébe ránt kegyetlenül!
Inkább a mennyek csendjébe vezess föl,
a költő szent örömmel ott hevül,
hol szerelem s barátság lelki titkát
isten-kezek teremtik s gyámolítják.

Ó, min a lelkem mélye ott örülhet,
s rebegve mond ki szégyenlős ajak,
gyarlót csak úgy, miként jólsikerültet
megfojthat egy goromba pillanat.
Van úgy, hogy csak mit évek soka szűr meg,
az a tökéletes ép változat.
Álcsillogás a pillanat szülötte;
őrzi a jót az utókor örökre.

KOMÉDIÁS

Utókor! Már az is bosszant, ha hallom!
Teszem, ha erről kellene szavalnom:
kicsúfolhatnám a jelent?
Mert erre vár, s meg kell hogy kapja máma.
Magamfajta legény és tudománya
valamit mégis csak jelent!
Ki könnyű szóval érteti magát,
közönségünk kedvétől mit se tartson,
sőt lesse még nagyobb hadát,
hogy még tágabb körökre hasson.
Csak bátran fel! Te adj útmutatást,
vesd el a képzelet minden koloncát,
működjék szenvedély, érzés, tudás
s, ezt jól jegyezd meg: egy adag bolondság!

(J W. Goethe: Faust, Előjáték a színpadon (részlet), fordította Jékely Zoltán, Kálnoky László)

Korábban:

Paul Chaulot (1914-1969)

LE MUR DES VISAGES

Tout compte fait cette chaleur
dont chaque matin je me couvre
comme d'un manteau de théâtre,
tout compte fait cette chaleur
démontre-t-elle que j'existe?

D'autres qui marchent près de moi
en portent une même part
et cependant du même drame que
nous allons jouer ensemble
jusqu'au soir aucune réplique
n'a la force de nous atteindre.

Nos paroles qu'il faut sans cesse
disputer à d'obscures craintes,
ces paroles, sitôt franchies
les embûches de nos secrets
et les crevasses de nos rêves,
ne tiennent pas plus hors
des lèvres que le souvenir
d'un amour sur le visage d'une morte.

Nous sommes notre propre foule:
ses pas nous ramènent au point
d'où nous partîmes sûrs des signes
convenus pour nous reconnaître.

Solitaires dès le réveil,
nous avons beau suivre le monde
comme derrière des hublots
ceux-là qui marchent près de nous
et nous cherchent sans le savoir,
se demandent de quelle source
lointaine leur parvient l'écho
lorsqu'ils entendent nos soupirs.

(Paul Chaulot, Jours de béton: poèmes. Les Amis de Rochefort, 1954)

CAMPAGNE

Tant de paix sous le boisseau,
tant de périls dans l'amande,
tant de fureur dans un bruit d'ailes,
tant de ténébreux hasards
au-devant de la fourmi.

Tant de ciel pour un cyprès,
tant d'alarmes pour une source,
tant d'oubli pour une eau vive.

Tant et tant de routes prêtes
à m'égarer à ma porte.

Faut-il qu'à toi je m'arrête,
pourpre du coquelicot,
seuil secret de ma demeure,
seuil mouvant de ma demeure ?

Si je pouvais vous franchir,
fossés profonds de l'été,
droit j'irais à ma frayeur.

Mais derrière les monts
l'innocence est ma ville.

(Paul Chaulot: Soudaine écorce, Seghers, 1967.)

Paul Chaulot

AZ ARCOK FALA

Legvégül is ez a meleg,

amit minden reggel felöltök,

akár egy szinházi kabátot,

legvégül is ez a meleg

bizonyíték arra, hogy élek?

Ilyet hordanak mások is,

kiket mellettem visz el útjuk,

még nincs a drámának, amit

közösen játszunk, bár csak egy

válasza, amely estelig

valahogy elvergődne hozzánk.

Szavaink, miket egyre vak

félelmektől kell elvitatnunk,

ha kikerülnek titkaink

kelepcéiből, álmaink mély

résén át, e szavak csak addig

élnek ajkunkon túl, ameddig

egy szerelem emlékei

egy halott női arcon élnek.

A magunk tömege vagyunk:

léptünk visszavisz oda, honnét

indultunk, bízva a jelekben,

amikről megismerjük egymást.

Ébredésünktől egyedül,

mint ablakszem mögül, hiába

követtük váltig a világot -

akik mellettünk mennek és

öntudatlanul is keresnek:

mily messzi forrásnak verődik

visszhangja - kérdik - a fülükbe,

ha meghallják sóhajainkat.

Rónay György fordítása

VIDÉK

Mennyi béke a cserépkürtő alatt,

mennyi veszély a mandulában,

mennyi hév egy szárnycsattogásban,

mennyi sunyi kockázat

a hangya útja előtt.

Mennyi égbolt egy ciprusért,

mennyi féltés egy forrás miatt,

mennyi felejtés egy folyóvízért.

Mennyi de mennyi arra kész út

hogy elcsábítson a kapumból.

Nálad kell hát megállapodnom,

pipacsok bíbora,

hajlékom titkos küszöbe,

hajlékom mozgó küszöbe?

Ha át tudnálak lépni,

mély árkai a nyárnak:

rémületemmel megküzdenék.

Ám a hegyek mögött az

ártatlanság a városom.

Jékely Zoltán fordítása

__________

Paul Chaulot: Az arcok fala, Európa, Bp., 1982

August 26, 2012

Guillaume Apollinaire (26 August 1880 – 9 November 1918)

LES COLCHIQUES

Le pré est vénéneux mais joli en automne
Les vaches y paissant
Lentement s'empoisonnent
Le colchique couleur de cerne et de lilas
Y fleurit tes yeux sont comme cette fleur-la
Violatres comme leur cerne et comme cet automne
Et ma vie pour tes yeux lentement s'empoisonne

Les enfants de l'école viennent avec fracas
Vêtus de hoquetons et jouant de l'harmonica
Ils cueillent les colchiques qui sont comme des mères
Filles de leurs filles et sont couleur de tes paupières
Qui battent comme les fleurs battent au vent dément

Le gardien du troupeau chante tout doucement
Tandis que lentes et meuglant les vaches abandonnent
Pour toujours ce grand pré mal fleuri par l'automne

(G. Apollinaire par Jacques Dyssord)

ALCOOLS (Szeszek). Poèmes, 1898-1913.
Avec un portrait de l'auteur par Pablo Picasso.
Paris, Mercure de France, 1913

KIKERICSEK
LES COLCHIQUES

Most mérget hajt a rét s virágzik késő őszig
Legelget a tehén
S lassan megmérgeződik
Kikericsek virítnak kékek és lilák
Álmos szemed olyan mint itt ez a virág
Mint szirmuk fodra kéklő s kék akár ez ősz itt
S szemedtől életem lassan megmérgeződik

Egy falka kisdiák a rétre fut s rivall
Lebernyegük röpül és zeng a harmonikadal
Letépik a virágot mely anya s leány is
És színe mint szemhéjadé s oly félve rebben már is
Mint rebben a virág ha szélben térdepel
A csordás csöndesen halk hangon énekel
Míg bőg a sok tehén s elhagyja gőzölögve
E halnikészülő nagy rétet mindörökre

Radnóti Miklós fordítása

View of Guillaume Apollinaire’s library in Paris

202 Boulevard Saint-Germain, 7e arrondissement, ca. 1952.

(via booksnbuildings)

Photo: René Jacques

Appartement de Guillaume Apollinaire, 202 Boulevard Saint-Germain, Paris

Photos: René Jacques, 1952-53 (via RMN)

(+)

G. Apollinaire: Calligrammes (pdf) UbuWeb (transl. by Anne Hyde Greet)

Guillaume Apollinaire site officiel
-

Jean Paul Avice: Apollinaire, ses livres, ses amis, Bibliothque Historique de la Vilee de Paris, 1991 (catalogue de l'exposition 20 juin-5 octobre 1991)

Korábban / Previously:

August 25, 2012

Jorge Luis Borges (24 August 1899 – 14 June 1986)

EVERNESS

One thing alone does not exist: Oblivion.
God saves the metal and he saves the dross,
And his prophetic memory guards from loss
The moons to come, and those of evenings gone.
Everything is: the shadows in the glass
Which, in between the day's two twilight, you
Have scattered by the thousands, or shall strew
Henceforward in the mirrors that you pass.
And everything is part of that diverse
Crystalline memory, the universe;
Whoever through its endless mazes wanders
Hears door on door click shut behind his stride,
And only from the sunset's farther side
Shall view at last the Archetypes and the Splendors.

Translated by Richard Wilbur

EVERNESS

Sólo una cosa no hay. Es el olvido
Dios, que salva el metal, salva la escoria
Y cifra en Su profética memoria
Las lunas que serán y las que han sido.
Ya todo está. Los miles de reflejos
Que entre los dos crepúsculos del día
Tu rostro fue dejando en los espejos
Y los que irá dejando todavía.
Y todo es una parte del diverso
Cristal de esa memoria, el universo;
No tienen fin sus arduos corredores
Y las puertas se cierran a tu paso;
Sólo del otro lado del ocaso
Verás los Arquetipos y Esplendores.

(Twentieth-Century Latin American Poetry: A Bilingual Anthology, University of Texas Press, 1996)

EVERNESS

Nemlétező csak egy van. A felejtés.
Az Isten gondol érccel és salakkal,
prófétai Emlékezete nem csal,
a múlt s jövendő holdja Abban elfér.
Leltára teljes. Arcodból a tükröd,
mit két alkony közt ezer változatban
mutatott tegnap, s holnap visszatükröz,
megőrződik híven és változatlan.
Memóriája más-más üvegében
a mindenség látszik részben-egészben.
Keserves folyosói folytatódnak,
kapui sorra zárulnak előtted;
az alkony másik oldalát keresd meg,
az Őstípust s a Fényt ott láthatod csak.

Takács Zsuzsa fordítása

J.L.Borges: A homály dícsérete

Fotó: Ferdinando Scianna/ Magnum Photos: Jorge Luis Borges in Villa Palagonia, 1984

Ferdinando Scianna/ Magnum Photos: Jorge Luis Borges reflected in the glass of a table, Sicily, 1984

Korábban / Previously:

August 24, 2012

Simone Weil (3 February 1909 – 24 August 1943)

There is something that lives deep in the heart of man, from earliest childhood, from the cradle to the grave, which, despite every sin committed and suffered, and every bad thing experienced and unrepentant, invariably awaits something good to be done and not something bad. And it is this something, that above all is sacred in every single person. (The Personal and the Sacred)

To be only an intermediary between the uncultivated ground and the ploughed field, between the data of a problem and the solution, between the blank page and the poem, between the starving beggar and the beggar who has been fed.

If we except the highest forms of sanctity and genius, that which gives the impression of being true in man is almost bound to be false, and that which is true is almost bound to give the impression of being false. Work is needed to express what is true: also to receive what is true. We can express and receive what is false, or at least what is superficial, without any work. When truth appears as least as true as falsehood it is a triumph of sanctity or of genius. Thus Saint Francis made his audience cry just like a cheap theatrical preacher would have done.

Imaginary evil is romantic and varied; real evil is gloomy, monotonous, barren, boring. Imaginary good is boring; real good is always new, marvelous, intoxicating.

Justice. To be ever ready to admit that another person is something quite different from what we read when he is there (or when we think about him). Or rather, to read in him that he is certainly something different, perhaps something completely different from what we read in him. Every being cries out silently to be read differently. (Simone Weil, Gravity and Grace)

Dylan Thomas (1914 - 1953)

BEING BUT MEN

Being but men, we walked into the trees
Afraid, letting our syllables be soft
For fear of waking the rooks,
For fear of coming
Noiselessly into a world of wings and cries.

If we were children we might climb,
Catch the rooks sleeping, and break no twig,
And, after the soft ascent,
Thrust out our heads above the branches
To wonder at the unfailing stars.

Out of confusion, as the way is,
And the wonder that man knows,
Out of the chaos would come bliss.

That, then, is loveliness, we said,
Children in wonder watching the stars,
Is the aim and the end.

Being but men, we walked into the trees.

________

[The Poems of Dylan Thomas, New Directions Publishing, 2003]

Photo: 10th August 1946 Dylan Marlais Thomas by Francis Reiss / Getty Images

Csak mint ember

Csak mint ember mentünk a fák közé,
félve ejtvén néhány halk szótagot,
nehogy felébresszük a varjakat
s nehogy felérjük
nesztelen harsos szárnyak édenét.

Még mászhatnánk, ha lennénk gyermekek,
álmukban fogva varjakat, nem törve gallyat
s e szelíd emelkedés után
kidugnánk fejünk faágak fölé
csodálni sok hibátlan csillagot.

A kuszaságból emelkedőben,
ha még csodálkozni tudunk,
a káoszból leszen az Üdv.

Mondánk: ott fogan meg a Gyönyörű,
és gyermekként bámulni csillagot:
maga a cél s a vég.

Csak mint ember, mentünk a fák közé.

Erdődi Gábor fordítása

_______

Dylan Thomas: A csontnak partjain, Bp., 1995

Previously / Korábban:

August 23, 2012

Weöres Sándor (1913-1989)

Photo: © Martine Franck (1938-2012) /Magnum Photos

Weöres Sándor: ETERNAL MOMENT

What you don’t trust to stone
and decay, shape out of the air.
A moment leaning out of time
arrives here and there,

guards what time squanders, keeps
the treasure tight in its grasp–
eternity itself, held
between the future and the past.

As a bather’s thigh is brushed
by skimming fish– so
there are times when God
is in you, and you know:

half-remembered now
and later, like a dream.
And with a taste of eternity
this side of the tomb.

Translated by Edwin Morgan

Weöres Sándor and his wife Károlyi Amy (1984)

Photo: © Martine Franck (1938 – 16 August 2012)

(Magnum Photos)

ÖRÖK PILLANAT

Mit málló kőre nem bizol:
mintázd meg levegőből.
Van néha olyan pillanat
mely kilóg az időből,

mit kő nem óv, megőrzi ő,
bezárva kincses öklét,
jövője nincs és multja sincs,
ő maga az öröklét.

Mint fürdőző combját ha hal
súrolta s tovalibbent –
így néha megérezheted
önnön-magadban Istent:

fél-emlék a jelenben is,
és később, mint az álom.
S az öröklétet ízleled
még innen a halálon.

Martine Franck and Henri Cartier-Bresson,
photographed in 1980 by André Kertész with Martine's camera. D.R.
© Martine Franck/Magnum Photos

Martine Franck: Self-portrait
© Martine Franck/Magnum Photos

_____

In Quest of the 'miracle Stag': The Poetry of Hungary ed. Adam Makkai

Weöres Sándor: Egybegyűjtött írások 1, Argumentum Kiadó, 2003

August 22, 2012

Thomas Merton (1915-1968)

Thomas Merton Playing Bongos by Ralph Eugene Meatyard, 1968

DIRGE FOR THE PROUD WORLD

Where is the marvelous thief
Who stole whole harvests from the angry sun
And sacked, with his bright sight, the land?

Where he lies dead, the quiet earth unpacks him
And wind is waving in the earth's revenge:
Fields of barley, oats, and rye.

Where is the millionaire
Who squandered the bright spring?
Whose lies played in the summer evening sky
Like cheap guitars?
Who spent the golden fortunes of the fall
And died as bare as a tree?

His heart lies open like a treasury,
Filled up with grass, and generous flowers.

Where is the crazy gambler
Amid the nickels of whose blood have fallen
Heavy half dollars of his last of life?
Where is he gone?

The burning bees come walk, as bright as jewels
Upon that flowering, dark sun :
The bullet wound in his unmoving lung.

Oh you who hate the gambler or his enemy,
Remember how the bees
Pay visits to the patient dead
And borrow honey from their charitable blood.

You who have judged the gambler or his enemy
Remember this, before the proud world's funeral.

SIRATÓ A BÜSZKE VILÁGÉRT

Hol az a káprázatos tolvaj,

Aki elorozta a dühös naptól aratásunk,

S ragyogó tekintetével kifosztotta a földet?

Ha holtan fekszik, kiveti a rét,

S bosszújától hullámot hány a szél:

Szántón az árpa, zab, s a rozs.

Miféle milliomos

Herdálta el a csillogó tavaszt?

És kinek a hazug szava játszik a nyári égen

Mint krajcáros gitárdal?

Ki prédálhatta el az ősz aranyát,

Hogy csupaszon végezze, mint a fák?

Fekszik, a szíve nyitott kincseskamra,

Füvekkel telve, benne dús virágok.

Hol az az őrült szerencsevadász,

Ki vére csöppjeit hullatta el,

Fillérre váltott élet-vagyonát?

Hová szökött?

Méhek jöttek, szikrázón, ékszerek

Azon a virágzó, sötét napon:

Halott tüdőn golyóütött sebek.

Ki megvetsz minden szerencsevadászt,

Emlékezz, a méhek mint látogatnak el

Egy-egy béketűrő halotthoz,

S véréből mézet kölcsönöznek.

Te, Ki elítélsz minden szerencsevadászt,

Emlékezz rá a büszke világ temetésén.

Tarbay Ede fordítása

_________

Thomas Merton, Sirató a büszke világért

Szent István Társulat, Budapest, 1995

August 12, 2012

Radnóti Miklós: Paris

Au coin du boulevard Saint-Michel et de la
rue Cujas, le trottoir est en pente.
Non, non, je ne t’ai pas oubliée, oh ma belle
et sauvage jeunesse, et l’écho de ta voix
parle encore en mon coeur. A l’angle de la rue
Monsieur-le-Prince était une boulangerie.

Et sur la gauche, l’un des grands arbres du parc
se dressait jaunissant vers le ciel, comme
s’il voyait d’avance l’automne.
Liberté, chére nymphe aux longues cuisses,
D’or crépuscule vętue,
sous les arbres voilés te caches-tu encore?

Comme passe une armée a disparu l’été,
tourbillon de poussiere et sueur et tambours.
Sur tout cela retombe une fraîche buée,
s’épand une odeur flottante alentour.
Avec midi s’enfuit l’été. Sitôt aprés
l’automne au front pluvieux était déja notre hôte.

Je vivais alors en enfant,
a ma guise, et tout a la fois comme un savant
vieillard sachant déjŕ la terre ronde.
J’étais encore vert, et ma barbe de neige.
Nul ne se souciait de mes pas. Vers le soir
je descendais sous la terre torride.

Oů est-vous, oh stations sonores :
CHATELET, CITÉ, SAINT-MICHEL, ODEON !
Et DENFERT-ROCHEREAU - vocable maléfique!
Un grand mur maculé oů fleurissait un plan.
Je crie : Oů ętes-vous ? Et je pręte l’oreille.
Et l’odeur de la foule a l’ozone se męle.

Et les nuits! Les vagabondages nocturnes
des terminus vers le Quartier Latin!
Au-dessus de Paris bizarrement tendue
l’aube encore une fois va-t-elle se lever
a l’heure oů saoul d’écrire et sommeillant
a demi, je me déshabille pour dormir?

Pour retourner la-bas, aurai-je encor la force
de remonter, torrent impétueux, ma vie?
Le chat de la gargote infecte d’en-dessous
célébrait sur le toit ses noces tapageuses.
Je sais depuis ce temps, Noé, dans quel vacarme
devait voguer jadis sous la lune ton arche!

1943. août 14.

Traduction de Roger Richard

Radnóti-emléktábla, Rue Cujas 16., Párizs

a 'Hispánia, Hispánia' című versének befejező soraival.

PÁRIS

A Boulevard St Michel s a Rue
Cujas sarkán egy kissé lejt a járda.
Nem hagytalak el gyönyörű
vad ifjuságom, hangod mintha tárna
visszhangzana, szivemben szól ma még.
A Rue Monsieur le Prince sarkán lakott a pék.

S balról, a park nagy fái közt
az egyik úgy sárgált az égre, mintha
előre látná már az őszt.
Szabadság, hosszucombu drága nimfa,
aranyló alkonyatba öltözött,
bujkálsz-e még a fátylas fák között?

Mint hadsereg vonult a nyár,
port vert az úton és dobolva izzadt,
hűs pára szállt utána már
s kétoldalt szerteszét lengett az illat.
Délben még nyár volt s délután esős
homlokkal vendégségbe jött az édes ősz.

Úgy éltem akkor, mint gyerek,
kedvemre, s úgy is, mint tudóskodó
öreg, ki tudja már: a föld kerek.
Zöld voltam még s szakállam mint a hó.
Sétáltam és kinek volt gondja rá?
Később leszálltam én a forró föld alá.

Hol vagytok ó, felzengő állomások:
CHÂTELET-CITÉ-ST MICHEL-ODÉON!
s DENFERT-ROCHEREAU – úgy hangzol mint egy átok.
Térkép virágzott foltos nagy falon:
Hol vagytok ó! – kiáltok. Hallgatózom.
És zúgni kezd a testszag és az ózon.

S az éjszakák! az éji vándorút
a végekről a Quartier felé!
Páris felett a furcsán elborult
hajnal mégegyszer felszürkéllik-é
mikor a versírástól részegen
és félig alva már aludni vetkezem?

Ó, visszatérni, tűnő életem
nehéz sodrából lesz-e még erőm?
A lent bűzölgő olcsó étterem
macskája párzott fönt a háztetőn.
Hogy nyávogott! Mégegyszer hallom-é?
Akkor tanultam meg, hogy hajdanán milyen
ricsajban úszhatott a hold alatt Noé.

1943. augusztus 14.

__________

Radnóti Miklós összegyűjtött versei és versfordításai, Bp., 2002

August 11, 2012

Kosztolányi Dezső (1885-1936)

Kosztolányi Dezső és Botfai Hüvös László szobrászművész Bp., 1933.
forrás: Litera

Happiness

Now — said Kornél Esti and I was all ears — we all dream of being happy some day. What do we have in mind when we say this? Probably something permanent, substantial, enduring. For instance, a palatial villa by the sea, with a peaceful garden, a wife, children, a family; perhaps money, or glory. This is idle nonsense. These are images from our childhood. True, they come equally to mind now if we try to picture happiness, because in our daydreams we remain forever children. But this is just a fairytale, a timeless, insubstantial fantasy. This villa, like the palaces in fairytales, has no floor-plan, no mortgage, and no local taxes are paid on it. The wife we picture to ourselves has neither body nor soul and we have no real relationship with her. The children of our imagination never catch measles or come home with bad reports from school. As for glory: we aspiring writers daren't admit it amounts largely to haggling with publishers, which gets us so agitated we can't eat afterwards. These images, then, have no substance and that is what makes them so appealing.

There is certainly such a thing as happiness. But it is quite, quite different. Even I can recall some moments when I was happy. When, you ask, was I happiest? Well, I can tell you, if you wish.

A couple of years ago — it was the end of October — I had to go on a long journey. I packed the night before and went to bed. The train was due to leave in the morning. I couldn't sleep, even though I'd had several sleepless nights. I tossed and turned. Suddenly I felt a stab of pain in the small of my back. I took my temperature: it was high. I would have given a great deal not to have had to travel the next day, but there was no putting it off. As day dawned I was filled with a sense of dread that I would never come home. It was a soggy, dark autumn. The hapless train was waiting for me, with its sodden, miserable carriages. Its corridors rang hollow and even inside its carriages there shivered only the odd, pallid passenger, as if the entire train were under some evil spell. Alone in my carriage I looked out on the mist rising above the fields. The air was black, the highways yellow. We stopped at a station and a peasant lad ran the length of the train, barefoot in the pouring rain, with a jug and cup, shouting "Fresh water! Fresh water!" The world-weary guard barely glanced at my ticket. Instead of a greeting, he gave me a sigh. The nightmare continued over the border. Deserted stations trundled up and rolled by. A red-nosed Austrian youth with glasses, in a smuggler's capacious coat, stared at me long and hard and I stared back. A cat stole into a stationmaster's hut, as if not wanting even to see me. A thin woman stood by a sumach tree, her skirts billowing in the wind. In Germany little boys were on their way to, or from, school, laden with books, drawing pads and rulers. As I'd not had anything to eat, I lost all sense of time. I didn't know if it was the morning or afternoon. Usually I found travel amusing. You saw life, framed as a picture or a play, bereft of its content, simplified. But now life, with its empty frames, made me despair. Everything and everyone seemed pointless and desolate — the Austrian youth, the cat, the thin woman in the wind, even the German schoolboys, but above all myself. Thoughts of all my failures and sins took over my mind. Self-reproach gnawed my insides. At night in the wide sleeper I was the only one to make up a bed. A hatchet-faced conductor, like some out-of-work actor, snarled 'Good night', as if he had already decided to slit my throat the moment I fell asleep. Just in case, I took a double dose of sleeping pills. I lay half-awake for hours listening to the clanking of the train before managing to drift off. I woke up with a scream. I reached out in the dark. I had no idea where I was. My throat was parched. The radiators belched a tropical heat. I snatched on some clothes and staggered out into the corridor.

This was the moment that it began, the happiness I've mentioned, a happiness more complete and pure than ever. The train was snaking its way through romantic, pine-crested mountains. Snow was falling. Imagine! Snow, in early autumn, like some surprise or gift from heaven, and the sun was shining. It was a glorious, glittering morning. In the valley a small German town came into view. I took my suitcase and got off. I took a cab into town. Laughing children on their way to school were pelting each other with snowballs. The roofs of the houses were white. Lamps shone from the upper floors. Trams jingled their way along the streets, making a quite unusual noise, like Christmas angels. My heart pounded with joy. I took a room at the finest inn. They welcomed me with the utmost courtesy and deference, offering a room with a balcony at a very decent rate. A white-haired, tufted maid came in. She spoke in hushed tones. She brought two jugs of hot water. I went over to the window, which looked out onto the square, and stared open-mouthed for I don't know how long at the joyous fall of childhood's snow. Never before had I been so happy to be alive on this earth. Life again had meaning. I had breakfast in the languid restaurant downstairs. The table lamps with their colorful little hats made the white of the tablecloth gleam with light. A grandfather clock ticked on the wall. Butter and honey were brought to the table. I even had a soft-boiled egg, something I normally hate. Everything was wonderful, everything was marvelous, everything was desirable, inexplicably and inexpressibly beautiful.

That was the time in my life when I was happiest. Why, you ask? It's a puzzle I leave to you analysts of the psyche. I have little time for notions of repression and sublimation, for symbols of the unconscious or the subconscious. I have no wish to be autopsied while I am still alive. Let what I am remain private, whole, and mysterious. Let it continue to yield sufferings and joys uncomprehended. And when I die may it all be destroyed, like an unopened letter. Believe me, that's worth more than any amount of knowledge. What I am trying to say is that happiness is like this and nothing else. Always it blossoms in the shadow of extraordinary suffering, and it is just as extraordinary as suffering that's suddenly over. But it doesn't last long, because we grow used to it. It is a passage, an interlude. Perhaps it is no more than suffering's absence.

Translated from the Hungarian by Peter Sherwood

Rónai Dénes - Kosztolányi Dezső és családja, 1927

BOLDOGSÁG

- Nézd - figyelmeztetett Esti Kornél -, mindnyájan ábrándozunk arról, hogy valamikor boldogok leszünk. Mit képzelünk el ilyenkor? Többnyire valami állandót, szilárdat, tartósat. Például egy kastélyt a tenger partján, kertet és csöndet körötte, egy nőt, gyermekeket, családot, esetleg pénzt vagy dicsőséget. Ezek csacsiságok. Az ilyen képek kiskorunkban jelennek meg előttünk. Igaz, ma is megjelennek, ha a boldogságról képzelődünk, mert igazi és éber álmainkban mindig csecsemők maradunk. A mese ez, az örök és légüres mese. Ennek a kastélynak, akár a mesebeli kastélynak, nincs tervrajza, átírási költsége, adólapja. A nő, akit magunk elé festünk, testtelen és lélektelen, nem is vagyunk vele semmiféle viszonyban. A gyermekek, akiket álmodunk, sohase betegszenek meg kanyaróban, és sohase hoznak haza rossz bizonyítványt. A dicsőségről pedig nem merjük megállapítani, hogy a valóságban nagyobbrészt a kiadókkal való tárgyalásokból áll, melyek annyira fölizgatnak bennünket, hogy később ebédelni se tudunk.

- Szóval ezek a képek tartalmatlanok, és ezért csábítók.

- Természetesen, van boldogság. De az merőben más. Magam is emlékszem néhány boldog percemre. Hogy mikor voltam legboldogabb? Hát elbeszélhetem, ha akarod.

Egy-két évvel ezelőtt, október végén nagy útra kellett mennem. Este csomagoltam, és lefeküdtem. Vonatom reggel indult. Nem tudtam aludni, noha már több álmatlan éjszaka volt mögöttem. Hánykolódtam a párnákon. Egyszerre a hátam közepén nyilallást éreztem. Megmértem magam. A hőmérő lázat mutatott. Sok mindent adtam volna, ha ezt az utazást elhalaszthatom. De nem lehetett. Amikor megvirradt, balsejtelem fogott el, hogy nem térek többé haza. Lucskos, sötét ősz volt. A vonat ázott, síró kocsijaival kedvetlenül várakozott rám. Kongó folyosóin senki se járt, fülkéiben is csak elvétve ült egy-egy fázó, sápadt utas, mintha az egész szerelvényt elátkozták volna. Magányos szakaszomból néztem a füstölgő mezőket. A levegő fekete volt, az országutak sárgák. Valamelyik állomáson egy mezítlábas parasztfiúcska végigszaladt a kocsik mellett kannájával meg a poharával, s a szakadó esőben ezt kiáltotta: "Friss vizet tessék." Életunt kalauz vizsgálgatta körutazási jegyeimet. Köszönés helyett sóhajtott. A lidércnyomás a határon túl is folytatódott. Elhagyott pályaudvarok gurultak elém. Malaclopó köpenyben valami vörös orrú, szemüveges osztrák ifjonc meredt rám hosszan, s én is őrá. Egy macska surrant be az állomásfőnök szobájába, mintha látni se akarna. Sovány asszony állt egy ecetfa mellett, s szoknyáit fújta a szél. Németországban kisdiákok mentek az iskolába, vagy jöttek onnan, könyvekkel, rajztömbbel, fejesvonalzóval. Minthogy semmit sem ettem, időérzékem elveszett. Nem tudtam, reggel van-e vagy délután. Egyébként az utazás szórakoztatni szokott. Az életet látom mint képet és színjátékot, tartalmától megfosztva, leegyszerűsítve. Ezúttal azonban az élet kétségbeejtett az üres kereteivel. Minden és mindenki céltalannak és kietlennek tetszett, az osztrák ifjonc, a macska, a sovány asszony a szélben, a német iskolásfiúk is, elsősorban pedig én magam. Eszembe jutottak balsikereim és bűneim. Önvád marcangolt. Éjjel a hosszú hálókocsiban csak én váltottam ágyat. Egy gonosz arcú ellenőr, aki valami facér színésznek látszott, gúnyosan kívánt jó éjszakát, mintha már előre elhatározta volna, hogy első álmomban borotvával vágja át a torkom. Mindenesetre dupla adag altatót vettem be. Órákig félébren hallgattam a vonat zakatolását, aztán elaludtam. Ordítva riadtam föl. Tapogatództam a sötétben. Nem tudtam, hová kerültem. Torkom, orrom kiszáradt. A fűtőtestek afrikai hőséget árasztottak. Valamit magamra kaptam. Kitámolyogtam a folyosóra.

Ebben a pillanatban kezdődött az a boldogság, melyről beszéltem, az a boldogságom, melynél eddig sohasem volt teljesebb és különb. A vonat vadregényes, fenyves koszorúzta hegyek közé kanyarodott. Esett a hó. Képzeld, esett a hó, ily kora ősszel, mint valami meglepetés vagy ajándék az égből, s kisütött a nap. Csillogó reggel volt. Egy kis, német ipari város tűnt föl a völgyben. Vettem a bőröndömet, kiszálltam. Behajtattam a városba. Kacagó gyermekek az iskolába menet hógolyókkal dobálództak. A háztetők fehérek voltak. Lámpák égtek az emeleteken. Villamosok csengettyűztek, merőben ismeretlen hangon, mint a karácsonyi angyalok. Öröm dobogtatta a szívem. A legjobb fogadóban szálltam meg. Kedves tisztelettel, nagy megbecsüléssel fogadtak. Erkélyes szobát nyitottak számomra, potom áron. Fehér hajú, bóbitás szobalány lépett szobámba. Halkan beszélt. Két kancsó meleg vizet hozott. Odaálltam az ablakhoz, mely a főtérre nézett, és nem tudom meddig, szájtátva bámultam a vidám, gyermekkori hóesést. Ennyire még sohasem örültem annak, hogy a földön vagyok és élek. Az életnek újra értelme lett. Lenn, a langyos kis étteremben reggeliztem. A villanyok, melyeken színes sapkák voltak, fényt szórtak patyolat terítőmre. A falon egy családi ingaóra járt. Vajat, mézet tettek elém. Lágytojást is ettem, pedig azt különben utálom. Minden nagyszerű volt, minden csodálatos, minden kívánatos, magyarázhatatlanul és kifejezéstelenül szép.

Tehát ekkor voltam legboldogabb életemben. Hogy miért? Annak megfejtését rátok, lélekelemzőkre bízom. Én nem törődöm az elnyomott és fölszabadult okokkal, a tudattalan és tudatelőttes jelképekkel. Nem óhajtom magam fölboncolgatni, amíg élek. Hadd maradjon az, ami vagyok, zárt, egész és titkos. Okozzon nekem ezután is ilyen érthetetlen gyötrelmeket és örömöket. Halálommal pedig teljesen semmisüljön meg, mint valami fölbontatlan levél. Hidd el, ez többet ér minden tudásnál. Mindössze oda akarok kilyukadni, hogy a boldogság csak ilyen. Mindig rendkívüli szenvedés tövében terem meg, s éppoly rendkívüli, mint az a szenvedés, mely hirtelenül elmúlik. De nem tart sokáig, mert megszokjuk. Csak átmenet, közjáték. Talán nem is egyéb, mint a szenvedés hiánya.

.

Korábban / Previously:

Georges Perec

(French novelist, filmmaker and essayist, March 7, 1936 – March 3, 1982)
.

[...] Mais il n'ya pas d'issue, pas de miracle, nulle vérité.[...] Combien de fois as-tu refait les mêmes gestes mutilés, les mêmes trajets qui ne conduisent jamais nulle part ? Tu n'as d'autre secours que tes refuges de quatre sous, ta patience imbécile, les mille et un détours qui chaque fois te ramènent à ton point de départ. [...]

C'est un jour comme celui-ci, un peu plus tard, un peu plus tôt, que tout recommence, que tout commence, que tout continue. [...]

(Georges Perec, Un Homme qui dort, 1967)

[...] But there is no exit, no miracle, no truth. [...] How many times have you repeated the same amputated gesture, the same journey's which lead nowhere? All you have left to fall back on are your tuppenny-halfpenny boltholes, your idiotic patience, the thousand and one detours that always lead you back unfailingly to your starting point. [...]

It is on a day like this one, a little later, a little earlier, that everything starts again, that everything starts, that everything continues. [...]

(Georges Perec, excerpt from 'A Man Asleep')

[...] Csakhogy nincs kiút, nincs csoda, szó sincs igazságról. [...] Hányszor végezted el ugyanazokat a csonka mozdulatokat, hányszor jártad végig ugyanazokat az utakat, amelyek soha sehova nem vezetnek? Nincs más kiutad, mint filléres menedékeid, buta türelmed, az ezeregy vargabetű, amely mindig visszavisz kiindulási pontodra. [...]

Egy ilyen napon, mint a mai, valamivel később vagy valamivel előbb, minden újrakezdődik, minden elkezdődik, minden folytatódik.[...]

_______________

(Georges Perec, Az alvó ember, fordította Boldizsár Gábor, Európa Könyvkiadó, 1968)

..............................................................................................................................................................................................................................

Memory Green / Emlékvirágzás

Pages