Hugo Ball (February 22, 1886 – September 14, 1927)

Hugo Ball reciting Karawane in a Cubist costume (designed by Marcel Janco) 

at the Cabaret Voltaire, Zürich (1916). (via Frieze)

Menekülés az Időből (részlet)

(Die Flucht Aus der Zeit) 

IV. 14
Kabarénk gesztus. Minden szó, amit itt kimondanak vagy elénekelnek, legalább azt az egyet elárulja, hogy ennek a megalázó kornak nem sikerült tiszteletet kicsikarni belőlünk. Mi is volna tiszteletre méltó vagy vonzó benne? Az ágyúi? Hatalmas dobjaink túlharsogják őket. Idealizmusa? Már rég nevetségessé vált, populáris és akadémikus kiadásában egyaránt. Grandiózus vérfürdői és kannibáli hőstettei? Önkéntes balgaságunk, az illúzió iránti rajongásunk meghiúsítja ezeket.

Emmy Hennings holding a Dada-doll, 1916

VI. 12.
Amit dadának nevezünk, az bohóctréfa a Semmiből, amibe minden fontos kérdés belegabalyodik; gladiátorcselekedet; játék az ócska maradékokkal; a pózolt moralitás és teljesség kivégzése.
A dadaista szereti a rendkívülit, sőt az abszurdot. Tudja, hogy az ellentmondásban az élet győzedelmeskedik, és hogy kora minden megelőző kornál inkább a nemeslelkű megsemmisítését célozza. Üdvözöl tehát mindenféle maszkot. Minden bújócskát, amiben félrevezető erő rejlik. A közvetlen és primitív a rendkívüli természetellenesség kellős közepén mint maga a hihetetlen jelenik meg számára. Mivel az eszmék csődje az ember képét legbensőbb rétegeiig szétszaggatta, patologikus módon az ösztönök és hátterek lépnek elő. Mivel mintha semmiféle művészet, politika vagy vallás nem nőtt volna fel ehhez a gátszakadáshoz, csak a hencegés és a véres póz marad.
A dadaista inkább bízik az események őszinteségében, mint a személyek éleselméjűségében. A személyek nála olcsón kaphatók, saját személyét sem kivéve. Már nem hisz a dolgok egy pontból való megragadhatóságában, ennek ellenére még mindig olyannyira meg van győződve minden lény összetartozásáról, egészlegességéről, hogy az önfeloldódásig szenved a disszonanciáktól.

Marcel Janco: Cabaret Voltaire, 1916 photo reproduction

VI. 23.

Egy új versműfajt találtam ki, a szavak nélküli verset vagy hangverset, melyben a szavak egyensúlya csak az illeszkedés rendjének értékei alapján mérhető és osztható fel. Az első ilyen verset ma este olvastam fel. Saját kosztümöt kreáltam hozzá. Lábam egy kékesen csillogó kartonból készült oszlopkörben állt, amely kecsesen nyúlt fel a derekamig, úgyhogy alul úgy néztem ki, mint egy obeliszk. Fölül egy óriási, kartonból kivágott kabátgallért viseltem, amely belül skarlátvörössel, kívül pedig aranyszínnel volt befestve, a nyakamnál pedig úgy volt összefogva, hogy a könyököm föl-le emelésével szárnyszerűen mozgathattam. Ehhez egy cilinderszerű, magas, fehér-kék csíkos sámánkalap. A pódium mindhárom oldalán kottatartókat állítottam fel a közönséggel szemben, s ezekre a piros tollal festett kéziratomat helyeztem, hol az egyik, hol pedig a másik kottatartónál előadva. Mivel csak Tzara tudott az előkészületeimről, igazi kis premier volt. Mindenki kíváncsi volt. Mivel oszlopként nem tudtam menni, sötétben az emelvényre vitettem magam, majd halkan és ünnepélyesen nekikezdtem:
 

gadji beri bimba
glandridi lauli lonni cadori
gadjama bim beri glassasla
glandridi glassala tuffm i zibrabim
blassa glassasa fuffm i zimbrabim…

A hangsúlyok egyre erőteljesebbek lettek, a kifejezés a mássalhangzók nyomatékosításával fokozódott. Hamar észrevettem, hogy kifejezőeszközeim, ha komoly akarok maradni (és minden áron az akartam maradni), nem győzik előadásom pompáját. A közönség soraiban láttam Brupbachert, Jelmolit, Labant, Wiegmann asszonyt. Féltem a felsüléstől és összeszedtem magam. Ekkorra befejeztem a jobboldali kottatartónál Labanda énekét a felhőkben és baloldalt az Elefántkaravánt, s most újból a középső állvány felé fordultam szorgalmasan csapkodva a szárnyaimmal. A súlyos szósorok és az elefántok vontatott ritmusa még lehetővé tett számomra egy utolsó fokozást. De hogy jussak el a végéhez? Ekkor észrevettem, hogy a hangom, amely számára nem maradt más út, felvette a papi lamentáció ősrégi kadenciáját, a miseéneklésnek azt a stílusát, ahogyan a pap a keleti és nyugati katolikus templomokban siránkozik. Nem tudom, mi adta ezt a zenét. De elkezdtem a szósoraimat recitatívszerűen, templomi stílusban énekelni, és megpróbáltam nemcsak komoly maradni, hanem a komolyságot ki is kényszeríteni. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha kubista maszkomban egy sápadt, zavart ifjú arca bukkant volna fel, egy tízéves fiú félig rémült, félig kíváncsi arca, aki szülőhelye egyházközségének halotti miséin és nagymiséin remegve és sóváran csügg a pap ajkán. Aztán, ahogy kértem, kialudt a fény, én pedig, mint egy mágikus püspök, izzadságban úszva eltűntem a süllyesztőben.

Vitéz Ildikó fordítása
(Dada antológia)

  Dada Almanach, 1920, p. 53

Karawane performed by Trio Exvoco:
Hanna Aurbacher, Teophil Maier, Ewald Liska 
UbuWeb