This urge, wrestle, resurrection of dry sticks,
Cut stems struggling to put down feet,
What saint strained so much,
Rose on such lopped limbs to a new life?
I can hear, underground, that sucking and sobbing,
In my veins, in my bones I feel it, --
The small waters seeping upward,
The tight grains parting at last.
When sprouts break out,
Slippery as fish,
I quail, lean to beginnings, sheath-wet.
*
DUGVÁNYOK
Száraz ágak kényszerű, gyötrő feltámadása,
Vágott szárak kínja, hogy megvessék lábukat,
Melyik szent vergődött ennyit,
Gyűrkőzött, mint ezek a tört tagok új életre?
Hallom a mélyből a szívást és a szörcsögést,
Ereimben, csontjaimban érzem -
Kis nedvek szivárognak föl,
Feszes magvak végre fölszakadnak.
Ha sarjadzik a csíra,
Síkosan mint a hal,
Leborulok, kezdetekbe merülök, burok-nedvesen.
(Belgian-born French painter, journalist, and poet, May 24, 1899 - October 18, 1984)
.
L'OISEAU QUI S'EFFACE
Celui-là, c'est dans le jour qu'il apparaît, dans le jour le plus blanc. Oiseau
Il bat de l'aile, il s'envole. Il bat de l'aile, il s'efface.
Il bat de l'aile, il réapparaît.
Il se pose. Et puis il n'est plus. D'un battement il s'est effacé dans l'espace blanc.
Tel est mon oiseau familier, l'oiseau qui vient peupler le ciel de ma petite cour. Peupler? On voit comment...
Mais je demeure sur place, contemplant, fasciné par son apparition, fasciné par sa disparition.
AZ ELKÖDLŐ MADÁR
Napközben tűnik fel, a legfehérebb nappal. Madár. Egy szárnycsapás, s felröppen. Egy szárnycsapás, s elködlik. Egy szárnycsapás, és itt van újra. Leszáll. S már nincs sehol. Egy szárnycsapás, s fehér terekben ködlik el. Lám, az én meghitt madaram, ez tölti ki az udvarom egét. Kitölti? Láthatni, hogy... De én egyhelyben, lenyűgözve csak nézem telhetetlenül, mint tűnik fel, mint tűnik el.
Gera György fordítása
*
PAYSAGES
Paysages paisibles ou désolés.
Paysages de la route de la vie plutôt que de la surface de la Terre.
Paysages du Temps qui coule lentement, presque immobile et parfois comme en arrière.
Paysage des lambeaux, des nerfs lacérés, des «saudades».
Paysages pour couvrir les plaies, l'acier, l'éclat, le mal, l'époque, la corde au cou, la mobilisation.
Paysages pour abolir les cris.
Paysages comme on se tire un drap sur la tête.
TÁJAK
Tájak, békések és kietlenek, Inkább az élet útjának tájai, mint a Föld felszínének, Tájai az Időnek, mely lassan, csaknem mozdulatlanul, s olykor szinte visszafelé csordogál. Rongyok és kitépett idegek tájai. Tájak, melyek betakarják a sebeket, az acélt, a lármát, a rosszat, a kort, a kötelet a nyakon, a mozgósítást. Tájak, amelyek eltörlik a sikolyokat. Tájak: fülünkre húzott takarók.
Somlyó György fordítása
Henri Michaux assis à sa table de travail (1943-45)
Le petit peu que je veux, jamais tu ne l'apportes.
A cause de ce manque, j'aspire a tant.
A tant de choses, a presque l'infini...
A cause de ce peu qui manque, que jamais tu n'apportes.
MY LIFE
You're going someplace without me, my life.
You're rolling away.
And I'm still waiting to make my move.
You've taken the battle somewhere
Abandoning me on the way.
I never followed, I stay.
Where you are leading me, I can't plainly see.
The very little that I want, you never bring to me.
Because of this emptiness, I want
So many things, almost the infinite ...
Because of this emptiness, that you never fill.
Translated by Valerie Smith and James Bushnik
ÉLETEM
Nélkülem múlsz el, életem.
Szaladsz.
S én csak várom, hogy egy lépést tegyek.
Máshol viselsz hadat.
Cserben hagysz ezáltal.
Sosem követtelek.
Nem igazodom el ajánlataidon.
Azt a keveset, amit kívánok, soha meg nem hozod.
E hiány miatt vágyom annyira.
Annyi sokra, már-már a végtelenre...
E kevés miatt, ami hiányzik, amit soha meg nem hozol.
Kálnoky László fordítása
*
EMPORTEZ-MOI
Emportez-moi dans une caravelle,
Dans une vieille et douce caravelle,
Dans l'étrave, ou si l'on veut dans l'écume,
Et perdez-moi, au loin, au loin.
Dans l'attelage d'un autre âge,
Dans le velours trompeur de la neige,
Dans l'haleine de quelques chiens réunis,
Dans la troupe exténuée des feuilles mortes.
Emportez-moi sans me briser, dans les baisers,
Dans les poitrines qui se soulèvent et respirent,
Sur les tapis des paumes et leur sourire,
Dans les corridors des os longs, et des articulations.
Emportez-moi, où plutôt enfouissez-moi.
VIGYETEK EL
Vigyetek el egy vitorlás naszádon,
egy ócska, kedves vitorlás naszádon,
az orrán, vagy, mit bánom, a habokban,
csak veszítsetek el messze, de messze.
Egy másik század kocsijában.
A hó csalóka bársonyában.
Egy-két kutya lehelletében.
A holt avar tünékeny seregében.
Vigyetek el csókokban, de vigyázva.
A táguló és szűkülő tüdőkben.
Tenyerek szőnyegén és mosolyukban.
Hosszú csontok és izületek folyosóin.
Vigyetek el, vagy inkább rejtsetek el.
Somlyó György fordítása
*
LE GRAND COMBAT
Il l'emparouille et l'endosque contre terre;
Il le rague et le roupéte jusqu'à son drâle;
Il le pratéle et le libucque et lui baroufle les ouillais;
Il le tocarde et le marmine,
Le manage rape à ri et ripe à ra.
Enfin il l'écorcobalisse.
L'autre hésite, s'espudrine, se défaisse, se torse et se ruine.
C'en sera bientôt fini de lui;
Il se reprise et s'emmargine... mais en vain
Le cerveau tombe qui a tant roulé.
Abrah! Abrah! Abrah!
Le pied a failli!
Le bras a cassé!
Le sang a coulé!
Fouille, fouille, fouille,
Dans la marmite de son ventre est un grand secret.
Mégères alentours qui pleurez dans vos mouchoirs;
On s'étonne, on s'étonne, on s'étonne
Et on vous regarde,
On cherche aussi, nous autres le Grand Secret.
A NAGY HÁBORÚ
A világ ellen undoszkol és umparál,
És rágózza és répázza, míg itt a drál,
Pratálja és libucolja és baruflázza az ulláit,
Tokárja és marmolja,
Manázsozza hátra hót és hótra hát,
Végül ekorkobalassza.
A másik hezitál, eszpüdrinál, deferál, eltorzul és dugába dől.
Nemsokára vége lesz neki,
Befoltozza és körülmargózza magát... de hiába,
A karika lehullt, pedig annyit gurult.
Abrah! Abrah! Abrah!
A láb elesett!
A kar eltörött!
A vér elfolyott!
Keress, keress, keress,
Nagy titok van a hasa fazekában,
Boszorkák köröskörül, sírtok zsebkendőitekbe;
Bámulunk, bámulunk, bámulunk,
Benneteket figyelünk,
Mindenki keresi, mi is, hol a Nagy Titok.
Weöres Sándor fordítása
*
QU'IL REPOSE EN RÉVOLTE
Dans le noir, dans le soir sera sa mémoire
dans ce qui souffre, dans ce qui suinte
dans ce qui cherche et ne trouve pas
dans le chaland de débarquement qui crève sur la grève
dans le départ sifflant de la balle traceuse
dans l’île de soufre sera sa mémoire.
Dans celui qui a sa fièvre en soi, à qui n’importent les murs
dans celui qui s’élance et n’a de tête que contre les murs
dans le larron non repentant
dans le faible à jamais récalcitrant
dans le porche éventré sera sa mémoire
Dans la route qui obsède
dans le cœur qui cherche sa plage
dans l’amant que son corps fuit
dans le voyageur que l’espace ronge.
Dans le tunnel
dans le tourment tournant sur lui-même
dans celui qui ose froisser les cimetières
Dans l’orbite enflammé des astres qui se heurtent en éclatant
dans le vaisseau fantôme, dans la fiancée flétrie
dans la chanson crépusculaire sera sa mémoire.
Dans la présence de la mer
dans la distance du juge
dans la cécité
dans la tasse à poison.
Dans le capitaine des sept mers
dans l’âme de celui qui lave la dague
dans l’orgue en roseau qui pleure pour tout un peuple
dans le jour du crachat sur l’offrande.
Dans le fruit de l’hiver
dans le poumon des batailles qui reprennent
dans le fou de la chaloupe.
Dans les bras tordus des désirs à jamais inassouvis
sera sa mémoire.
* NYUGODJÉK LÁZADÁSBAN
Az éjben, a mélyben leszen emlékezete abban, ami vérzik, ami verítékzik abban ami keres, de nem talál a kirakodó uszályban, amely ott kallódik a kikötőben a fütyülve röppenő nyomjelző golyóban a kén szigetén leszen emlékezete.
Abban, aki lázrohamában meg se látja a falat abban, aki rohantában csak falba verheti fejét a bűnét nem bánó latorban a gyöngében aki mindig ellenáll a kifosztott templomhajóban leszen emlékezete.
A hívogató utakban a tengerét kereső szívben a testét elvesztő szeretőben a tér-felmorzsolta utasban.
Az alagútban az önmaga ellen forduló fájdalomban abban, aki nem fél feldúlni a temetőket.
A robbanva egymásnak ütődő csillagok pályáiban a bolygó hollandiban az elhervadt menyasszonyban az alkonyúló dalban leszen emlékezete.
Az ittlévő tengerben a bíró távollétében a vakságban a méregpohárban. A hét tenger kapitányában a véres tőrét mosónak lelkében a nád orgonájában amely egy egész népet sirat a szent áldozat leköpésének napjában.
A tél gyümölcsében a kiújuló csaták tüdejében a bolondban az ágyúnaszádban. Az örökké kielégíthetetlen vágyak kicsavart karjaiban leszen emlékezete.
Somlyó György fordítása
When the child was a child
It walked with its arms swinging,
wanted the brook to be a river,
the river to be a torrent,
and this puddle to be the sea.
When the child was a child,
it didn’t know that it was a child,
everything was soulful,
and all souls were one.
When the child was a child,
it had no opinion about anything,
had no habits,
it often sat cross-legged,
took off running,
had a cowlick in its hair,
and made no faces when photographed.
When the child was a child,
It was the time for these questions:
Why am I me, and why not you?
Why am I here, and why not there?
When did time begin, and where does space end?
Is life under the sun not just a dream?
Is what I see and hear and smell
not just an illusion of a world before the world?
Given the facts of evil and people.
does evil really exist?
How can it be that I, who I am,
didn’t exist before I came to be,
and that, someday, I, who I am,
will no longer be who I am?
When the child was a child,
It choked on spinach, on peas, on rice pudding,
and on steamed cauliflower,
and eats all of those now, and not just because it has to.
When the child was a child,
it awoke once in a strange bed,
and now does so again and again.
Many people, then, seemed beautiful,
and now only a few do, by sheer luck.
It had visualized a clear image of Paradise,
and now can at most guess,
could not conceive of nothingness,
and shudders today at the thought.
When the child was a child,
It played with enthusiasm,
and, now, has just as much excitement as then,
but only when it concerns its work.
When the child was a child,
It was enough for it to eat an apple, … bread,
And so it is even now.
When the child was a child,
Berries filled its hand as only berries do,
and do even now,
Fresh walnuts made its tongue raw,
and do even now,
it had, on every mountaintop,
the longing for a higher mountain yet,
and in every city,
the longing for an even greater city,
and that is still so,
It reached for cherries in topmost branches of trees
with an elation it still has today,
has a shyness in front of strangers,
and has that even now.
It awaited the first snow,
And waits that way even now.
When the child was a child,
It threw a stick like a lance against a tree,
And it quivers there still today.
—from Wim Wenders’s film Wings of Desire (Der Himmel über Berlin)
Als das Kind Kind war,
ging es mit hängenden Armen,
wollte der Bach sei ein Fluß,
der Fluß sei ein Strom,
und diese Pfütze das Meer.
Als das Kind Kind war,
wußte es nicht, daß es Kind war,
alles war ihm beseelt,
und alle Seelen waren eins.
Als das Kind Kind war,
hatte es von nichts eine Meinung,
hatte keine Gewohnheit,
saß oft im Schneidersitz,
lief aus dem Stand,
hatte einen Wirbel im Haar
und machte kein Gesicht beim fotografieren.
Als das Kind Kind war,
war es die Zeit der folgenden Fragen:
Warum bin ich ich und warum nicht du?
Warum bin ich hier und warum nicht dort?
Wann begann die Zeit und wo endet der Raum?
Ist das Leben unter der Sonne nicht bloß ein Traum?
Ist was ich sehe und höre und rieche
nicht bloß der Schein einer Welt vor der Welt?
Gibt es tatsächlich das Böse und Leute,
die wirklich die Bösen sind?
Wie kann es sein, daß ich, der ich bin,
bevor ich wurde, nicht war,
und daß einmal ich, der ich bin,
nicht mehr der ich bin, sein werde?
Als das Kind Kind war,
würgte es am Spinat, an den Erbsen, am Milchreis,
und am gedünsteten Blumenkohl.
und ißt jetzt das alles und nicht nur zur Not.
Als das Kind Kind war,
erwachte es einmal in einem fremden Bett
und jetzt immer wieder,
erschienen ihm viele Menschen schön
und jetzt nur noch im Glücksfall,
stellte es sich klar ein Paradies vor
und kann es jetzt höchstens ahnen,
konnte es sich Nichts nicht denken
und schaudert heute davor.
Als das Kind Kind war,
spielte es mit Begeisterung
und jetzt, so ganz bei der Sache wie damals, nur noch,
wenn diese Sache seine Arbeit ist.
Als das Kind Kind war,
genügten ihm als Nahrung Apfel, Brot,
und so ist es immer noch.
Als das Kind Kind war,
fielen ihm die Beeren wie nur Beeren in die Hand
und jetzt immer noch,
machten ihm die frischen Walnüsse eine rauhe Zunge
und jetzt immer noch,
hatte es auf jedem Berg
die Sehnsucht nach dem immer höheren Berg,
und in jeder Stadt
die Sehnsucht nach der noch größeren Stadt,
und das ist immer noch so,
griff im Wipfel eines Baums nach dem Kirschen in einemHochgefühl
wie auch heute noch,
eine Scheu vor jedem Fremden
und hat sie immer noch,
wartete es auf den ersten Schnee,
und wartet so immer noch.
Als das Kind Kind war,
warf es einen Stock als Lanze gegen den Baum,
und sie zittert da heute noch.
Bruno Ganz (Damiel)
A gyermekkor dala
Mikor a gyermek gyermek volt
karját lóbálva ment,
patak helyett bőgő nagy folyót akart,
s e tócsa helyett a tengert.
Mikor a gyermek gyermek volt
nem tudta, hogy ő gyermek,
mindennek lelke volt még,
s egy volt minden lélek.
Mikor a gyermek gyermek volt
semmiről nem volt véleménye,
nem volt megrögzött szokása,
elszaladgált a helyéről, törökülésben ült,
forgója volt a feje búbján,
és nem grimaszolt ha fényképezték.
Mikor a gyermek gyermek volt,
ilyeneket kérdezett folyton:
Miért vagyok én én s miért nem te?
Miért vagyok én itt, és miért nem ott?
Hogy kezdődött az idő, s hol ér véget a tér?
Életünk ezen a földön nem csupán egy álom?
Mindaz, amit látok hallok és szagolok,
nem csak egy világ előtti világ csalóka képe?
Tényleg létezik a gonosz, és emberek,
akikben benn lakik a gonosz?
Hogyan lehet az, hogy én, aki én vagyok,
mielőtt lettem nem voltam,
és hogy egyszer én, aki én vagyok
nem leszek már az aki vagyok?
Mikor a gyermek gyermek volt,
alig ment le a torkán a spenót,
a borsó, a tejberizs,
most megeszi mindegyiket,
és nem csak akkor, ha muszáj.
Mikor a gyermek gyermek volt,
egyszer idegen ágyban ébredt,
most meg újra és újra.
Sok ember tűnt neki szépnek,
most meg csak szerencsés esetben.
Látta maga előtt, milyen a paradicsom,
most meg csak sejteni képes.
Nem tudta elképzelni a semmit,
most meg undorodik tőle.
Mikor a gyermek gyermek volt,
magával ragadta a játék,
most belefeledkezni csak a munkába tud.
Mikor a gyermek gyermek volt,
elég volt neki, ha almát és kenyeret evett,
mint ahogy ma is még.
A bogyók bogyóként hulltak a kezébe,
mint ahogy ma is még.
A friss diótól érdes lett a nyelve,
mint ahogy ma is még.
Minden hegycsúcson még nagyobb hegycsúcsra vágyott,
s minden városban egy még nagyobb város után.
Jó érzés volt, mikor a fa csúcsán cseresznyéért nyúlt,
1887
27. decembre
Le travail pense, la paresse songe.
1889
L'idéal du calme est dans un chat assis.
1890
Cherchez le ridicule en tout, vous le trouverez.
*
J'ai bâti de si beaux châteaux que les ruines m'en suffiraient.
1893
Plus on lit, et moins on imite.
*
Je me moque de savoir beaucoup de choses : je veux savoir des choses que j'aime.
1894
L'ironie est surtout un jeu d'esprit. L'humour serait plutôt un jeu du coeur, un jeu de sensibilité.
*
Je t'aime comme cette phrase que j'ai faite en rêve, et que je ne peux plus retrouver.
*
Nous passons notre vie à causer de ce mystère: notre vie.
*
Heureux ceux qui sont nés parfaits! On a beau faire: on ne le devient jamais.
1895
1er janvier.
Examen. Pas assez travaillé : trop retenu. Car moi, qui dans la vie suis plutôt un abondant, qui fais une trop grosse dépense nerveuse, en littérature, dès que je prends une plume, me voilà hésitant, d'une conscience excessive. Je vois, non pas le beau livre, la page mauvaise qui pourrait gâter ce beau livre et m'empêche de l'écrire. ...
Trop mangé, trop dormi, eu trop peur de l'orage. Trop dépensé : il s'agit, non pas de gagner beaucoup d'argent, mais de dépenser peu. Trop méprisé l'avis d'autrui dans les questions graves, trop consulté autrui dans les frivoles.
Aimé trop de choses pour les autres, et non pour moi-même. Trop parlé de moi, oh ! oui, trop, trop ! Trop parlé de Pascal, Montaigne, Shakespeare, et pas assez lu Shakespeare, Montaigne, Pascal.
*
On ne peut guérir du mal d'écrire que pour tomber réellement, mortellement malade, et mourir.
*
Un petit particulier humain m'intéresse plus que l'humain général.
1896
Prendre des notes, c'est faire des gammes de littérature.
*
Le paradis n'est pas sur la terre, mais il y en a des morceaux. Il y a sur la terre un paradis brisé.
1897
Ce n'est point parce qu'il y a une rose sur le rosier que l'oiseau s'y pose : c'est parce qu'il y a des pucerons.
*
Je ne promets jamais rien, parce que j'ai la mauvaise habitude de tenir mes promesses.
1898
Jamais personne ne m'empęchera d'ętre ému quand je regarde un champ, quand je marche jusqu'aux genoux dans une avoine qui se redresse derričre moi. Quelle pensée est aussi fine que ce brin d'herbe ?
*
J'aime la solitude, męme quand je suis seul.
Tout le jour, le bois retient un peu de nuit avec ses branches.
1899
Nous sommes tout dans notre premier livre. Nous ne faisons plus tard qu'arracher nos défauts et cultiver nos qualités, quand nous le faisons.
*
Si l'on bâtissait la maison du bonheur, la plus grande pičce en serait la salle d'attente.
*
Femme: une âme dans un corset.
1901
L'amour tue l'intelligence. Le cerveau fait sablier avec le coeur. L'un ne se remplit que pour vider l'autre.
*
Je plante des souvenirs.
1902
La vérité n'est pas toujours l'art. L'art n'est pas toujours la vérité, mais la vérité et l'art ont des points de contact : je les cherche.
*
Je suis si bon que je ne dérange jamais le chat qui dort ŕ la place oů j'écris : je vais faire un petit tour de promenade.
1903
Patine du temps sur les toits. On ne voit plus les tuiles, mais une tenture de mousse blanche et jaune, douce ŕ l'oeil.
*
Un chat noir au bout d'une branche, au clair de lune.
On n'est pas bon, mais on s'efforce de le paraître : le résultat est le męme.
1908
La poësie m'a sauvé de l'infecte maladie de la rosserie.
1909
On ne devrait rien dire, parce que tout blesse.
1910
Humour : pudeur, jeu d'esprit. C'est la propreté morale et quotidienne de l'esprit.
*
L'imagination égare. La sensibilité affadit.
*
Je ne comprends rien à la vie, mais je ne dis pas qu'il soit impossible que Dieu y comprenne quelque chose.
1889 A nyugalom mintaképét az ülő macska testesíti meg.
1890 Keresd mindenben a nevetségest: megtalálod. * Olyan szép légvárakat építettem, hogy a romjaival is megelégednék.
1893 Minél többet olvas az ember, annál kevesebbet utánoz. * Eszem ágában sincs sok mindenről tudni: csupán arról akarok tudni mindent, amit szeretek.
1894 Az irónia főként az elme játéka. A humor inkább a szívé, az érzelemé. * Szeretlek, mint azt a mondatot, amelyet álmomban alkottam, s amelyet azóta se találok. * Boldogok, akik tökéletesnek születtek! Hiába minden: azzá válni lehetetlen.
1895
Számvetés. Nem dolgoztam eleget: túlzott visszafogottság. Mert én, aki jobbára nem tartom féken magam az életben, aki könnyedén pazarlom az idegeimet, az írás terén, mihelyt tollat fogok a kezembe, mindjárt bosszankodni kezdek, mindjárt megnő bennem a tudatosság. Nem a szépen sikerült mű lebeg a szemem előtt, hanem a félresikerült oldal, amely elrontja az egész könyvet, és nem tudok tovább írni. (...) Sokat ettem, sokat aludtam, túlságosan féltem minden vihartól. Sokat költöttem: nem az a lényeg, hogy sokat keressen az ember, hanem hogy keveset költsön. Fontos dolgokban figyelmen kívül hagytam mások véleményét, szamárságokban viszont kikértem. (...) Mások kedvéért szerettem bizonyos dolgokat, nem a magaméért. Túl sokat beszéltem magamról, ajajaj, de még mennyit! Sokat beszéltem Pascalról, Montaigne-ről, Shakespeare-ről, és keveset olvastam Shakespeare-től, Montaigne-tól, Pascaltól.
* Az írás nyavalyájából csak úgy lehet kigyógyulni, ha az ember valami halálos betegséget szerez, amelybe bele is hal. * A legapróbb emberi különlegesség is jobban érdekel, mint az általános emberi. * A földi paradicsom nem létezik, csak töredékei vannak. Összezúzott paradicsom e földi világ.
1897 Nem azért száll a madár a rózsatőre, mert rózsa virít rajta: a levéltetveket kedveli. * Nem ígérek semmit, mert megvan az a rossz szokásom, hogy minden ígéretet betartok.
1898 Soha senki nem akadályozhat meg abban, hogy meghatottságot érezzek, ha a mezőt nézem, ha térdig járok a zabtáblában, mely újból fölegyenesedik a lábam nyomán. Van-e gondolat, amely olyan selymes, mint a fűszál? * Szeretem a magányt, akkor is, ha egyedül vagyok. * Az erdő nap közben is őriz valamit az éjszakából ágai között.
1899 Minden ami bennünk rejtőzik, ott van már az első műben. A későbbiek folyamán csak kijavítjuk a hibákat, s kiműveljük képességeinket, ha kiműveljük. * Ha fölépítenék a boldogság házát, legnagyobb helyisége a váróterem lenne. * Nő: lélek fűzőben.
1901 A szerelem megöli az értelmet. Az agy homokórát képez a szívvel: mikor az egyik megtelik, a másik kiürül. * Emlékeket ültetek.
1902 Az igazság nem mindig művészet. A művészet nem mindig igazság, de az igazságnak és a művészetnek vannak érintkezési pontjai. Ezeket keresem. * Olyan jóságos vagyok, hogy soha nem zavarom a macskát, ha azon a széken alszik, ahol dolgozni szoktam: inkább elmegyek sétálni.
1903 Az idő patinája a tetőkön. Cserepek helyet már csak fehéres, sárgás, a szemnek oly kellemes mohakárpitot látni. * Fekete macska holdfényben egy ág végén. * Az ember nem jó, de igyekszik annak látszani: az eredmény ugyanaz.
1908 A költészet mentett meg a rosszindulatúság fekélyes nyavalyájától.
1909 Jobb, ha szót se szólunk, mert minden sértő.
1910 A derű: szemérem, a szellem játéka. A derű a szellem hétköznapi, erkölcsi higiéniája. * A képzelet tévelyeg. Az érzékenység émelyeg. * Semmit sem értek az életből, de nem tartom lehetetlennek, hogy Isten ért valamit belőle.
Wenn nicht mehr Zahlen und Figuren
Sind Schlüssel aller Kreaturen
Wenn die so singen, oder küssen,
Mehr als die Tiefgelehrten wissen,
Wenn sich die Welt ins freie Leben
Und in die Welt wird zurück begeben,
Wenn dann sich wieder Licht und Schatten
Zu echter Klarheit wieder gatten,
Und man in Märchen und Gedichten
Erkennt die wahren Weltgeschichten,
Dann fliegt vor Einem geheimen Wort
Das ganze verkehrte Wesen fort.
Eins nur ist, was der Mensch zu allen Zeiten gesucht hat;
Überall, bald auf den Höhn, bald in dem Tiefsten der Welt –
Unter verschiedenen Namen – umsonst – es versteckte sich immer,
Immer empfand er es noch – dennoch erfaßt er es nie.
Längst schon fand sich ein Mann, der den Kindern in freundlichen Mythen
Weg und Schlüssel verriet zu des Verborgenen Schloß.
Wenige deuteten sich die leichte Chiffre der Lösung,
Aber die wenigen auch waren nun Meister des Ziels.
Lange Zeiten verflossen – der Irrtum schärfte den Sinn uns –
Daß uns der Mythus selbst nicht mehr die Wahrheit verbarg.
Glücklich, wer weise geworden und nicht die Welt mehr durchgrübelt,
Wer von sich selber den Stein ewiger Weisheit begehrt.
Nur der vernünftige Mensch ist der echte Adept – er verwandelt
Alles in Leben und Gold – braucht Elixiere nicht mehr.
In ihm dampfet der heilige Kolben – der König ist in ihm –
Delphos auch und er faßt endlich das: Kenne dich selbst.
When geometric diagrams and digits
Are no longer the keys to living things,
When people who go about singing or kissing
Know deeper things than the great scholars,
When society is returned once more
To unimprisoned life, and to the universe,
And when light and darkness mate
Once more and make something entirely transparent,
And people see in poems and fairy tales
The true history of the world,
Then our entire twisted nature will turn
And run when a single secret word is spoken.
Ha majd nem az ábrák s a számok
kulcsára nyitnák a világot;
ha csókolva-dalolva többet
tudnak a lények, mint a bölcsek;
szabad élete lesz a világnak,
és visszaadják önmagának;
ha fény meg árny újra valódi
világossággá fog fonódni;
s versben, mesében írva látják
a lét örök históriáját: –
fölzeng egy titkos ige, és
az egész fonák lét semmibe vész.
Ha többé nem a szám s az ábra
minden teremtmény nyitja-zárja,
s ha kik csókolnak s énekelnek,
majd többet tudnak mint a bölcsek,
s az élet majd szabadon élhet
és az életbe visszatérhet,
s a fény meg árny megint valódi
átlátszóvá bír párosodni,
s olvasva a verseket s meséket
tárul örök világtörténet:
majd egy titkos szó oldja meg
az összekuszált lényeget.
Weöres Sándor fordítása
***
ISMERD MEG MAGADAT
Egy dolgot keresett csak az ember minden időkben,
majd a világ magasán, majd meg a mélyeiben –
számos néven – hasztalanul – rejtőzve maradt az;
észleli szűntelenül, ám sose ejti rabul.
Volt, aki gyermekeinknek a titkos várba adott már
szép mítoszokkal rég kulcsot is és utat is;
ám kevesen fejtették meg csak a könnyü Megoldás
számát, s így kevesen lettek a cél urai.
Elteltek a nagy idők – elménk edzette a tévely –
úgyhogy igazságot már a mítosz se takart.
Boldog a bölcs, ki Kövét nem a kinti világban akarja
föllelhetni, hanem ő maga lesz a kő.
Ő a valódi adeptus – nem kell néki elixír,
mégis arany s élet lesz, amihez keze ér.
Benne a szent Gép jár – a Király él – Delphi is ott zeng
s végül is erre talál: Ismerd meg magadat.
