Pages

April 11, 2011

József Attila

(11 April 1905 – 3 December 1937)




ÓDA

1

Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifjú nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz –
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.

Nézem a hegyek sörényét –
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
– amint elfut a Szinva-patak –
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés. 

2

Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha! 

3

Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak. 

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt. 

A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng. 

4

Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?
S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!... 

Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.

Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját –
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják! 

Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain! 

Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong –
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.

5

Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak. 

De addig mind kiált –
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!... 

(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)

 (Mellékdal) 

(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)

 József Attila,  1929. július 
I am alone on these glittering crags.
A sinuous breeze
floats delicious, the infant summer's
suppertime simmer and ease.
I school my heart into this silence.
Not so arduous

All that is vanished is aswarm in me,
my head is bowed, and my hand is
vacuous.

I see the mane of the mountain
each little leafvein
leaps with the light of your brow.

The path is quite deserted,
I see how your skirt is floated
in the wind's sough.
Under the tender, the tenuous bough
I see you shake out your hair, how it clings,
your soft, trembling breasts; behold
just as the Szinva-stream glides beneath
the round white pebbles of your teeth,
and how the welling laughter springs
tumbling over them like fairy gold.

2
Oh how much I love you, who've given
speech to both the universes:
the heart's caves, its trickweaving deepenings,
sly involute lonelinesses

and starry heaven.
As water glides from its own thunderous fall
you fly from me and we are cleft and parted,
whilst I, among the mountains of my life, still call,
still kneel, and sing, and raise the echo with my cry,
slamming against the earth and sky,
that I love you, step-nurse, mother-hearted!

3
I love you as a child his mother's breast,
as the dumb caves their own bottomlessness,
as halls the light that shows them best,
as the soul loves flame, as the body rest!
I love you as we who marked for death
love the moments of their living breath.

Every smile, every word, every move you make,
as falling bodies to my earth, I press;
as into metal acids eat and ache,
I etch you in my brains with instinct's stress,
beautiful shapeliness,
your substance fills the essence they partake.

The moments march by, clattering and relentless,
but in my ears your silence lies.
Even the stars blaze up, fall, evanesce,
but you're a stillness in my eyes.
The taste of you, hushed like a cavern-pool,
floats in my mouth, as cool;
your hand, upon a water-glass,
veined with its glowing lace,
dawns beautiful.

4
Ah, what strange stuff is this of which I'm made,
that but your glance can sculpt me into shape?--
what kind of soul, what kind of light or shade,
what prodigy that I, who have long strayed
in my dim fog of nothingness unmade,
explore your fertile body's curving scape?

And as the logos flowers in my brain,
immerse myself in its occult terrain! . . .

Your capillaries, like a bloodred rose,
ceaselessly stir and dance.
There that eternal current seethes and flows
and flowers as love upon your countenance,
to bless with fruit your womb's dark excellence.
A myriad rootlets broider round
and round your stomach's tender ground,
whose subtle threadings, woven and unwound,
unknit the very knot whereby they're bound,
that thus thy lymphy cellbrood might abound,
and the great, leaved boughs of thy lungs resound
their whispered glory round!

The eterna materia goes marching on
happily through your gut's dark cavern-cells,
and to the dead waste rich life is given
within the ardent kidneys' boiling wells!

Billowing, your hills arise, arise,
constellations tremble in your skies,
lakes, factories work on by day and night,
a million creatures bustle with delight,
millipede,
seaweed,
a heartless mercy, gentle cruelty,
your hot sun shines, your darkling north light broods,
in you there stir the unscanned moods
of a blind incalculable eternity.

5
So falls in clotted spatters
at your feet this blood,
this parched utterance.
Being stutters;
law is the only spotless eloquence.
My toiling organs, wherein I am renewed
over and over daily, are subdued
to their final silence.

But yet each part cries out
O you who from the billioned multitude,
O you unique, you chosen, wooed
and singled out, you cradle, bed,
and grave, soft quickener of the dead,
receive me into you.

(How high is this dawn-shadowy sky!
Armies are glittering in its ore.
Radiance anguishing to the eye.
Now I am lost, I can no more.
Up in the world I hear it batter,
my heart's old roar.)

6

(Envoi)

(Now the train's going down the track,
maybe today it'll carry me back,
maybe my hot face will cool down today,
maybe you'll talk to me, maybe you'll say:

Warm water's running, there's a bath by and by!
Here is a towel, now get yourself dry!
The meat's on the oven, and you will be fed!
There where I lie, there is your bed.)

(1933)


József Attila 1930-ban


1

Me voici sur ce rocher scintillant.
La brise légère
Du jeune été s'élève de la terre
Comme la chaleur d’un souper charmant.
J’habitue mon cœur au silence, et vraiment,
Ce n’est pas très difficile...
Ce qui s’est évanoui se rassemble autour de moi,
Ma tête s’incline, et mes doigts
S’abandonnent, dociles.

Je contemple la crinière des monts.
Chaque fleur qui frissonne
Fait vibrer l’éclat de ton front.
Sur la route, personne, personne...
Je vois ta robe
Flotter au vent;
Sous les frêles branches,
Je vois ta chevelure qui se penche
Et de tes seins le doux tressaillement;
Puis, de la rivière Szinva, qui va courant,
Je vois de nouveau surgir
Sur les petits galets de tes dents
Un féerique sourire.

2

Oh combien je t’aime, toi
Qui as réussi à faire parler à la fois
La solitude intrigante, capable,
Aux tréfonds même du cœur, de fomenter des cabales,
Et l’univers tout entier!

Toi qui, telle une cascade fuyant son propre fracas,
Me quittes pour continuer ton cours sans hâter le pas,
Tandis que moi, demeuré sur les cimes de ma vie,
Face aux lointains, je crie
En continuant de me débattre:
“Je t’aime, ô ma douce marâtre!”

3

Je t’aime comme l’enfant aime sa mère,
Comme les cavernes aiment leurs profondeurs,
Je t’aime comme les salles aiment la lumière,
L’esprit la flamme, et le corps le repos réparateur.
Je t’aime, comme aiment vivre les mortels
Avant que le néant ne viennent les saisir.
Comme la terre accueille l’objet tombé sur elle.

J’accueille tes paroles, tes gestes, tes sourires.
Comme l’acide creuse le métal,
Mes instincts m’ont creusé pour que tu t’y installes.

Apparition belle et charmante,
Tu combles l’essentielle faim qui me tourmente.
Les instants passent dans une trépidation continuelle,
Mais toi, tu restes muette dans mes oreilles.
Les étoiles s’allument et tombent des cieux,
Mais toi tu brilles à demeure dans mes yeux.
Ta saveur comme le silence dans un gouffre,
Flotte toujours dans ma bouche.
Parfois ta main, tenant un verre d’eau,
M’apparaît avec son réseau de veines,
Comme surgie d’une brume incertaine.

4

En quoi suis-je donc construit,
Que ton regard me perce et me transforme ainsi?
Quelle âme est la mienne?
Quelle lumière, quel miraculeux phénomène
Me permettent de traverser le brouillard du néant
Pour explorer les pentes de ton corps fécond?

Comme le Verbe dans l’esprit qui s’ouvre, je descends
Dans les mystères de ton être charnel.
J’y vois, ainsi que des buissons, les méandres de ton sang
Trembler sans cesse,
Chargés d’un courant éternel
Qui fait éclore sur ton visage et qui mûrit
Dans ta matrice un fruit béni.

De ton estomac, l’aire sensible
Est brodée de mille racines imperceptibles
Dont les fils légers se nouent et se dénouent
Pour que l’essaim de tes humeurs en toi se répande partout,
Et que le bel arbuste de tes poumons feuillus
Puisse chanter un hymne à sa propre gloire.

Heureuse, l’immortelle matière poursuit son chemin
Dans le tunnel de tes intestins.
Vivant et riche en est le sédiment
Dans les puits artésiens de tes freins jaillissants.

En toi s’élèvent d’ondulantes collines,
Tremblent des voies lactées;
En toi des lacs bouillonnent et tournent des usines,
En toi s’affairent, comme la cruauté et la bonté,
Des milliers d’animaux vivants,
Des insectes,
Des lianes.
En toi luit le soleil,
En toi une triste aurore boréale veille.
En toi la substance erre sans se lasser
Une inconsciente éternité.

5

Comme des caillots
De sang, ces mots
Tombent devant toi.
L’existence bégaie.
Seules parlent purement les lois...
Mes organes industrrieux qui m’enfantent de nouveau
Chaque jour, se préparent déjà, je le sais,
A se taire à jamais.
Mais ils clameront tous, jusqu’à l’heure de ma fin:
O toi qui fus choisie parmi la multitude
De deux milliards d’êtres humains,
O toi, l’unique! O toi, doux berceau!
Vivante couche! Puissant tombeau!
Accueille-moi dans ton sein!

(Ce plein-cintre du petit jour, comme il est haut!
Des armées brillent au cœur de ces métaux.
Mes yeux sont éblouis par la vive clarté;
Je suis perdu, je crois,
Et j’entends mon cœur battre de l’aile et claquer
Au-dessus de moi.)


(Chanson subsidiaire)

Le train m’entraîne. Je viens te rejoindre.
Dès aujourd’hui, qui sait, je peux t’atteindre...
Alors, le feu de mon front s’éteindra.
Mais, tout bas, peut-être, tu me diras:

Va donc prendre un bain; j’ai ouvert l’eau tiède,
Pour te sécher voilà une serviette.
Si tu as faim, la viande est à chauffer.
Ton lit est toujours où je suis couché.

(Jean Rousselot)

 József Attila, c. 1932

József Attila

(11 April 1905 – 3 December 1937)

JÓZSEF ATTILA

Vidám és jó volt s tán konok,
ha bántották vélt igazában.
Szeretett enni s egyben másban
istenhez is hasonlitott.
Egy zsidó orvostól kapott
kabátot és a rokonok
úgy hívták: Többé-itt-ne-lássam.
A görög-keleti vallásban
nyugalmat nem lelt, csak papot -
országos volt a pusztulásban,

no de hát ne búsuljatok.

1928 eleje

  


József Attila, József Jolán, József Áronné, elől József Etelka 
Fotó: Rasem Viktor,  1908-09 k.
_________



Attila József

Was happy, pleasant, and perhaps stubborn
when they attacked him in his assumed right.
He liked to eat, he resembled God in some things.
He got a coat from a Jewish doctor,
and here’s how relives referred to him:
Don’t-want-so-see-him-again.
He didn’t find tranquility in the Greek Orthodox Church,
only priests
His decay was nation-wide;

but, well, do not be sad.

1927 

Translated by Michael Castro and Gábor G. Gyukics
(Green Integer)


József Attila, József Etelka, József Áronné
Makó, 1923. ápr. 5.

April 10, 2011

Khalil Gibran


( January 6, 1883 – April 10, 1931)


Love one another but make not a bond of love:
Let it rather be a moving sea between the shores of your souls.
Fill each other's cup but drink not from one cup.
Give one another of your bread but eat not from the same loaf.
Sing and dance together and be joyous, but let each one of you be alone,
Even as the strings of a lute are alone though they quiver with the same music.
Give your hearts, but not into each other's keeping.
For only the hand of Life can contain your hearts.
And stand together, yet not too near together:
For the pillars of the temple stand apart,
And the oak tree and the cypress grow not in each other's shadow.


 *

Szeressétek egymást, de a szeretetből ne legyen kötelék:
Legyen az inkább hullámzó tenger lelketek partjai között.
Töltsétek meg egymás serlegét, de ne igyatok egyazon serlegből.
Kínáljátok egymást kenyeretekből, de ne ugyanazt a cipót egyétek.
Daloljatok, táncoljatok együtt, és vigadjatok, de engedjetek egymásnak egyedüllétet.
Miként a lant húrjai egyedül vannak, habár ugyanarra a dallamra rezdülnek.
Adjátok át szíveteket, de ne őrizzétek egymás szívét.
Mert szíveteket csak az Élet keze fogadhatja be.
És álljatok egymás mellett, de egymáshoz ne túlontúl közel:
Mert a templom oszlopai távol állanak egymástól,
És a tölgyfa meg a ciprus nem egymás árnyékában növekszik.

Révbíró Tamás fordítása

________
(Terebess Ázsia E-Tár)

Bella Akhmadulina


 
 
Стихотворения чудный театр,
нежься и кутайся в бархат дремотный.
Я ни при чем, это занят работой
чуждых божеств несравненный талант.

Я лишь простак, что извне приглашен
для сотворенья стороннего действа.
Я не хочу! Но меж звездами где-то
грозную палочку взял дирижер.

Стихотворения чудный театр,
нам ли решать, что сегодня сыграем?
Глух к наставленьям и недосягаем
в музыку нашу влюбленный тиран.

Что он диктует? И есть ли навес -
нас упасти от любви его лютой?
Как помыкает безграмотной лютней
безукоризненный гений небес!

Стихотворения чудный театр,
некого спрашивать: вместо ответа -
мука, когда раздирают отверстья
труб - для рыданья и губ - для тирад.

Кончено! Лампы огня не таят.
Вольно! Прощаюсь с божественным игом.
Вкратце - всей жизнью и смертью - разыгран
стихотворения чудный театр.
 
*
MILYEN CSODÁLATOS SZÍNHÁZ A VERS

Milyen csodálatos színház a vers,
mély bársonyában alva rejlik.
Én nem számítok — elfelejtik
az istenek, hogy értük énekelsz.

Én egyszerű ember vagyok,
aki valami másba fárad.
Nem akarom, de fönn a fény megárad,
karmesterpálcára a csillagok.

Milyen csodálatos színház a vers,
de mi játsszuk-e, amit játszunk?
Sose hallgatja meg sirámunk,
ki zsarnokul szavunkat ölti fel.

Mit súg? S van-e védelem ellene,
ki véd meg e kegyetlen szeretettől?
Zsarnok, de lantod húrja érte zendül,
és máris égi zseni a neve.

Milyen csodálatos színház a vers,
nincs mit kérdezni, rád talál a válasz,
mit kíntól rángó ajakkal bevallasz,
ha széttépi is szád a szó — felelsz.

A tűz nem hamvadó fényére lelsz,
s kész. Elfordulok, mintha ennyi lenne.
Életem, halálom drámája benne,
milyen csodálatos színház a vers.
 
Oláh János fordítása 
 
 
 
________
In: Egy égbolt alatt, Európa, 1981  
Белла Ахмадулина. Сборник стихов
 
 
 
 

Emil Cioran

(April 8, 1911 – June 20, 1995)
 
A trójai háborúban ugyanannyi isten állt az egyik oldalon, mint amennyi a másikon. Ez a nézőpont a helyes, de a modernek már nem képesek rá: azt akarják, hogy csak az egyik oldalnak legyen "igaza". Homérosz sokkal tárgyilagosabb volt.
*
Abban a reményben olvasok ilyen sokat, hogy egy szép nap olyan magányra bukkanok, mely nagyobb, mint az enyém.
*
Nem veszett el minden, amíg elégedetlenek vagyunk magunkkal.
*
Életérzésem: egy olyan pokol fenekén vagyok, amelynek minden pillanata csoda.
*
Imádság nélkül élhet az ember, de az imádság lehetősége nélkül már nem.
*
Ha mindenki tisztán látná, hogy milyen parányi helyet foglal el a társadalomban - és a világegyetemben - , remekül mennének a dolgok, akadálytalanul. De minthogy mindenki úgy él, mintha a mindenség középpontja volna, csakis rosszul alakulhatnak a dolgok... Felbolygatni egy társadalmat annyi, mint fölébreszteni a mindnyájunkban többé-kevésbé ott szunnyadó megalomániát.
*
Egyre jobban elnemzetlenedem. Hogyan is áldozhattam ennyit a származásomnak? Nem tartozom a világhoz, hogyan is tartozhatnék egy hazához?
*
Az ember abban a mértékben szabad, amilyen mértékben képes rá, hogy ne cselekedjék azonnal. Csakis reflexeinek ernyedtsége biztosíthatja szabadságát, mivelhogy az időt enged arra, hogy elgondolkodjék, latolgasson, válasszon: intervallumot, űrt teremt tettei között. Ez az űr a szabadság tere és feltétele. Az ember hiányosságai által ember. Ha nem volna némi hiba alapreflexeiben, automata volna csak.
*
Önmaga csak bálványai rovására lehet az ember.
*
Akkor kell levelet írni, mikor kedvünk van hozzá. Különben ugyanolyan rossz lesz a levél, mint egy megrendelt vers. Jó levelet felháborodásunk, csodálatunk vagy gyűlöletünk ösztönzésére írunk. Semleges levél nincs. Vagy ha van, mit sem ér, ahogyan semmi, ami magán viseli az érzelmi kopottság jegyeit. Ha az ember már nem tud vidám lenni vagy szomorú, abba kell hagyni az írást, főként a levelezést.
*
Az imént magyar cigányzenét hallgattam. Szüleimre gondoltam, akik szerették ezt a muzsikát, arra, hogy amikor 1920-ban Szebenbe érkeztem, a kávéházakban és éttermekben ezeket a szívet tépő nótákat játszották, újra szüleimre gondoltam, meg a gyerekkoromra, és könnyekben törtem ki. Mert sírni csak akkor tud az ember, ha gyerekkorát idézi fel, az enyém káprázatos volt, minden, ami emlékeztet rá, felzaklat. Míg a román népzene, kivéve a doinát, hidegen hagy, sőt zavar, egy magyar nóta foszlányai is megindítanak, úgy, ahogy semmi sem tud megindítani. Normálisan, ha "Románia" nem létezett volna, Budapesten vagy Bécsben végeztem volna tanulmányaimat; közép-európai vagyok, véremben van ennek a szerencsétlen népnek minden fatalizmusa, de egyszersmind osztrák-magyar vagyok, az egykori Monarchia fia. ...

Magyar melankóliám. Mióta ezt a jelzőt ragasztottam betegségemre, megkönnyebbültem. Mintha most már tudnám, hogy mitől szenvedek.
*
Az egyetlen dolog, amire itt a földön törekedtem, az volt, hogy élet és halál iránt egyaránt közömbös legyek. Nem sikerült.

Fordította: Réz Pál


__________
Emil Cioran: Füzetek 1957-1972
Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999
Fotó: Franziska Messner-Rast

April 9, 2011

Charles Baudelaire

(9 avril 1821 - 31 août 1867)

 




















Charles Baudelaire's hand-written corrections to Les Fleurs du Mal


UNE CHAROGNE

Rappelez-vous l'objet que nous vîmes, mon âme,
   Ce beau matin d'été si doux:
Au détour d'un sentier une charogne infâme
   Sur un lit semé de cailloux,

Les jambes en l'air, comme une femme lubrique,
   Brulante et suant les poisons,
Ouvrait d'une façon nonchalante et cynique
   Son ventre plein d'exhalaisons.

Le soleil rayonnait sur cette pourriture,
   Comme afin de la cuire a point,
Et de rendre au centuple a la grande Nature
   Tout ce qu'ensemble elle avait joint;

Et le ciel regardait la carcasse superbe
   Comme une fleur s'épanouir.
La puanteur était si forte, que sur l'herbe
   Vous crutes vous évanouir.

Les mouches bourdonnaient sur ce ventre putride,
   D'ou sortaient de noirs bataillons
De larves, qui coulaient comme un épais liquide
   Le long de ces vivants haillons.

Tout cela descendait, montait comme une vague
   Ou s'élançait en pétillant;
On eut dit que le corps, enflé d'un souffle vague,
   Vivait en se multipliant.

Et ce monde rendait une étrange musique,
   Comme l'eau courante et le vent,
Ou le grain qu'un vanneur d'un mouvement rythmique
   Agite et tourne dans son van.

Les formes s'effaçaient et n'étaient plus qu'un reve,
   Une ébauche lente a venir
Sur la toile oubliée, et que l'artiste acheve
   Seulement par le souvenir.

Derriere les rochers une chienne inquiete
   Nous regardait d'un oeil fâché,
Epiant le moment de reprendre au squelette
   Le morceau qu'elle avait lâché.

— Et pourtant vous serez semblable a cette ordure,
   A cette horrible infection,
Etoile de mes yeux, soleil de ma nature,
   Vous, mon ange et ma passion!

Oui! telle vous serez, ô la reine des grâces,
   Apres les derniers sacrements,
Quand vous irez, sous l'herbe et les floraisons grasses,
   Moisir parmi les ossements.

Alors, ô ma beauté! dites a la vermine
   Qui vous mangera de baisers,
Que j'ai gardé la forme et l'essence divine
   De mes amours décomposés!


Gustave Courbet: Portrait of Charles Baudelaire, 1847


EGY  DÖG

Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt,
   melybe ma szemünk ütközött:
Az ösvényforduló kavicsos homokágyán
   váratlan egy iszonyu dög

nyitotta lábait cédán magasba lökve,
   mig izzadt méreg járta át,
élénk, gúnyosan és semmivel sem törődve,
   kipárolgással telt hasát.

A nap sugarai tán azért tündököltek
   úgy e sülő szemét fölött,
hogy atomjaiban adják vissza a Földnek
   azt, amit az egybekötött.

S e gőgös vázra mint nyiladozó virágra
   nézett alá az ég szeme;
a bűz ereje az egész rétet bejárta,
   azt hitted, elájulsz bele.

A mocskos has körül legyek dongtak, s belőle,
   folyadékként és vastagon,
fekete légiók, pondrók jöttek, s nyüzsögve
   másztak az élő rongyokon.

S mindez áradt, apadt, mint a hullám, s repesve
   s gyöngyözve néha felszökellt:
a test bizonytalan dagadva-lélegezve
   sokszorozott életre kelt.

S e világ muzsikált, halkan zizegve, lágyan,
   mint futó szél a tó vizén,
vagy mint a mag, melyet a gabonaszitában
   ütemre forgat a legény.

A széteső alak már-már nem volt, csak álom,
   kusza vonalak tömege,
vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon
   a művész emlékezete.

Egy elijedt kutya a szirt mögé lapulva
   nézett bennünket dühösen,
sóváran lesve a percet, amikor újra
   lakmározhat a tetemen.

És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága,
   ilyen ragály és borzalom,
szemeim csillaga, életem napvilága
   te, lázam, üdvöm, angyalom!

Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
   az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
   s kövér gyom burjánzik buján.

De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön
   vad csókjaival megehet,
én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm
   elrothadt szerelmeimet!

Szabó Lőrinc fordítása

Photo: Atelier de Nadar / Source: RMN

*


Les amoureux fervents et les savants austeres
Aiment egalement, dans leur mure saison, 
Les chats puissants et doux, orgueil de la maison,
Qui comme eux sont frileux et comme eux sedentaires.

Amis de la science et de la volupte 
Ils cherchent le silence et l'horreur des ténèbres;
L'Erèbe les eût pris pour ses coursiers funèbres,
S'ils pouvaient au servage incliner leur fierté.

Ils prennent en songeant les nobles attitudes
Des grands sphinx allongés au fond des solitudes,
Qui semblent s'endormir dans un rêve sans fin;

Leurs reins féconds sont pleins d'étincelles magiques,
Et des parcelles d'or, ainsi qu'un sable fin,
Etoilent vaguement leurs prunelles mystiques. 


*

 A MACSKÁK 

A lázas szeretők és a szigoru bölcsek
ért éveik során egyaránt szeretik
a macskákat, a ház nagy, puha díszeit,
melyek akárcsak ők, fázósak s otthon ülnek.

A tudományok és a kéj barátai,
a homály rémeit keresik és a csöndet;
gyászhintaja elé foghatná Orkusz őket,
ha meg tudnák dacos nyakuk hajlítani.

Ha merengenek, oly nemes szobor alakban
nyúlnak el, mint a nagy Szfinxek a sivatagban,
melyeket az örök álom deleje fog.

Ölükből bűvösen pattog a villamosság,
s rejtélyes szemüket, mint fínom, tört homok,
kis aranydarabok szikrái csillagozzák.

Szabó Lőrinc fordítása
 
 Josef Liesler, Baudelaire`s Mistress, 1943 (Axioart)

April 7, 2011

Weöres Sándor

(1913-1989)

MAJOMORSZÁG

Hej de messze majomország,
ott terem majomkenyér,
majomablak majomrácsán
majomnótát ráz a szél.

Majomtéren, majomréten
majomhősök küzdenek,
majomszanatóriumban
sírnak majombetegek.

Majomtanártól majomlány
majomábécét tanul,
gaz majom a majombörtönt
rúgja irgalmatlanul.

Megépül a majommalom,
lesz sok majommajonéz,
győzve győz a győzhetetlen
győzedelmes majomész.

Majompóznán majomkirály
majomnyelven szónokol
egyiké majommennyország
másiké majompokol.

Makákó, gorilla, csimpánz,
pávián, orángután,
mind majomújságot olvas
majomvacsora után.

Majomvacsoraemléktől
zúg a majomreterát,
majombakák menetelnek,
jobbra át és balra át.

Rémületes majomarcot
vágnak majomkatonák,
majomkézben majomfegyver,
a majmoké a világ.


~

Weöres Sándor - Majomország (Latinovits Zoltán) 

~

MONKEYLAND

Oh for far-off monkeyland,
ripe monkeybread on baobabs,
and the wind strums out monkeytunes
from monkeywindow monkeybars.

Monkeyheroes rise and fight
in monkeyfield and monkeysquare,
And monkeysanatoriums
have monkeypatients crying there.

Monkeygirl monkeytaught
masters monkeyalphabet,
evil monkey pounds his thrawn
feet in monkeyprison yet.

Monkeymill is nearly made,
miles of monkeymayonnaise,
winningly unwinnable
winning monkeymind wins praise.

Monkeyking on monkeypole
harangues the crowd in monkeytongue,
monkeyheaven comes to some,
monkeyhell for those undone.

Macaque, gorilla, chimpanzee,
baboon, orangutan, each beast
reads his monkeynewssheet at
the end of each twilight repast.

With monkeysupper memories
the monkeyouthouse rumbles, hums,
monkeyswaddies start to march,
right turn, left turn, shoulder arms–

monkeymilitary fright
reflected in each monkeyface,
with monkeygun in monkeyfist
the monkeys' world the world we face.

Translation by Edwin Morgan

Source: AnaChronisT

Fotó: Kotnyek Antal (c. 1970)



Gyöngy az idő, vándoroljunk,
Nincs szekerünk, bandukoljunk,
Lassu folyó ága mellett
Járjuk a halk fűzfa-berket.

Este a láb gyönge, fáradt,
Lombok alatt nézünk ágyat.
Szöcske-bokán jő az álom,
Száll a világ lepke-szárnyon.
 

TIME'S COME UP PEARLS...

Time's come up pearls – let us wander,
we've got no cart, so let's saunter;
where the lazy river billows
let us walk in groves of willows.

Tired feet wear out by evening;
we make our cots in the clearing–
dreams come on grasshoppers' ankles,
worlds soar on butterflies' mantles.

Translation: Donald E. Morse and Adam Makkai