.
Ars poetica?
I have always aspired to a more spacious form
that would be free from the claims of poetry or prose
and would let us understand each other without exposing
the author or reader to sublime agonies.
In the very essence of poetry there is something indecent:
a thing is brought forth which we didn't know we had in us,
so we blink our eyes, as if a tiger had sprung out
and stood in the light, lashing his tail.
That's why poetry is rightly said to be dictated by a daimonion,
though it's an exaggeration to maintain that he must be an angel.
It's hard to guess where that pride of poets comes from,
when so often they're put to shame by the disclosure of their frailty.
What reasonable man would like to be a city of demons,
who behave as if they were at home, speak in many tongues,
and who, not satisfied with stealing his lips or hand,
work at changing his destiny for their convenience?
It's true that what is morbid is highly valued today,
and so you may think that I am only joking
or that I've devised just one more means
of praising Art with the help of irony.
There was a time when only wise books were read,
helping us to bear our pain and misery.
This, after all, is not quite the same
as leafing through a thousand works fresh from psychiatric clinics.
And yet the world is different from what it seems to be
and we are other than how we see ourselves in our ravings.
People therefore preserve silent integrity,
thus earning the respect of their relatives and neighbors.
The purpose of poetry is to remind us
how difficult it is to remain just one person,
for our house is open, there are no keys in the doors,
and invisible guests come in and out at will.
What I'm saying here is not, I agree, poetry,
as poems should be written rarely and reluctantly,
under unbearable duress and only with the hope
that good spirits, not evil ones, choose us for their instrument.
-Translated from the Polish by the author and Lillian Vallee
Antanas Sutkus: The Nobel Prize Winner Poet Czesław Miłosz, 1993
Ars Poetica?
Mindig tágas, laza formákra vágytam,
ne legyen túl költészet, se túl próza,
a megértést szolgálja, senkit se téve ki,
se szerzőt, se olvasót, fennköltebb gyötrelemnek.
A költészet mélyén ott a szégyen:
fakad valami belőlünk, s nem tudtuk, hogy bennünk honol,
pislogunk, mintha tigris ugrott volna ki jobbkezünkből
s megállna fényben, farkával csapkodva oldalát.
Joggal mondják ezért, hogy a verset démon diktálja,
túlzás, hogy égi angyal.
Bajos megérteni, honnét a költők gőgje,
ha szégyellik, hogy démonuk kilátszik.
Melyik észlény óhajtana lakóhelyévé válni démonoknak,
kik benne otthonosan mozognak, ezerféle nyelvet beszélnek,
s az sem elég, hogy száját s kezét ellopják,
maguk kedvére akarják alakítani végzetét.
Mivel korunkban a betegeset értékelik,
valaki azt hiheti, tréfálok csupán,
kitaláltam mégegy módot,
hogy a művészeten ironizáljak.
Hajdan a bölcs könyveket szerették,
ezek segítettek elviselni a kínt, a kudarcot.
Merőben más, mint belémerülni
a bolondházból származó megannyi műalkotásba.
De a világ más, mint amilyennek mutatkozik,
és mink is mások vagyunk, mint lázálmainkban.
Az emberek megőrzik hallgatag tisztességüket,
rokonság-szomszédság megbecsülését.
A költészet haszna, hogy eszünkbe hozza,
míly nehéz megmaradnunk ugyanazon személynek,
mert házunk nyitva, nincs kulcs,
láthatatlan vendégek járnak be-ki.
Amit itt dadogok, nem költészet.
Verset írni csak ritkán s kelletlen szabad,
elbírhatatlan kényszer alatt, abban a reményben,
hogy jó és nem rossz szellemek eszközei vagyunk.
Weöres Sándor fordítása
[Czesław Miłosz, Múzsáim palotája, Európa, Bp., 1987]
..............................................................................................................................................................................................................................
