Kassák Lajos (b. March 21, 1887)

Veled vagyok


Előtted megyek,
te én előttem.
A koranap aranylánca
csilingel kezemen.

Hová mégy — kérdezem
feleled — nem tudom.

Siettetném lépteim
de te jobban sietsz.

Előtted én
te én előttem.

Egy kapu előtt mégis megállunk.

Megcsókollak,
te nekem adsz csókot,
aztán elindulsz szótlanul
és magaddal viszed életem.

 Féner Tamás: Kassák Lajos műtermében, 1962 

Forrás: axioart

I Am With You

In front of you I go
you in front of me
the early sun's gold chain
jingles on my wrist.

Where are you going — I ask
you answer — how do I know.

I speed up my walk
but you speed all the more.

I in front of you
you in front of me.

But we stop in front of a gate.

I kiss you
you give me a kiss
then without a word you vanish
and spirit my life away.

Translation by Edwin Morgan

_____

Kassák Lajos Összes Versei, II. kötet, 440. o.  

Magvető, Budapest, 1970

In Quest of the Miracle Stag: The Poetry of Hungary, p. 645.

Ed. Adam Makkai (2000)

Kassák Lajos

(Hungarian, March 21, 1887 – July 22, 1967)

 Tihanyi Lajos: Kassák Lajos portréja, 1918

 Költészetem

I.

Mentenem kéne ami menthető
s én csak ülök
súlyosan
akár egy kőtömb
akár az az óriási madár
akit kamaszkoromban megsebeztem és némán vérzett el a füzes árnyékában.
Csendben a világ ismeretlen részének mély csendjében
költeményeimet írom amelyek egyszerre innen és túl vannak az irodalmon
a megszokás törvényein
a hülyék révületén.

Elég volt az ömlesztett szépből

az örökölt effektusokból.
Az én költészetem nem az álmok kusza burjánzásából
hanem a geometria szigorú rendjéből születik
lefejti a gyümölcs héját
megszerkeszti az alaprajzot
térbeállítja a tárgyakat
eltakarítja a múlt romjait
s egy szebb jövendőt ígér.
Íme költészetem valóságlényege
szavaim tartalma
vallomásaim értelmetlennek vélt értelme
tűzeső
és jégcsapok csengése
amik az ellentétek törvénye szerint
egyszerre egymás mellett élnek
és betöltik a világ
ismert
ismeretlen
tájait.

II.

Nemcsak a szív énekel most
nem is csak a nyelv.
Szemem kék vize
fogaim kemény fehére
testem klasszikus szerkezete
szellemem felfoghatatlan anyaga
fejem milliónyi hajszála
kezem tíz ujja
akár egy orkeszter
tíz megszállott tagja
egyszerre cseng
hogy hírt adjanak rólam
a világnak.

Énekelek
a fényben
és árnyékban
mindazokért akik szerencsétlenül születtek
vagy később érte őket a szerencsétlenség
a süketekért
a vakokért
a hitetlenekért
az együgyűség áldozataiért
azokért akik halálba ugranak a hegycsúcsról
s azokért is akik nem mernek előbújni a barlangból.

Úgy énekelek
hogy valaki más
sorsa mélyéről visszhangozza
és képessé váljék rá hogy elinduljon
a part felé
ahol korunk anyaméhe vajúdik
ahol a földbevetett mag csírát fog
ahol a magtár kapuja nem tűri a lakatot
ahol a pásztor nem hagyja cserben nyáját
ahol az ember ráismer embertársára
kezébe veszi
az anyagot
a szerszámot
és megalkotja
élete értelmének
vértől piros
szenvedéstől fekete
jegyeit.



My Poetry


I ought to hurry to save can be saved
but all I do is sit
heavy, like a slab of stone
or like that big bird
I once killed when I was a youngster she bled to death
in the shade of a willow tree wounded and dumb.
In an unknown part of the world in deep silence
I write my poetry which is both customary
and outside the grooves of habit
the adulation of fools.
To hell with pre-manufactured beauty
and inherited hand-me-downs—
my poetry is not the product of hazy dreams
but out of geometry's logical order
it peels off the rind of fruits
arranges the object in space
sweeps away the grabage of the past
and promises a happier future.
This is the essence of my poetry, its truth, this is the content
of my words the meaning of my testimony 
some regard as meaningless
my poetry is a fire-fall
and a tinkling of icicles
which due to the law of opposites
fills and evens out
the world's unknown regions.


It's not my heart alone that sings now
neither is it language alone.
The blue tears of my eyes
the white calcium of my teeth
my body's classic frame
the indecipherable convolutions of my mind
the millions of hairs on my head
my hand's ten fingers
ten mesmerized members
of an orchestra playing in unison
to tell the world that I exist.


I sing both in the light and in the dark
for the benefit of all who were born under an adverse
constellation
of came to grief as they got older
for those who can't hear
for those who can't see
for those who have lost their faith
for those possessed by foolishness
for those who commit suicide by leaping from
a mountain top
for those who're too scared to emerge from their caves.


I sing
so that others
may pick up on my tune and echo it
from the depths of their fate
and be fortified
so they can dead in for the shore


I sing wherever the womb of life is in labor
I sing wherever the seed planted in the soil starts to swell
I sing wherever the barn-door doesn't have a padlock
I sing wherever the shepherd doesn't abandon his folck
I sing wherever humans can recognize a brother
who takes matter and tools in his hand

to create signs
scarlet red like blood
black with pain — talking about the meaning of his life

Translation by Adam Makkai  

Kassák Lajos és első felesége Simon Jolán (előadóművész, dadaista versmondó, 1885-1935) 

Lajos Kassák and his first wife Jolán Simon (actress, the first Hungarian performer who recited Dadaist poems) - Fotó: Rónai Dénes

• Selection of DADAIST PICTURE-POEMS  by Lajos Kassák from 1920-1922 (Artpool)

• Kassák: Könyvek és Mappák (1912-1967) (Kassák Kód) pdf

• Video: A 80 éves Kassák vall önmagáról, művészetéről (Klikk: DVD, majd Kassák)

Kassák Lajos, 1960-as évek közepe

 Lucien Hervé: Kassák Lajos (1964)

________

Kassák Lajos összes versei II. kötet, Magvető, Budapest, 1970;

In Quest of the Miracle Stag, 

An Anthology of Hungarian Poetry from the 13th Century to the present in English Translation Vol I., 

Ed. Adam Makkai, 2000

Képek forrása: Axioart, Hung-Art, Dorys May

Friedrich Hölderlin

( 20. März 1770; † 7. Juni 1843)

Hyperions Schicksalslied
Hyperion's Fate Song

        Ihr wandelt droben im Licht
           Auf weichem Boden, selige Genien!
              Glanzende Götterlüfte
                 Rühren euch leicht,
                    Wie die Finger der Künstlerin
                       Heilige Saiten.
        
        Schicksallos, wie der schlafende
           Säugling, atmen die Himmlischen;
              Keusch bewahrt
                 In bescheidener Knospe,
                    Blühet ewig
                       Ihnen der Geist,
                          Und die seligen Augen
                             Blicken in stiller
                                Ewiger Klarheit.
        
        Doch uns ist gegeben,
           Auf keiner Stätte zu ruhn,
              Es schwinden, es fallen
                 Die leidenden Menschen
                    Blindlings von einer
                       Stunde zur andern,
                          Wie Wasser Voll Klippe
                             Zu Klippe geworfen,
                                Jahr lang ins Ungewisse hinab.


Brod und Wein

1.

Rings um ruhet die Stadt; still wird die erleuchtete Gasse,
     Und mit Fackeln geschmückt, rauschen die Wagen hinweg.
Satt gehn heim von Freuden des Tags zu ruhen, die Menschen,
     Und Gewinn und Verlust wäget ein sinniges Haupt

Wolzufrieden zu Haus; leer steht von Trauben und Blumen,
     Und von Werken der Hand ruht der geschäftige Markt.
   Aber das Saitenspiel tönt fern aus Gärten; vielleicht, daß
     Dort ein Liebendes spielt oder ein einsamer Mann
Ferner Freunde gedenkt und der Jugendzeit; und die Brunnen

     Immerquillend und frisch rauschen an duftendem Beet.
Still in dämmriger Luft ertönen geläutete Glocken,
     Und der Stunden gedenk rufet ein Wächter die Zahl.
Jetzt auch kommet ein Wehn und regt die Gipfel des Hains auf,
     Sieh! und das Ebenbild unserer Erde, der Mond,

Kommet geheim nun auch, die schwärmerische, die Nacht kommt,
     Voll mit Sternen, und wohl wenig bekümmert um uns
Glänzt die Erstaunende dort, die Fremdlingin unter den Menschen
     Über Gebirgeshöhn traurig und prächtig herauf.

  Friedrich Hölderlin, Pastell von Franz Karl Hiemer, 1792

HÜPERIÓN SORSDALA

Fönt jártok ti a fény
  puha földjén, boldog Géniuszok!
    Sugárzó isteni szellők
      érintgetnek titeket: szent
        húrokon így művésznő
           ujja ha játszik.

Sorstalan, így, alvó csecsemőként
  lélegeznek az égiek;
    szűzi-szerényen,
      bimbón őrzik:
        múlhatatlan
          virul ott a szellem,
            boldog szemeikből
              pillant csöndes,
                 tiszta öröklét.

Nékünk más adatott. Ne lehessen
  nyugvásunk helye.
    Tűnnek, buknak
      a szenvedők,
        vakon, egy
          óráról a másra, mint
            a víz verődik
              kőről kőre,
                 éveken át a bizonytalanba.

Tandori Dezső fordítása


KENYÉR ÉS BOR
/részlet/
1

Körben fényes a város, a fénylő utcasor alszik,
  lobban a fáklyavilág elsuhanó kocsikon.
Telten, a nap gyönyörét indul kipihenni az ember,
  vesztett, nyert-e vajon, méri tűnődve az ész,
s megbékél; odakint tovatűnt a virág meg a szőlő,
  nem sürög emberi kéz, nyugszik a fürge piac.
Ám egy távoli húr megpendül a kerteken át, ott
  tán szerető dala szól, vagy csak férfimagány
méláz ifjukorán meg a messze baráton; a kútban
  frissen csobban a víz, illatos ágyra szitál,
halkan kong a harang az alkonyodó levegőben,
  óráink idejét szertekiáltja az őr.
Moccan a szél most, megbolygatja a fákat a berken.
  Nézd csak! A föld rokona, távoli mása, a hold
ott kél rejtekezőn; s amaz Álmodozó, jön az éj már;
  csillaggal tele és mit sem törődve velünk,
ámuló, idegen e világban, felragyog, íme
  pompásan, szomorún, nagy hegyek íve fölött.

Nemes Nagy Ágnes fordítása

________

Friedrich Hölderlin versei

Európa Könyvkiadó, Lyra Mundi, Bp., 1980, 37., 80. o.

Krasznahorkai László

IV

"Minden tér szűk nekem. Mozdulok, ugrok, vetődök, és máris bent vagyok egy térben, mely szűk nekem, elviselhetetlenül szűk, pedig néha éppen csak hogy szűk, de éppen ekkor, amikor éppen csak szűk, amikor egy kissé szűk az a tér, akkor a legelviselhetetlenebb, ugrok, s már bent is vagyok valamiben, amit felesleges nem-elégséges-nagyságú térnek nevezni, mert nem egyszerűen a nagyságáról van szó, hanem hogy abban a pillanatban, hogy ugrok, és benne vagyok ebben a térben, azonnal meg is vagyok fogva, megfogott az a tér, amelybe így óvatlanul beleugrottam, és nem arról van szó, hogy nem vagyok elég óvatos, elég óvatos vagyok, talán túlontúl is az, hanem hogy mindegy, hova ugrom, biztos, hogy olyan térbe érkezem, mely szűk nekem, néha éppen csak szűk, de gyakran rendkívüli módon az, kibírhatatlanul, érzem, hogy az a tér, mint egy ketrec fonódik körém, bármerre mozdulok, azonnal elérek a végéig, sőt, alig mozdulok, máris hozzám ér annak a térnek a vége, mondom, hogy olyan, mintha egy ketrecbe, mintha mindig csak ketrecbe tudnék ugrani, de mást nem tehetek, ugranom kell, [...] "

____

Krasznahorkai László - Max Neumann: ÁLLATVANBENT, - részlet

Magvető, Budapest, 2010 

An Apocalypse for our time - László Krasznahorkai: Animalinside (HLO, Ottilie Mulzet)

László Krasznahorkai & Max Neumann: Animalinside (The Cahiers Series)

.

Stéphane Mallarmé

(18 March 1842 – 9 September 1898)

 
Renouveau

Le printemps maladif a chassé tristement
L'hiver, saison de l'art serein, l'hiver lucide,
Et dans mon être à qui le sang morne préside
L'impuissance s'étire en un long bâillement.

Des crépuscules blancs tiédissent sous le crâne
Qu'un cercle de fer serre ainsi qu'un vieux tombeau,
Et, triste, j'erre après un rêve vague et beau,
Par les champs où la sève immense se pavane

Puis je tombe énervé de parfums d'arbres, las,
Et creusant de ma face une fosse à ce rêve,
Mordant la terre chaude où poussent les lilas,

J'attends, en m'abîmant que mon ennui s'élève...
Cependant l'Azur rit sur la haie et l'éveil
De tant d'oiseaux en fleur gazouillant au soleil.

1866

*

Brise marine


La chair est triste, hélas! et j'ai lu tous les livres.
Fuir! là-bas fuir! Je sens que des oiseaux sont ivres
D'ętre parmi l'écume inconnue et les cieux!
Rien, ni les vieux jardins reflétés par les yeux
Ne retiendra ce coeur qui dans la mer se trempe
O nuits! ni la clarté déserte de ma lampe
Sur le vide papier que la blancheur défend
Et ni la jeune femme allaitant son enfant.
Je partirai! Steamer balançant ta mâture,
Lève l'ancre pour une exotique nature!
Un Ennui, désolé par les cruels espoirs,
Croit encore à l'adieu supręme des mouchoirs!
Et, peut-ętre, les mâts, invitant les orages
Sont-ils de ceux qu'un vent penche sur les naufrages
Perdus, sans mâts, sans mâts, ni fertiles îlots...
Mais, ô mon coeur, entends le chant des matelots!

Stéphane Mallarmé by Nadar

RMN

Kikelet

A beteges tavasz búsongva űzte szét
a telet, a derűs munka korát, az éber
telet, s bennem, kit az örvénylő vér vezérel,
hosszú ásításba rándul a renyheség.

Fehér alkonyatok lobbannak fel agyamból,
mit vas-abroncs szorít, mint ó sírkerteket,
s búsan egy messzi-szép ábrándot kergetek
a földeken, hol a roppant nedv árja tombol.

És aztán ledőlök, illattól verten itt,
arcommal ásva, hogy álmomnak lenne verme,
a forró földet, hol már új orgona nyit,

vezeklőn várva, hogy tán búmnak szárnya kelne...
Míg neveti az ég a sövényt és a rajt
csivogva ébredő, szines madári rajt.

Somlyó György fordítása

*

Tengeri szél


Szomorú, óh a test, s olvastam minden könyvet.
Futnék! Csak innen el! Érzem, hogy künn a könnyed
tajték és ég között mily részeg a madár!
Ott fürdik szívem is; nem tartja vissza már
sem itt a régi kert, melynek szemünk a ráma,
sem — óh ti, éjszakák!— lámpám fénypusztasága
üres papíromon, melyet hószíne véd,
sem ő, az ifjú nő, szoptatva gyermekét.
Megyek! Árbocaid ringatva jobbra-balra
emelj horgonyt, hajó, szállj szűzi, messze partra!
konok, kemény remény keserve s búja rág,
vágyom a keszkenők utolsó búcsuját!
Futó árboc, vihar csalétke!... tán enyém is
hajótörésbe jut, talán goromba szél visz
cél nélkül, úttalan, s sziget sose lát...
De hallga, halld szivem a matrózok dalát!

Illyés Gyula fordítása 

 Édouard Manet: Stéphane Mallarmé portréja, 1876

______

In: Francia Költők Antológiája, II. kötet, 388., 390 o.

Európa, Budapest, 1962