Ingeborg Bachmann (25 June 1926 – 17 October 1973)

Fog Land
(Nebelland)

In winter my beloved
is among the woodland creatures.
The vixen knows I have to return
before dawn and laughs.
How the clouds shudder. And
on my snow collar falls
a layer of brittle ice.

In winter my beloved
is a tree among trees and invites
the hapless crows
into her beautiful boughs. She knows
that at dawn the wind
lifts her stiff, rime coated
evening dress and chases me home.

In winter my beloved
is among the fish and dumb.
Enthralled by the waters, tremulous
from the stroking of her fins,
I stand on the shore and see,
until ice floes drive me away,
how she dives and turns.

And struck again by the hunting cry
of the bird that stiffens
its wings above me, I fall
in the open field: she plucks
the hens and throws me a white
collar bone. I put it round my neck
and go on through the bitter down.

Faithless is my beloved
I know, sometimes she hovers
on high heels into town,
in the bars she kisses the glasses
with a straw deep on their mouths
and words come to her for everyone.
But I am not versed in this language.

Fog land have I seen,
Fog heart have I eaten.

Translated from German by Dorothea Grüzweig and Hilary Kassman
(source: Oriel/Black Sandal)

KÖDFÖLD

(Nebelland)

Kedvesem télidőben

az erdő vadjai közt él.

Reggelre távoznom kell,

a rókalány tudja, és nevet.

Hogy reszketnek a felhők!

Nékem meg hógalléromra

törékeny jégréteg hull.

Kedvesem télidőben

fák között fa maga is,

és szép ágbogában hívja

a jósorsa-nincs varjúnépet.

Tudja, az alkonyi szél

meglebbenti nehéz,

abroncsszegte esti ruháját,

engem meg hazakerget.

Kedvesem tél idején

halak közt él, és néma.

Uszonya íve belülről

hajtja a vizeket, én meg

állok a parton és nézem,

míg jégtáblák el nem űznek,

mint merül el s hogy fordul.

Újra rikolt, vadászni hív

a madár, s míg szárnyát

feszíti fölém, nyílt mezőn

zuhanok: ő meg tyúkot

kopaszt, s fehér kulcscsontot

hajít felém. Nyakam köré fogom,

és keserű bolyhok közt ballagok tova.

Kedvesem hűtlen, tudom,

néha magas cipőt ölt,

így libben város iránt,

bárokban szalmaszállal

poharak mélyét csókolja,

és mindenkit elér szavával.

Ám ezt a nyelvet én nem értem.

Ködföldet láttam én,

ködszívet ettem én.

Adamik Lajos fordítása

From: Songs of an Island
(aus: Lieder von einer Insel)

If you go away, you must throw
the hat full of shells you've collected
all summer into the sea
and travel on with blowing hair,
you must hurl the table
set for your love into the sea,
you must pour the last of the wine
still in the glass into the sea,
you must give your bread to the fish
and mix a drop of blood with the sea,
you must float your knife carefully on the waves
and sink your shoe,
heart, anchor and cross,
and travel on with blowing hair.
Then you will return.
When?
            Don't ask.

Translated from German by Dorothea Grünzweig and Hilary Kassman
(source)

Dalok egy szigetről

/részlet/

Aki elmegy, kalapját

a nyáron át gyűjtött kagylókkal

tengerbe vesse, és lobogó

hajjal hajózzon,

asztalát, mit kedvesének

terített, a tengerbe döntse,

maradék borát

poharából a tengerbe öntse,

kenyerét a halaknak adja

s a tengerhez csepp vért vegyítsen,

kését kergesse hullámok közé,

cipőjét dobja, süllyesszen

szívet, horgonyt, keresztet,

és lobogó hajjal hajózzon!

Akkor vissza fog jönni.

Mikor?

     Ne kérdd.

Adamik Lajos fordítása

Wolfgang Kudrnofsky: Ingeborg Bachmann, Vienna 1953

______
Ingeborg Bachmann, A kimért idő, Jelenkor, 2007

.

Rubén Darío

(Nicaraguan poet, January 18, 1867 – February 6, 1916)
 

AMA TU RITMO...
[Love Your Rhythm...]

Ama tu ritmo y ritma tus acciones
bajo su ley, así como tus versos;
eres un universo de universos
y tu alma una fuente de canciones.

La celeste unidad que presupones
hará brotar en ti mundos diversos,
y al resonar tus números dispersos
pitagoriza en tus constelaciones.

Escucha la retórica divina
del pájaro del aire y la nocturna
irradiación geométrica adivina;

mata la indiferencia taciturna
y engarza perla y perla cristalina
en donde la verdad vuelca su urna.

Rubén Darío

Élj ütemed szerint

Élj ütemed szerint és ütemezzed
mértéke nyomán versed és a dalt;
a mindenségek mindensége vagy
és bűvös dalok forrása a lelked.

Kitár, mi eddig sejtelem volt benned,
az ég szívedbe új világokat;
s te dúlt számaid rendezd a magad
képlete szerint - így majd visszacsengenek.

Füleld a mennytől ihletett madárdalt
és less az égi sugáros özönbe,
hogy nyitjára lelj okos mértanának;

hol hallgatag közönyre bukkansz, döfd le,
s hol az igazság urnája kiárad,
elébe állj és gyöngyöt fűzz a gyöngyre.

Timár György fordítása

_____
In: A világirodalom ars poeticái, Gondolat, Budapest, 1965

W.B.Yeats (13 June 1865 – 28 January 1939)

A FÉLHOMÁLYBA

Kopott szív, idővel megkopott,
Ne hálózzon se hamis, se helyes;
A szürke félhomályba nevess,
Sóhajtsd be a hajnali harmatot.

A te Írhon anyád örök-fiatal,
S a félhomály, s harmaton a fény;
Ámbár odahágy szerelem s remény
Szapuló nyelv bamba tüzébe hal.

Gyere, szív, hol dombot domb takar,
Hol a nap meg a hold s odvas sürüség
Titok-árnyu örök testvériség,
S a folyam kihirdeti hogy mit akar;

Hol az Úr magányos szarvat emel,
Az idő, a világ folyton tovaszáll;
Szerelemnél jobb a szürke homály,
S a remény: a hajnal harmata kel.

Weöres Sándor fordítása

Into the Twilight

OUT-WORN heart, in a time out-worn,   
Come clear of the nets of wrong and right;   
Laugh heart again in the gray twilight,   
Sigh, heart, again in the dew of the morn.   
 
Your mother Eire is always young,            
Dew ever shining and twilight gray;   
Though hope fall from you and love decay,   
Burning in fires of a slanderous tongue.   
 
Come, heart, where hill is heaped upon hill:   
For there the mystical brotherhood     
Of sun and moon and hollow and wood   
And river and stream work out their will;   
 
And God stands winding His lonely horn,   
And time and the world are ever in flight;   
And love is less kind than the gray twilight,     
And hope is less dear than the dew of the morn.   


(From The Wind Among the Reeds.  1899.)

Alexander Pushkin (6 June 1799 – 10 February 1937)

Alekszandr Puskin versei, Európa, Bp., 1974

Цветок
 

Цветок засохший, безуханный,
Забытый в книге вижу я;
И вот уже мечтою странной
Душа наполнилась моя:

Где цвёл? когда? какой весною?
И долго ль цвёл? и сорван кем,
Чужой, знакомой ли рукою?
И положён сюда зачем?

На память нежного ль свиданья,
Или разлуки роковой,
Иль одинокого гулянья
В тиши полей, в тени лесной?

И жив ли тот, и та жива ли?
И нынче где их уголок?
Или уже они увяли,
Как сей неведомый цветок?

1828

The Flower
1828

The flower, very dry and scentless,
I see in the forgotten book;
And now, with the strangest fancies,
Is filled my soul’s every nook.

Where and in which spring was it grown?
And how long? By whom was cut?
By a hand known or unknown?
And why was put this page behind?

To the recall of the love-talking,
Or separation forced by fate,
Or quiet and alone walking
In the fields’ silence and woods’ shade?

Is he alive? And his sweet lady?
And where is now their little nook?
Or maybe they had both faded,
Like this strange flower in this book?

Translated by Yevgeny Bonver 

Poetry Lovers' Page

Szentkuthy Miklós (1908. június 2. – 1988. július 18.)

"Engem csak az érdekel, hogy megfogalmazzam, tulajdonképpen miről is van szó ebben a mi nagy fene kozmoszunkban és a mi kis fene világunkban? Az biztos, hogy választ nem kapok. 

Miniszterek, államközi szakértők ide-oda utaznak, a tárgyalásokról úgy írnak, hogy meleg, baráti légkörben zajlottak és minden kérdésben megegyeztek... tehát úgy néz ki, hogy a válaszokban nem egyeztek meg, csak a kérdésekben. Azt hiszem, én is így fogok eltávozni árnyékvilágunkból, hogy választ nem kapok. De legalább a kérdéseket kísérteties monumentalitással katalogizáljam: miről is van szó abban a szépséges Androméda-ködben vagy az általam ugyanilyen távolinak érzett saját hasnyálmirigyemben? mi van a virágokban? mi van a történelemben? mi ez az egész nagy grimbusz, cirkusz, kozmosz, mirakulózus moslékjaival egyetemben? "

(Szentkuthy Miklós: Frivolitások és hitvallások, Magvető Könyvkiadó, 1988, 368. old.)

* * *

 "De jour en jour, tous les matins, devant la face de Gorgonne de l’horloge, sous l’atroce fantasmagorie des rides de la couverture, je ne cesse de soupeser : peut-être le sport me rendrait-il heureux, le tennis ou le saut en hauteur, quelque "action gratuite", un mouvement non rationnel, car je n’ai jamais eu confiance en la raison; peut-être suis-je un pilier d’hôtel mondain, puisque ces derniers temps seuls les nouveaux modèles de cravates et les formes des souliers féminins ont le don de véritablement m’enfiévrer; je suis vraisemblablement un saint, saint jusqu’aux racines de mon cœur, un saint qui n’est aussi impuissant le matin que parce qu’instinctivement il perçoit que rien, quoi qu’il arrive, ne le satisfera en dehors de Dieu ; cette idée de sainteté n’est qu’exagération de la métaphore, demi-sommeil incohérent sur quelque reproduction du Greco: je suis un bourgeois philistin, dont le lit n’est pas assez long, le balcon pas assez ombragé, qui n’a pas dans son appartement assez de fauteuils, et qui de ce fait ne se sent pas bien; comme il a quelques lambeaux de culture, il surthéologise ce malaise avec élégance : je suis né artiste créateur : d’où, tous les matins, l’absence absolue de thème vital – il est naturel que la vie n’ait pas de thème, puisque ce n’est pas la vie qui est en question: c’est, en dehors de la vie, la création qui vient de moi; je suis un travailleur de force, à qui dès l’enfance on a appris l’habileté manuelle – si je pouvais être forgeron ou menuisier, ma vie aurait un sens: une clé ou une table sont incomparablement plus éternelles, plus "œuvres",  que par exemple cette auto-définition."

Vers l'unique métaphore de Miklós Szentkuthy.

Collection En Lisant en écrivant, édition José Corti, 1991. 

Napról napra minden reggel, az óralap gorgóarca előtt, a takaró szörnyű ráncfantazmagóriája alatt végiglatolgatom: talán a sport tenne boldoggá, tenisz vagy magasugrás, valami "action gratuite", értelmetlen mozgás, mivel az értelemben sose bíztam; talán mondain hoteltöltelék vagyok, hiszen utóbbi időben jóformán csak új nyakkendőminták és női cipőformák hoznak igazán lázba: valószínűleg szent vagyok, szent, szívem gyökeréig, aki azért oly tehetetlen reggel, mert ösztönszerűleg érzi, hogy Istenen kívül úgysem elégíti ki semmi; az egész szentséggondolat csak egy metafora túlzása, zagyva félálom valami Greco-reprodukció nyomán: nyárspolgár vagyok, akinek nincs elég hosszú ágya, elég árnyas balkonja és kielégítő számú fotelja a lakásban, s ezért rosszul érzi magát - mivel van valami limlom műveltsége, ezt a rossz érzést előkelően felteologizálja; alkotó művésznek születtem, s innen a minden reggeli abszolút élettémátlanság; persze, hogy témátlan az élet, mivel nem az élet a dolgom, hanem az életen kívül a magamból való teremtés; fizikai munkás vagyok, gyerekkoromban kézügyességre tanítottak s ha kovács vagy asztalos lehetnék, volna értelme életemnek: mennyivel örökebb és opusabb valami egy kulcs vagy asztal, mint ez az öndefiníció.

Szentkuthy Miklós: Az egyetlen metafora felé (részlet)

Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1985, 63-64.old.

Rajz: Nagy László rajza Szentkuthy Miklósról

Fotó: Balla Demeter