Marina Tsvetaeva

(8 October 1892–31 August 1941)

AHOGY A JOBB A BAL KEZET LELI

Ahogy a jobb a bal kezet leli–
lelked a lelkemhez oly közeli.

Összesimultunk, áldott-melegen,
ahogy a jobb a bal szárnyon pihen.

De vihar kél – s pokolmély szakadék
tépi a szárnyunk jobbra s balra szét.

1918. július 10.

Baka István fordítása
 ~

Like right and left arms, here,
Your soul to my soul is near.

In bliss and warmth we to each other cling
Like right wing and left wing.

But whirlwind rises – and lay the abyss
From left to right between the wings!

Translated by Ilya Shambat

*

TEREM A VERS, MINT CSILLAG ÉS A RÓZSA

Terem a vers, mint csillag és a rózsa,
s akár a szépség, oly szükségtelen.
S a koszorús apoteózisokra
csak egy a válasz: – Ki küldte nekem?

Alszunk – s a kőlapon keresztül égi
vendég emel föl négyszirmú csodát.
Értsd meg, világ! A dalnak álma érti
a csillagtörvényt s a virágformulát.

1918. augusztus 14.

Baka István fordítása

~

Poems grow like stars and like roses–
Like beauty not meant for home.
And to the wreaths and the apotheosis
The same answer: Where are they from?

We sleep–and then, as through the cobbles–
The heavens' guest and its four petals loom.
O, world, take note! A sleeping bard discovers
The law of star, the formula of bloom.

1 August 1918

Translated from the Russian by Nina Kossman

* 

VERSEK AZ ÁRVÁNAK

Ment az utcán egy  gyerek,

fagytól kéken reszketett,

ment az utcán egy anyóka,

ő az árvát kézen fogta...

1.

A múló archoz csak keret

a hegyek jeges tiarája.

A várfalon ma kezemet

beletúrtam a borostyán hajába.

Ma fenyőtörzsek rácsa állt

előttem minden utamon keresztbe.

Ma fölvettem egy tulipánt:

mint gyermekáll, simult a tenyerembe.

Rab Zsuzsa fordítása

2.

Ölellek téged hegykoszoruval,

e csipkés gránitkoronával.

(Mulattatlak a szív szavaival –

enyhüljön fojtó éjed álma!)

E hűbéres-kastély köveivel,

a repkény prémmeleg kezével –

tudod, a repkény hány követ ölel

száznégy kezével-csermelyével?

De én se lonc, se repkény nem vagyok!

Még te – ki mindenemnél drágább –

se vagy fogoly, szabadon járhatod

gondolataim minden táját!

... Ölel virágok és kutak köre,

hová a kő – már őszen - csobban!

Oltalmazód az árvaság öle:

magányom késő ősze ott van!

(Így szőtt a szőke fürtjeimbe szált

a szál után ezüstlő őszöm!)

... S folyó ölel, mely kettős ágra vált,

hogy szigetét ölelje őszen.

Savoya s Piemont magába zár,

és – hegygerinceket repesztve –

ölellek téged én a láthatár

kékségével – a két kezemmel!

1936. augusztus 21. és 24. között

Baka István fordítása

 ~

Poems to Orphans

Baby walked along the road
Shivering and turning blue
An old woman walked that road
She took pity on the orphan...

1
Icy tiara of mountains –
Is a frame to sight transitory.
On the castle's granite today
I traced parting to ivy.

I have chased today on all roads
Towering figures of pines.
I have taken a tulip today
Like a child to the chin.


2
With surrounding of mountains I hug you,
With the granite crown of rocks.
(That you breathe easier and sleep tighter
I am busying you with talk.)

With the sides of a feudal castle,
With the ivy hands of down –
You know – in four hundred streams and rivers
Is the ivy, hugging the stone?

But I'm not woodbine - and not ivy!
Even you, dearer than my hand,
Are not flattened - and freely let out
Onto every side of my mind!

Round the flower-bed, round the well too,
Where to gray-haired ones stone will come,
With the round pledge of an orphan –
With the loneliness my round!

(Thus not one silver braid did weave
Into my light-brown braids!)
And with river, into two parting –
Island to create – and embrace.

With entire Savoy and Piedmont
And – cracking the ridge a bit –
I embrace you with blue horizon,
With two arms I embrace you yet.

Translated by Ilya Shambat
_________

The Best of Marina Tsvetayeva (translated by Ilya Shambat)

Marina Tsvetaeva (Words Without Borders) 

Heritage of Marina Tsvetayeva 

Marina Cvetajeva versei, Európa Könyvkiadó, Bp., 2007

André Kertész: Esztergom, Hungary (three boys reading),1915

© Courtesy Estate of André Kertész

 André Kertész: On Reading 

.

Rainer Maria Rilke

(4 December 1875 – 29 December 1926)

We're Only Mouth

 We're only mouth. Who sings the distant heart
that dwells whole at the core of all things?
Its great pulse is parceled out among us
into tiny beatings. And its great pain
is, like its great jubilation, too much for us.
So, again and again, we tear ourselves loose
and are only mouth.

But all at once
the great heartbeat secretly breaks in on us
so that we scream—,
and then are being, transformation, visage.

Translated by Edward Snow

*

WIR SIND NUR MUND

Wir sind nur Mund. Wer singt das ferne Herz,

das heil inmitten aller Dinge weilt?

Sein grosser Schlag ist in uns eingeteilt

in kleine Schläge. Und sein grosser Schmerz

ist, wie sein grosser Jubel, uns zu gross.

So reissen wir uns immer wieder los

und sind nur Mund.

Aber auf einmal bricht

der grosse Herzschlag heimlich in uns ein,

so dass wir schrein —,

und sind dann Wesen, Wandlung und Gesicht.

*

CSAK SZÁJ VAGYUNK

Csak száj vagyunk. Ki zeng a messze szívvel,

mely ott dereng minden dolgok közén?

Nagy lüktetése bennünk hull szerény

ütésekre. Fájdalma túl nagy ívvel

hajol felénk, az ujjongása szintúgy.

Ezért, hogy mindig újra eltaszítjuk,

s csak száj vagyunk. De a nagy dobbanás

titkon betör, s ott van egyszerre nálunk,

és felkiáltunk —

és lét vagyunk és arc és változás.

Tandori Dezső fordítása

[Rainer Maria Rilke versei, Európa Könyvkiadó, 1983]

 Muzot, 1926

.

André Kertész:

Fourth Avenue, New York (man with loop reading at book stand), 1959

Edmond Jabès

(April 12, 1912 – January 2, 1991)

Az vagy, aki ír, és akit írnak.
~
Gyermekkoromban, mikor először írtam le a nevem, tudtam, hogy könyvet írok.
~
A távolság mindaddig fény marad, amíg úgy véled, nincsenek határok. Így magunk vagyunk a távolság.
~
Egy ajtó mint egy könyv.
Hol nyitva, hol zárva.
Belépsz, olvasol.
Belépsz. A könyv marad.
~

Az írással próbálod felszabadítani magad. Micsoda tévedés! Minden szó egy újabb kapcsolatról lerántott fátyol.

~
A gyermekkor vízzel áztatott föld, ahol kis papírhajók lebegnek....
~

Miért van az, hogy a nekünk kirótt út — vagy esetleges útjaink — ellenére általában azt választjuk, amely egyre távolabb visz eredeti célunktól, oda, ahol nem vagyunk — de talán mégis ott is vagyunk? — hacsak nem az ihlet vezérel, amikor a befogadás vagy a kegyelem állapotában leledzünk — ám ez ritka, hihetetlenül ritka — és azok, akik ebben a kegyelmi állapotban vannak, nem tudnak róla; úgy értem, fogalmuk sincs, meddig részesülnek benne. Annál is inkább, mivel a kegyelem állapotában gyakran eltévesztjük az utat, letérünk a megszokott útról, hogy aztán titkosabb, rejtelmesebb utakon vándoroljunk tovább. Valamennyiünknek megvan a maga kijelölt útja, s a leghosszabbak lesznek a legrövidebbek a megismerés kiterített térképén. 

~
Isten úgy pihen az emberben
mint ember a fa tövében
és az árnyék, Isten akaratából
ember a fában és fa az emberben.
~

A könyv, amelyben a világegyetemnek nincs helye, nem lehet könyv; mert olyan könyv volna, amely a legszebb lapokat nélkülözné, a baloldaliakat, ahol a legsötétebb kavics is tükröződik.

~
A lélek hasonlatos a csend hegyéhez, amit a szó megemel. Ha nem elég izmos, a hegy leomlik.
~
Az éj kitörli a színeket. Felragyogtatja a lélek színét.
~
A szabadság szele éppoly erős, mint az őrületé.
~
Csak önmagunk menthetjük meg önmagunkat. Ennyi az esélyünk.
~
A szárazság idején a szó a víz, s egy barát arca a várva várt felhők.
~

A múltnak őrzi minden nyom, minden simogatás vagy seb hangját, amit a földön vagy magunk körül, vagy egy lényen hagytunk. Egy szobát különféle neszek töltenek meg, s a csend rendezi őket. Csak akkor hallod meg, amikor hasonlóan a buja éjjeli lepke rebbenéséhez, a lámpa vonzásába kerülvén lángra kapnak. Tested, mint az enyém ezernyi láthatatlan jelért felelős, csak mi mesélhetjük és hallgathatjuk el a történetüket.

~
A Jót a Rossztól csak a szív okossága alapján tudjuk megkülönböztetni.
~

Itt vagy; de e hely oly beláthatatlan, hogy az egymás mellett akkora távolságot jelent, hogy nem láthatjuk, s nem hallhatjuk egymást.

~
A gyermekkor elámult szavak kolóniája.
~
Tegnap, mint pont egy vonalon.


________________

Edmond Jabès: A kérdések könyve (részletek), fordította Simonffy Zsuzsa
Múlt és Jövő Könyvek, 1999

 

.

Brassaï (Gyula Halász)

 LE PROFESSEUR LOUIS DIMIER, MEMBRE DE L'INSTITUT, 

SUR LES QUAIS DES BOUQUINISTES, 1931/32

Yehuda Amichai

(born Ludwig Pfueffer, May 3, 1924 – September 22, 2000)

 
Inside the Apple

You visit me inside the apple.
Together we can hear the knife
parting around and around us, carefully,
so the peel won't tear.

You speak to me. I trust your voice
because it has lumps of hard pain in it
the way real honey
has lumps of wax from the honeycomb.

I touch your lips with my fingers:
that too is a prophetic gesture.
And your lips are red, the way a burnt field
is black.
It's all true.

You visit me inside the apple
and you'll stay with me inside the apple
until the knife finishes its work.

*


AZ ALMA BELSEJÉBEN

Meglátogatsz az alma belsejében.

Együtt halljuk a kést, ahogyan

körbe-körbe hámozgat, ügyelve, hogy a héj

el ne szakadjon.

Beszélsz hozzám, megnyugtató a hangod,

mert súlyos fájdalmak csomósodnak benne,

akár a valódi mézben a lép

viaszdarabjai.

Megérintem ujjammal ajkadat,

prófétai ujjmozdulat ez is.

És vöröslik ajkad, mint fölgyújtott fekete föld.

Minden igaz.

Meglátogatsz az alma belsejében.

És velem maradsz az alma belsejében,

míg a hámozó kés munkáját be nem végzi.

Kányádi Sándor fordítása

*

Try To Remember Some Details

Try to remember some details. Remember the clothing
of the one you love
so that on the day of disaster you'll be able to say: last seen
wearing such-and-such, brown jacket, white hat.
Try to remember some details. For they have no face
and their soul is hidden and their crying
is the same as their laughter,
and their silence and their shouting rise to one height
and their body temperature is between 98 and 104 degrees
and they have no life outside this narrow space
and they have no graven image, no likeness, no memory
and they have paper cups on the day of their rejoicing
and disposable paper plates.

Try to remember some details. For the world
is filled with people who were torn from their sleep
with no one to mend the tear,
and unlike wild beasts they live
each in his lonely hiding place and they die
together on battlefields
and in hospitals.
And the earth will swallow all of them,
good and evil together, like the followers of Korah,
all of them in their rebellion against death,
their mouths open till the last moment,
and blessing and cursing in a single
howl. Try, try
to remember some details.


~

Yehuda Amichai, The Art of Poetry No. 44, Interviewed by Lawrence Joseph (The Paris Review)






___________

The selected poetry of Yehuda Amichai, Translated by Chana Bloch, Stephen Mitchell
University of California Press, 1996
-

Kányádi Sándor: Csipkebokor az alkonyatban, Magyar Könyvklub, Budapest, 1999


.

Bookmobile horse and cart Washington D.C. via  Crossett Library Bennington College

Maurice Maeterlinck

(29 August 1862 – 6 May 1949)

II.

Et s'il revenait un jour
  Que faut-il lui dire? 

— Dites-lui qu'on l'attendit
  Jusqu'à s'en mourir...

Et s'il m'interroge encore
  Sans me reconnaître? 

— Parlez-lui comme une sœur,
  II souffre peut-être...

Et s'il demande où vous êtes
  Que faut-il repondre? 

— Donnez-lui mon anneau d'or
  Sans rien lui répondre...

Et s'il veut savoir pourquoi
  La salle est déserte? 

— Montrez-lui la lampe éteinte
  Et la porte ouverte...

Et s'il m'interroge alors
  Sur la dernière heure? 

— Dites-lui que j'ai souri
  De peur qu'il ne pleure...

Maurice Maeterlinck: Quinze Chansons (1896-1900)

Maurice Maeterlinck 

Ha visszajön

És mit mondjak, ha egy napon
majd visszaérkezik?
— Azt mondd, hogy vártam rá nagyon
utolsó percemig.

És hogyha kérdezgetne még
és nem ismerne meg?
— Mint nővér, úgy beszélj vele,
tán szenved és beteg.

S ha érdeklődnék, merre vagy,
mit mondjak arra, szólj!
— Aranygyűrűmet add neki,
semmit se válaszolj.

S ha majd megkérdi, hogy miért
oly elhagyott szobád?
— Mutasd a hunyt lámpát neki
s a ház tárt ajtaját.

S ha végső órád kérdené
a későn érkező?
— Mondd, mosoly volt az arcomon,
csak hogy ne sírjon ő.
 

Áprily Lajos fordítása

_______

Áprily Lajos: Az Aranyszarvas, 

Válogatott versfordítások, 1964

Rita Dove: Demeter’s Prayer to Hades

This alone is what I wish for you: knowledge.
To understand each desire has an edge,
to know we are responsible for the lives
we change. No faith comes without cost,
no one believes without dying.
Now for the first time
I see clearly the trail you planted,
what ground opened to waste,
though you dreamed a wealth
of flowers.
               There are no curses – only mirrors
held up to the souls of gods and mortals.
And so I give up this fate, too.
Believe in yourself,
go ahead – see where it gets you.

Rita Dove, born August 28, 1952

Demeter imája Hádészhez

Ez az egyetlen, amit kívánok neked: tudás.

Hogy értsd, minden vágynak éle van,

hogy tudd, felelősek vagyunk az életért,

amit megváltoztatunk. A hitnek ára van,

haldoklás nélkül senki sem hisz.

Most, először

tisztán látom kitervelt utad,

a vesztébe nyíló földet,

bár vagyon és virág

volt álmod.

Nincsenek átkok – tükrök vannak

istenek és halandók lelkéhez szorítva.

Így feladom ezt a sorsot is.

Higgy magadban,

menj – lásd, merre visz.

Gyukics Gábor fordítása

J. W. von Goethe: Nähe des Geliebten

Ich denke dein, wenn mir der Sonne Schimmer
  Vom Meere strahlt;
Ich denke dein, wenn sich des Mondes Flimmer
  In Quellen malt.

Ich sehe dich, wenn auf dem fernen Wege
  Der Staub sich hebt;
In tiefer Nacht, wenn auf dem schmalen Stege
  Der Wandrer bebt.

Ich höre dich, wenn dort mit dumpfem Rauschen
  Die Welle steigt;
Im stillen Haine geh ich oft zu lauschen,
  Wenn alles schweigt.

Ich bin bei dir, du seist auch noch so ferne,
  Du bist mir nah!
Die Sonne sinkt, bald leuchten mir die Sterne.
  O wärst du da!


[1796]

J. H. W. Tischbein,  

Goethe in Rom zum Fenster hinauslehnend. 1787

A Kedves közelléte

Rád gondolok, ha nap fényét füröszti
a tengerár;
rád gondolok, forrás vizét ha festi
a holdsugár.

Téged látlak, ha szél porozza távol
az utakat;
s éjjel, ha ing a kis palló a vándor
lába alatt.

Téged hallak, ha tompán zúg a hullám
és partra döng;
a ligetben ha néma csend borul rám,
téged köszönt.

Lelkünk egymástól bármi messze válva
összetalál.
A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.
Ó, jössz-e már!

Szabó Lőrinc fordítása

 J. H. Lips, 1791

_____

In: Szerb Antal: Száz vers

Magvető, Bp.

J. W. von Goethe: Ginkgo Biloba

Ginkgo Biloba

Napkeletről jött a fája,
és most itt kertemben él.
Sejtelemmel nézek rája,
titkot kérd e falevél.

Egyetlenegy teremtmény-e
mely megosztá önmagát?
Vagy egy választott pár lénye
lett eggyé e lombon át?

Verseimben leltem választ
erre, mélyet és nagyot.
Érezhetted bennük már azt:
egy s mégis kettős vagyok.

Harsányi Zsolt fordítása

Marianne Willemer (1784-1860)

Ginkgo Biloba

Dieses Baums Blatt, der von Osten

Meinem Garten anvertraut,

Giebt geheimen Sinn zu kosten,

Wie's den Wissenden erbaut,

Ist es Ein lebendig Wesen,

Das sich in sich selbst getrennt?

Sind es zwey, die sich erlesen,

Daß man sie als Eines kennt?

Solche Frage zu erwiedern,

Fand ich wohl den rechten Sinn,

Fühlst du nicht an meinen Liedern,

Daß ich Eins und doppelt bin?

            [15.9.1815, in "West-östlicher Divan]

Kemenczky Judit

(1948. augusztus 9. - 2011. augusztus 19.)

"A színek világába jöttem - és a szeretet országába távozom rövidesen! Rövidesen! És akkor végre pihenni fogok egy forrásnál, páfránylevelek alakját viselő lelkemmel zöld kezemben." 

(A Legújabb Szövetség, B.J.)

ZSebszótár. Ó, Nyelvek Teremtője, azé, ami a szájban tartózkodik folyamatosan és azé is, amelyik a szájból kijőve függetleníti magát és különféle módszerekkel vándorol a világban, tehát minden nyelv és minden nyelvek; a fekete, a fehér, valamint a lángnyelvek alkotója, add, hogy jól használjam a nyelvem, különben nem tudom előadni, amit akarok, pedig nagyon is kétségbeesetten, majdhogynem kényszeresen akarom. És add, hogy úgy használjam, hogy legyenek benne fekete-, fehér- és lángnyelvek is. A fekete, hogy az alkímia aranyával megjeleníthessem rajta azt, amiben hiszek, amit szeretek és aminek elérésére olyan szív dobog bennem, amely nem rettegi a halált, sem a büntetéseket, sem az őrültek zavaros törvényeit, sem a hosszútűrést, sem a feketeség feketeségében való végtelen vándorlás fenyegetéseit, sem a hóhért, sem az akasztott embert, de még a posvány unalmat sem, amiről tudvalévő, hogy rohadtul unalmas. És legyen benne fehér, hogy ki- és letörölhessem vele mindazt a feketeséget, azt a barna mocskot, amiben vándorolni kényszerültem és ami a csontjaim lyukacsos üregébe és pórusaimba is beleette magát, befújta zsíros hamuját, ezért ezt a fehér nyelvet is akarom. És legvégül és mindenekfölött a lángot akarom, hogy megvilágítson minden törvényt és törvénytelenséget, hogy erőt adjon a színtelen és halott nyelvek megélesztéséhez, valamint és legvégül, hogy beleplántálhassam a szent lótuszokat, ezeket a gyöngéd és örökkévaló növényeket, amelyek a teremtés tűzbeszédei. [...]

Rendezett a világképem. Minden felébredés előtt látom a szétrobban világgolyót, EGYBEN, néhány milliméteres elcsúszással működni. Látom a testrészeit, a hegyeket, az erdőket, a folyókat, látom belsőszerveit, látom rajta  megtelepedett és vonzásában keringő  élőlényeket és az űrt, ahol a világszellem közeledik. Amikor kinyitom a szemem, a szétszakadt világtagok vörös forradással összenőnek a felületen és statikus, meditáló tartásban kinyilatkoztatások hangzanak el földajkaiból. Ilyesmik: igyál egy csésze kávét, fésülködj meg, háromnegyed kilenc múlt öt perccel, a szoknyádról tüntesd el a ráömlött vörösbor nyomát, ma sem mondtad el a reggeli hiszekegyet, stb. Amikor visszacsúszom az álomba, egy férfi fogja a kezem és a távolba tekint. Elfelejtem, hogy ez melyik országba történik, tekintetének irányát követve, egyenletes mozdulatokkal úszom a Devon-kor ősnövényei fölé, ütemes szárnycsapásokkal haladok az évezredeken át, ahol nincsenek is országok, semmi más nincs, csak páfrányok, számomra teljesen ismeretlen ősnövényzet, legalábbis én csak ennyit látok. Kezdek fáradni, mintha az idők kezdete óta az idők végezetéig lenne menetjegyem, alattam (most) középkori vidékek, mezőség, erdőrészlet; bottal hadonászó, viaskodó alakzatokat fényképez a szemem, barátságtalan, komor jelenetek, egy szabadtéri színjátékra látok, ami félelmetesen ismerős, érzem, nem akarok itt földetérni, de egyre lassabban, akaratom ellenére, egyre mélyebben repülök, gyengülő szárnycsapásokkal. Miért vagyok ilyen súlyos, amikor nemrég még könnyű voltam? A hasam súrolja a fák lombjait, hirtelen, botladozva ott érek földet, ahol nem akarok, nincs akarat többé a felemás tagjaimban. Harctér. De nem tátok semmit. Nem tudom, a férfi miért vette kezébe a kezemet és nem tudom, miért nézett abba az irányba, ahol most lehuppanok.  Mindezeknek a dolgoknak látszólag semmi értelme sincs. Egyedül vagyok, valakinek az álma lett a valóságom, amihez viszont semmi közöm, legalábbis én úgy gondolom, de ez a gondolat is értelmetlen gondolatok stiláris láncszemeibe kapcsolódik. Kételyeim vannak, de ezeket a kételyeket senki sem hallgatja meg. Így senkinek sem árulom el. Egyedül vagyok a középkorban, a szürkületben, egy kiüresedett csatatéren. Mégis szerelmes vagyok. A vonzás égő spirálterében felismeréseim támadnak és világossá válik: tovább kell menjek. Egyszemélyes út. A szívemben ingázó időjelzők összevissza kalimpálnak, ezeket kell egyeztessem, hogy a férfi közelébe érjek, aki érthetetlen humorral nézi mesterkedéseimet, amikkel leplezni igyekszem, hogy nehezemre esik ebben a lángoló spirálgyűrűben gyakorlatozni. És az sem világos, hogy a halál, vagy az élet volt előbb? [...]

HEGY...

ahol megölöd (magadban) az ÉN-t, a hegy, aminek fénytérképeit rajzoltam vándorlásaim során, a hegy, amelyben a kozmikus erők sugárzása magnetizálódik, a hely, melyre a mennyei források ereszkednek, a hegy, amire fölmész meghalni és újjászületni, a hegy, ahol levetkőzöd az értelem sötét nehézkességét és magadhoz veszed a szellem világosságát, a hegy, ahol az állatok és madarak elrejtőznek az ember elől, a hegy, ahol a források itatják az élőlényeket, a hegy, amelynek sötét gyomrában drága- és féldrágakövek, valamint a gyémántszútra szentbeszédei várnak rád, a hegy, melynek kietlen, néma, hófödte csúcsain a hangok forrásáig ér a szíved, a hegy, ahol az elhagyatottság, a félelem, az őrület kísértetei várakoznak, hogy harcolj velük, a hegy, ahol a gyilkos kiszemeli áldozatát, a hegy, ahol a megbocsátásra szólítanak fel, a hegy, ahonnan nincs visszaút, a beszélő hegy, az irgalmas hegy, Keresztes Szent János hegye, a mohamedán hegy, az Olajfák hegyén a büntetés és bosszú tövisbokrai, a hegy, ahonnan a bárány napja magasba emelkedett, a hegy, ahol a kehely felfogja a kiömlő vért, a hegy, ahol a napfutók futnak, a hegy, ahol az Égben Táncot Járó, a Fehér Ruhás társnő áll, színe vörös, eleme a tűz, tavirózsát és csengettyűt tart, a hegy, ahová férfiak és nők zarándokolnak, sokszázezer férfi és nő, a hegy, ahol a világ hangjai kinyilatkoztatják zenéiket, a hegy, amiről nincsenek ismereteid, a hegy, ahonnan évszázadok múlva lesétálsz,

    ahonnan mégis és mindenek ellenére újra visszatérsz, a hegy, ahol nincs senki más, csak Te meg Én, a hegy, ahová nem vágyódsz, a hegy, ami rádmosolyog, a hegy, ami elfordítja rólad a tekintetét, a hegy, ahol megsemmisülnek a kiváltságosok, a hegy, amit néz a nap [...]

 Kemenczky Judit: Jeanne d'Arc szíve

további munkái ITT

________

A részletek forrása: 

Kemenczky Judit: NapFutók (prózavers), Nyomdacoop, Budapest, 1996 
--
Bohár András: ELRÁGJÁK A GALAMBOK A NAPOT... (Bakucz József és Kemenczky Judit költészetéről)
Kemenczky Judit két verse (Kortárs)
 

Guillaume Apollinaire

(26 août 1880 - 9 novembre 1918)

À mon bleu ciel

À mon bleu ciel des rêves feuillolent
Et tombent tout près de fleurs qui puent
Je songe pendant que je somnole
D'astres éteints de tigres repus

Toutes les rosés ne sont pas rosés
Tous les saules ne sont pas pleureurs
Or je sais des portes jamais closes
Et des Héros qui ont toujours peur

Tout ce que nous disons est mensonge
Et je ne crois plus aux pâmoisons
Les yeux sont pareils aux éponges
On presse on pleure et Tout est Raison

(26 août 1880 - 9 novembre 1918)

KÉK EGEMRŐL AZ ÁLMOK LOMBJA

 

Kék egemről az álmok lombja

Büdös virágokra potyog

Álomban látok álmodozva

Hájas tigrist hűlt csillagot

Nem rózsás minden rózsa szirma

És nem szomorú mind a fűz

Láttam ajtót örökre nyitva

És Hőst kit rettegése űz

Minden szavunk hazug bolondság

Az ájult kéj is tettetés

A szem szivacs sír hogyha nyomják

Égen-földön minden csak Ész

Eörsi István fordítása

Guillaume Apollinaire: Coeur Couronne et Miroir

(26 août 1880 - 9 novembre 1918)

SZÍV KORONA ÉS TÜKÖR
Rónay György fordítása

Denise Levertov: The Rights

I want to give you
something I've made

some words on a page — as if
to say 'Here are some blue beads'

or, 'Here's a bright red leaf I found on
the sidewalk' (because

to find is to choose, and choice
is made).       But it's difficult:

so far I've found
nothing but the wish to give. Or

copies of old words? Cheap
and cruel; also senseless:
                           Take

this instead, perhaps — a half
promise: If

I ever write
a poem of a certain temper

(willful, tender, evasive,
sad & rakish)

I'll give it to you.

[Denise Levertov, Collected earlier poems, 1940-1960, New Direction Publishing, 1979]

Bookmobile

Bookmobile (c. 1927)

via Public Library of Cincinnati Hamilton Country

Italo Calvino

(15 October 1923 – 19 September 1985)

[...] In the shop window you have promptly identified the cover with the title you were looking for. Following this visual trail, you have forced your way through the shop past the thick barricade of Books You Haven't Read which were frowning at you from the tables and shelves, trying to cow you. But you know you must never allow yourself to be awed, that among them there extend for acres and acres the Books You Needn't Read, the Books Made for Purposes Other Than Reading, Books Read Even Before You Open Them Since They Belong To The Category Of Books Read Before Being Written. And thus you pass the outer girdle of ramparts, but then you are attacked by the infantry of the Books That If You Had More Than One Life You Would Certainly Also Read But Unfortunately Your Days Are Numbered. With a rapid maneuver you bypass them and move into the phalanxes of the Books You Mean To Read But There Are Others You Must Read First, the Books Too Expensive Now And You'll Wait Till They're Remaindered, the Books ditto When They Come Out In Paperback, Books You Can Borrow From Somebody, Books That Everybody's Read So It's As If You Had Read Them, Too. Eluding these assaults, you come up beneath the towers of the fortress, where other troops are holding out: 

  the Books You've Been Planning To Read For Ages,
  the Books You've Been Hunting For Years Without Success,
  the Books Dealing With Something You're Working On At The Moment,
  the Books You Want To Own So They'll Be Handy Just In Case,
  the Books You Could Put Aside Maybe To Read This Summer,
  the Books You Need To Go With Other Books On Your Shelves,
  the Books That Fill You With Sudden, Inexplicable Curiosity, Not Easily Justified.

Now you have been able to reduce the countless embattled troops to an array that is, to be sure, very large but still calculable to a finite number; but this relative relief is then undetermined by the ambush of the Books Read Long Ago Which It's Now Time Te Read and the Books You've Always Pretended To Have Read And Now It's Time To Sit Down And Really Read Them.

With a zigzag dash you shake them off and leap straight into the citadel of the New Books Whose Author Or Subject Appeals To You. Even inside this stronghold you can make some breaches in the ranks of the defenders, dividing them into New Books By Authors Or On Subjects Not New (for you or in general) and New Books By Authors Or On Subjects Completely Unknown (at least to you), and defining the attraction they have for you on the basis of your desires and needs for the new and the not new (for the new you seek in the not new and for the not new you seek in the new).

All this simply means that, having rapidly glanced over the titles of the volumes displayed in the bookshop, you have turned toward a stack of If on a winter's night a traveler fresh off the press, you have grasped a copy, and you have carried it to the cashier so that your right to own it can be established.
You cast another bewildered look at the books around you (or, rather: it was the books that looked at you, with the bewildered gaze of dogs who, from their cages in the city pound, see a former companion go off on the leash of his master, come to rescue him), and out you went.[...]

— from Italo Calvino, If on a winter's night a traveller, translation by William Weaver

 Photo: Writer Italo Calvino,  December 5,1974 © Sophie Bassouls/Sygma/Corbis

Italo Calvino and J. L. Borges, c. 1970

"... Már a kirakatban fölfedezted a borítót, rajta a keresett címet. E látható nyomot követve odabent a boltban utat törtél magadnak a Még Nem Olvasott Könyvek sűrű torlaszai közt; a kötetek szemöldökráncolva néztek reád a pultokról és polcokról, igyekeztek megfélemlíteni. De te tudod, hogy nem szabad engedned semmiféle fenyegetésnek, s azt is, hogy ott vannak közöttük — ezrével és ezrével — a Könyvek Melyeknek Olvasásáról Könnyű Szívvel Lemondhatsz, A Más Célra Nem Olvasásra Való Könyvek, Azok A Már Olvasott Könyvek Melyeket Ki Se Kell Nyitni Mert Abba A Csoportba Tartoznak Melyek Már Elolvastattak Mielőtt Megírattak Volna. Miután így átjutottál a külső falakon, rád veti magát a gyalogság: Ama Könyvek Melyeket Ha Több Életed Volna Minden Bizonnyal Szíves Örömest Elolvasnál De Sajnos Éveid Vagy Napjaid Száma Véges. Gyorsan szétugrasztod őket, s máris újabb hadoszlopok néznek veled farkasszemet: Azok A Könyvek Melyeket El Akarsz Olvasni De Előbb Másokat Kellene Még Elolvasnod, A Túlságosan Drága Könyvek Melyeket Inkább Akkor Vennél Meg Amikor Már Féláron Kaphatók, A Könyvek Lásd Fent Amikor Majd Zsebkönyv Kiadásban Jelennek Meg. Az Esetleg Valakitől Kölcsönkérhető Könyvek Azok A Könyvek Melyeket Mindenki Olvasott így Mintha Te Is. Sikeres áttörés után az erődítmény bástyatornyai alá vonulsz, itt még ellenállnak

a Könyvek Melyek Elolvasását Már Régen Tervezed,

a Könyvek Melyeket Évekig Hiába Kerestél,

a Könyvek Melyek Olyasvalamivel Vannak Összefüggésben Ami Pillanatnyilag Foglalkoztat,

a Könyvek Melyeket Azért Szeretnél Birtokolni Hogy Kezedügyében Legyenek Készen Minden Eshetőségre, 

a Könyvek Melyeket Félretehetnél Hogy Esetleg A Nyáron Elolvasd őket,

a Könyvek Melyek Más Könyvek Mellől Hiányoznak A Könyvespolcodon,

a Könyvek Melyek Váratlan Frenetikus És Nehezen Indokolható Kíváncsiságot Keltenek Fel Benned.

Lám, sikerült a várvédők számlálhatatlanságát egy igen nagy, de mégiscsak meghatározott egységre átváltoztatnod, egy véges számra, még ha viszonylagos megkönnyebbülésedet veszélyeztetik is csapdáikkal a Már Oly Régen Olvasott Könyvek Hogy Ideje Volna Újra Olvasni Őket meg Azok A Könyvek Melyekről Mindig Úgy Beszéltél Mintha Olvastad Volna Őket és Amelyek Elolvasására Immár Csakugyan Rászánhatnád Magad.

Gyors ide-oda cikázással szabadulsz, s egy ugrással ott teremsz a fellegvárban, ahol már várnak az Újdonságok Melyeknek Szerzője Vagy Tárgya Vonz. Itt, az erőd bensejében is megoszthatod a védőket, kétfelé sorolva őket: a Nem Új (számodra, illetve abszolút értelemben nem új) Szerzők Vagy Témák Szerinti Újdonságok s a (számodra legalábbis) Tökéletesen Ismeretlen Szerzők Vagy Témák Szerinti Újdonságoknak a csapatára; majd pedig meghatározhatod, melyik miért vonz az újnak és nem újnak vágyával és szükségletével (az újéval, melyet a nem újban, s a nem újéval, melyet az újban keresel). Mindez azt jelenti, hogy tekintetedet gyorsan végigsiklatva a kirakott könyvek címein, egy halom még nyomdafestékszagú Ha egy téli éjszakán egy utazó felé irányítottad lépteidet, fogtál egy példányt, s a pénztárhoz vitted, biztosítandó a tulajdonjogodat felette.

Még egy téveteg pillantást vetettél a körös-körül hemzsegő könyvekre (pontosabban: a könyvek néztek rád tévetegen — a kutyák bámulnak így ki a városi sintértelep ketreceiből, amikor kiváltani jött gazdája pórázán elvonulni látják volt sorstársukat), majd kiléptél a boltból... "

Telegdi Polgár István fordítása

________

Italo Calvino: Ha egy téli éjszakán egy utazó, - részlet

Európa Könyvkiadó, Budapest, 2011




.

Nemes Nagy Ágnes

(1922. január 3. – Budapest, 1991. augusztus 23.)

SZOBROKAT VITTEM

    

Szobrokat vittem a hajón,
hatalmas arcuk névtelen.
Szobrokat vittem a hajón,
hogy álljanak a szigeten.
Az orr s a fül porca között
kilencvenfokos volt a szög,
különben rajtuk semmi jel.
Szobrokat vittem a hajón,
és így süllyedtem el.

I CARRIED STATUES

I carried statues on the ship,

their enormous anonymous faces.

I carried statues on the ship

to the island, to take their places.

Between the ear and the nose

was an angle of ninety degrees,

for the rest their faces were blank.

I carried statues on the ship,

and in that way I sank.

Translated by Bruce Berlind

 Nemes Nagy Ágnes sírja Budapesten. Farkasréti temető
Jovánovics György alkotása

KÖZÖTT

A levegő nagy ruhaujjai.
A levegő, amin szilárdan
támaszkodik madár s madártan,        
az érvek foszló szélein a szárny,     
egy percnyi ég beláthatatlan 
következményű lombjai,
az élő pára fái, felkanyarodva
akár a vágy, a fenti lombba,
percenként hússzor lélegezni
a zúzmarás, nagy angyalokat.
      
És lent a súly. A síkon röghegyek
nagy, mozdulatlan zökkenései,   
amint feküsznek, térdenállnak   
az ormok és a sziklahátak,     
a földtan szobrai,      
a völgy egy percnyi figyelem-lazulás,    
aztán megint a tömbök és a formák,      
meszes csonttól körvonalig     
kővé gyűrődött azonosság.
        
Az ég s a föld között.
 
A sziklák roppanásai.       
Amint a nap átlátszó ércei      
már-már magukba, fémmé a követ,      
ha állat járja, körme füstölög,    
s köröznek fent a sziklafal fölött   
az égő paták füstszalagjai,     
aztán az éj a sivatagban,     
az éj, amint kioltja s kőmivolta   
magváig ér, fagypont alatti éj,    
s amint hasadnak és szakadnak    
a porcok, forgók, kőlapok,    
amint feszítik véghetetlen,         
széthasgató önkívületben      
a fehér s a fekete mindennapos      
néma villámcsapásai –
       
A nap s az éj között.
        
A szaggatások, hasgatások,      
a víziók, a vízhiányok,       
a tagolatlan feltámadások,      
a függőlegesek tűrhetetlen    
feszültségei fent és lent között –
      
Éghajlatok. Feltételek.
        
Között. Kő. Tanknyomok.       
Egy sáv fekete nád a puszta-szélen,      
Két sorba írva, tóban, égen,      
két sötét tábla jelrendszerei,      
csillagok ékezetei –

Az ég s az ég között.


BETWEEN

The great sleeves of air,
air on which the bird
and the science of birds bear
themselves, wings on the fraying argument;
incalculable result
of a moment's leafy silhouette
bark and branch of a haze living upwards
like desire into the upper leaves
to inhale every three seconds
those big, frosty angels.

Downweight. On the plain
the mountain's motionless shocks
as they lie or kneel
peaks and escarpments,
geology's figure-sculpture,
the glen's a moment's distraction
and once more the forms and rocks,
chalky bone to outline
into identity of pleated stone.

Between the sky and the earth.

Creaking of rocks. As
the sun's clear ores
into themselves almost, stone into metal, as
a creature steps on in his claws smoke,
and up above the escarpment
ribbons of burning hoof,
then night in the desert, night as
quenching and reaching
its stony core, night below zero, and as
the tendons, joints, plaques

split and tear, as
they are strained in endless
splitting ecstasy
by routine dumb lightning
in black and white —

Between the day and the night.

Aches and stabbings,
visions, voiceless aqueducts,
inarticulate risings,
unbearable tension
of verticals between up and down.
Climates. Conditions.
Between. Stone. Tanktraces.
A strip of black reed rimming the plain
written in two lines, in the lake, the sky,
two black plaques of signsystem,
diacritic on the stars —

Between the sky and the sky.

Translated  by Hugh Maxton

_________

Nemes Nagy Ágnes digitalizált művei

J. L. Borges

(August 24, 1899 – June 14, 1986)

ELEGY

Oh destiny of Borges
to have sailed across the diverse seas of the world
or across that single and solitary sea of diverse names,
to have been a part of Edinburgh, of Zurich, of the two Cordobas,
of Colombia and of Texas,
to have returned at the end of changing generations
to the ancient lands of his forebears,
to Andalucia, to Portugal and to those counties
where the Saxon warred with the Dane and they mixed their blood,
to have wandered through the red and tranquil labyrinth of London,
to have grown old in so many mirrors,
to have sought in vain the marble gaze of the statues,
to have questioned lithographs, encyclopedias, atlases,
to have seen the things that men see,
death, the sluggish dawn, the plains,
and the delicate stars,
and to have seen nothing, or almost nothing
except the face of a girl from Buenos Aires
a face that does not want you to remember it.
Oh destiny of Borges,
perhaps no stranger than your own.

(1964)

Translated by Donald A.Yates


THE LABYRINTH

Zeus, Zeus himself could not undo these nets
Of stone encircling me. My mind forgets
The persons I have been along the way,
The hated way of monotonous walls,
Which is my fate. The galleries seem straight
But curve furtively, forming secret circles
At the terminus of years; and the parapets
Have been worn smooth by the passage of days.
Here, in the tepid alabaster dust,
Are tracks that frighten me. The hollow air
Of evening sometimes brings a bellowing,
Or the echo, desolate, of bellowing.
I know that hidden in the shadows there
Lurks another, whose task is to exhaust
The loneliness that braids and weaves this hell,
To crave my blood, and to fatten on my death.
We seek each other. Oh, if only this
Were the last day of our antithesis!

Translated by John Updike

 Fotó: E. Comesana, 1969

ELÉGIA
[ELEGÍA]

Ó, Borges sorsa:
hajózott a világ tengerein,
vagy az egyetlen, magányos, többnevű tengeren,
járt Edinburghban, Zürichben, a két Córdobában,
Kolumbiában és Texasban,
visszatért múló nemzedékek múltán
nemzetségének ősi földjére,
Andalúziába, Portugáliába meg ama grófságokba,
ahol szász küzdött dán ellen, s vérük keveredett,
eltévedt a nyugodt, vörös londoni labirintusban,
megöregedett sok-sok tükörben,
kereste hiába szobrok márványtekintetét;
vizsgált kőnyomatokat, enciklopédiákat, atlaszokat,
látta mindazt, amit emberek látnak,
halált, szürke hajnalt, pusztát,
hunyorgó csillagot,
és nem látott semmit, vagy szinte semmit,
csupán egy Buenos Aires-i lány arcát,
egy arcot, melynek nincs szüksége, hogy emlékezzenek rá.
Ó, Borges sorsa,
tán nem különösebb a tiednél.

Bogotá, 1963
Asztalos Lajos fordítása


A LABIRINTUS
[EL LABERINTO]

Még Zeusz sem ismerné ki magát
az én helyemben, e kőrengetegben.
Hogy ki mindenki voltam, elfeledtem;
sorsom, hogy sivár falak közt utált
utam rójam. Egyenes folyosók,
amik idővel kör alakúakká
görbülnek. Kőből néhány ócska korlát,
amiket a sok év elkoptatott.
Néhány félelmetes nyomot találtam
a sápadt porban. Konkáv délutánok
panaszos bőgést vagy rég elkiáltott
bőgés visszhangját sodorják utánam.
Tudom, az árnyékban vár Valaki,
e Hadészt alkotó hosszú magányok
elcsigázója, ki vérre sóvárog,
s ki halálom falánkan figyeli.
Keressük egymást. De jó volna, ha
a várakozás véget érne ma.

Imreh András fordítása

Fotó: Alicia D'Amico, 1963

________

J. L. BORGES: A homály dicsérete, költemények

Jorge Luis Borges

(August 24, 1899 – June 14, 1986) 
.

The universe (which others call the Library) is composed of an indefinite and perhaps infinite number of hexagonal galleries, with vast air shafts between, surrounded by very low railings. From any of the hexagons one can see, interminably, the upper and lower floors. The distribution of the galleries is invariable. Twenty shelves, five long shelves per side, cover all the sides except two; their height, which is the distance from floor to ceiling, scarcely exceeds that of a normal bookcase. One of the free sides leads to a narrow hallway which opens onto another gallery, identical to the first and to all the rest. To the left and right of the hallway there are two very small closets. In the first, one may sleep standing up; in the other, satisfy one’s fecal necessities. Also through here passes a spiral stairway, which sinks abysmally and soars upwards to remote distances. In the hallway there is a mirror which faithfully duplicates all appearances. Men usually infer from this mirror that the Library is not infinite (if it were, why this illusory duplication?); I prefer to dream that its polished surfaces represent and promise the infinite … 

- excerpt from "The Library of Babel" 

BÁBELI KÖNYVTÁR

- részlet -

Az univerzumot (amelyet mások Könyvtárnak neveznek) meghatározatlan és talán végtelen számú, hatszög alakú galéria alkotja, melyeknek közepén alacsony korláttal körülvett nagy szellőzőaknák vannak. Minden hatszögből láthatók lefelé és felfelé az emeletek – sehol sincs végük. A galériák beosztása egyforma. Kettőt kivéve minden oldalon öt – összesen húsz – hosszú polc takarja a falakat a földtől a mennyezetig; magasságuk alig haladja meg egy átlagos könyvtáros magasságát. Az egyik szabad falrész keskeny előtérbe nyílik, az előtér pedig egy másik, az előzőhöz és a többihez hasonló galériába. Az előtértől jobbra és balra egy-egy parányi helyiség van. Egyikben állva lehet aludni, a másikban szükségét végezheti az ember. Itt kanyarog a csigalépcső a távoli mélység és távoli magasság felé. Az előtérben tükör áll, amely híven kettőzi mindazt, ami előtte van. A tükör létéből az emberek arra következtetnek, hogy a Könyvtár nem végtelen – ha valóban az volna, minek e csalóka kettőzés? –, magam azonban inkább arról álmodozom, hogy a finoman csiszolt felületek a végtelent sejtetik-ígérik… 

Boglár Lajos fordítása

____
In: J.L.Borges: Körkörös romok  
Fotó

Ray Bradbury

(born August 22, 1920)

Out of the nursery into the college and back into the nursery; there's your intellectual pattern for the past five centuries or more. 

A bölcsődétől a főiskoláig, s onnan vissza a bölcsődébe - íme, ez nagyjából az elmúlt öt évszázad szellemi fejlődése. 

~~~~

Remember, the firemen are rarely necessary. The public itself stopped reading of its own accord. You firemen provide a circus now and then at which buildings are set off and crowds gather for the pretty blaze, but it's a small sideshow indeed, and hardly necessary to keep things in line. So few want to be rebels any more. And out of those few, most, like myself, scare easily. Can you dance faster than the White Clown, shout louder than ‘Mr. Gimmick’ and the parlour ‘families’? If you can, you'll win your way, Montag. In any event, you're a fool. People are having fun.

Gondoljon arra: a tűzőrökre alig van szükség. A tömeg a maga elhatározásából hagyta abba az olvasást. Maguk, tűzőrök. hébe-hóba csinálnak egy kis ingyencirkuszt, felgyújtanak néhány házat, mire a tömeg összecsődül, hogy megbámulja a tűzijátékot. Azonban ez csak olyan mellékes kis szórakozás; aligha van rá szükség a dolgok menetének fenntartásához. Már csak nagyon kevesen lázadnak. S a kevesek közül sokan, mint jómagam is, könnyen beijednek. Tud-e gyorsabban táncolni a Fehér Bohócnál, túl bírja-e kiabálni a tv-családot? Ha tud: ügye diadalt arat, Montag. Maga azonban mindenképpen bolond. Hiszen az emberek mégiscsak jól szórakoznak.

 

 ~~~~

Everyone must leave something in the room or left behind when he dies, my grandfather said. A child or a book or a painting or a house or a wall built or a pair of shoes made. Or a garden planted. Something your hand touched some way so your soul has somewhere to go when you die, and when people look at that tree or that flower you planted, you're there. It doesn't matter what you do, he said, so long as you change something from the way it was before you touched it into something that's like you after you take your hands away. The difference between the man who just cuts lawns and a real gardener is in the touching, he said.

Mindenkinek, aki meghal, hagynia kell maga után valamit, mondta a nagyapám. Gyereket vagy könyvet, festményt, házat vagy egy falat, amelyet felépített, egy pár cipőt, amit csinált. Vagy egy kertet, amelyet beültetett. Valamit, amit a kezünk megérintett, hogy lelkünknek legyen hova költöznie halálunk után, hogy ha az emberek egy fára vagy egy virágra néznek, amit mi ültettünk - minket lássanak abban. Egyre megy, mit csináltunk. csak az a lényeges, hogy ha valamihez hozzányúlunk, azt változtassuk meg úgy, hogy ránk emlékeztessen akkor is, ha már levettük róla a kezünket. A hozzányúlás módjában különbözik az igazi kertész attól, aki csak nyírja a füvet.

~~~~

There was a silly damn bird called a Phoenix back before Christ: every few hundred years he built a pyre and burned himself up. He must have been first cousin to Man. But every time he burnt himself up he sprang out of the ashes, he got himself born all over again. And it looks like we're doing the same thing, over and over, but we've got one damn thing the Phoenix never had. We know the damn silly thing we just did. We know all the damn silly things we've done for a thousand years, and as long as we know that and always have it around where we can see it, some day we'll stop making the goddam funeral pyres and jumping into the middle of them. We pick up a few more people that remember, every generation.

Valamikor réges-régen élt egy átkozottul fura madár. Főnixnek hívták. Néhány száz évenként máglyát rakott, s azon elégette önmagát. Első unokatestvére lehetett az embernek. De valahányszor elégette magát, hamvaiból újjászületett. Úgy látszik, mintha ugyanezt csinálnánk mi is, újra meg újra. De mi tudjuk, amit a főnix nem tudott. Azt ugyanis, hogy istenverte ostobaságot cselekszünk. Minden istenverte ostobaságról tudunk, amelyet sok ezer év óta véghezvittünk. Amíg pedig tudunk róla, hisz itt van körülöttünk, láthatjuk, addig van remény arra, hogy egyszer abbahagyjuk ezt az átkozott máglyarakást, s azt, hogy a közepébe ugrunk. Minden nemzedékben akad néhány ember, aki visszaemlékszik ezekre az ostobaságokra.

~~~~

Some day the load we're carrying with us may help someone. But even when we had the books on hand, a long time ago, we didn't use what we got out of them. We went right on insulting the dead. We went right on spitting in the graves of all the poor ones who died before us. We're going to meet a lot of lonely people in the next week and the next month and the next year. And when they ask us what we're doing, you can say, We're remembering. That's where we'll win out in the long run. And some day we'll remember so much that we'll build the biggest goddamn steam-shovel in history and dig the biggest grave of all time and shove war in and cover it up. Come on now, we're going to go build a mirror-factory first and put out nothing but mirrors for the next year and take a long look in them.

Az a szállítmány, amelyet magunkkal viszünk, egyszer majd segítségére lesz valakinek. Bár amikor régen a könyvek még a kezeinkben voltak, akkor nem éltünk a belőlük merített tudással. Megbántottuk a halottakat, meggyaláztuk azoknak a szegény embereknek a sírját, akik előttünk haltak meg. A következő hetekben, hónapokban, években sok magányos emberrel fogunk találkozni. S ha megkérdik majd tőlünk, mit csinálunk, azt felelhetitek nekik: emlékezünk. Hosszú távon csak ez segíthet rajtunk. Egyszer aztán annyi mindenre emlékezünk majd, hogy megszerkesztjük a legnagyobb istenverte gőzexkavátort, megássuk vele a világ legnagyobb sírját, belétemetjük a háborút, és elföldeljük. Induljunk el, kezdjünk hozzá először egy tükörgyár felépítéséhez; az elkövetkezendő években ne gyártsunk mást, csak csupa tükröt, és jó alaposan nézzük meg magunkat.

______

Ray Bradbury: Fahrenheit 451 - részletek, ford. Loránd Imre