alone and many
we played at being that Adam
who gave names to all living things.
Down the long slopes of night
that border on the dawn,
we sought (I still remember) words
for the moon, for death, for the morning,
and for man’s other habits.
We were imagism, cubism,
the conventicles and sects
respected now by credulous universities.
We invented the omission of punctuation
and capital letters,
stanzas in the shape of a dove
from the libraries of Alexandria.
Ashes, the labor of our hands,
and a burning fire our faith.
You, all the while,
in cities of exile,
in that exile that was
your detested and chosen instrument,
the weapon of your craft,
erected your pathless labyrinths,
infinitesmal and infinite,
wondrously paltry,
more populous than history.
We shall die without sighting
the twofold beast or the rose
that are the center of your maze,
but memory holds the talismans,
its echoes of Virgil,
and so in the streets of night
your splendid hells survive,
so many of your cadences and metaphors,
the treasures of your darkness.
What does our cowardice matter if on this earth
there is one brave man,
what does sadness matter if in time past
somebody thought himself happy,
what does my lost generation matter,
that dim mirror,
if your books justify us?
I am the others. I am those
who have been rescued by your pains and care.
I am those unknown to you and saved by you.
Translated by Norman Thomas di Giovanni
(source)
James Joyce, 1928
Photo: Berenice Abbott
Szétszórva szétszórt városokban,
magányosan és sokan,
azt játszottuk, az első Ádám vagyunk,
aki a dolgoknak nevet adott.
Az éjszaka tágas lejtőségén,
mely a hajnallal határos,
szavakat kerestünk (emlékszem még)
a holdra, a halálra, a reggelre
s az ember más szokásaira.
Voltunk az imagizmus, a kubizmus,
titkos összejövetelek és szekták,
a hiszékeny egyetemek tiszteletének tárgyai.
Föltaláltuk a központozás hiányát,
a nagybetűk elhagyását,
az alexandriai könyvtárosok
galambot formázó strófáit.
Hamu, kezünk fáradsága
és izzó tűz - a hitünk.
Te kovácsoltál eközben
a száműzetés városaiban,
s száműzetésben, amely
gyűlölt s választott szerszámod volt,
művészeted fegyvere,
megalkottad merész labirintusaidat,
végtelenül kicsivé s véget nem érővé,
csodálatosan hitvánnyá
s a történelemnél népesebbé tetted őket.
Úgy halunk majd meg, hogy meg se láttuk
e kétlényegű szörnyet vagy a rózsát,
mely útvesztődben a középpont,
de őrzi még talizmánjait az emlékezet,
Vergilius-visszhangjait,
s így az éjjel utcáin ott maradnak
káprázatos poklaid,
sok mondatritmusod és metaforád,
árnyékod aranya.
Mit számít gyávaságunk, ha van e földön
akár csak egy ember derék,
mit számít a bánat, ha volt már az időben
valaki, ki boldognak mondta magát,
mit számít elveszett nemzedékem,
e homályos tükör,
ha könyveid igazolják őt.
Én - a mások vagyok. Mindazok, kiket
megszabadított megszállott szigorod.
Azok vagyok, akiket nem ismersz és megváltasz.
magányosan és sokan,
azt játszottuk, az első Ádám vagyunk,
aki a dolgoknak nevet adott.
Az éjszaka tágas lejtőségén,
mely a hajnallal határos,
szavakat kerestünk (emlékszem még)
a holdra, a halálra, a reggelre
s az ember más szokásaira.
Voltunk az imagizmus, a kubizmus,
titkos összejövetelek és szekták,
a hiszékeny egyetemek tiszteletének tárgyai.
Föltaláltuk a központozás hiányát,
a nagybetűk elhagyását,
az alexandriai könyvtárosok
galambot formázó strófáit.
Hamu, kezünk fáradsága
és izzó tűz - a hitünk.
Te kovácsoltál eközben
a száműzetés városaiban,
s száműzetésben, amely
gyűlölt s választott szerszámod volt,
művészeted fegyvere,
megalkottad merész labirintusaidat,
végtelenül kicsivé s véget nem érővé,
csodálatosan hitvánnyá
s a történelemnél népesebbé tetted őket.
Úgy halunk majd meg, hogy meg se láttuk
e kétlényegű szörnyet vagy a rózsát,
mely útvesztődben a középpont,
de őrzi még talizmánjait az emlékezet,
Vergilius-visszhangjait,
s így az éjjel utcáin ott maradnak
káprázatos poklaid,
sok mondatritmusod és metaforád,
árnyékod aranya.
Mit számít gyávaságunk, ha van e földön
akár csak egy ember derék,
mit számít a bánat, ha volt már az időben
valaki, ki boldognak mondta magát,
mit számít elveszett nemzedékem,
e homályos tükör,
ha könyveid igazolják őt.
Én - a mások vagyok. Mindazok, kiket
megszabadított megszállott szigorod.
Azok vagyok, akiket nem ismersz és megváltasz.
Ertl István fordítása
Jorge Luis Borges at his office in the old National Library building,
in downtown Buenos Aires, in 1973.
Photo: Horacio Villalobos
_________
Jorge Luis Borges, A homály dícsérete (1969)