Pages

June 25, 2011

Arseny Tarkovsky

(June 25, 1907 – May 27, 1989) 

Andrei Tarkovsky: Zerkalo / The Mirror /Tükör (1975)
(5:32 /3:13 )
(via Vikingwithbone /YouTube)

First Meetings
ПЕРВЫЕ СВИДАНИЯ 


Each moment of our dates, not many,
We celebrated as an Epiphany.
Alone in the whole world.
More daring and lighter than a bird,
down the stairs, like a dizzy apparition,
You came to take me on your road,
through rain-soaked lilacs,
to your own possession,
to the looking glass world.

As night descended,
I was blessed with grace, the altar gate
opened up, and in the darkness shining,
and slowly reclining, was your body naked.
On waking up I said: “God bless you!”
Although I knew how daring and undue
my blessing was: You were fast asleep,
Your closed eyelids with the universal blue,
the lilac on the table so strained to sweep.
Touched by the blue, your lids
were quite serene, your hand was warm.

And rivers pulsed in crystal slits,
mountains smoked, and oceans swarmed.
You held a sphere in your palm,
of crystal; on your throne, you were sleeping calm.
And, oh my God! - Belonging only to me,
You woke and at once transformed,
the language humans speak and think.
Speech rushed up sonorously formed,
with the word “you” so much reformed,
as to evolve a new sense meaning king.

And suddenly all changed, like in a trance,
even trivial things, so often used and tried,
when standing between us, guarding us,
was water, solid, stratified.
It carried us I don’t know where.
Retreating before us, like some mirage,
were cities, miraculously fair.
Under our feet the mint grass spread,
the birds were following our tread,
the fishes came to a river bend,
and to our eyes the sky was open.

Behind us our fate was groping,
Like an insane man, with a razor in his hand.

***




Ha együtt voltunk, minden egyes óra
Ünnep volt, istenültünk összeforrva,
S nem létezett a földön más. Merész
S madártoll-könnyű voltál, szédülés
Fogott el, hogyha néztem, hogy robogsz a
Lépcsőn, fokokat átszökellve, és
Vezetsz a kertbe, titkos birtokodra,
Hová mint tükrön túli tájba lépsz.

Ha alkonyult, kegyelmesen kitártad
A kettős szárnyú szép oltárkaput,
S az éjszakában meztelen sugárzott
Szentséged, és lassan reám borult,
S ha felébredtem: "Légy ezerszer áldott!" -
Súgtam, bár vakmerőség volt az álmod
Áldásommal zavarni: kozmoszod
Pihent, s az asztalról az orgonákat
Vonzotta, kéklő árnyuk rád hajolt,
S meleg karodra, szemhéjadra bágyadt
Derengés kékje és nyugalma hullt.

S egy kristálygömbben csillogott a tenger,
Hegység magaslott, lüktetett a fény
Szilaj folyón, s a kristályt tenyeredben
Te tartottad, a trónon alva, csendben,
És - istenem! - enyém voltál, enyém.
Felébredtél, s a hétköznapi szónak,
Ahogy kimondtad, új fényt adva, már
A nyelvet is varázskörödbe vontad,
A mondatok felzengtek és lobogtak,
S az a szó: te, azt jelentette: cár.
Mindent megmásított kezed varázsa,
A tárgyakat - a kancsót, tálat is,
Úgy állt közöttünk, mint posztján a strázsa,
A rezzenetlen, érchomályu víz.

Nem kérdeztük az ösvényt, merre visz.
Mint szirmait, a nagyvilág kitárta
A városok csodás virágait.
A gyógyfüvek lábunk elé hevertek,
S minden madár fölöttünk szállt, s követtek
A folyóban cikázó halrajok,
Előttünk még a mennybolt is kitárult.

A sors már őrültként loholt utánunk,
S kezében borotvát szorongatott.

Baka István fordítása

.