Pages

May 5, 2014

Radnóti Miklós (1909. május 5.-1944. nov. 9.)

NEGYEDIK ECLOGA
THE FOURTH ECLOGUE

KÖLTŐ

Kérdeztél volna csak magzat koromban...
Ó, tudtam, tudtam én!
Üvöltöttem, nem kell a világ! goromba!
tompán csap rám a sötét és vág engem a fény!
És megmaradtam. A fejem rég kemény.
S tüdőm erősödött csak, hogy annyit bőgtem én.

A HANG

S a vörheny és a kanyaró
vörös hullámai mind partradobtak.
Egyszer el akart nyelni, - aztán kiköpött a tó.
Mit gondolsz, miért vett mégis karjára az idő?
S a szív, a máj, a szárnyas két tüdő,
a lucskos és rejtelmes gépezet
hogy szolgál... ó miért? s a rettentő virág
nem nyílik még húsodban tán a rák.

KÖLTŐ

Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt vagyok.
Felnőttem. S kérdezed: miért? hát nem tudom.
Szabad szerettem volna lenni mindig
s őrök kísértek végig az úton.

A HANG

Jártál szellőtől fényes csúcsokon,
s láttál, ha este jött, a hegyre töppedt
bokrok közt térdepelni egy jámbor őz-sutát;
láttál napfényben álló fatörzsön gyantacsöppet,
s mezítlen ifju asszonyt folyóból partra lépni
s egyszer kezedre szállt egy nagy szarvasbogár...

KÖLTŐ

Rabságból ezt se látni már.
Hegy lettem volna, vagy növény, madár...
vigasztaló, pillangó gondolat,
tünő istenkedés. Segíts szabadság,
ó hadd leljem meg végre honnomat!

A csúcsot ujra, erdőt, asszonyt és bokrokat,
a lélek szélben égő szárnyait!
És megszületni ujra új világra,
mikor arany gőzök közül vakít
s új hajnalokra kél a nap világa.

Még csönd van, csönd, de már a vihar lehell,
érett gyümölcsök ingnak az ágakon.
A lepkét könnyü szél sodorja, száll.
A fák között már fuvall a halál.

És már tudom, halálra érek én is,
emelt s leejt a hullámzó idő;
rab voltam és magányom lassan
növekszik, mint a hold karéja nő.

Szabad leszek, a föld feloldoz,
s az összetört világ a föld felett
lassan lobog. Az írótáblák elrepedtek.
Szállj fel, te súlyos szárnyu képzelet!

A HANG

Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik;
elnyugtat majd a mély, emlékkel teli föld.
De haragod füstje még szálljon az égig,
s az égre írj, ha minden összetört!

1943. március 15.






THE FOURTH ECLOGUE

Poet:

Had you just asked me before I was born...
I knew, I knew, I knew!
I screamed I did not want the world! It’s brutal!
its darkness pounds me with a thud, its light cuts me through!
Yet I’ve survived. My skull has hardened long ago.
And all that howling only made my lungs grow stronger.

The Voice:

The crimson waves of scarlet-fever
and measles tossed you ashore.
A lake once would have swallowed you – it spat you out.
Why do you fancy time has taken you in her arms?
Why do the heart, the liver and the lungs’ great wings,
this whole, mysterious, moist machine
thus serve you... why? perhaps that dreadful flower, cancer,
may not be blooming in your flesh.

Poet:

I was born. I protested. Still, I’m here.
I have grown up. You ask: what for? I do not know.
I should have liked to be free always.
I’ve been escorted all my life by guards.

The Voice:

You have ascended to wind-worn radiant peaks,
one evening you beheld a kneeling, humble doe
among the shrivelled shrubs of the mountain side,
you’ve watched a tree-trunk’s resin drop in the sunlight
you’ve seen a naked girl emerge from the river
and once a great stag-beetle alighted on your palm...

Poet:

Even these visions disappear in bondage.
I should have been a plant, a bird, a mountain...
or just a fleeting, consoling thought,
a boastful moment mimicking God. Oh, liberty,
help me at last to find my home!

Give me the peaks again, the wood, the shrubs, the woman,
the wings of the soul ablaze in the wind!
And to be born again to a new world
when the blinding rays of sunshine greet new dawns
arising through the golden vapours.

There’s silence still, I sense the breath of rising storm
and ripened fruits are swaying on the branches.
A butterfly is lightly tossed by breeze,
it balances. Death whispers in the orchard.

And now I understand: I, too, mature for death,
and the waves of time that bore me high will drop me;
I was a prisoner once; my solitude
grows slowly like the crescent of the moon.

I shall be free, the earth will unbind me
while above the earth, this ruined world is slowly
consumed by flames. The writing tablets are shattered.
Rise up, imagination, on your mighty wings!

The Voice:

The swaying fruit will ripen and must fall;
the deep earth steeped in memories will give you rest.
But for the present, let the smoke of your anger rise
and write upon the heavens if all else be broken!

Translated by Thomas Ország-Land






S MAJD ÍGY TŰNŐDÖM...?

Éltem, de élni mindig élhetetlen voltam és
előre tudtam, hogy, eltemetnek végül itt,
s hogy évre év rakódik, rögre rög és kőre kő,
hogy lenn a test megárad és a férges, hűs
sötétben fázik majd a csont is meztelen.
Hogy fenn a művemen motoz a surrogó idő,
s mélyebbre süppedek le majd a föld alatt,
mind tudtam én. De mondd, a mű, — az megmaradt?


And so will I wonder...? 

I lived, but then in living I was feeble in life and
always knew that they would bury me here in the end,
that year piles upon year, clod on clod, stone on stone,
that the body swells and in the cool, maggot-
infested darkness, the naked bone will shiver.
That above, scuttling time is rummaging through my poems
and that I will sink deeper into the ground.
All this I knew. But tell me, the work—did that live on?


Translated by Gina Gönczi




Korábban / Previously:

May 4, 2014

Daniil Kharms (1905–1942): The Memoirs of a Wise Old Man / Egy bölcs öregember emlékei

     I used to be a very wise old man.
     Now I am not quite right; you may consider me even not to exist at all. But the time was when any one of you would have come to me and, whatever burden may have oppressed a person, whatever sins may have tormented his thoughts, I would have embraced him and said: -- My son, take comfort, for no burden is oppressing you and I see no bodily sins in you -- and he would scamper away from me in happiness and joy.
     I was great and strong. People who met me on the street would shy to one side and I would pass through a crowd like a flat iron.
     My feet would often be kissed, but I didn't protest: I knew I deserved it. why deprive people of the pleasure of honouring me? I myself, being extraordinarily lithe of body, even tried to kiss myself on my own foot. I sat on a bench, got hold of my right foot and pulled it up to my face. I managed to kiss the big toe. I was happy. I understood the happiness of others.
     Everyone worshipped me! And not only people, but even beasts, while even various insects crawled before me and wagged their tails. And cats! They simply adored me and, somehow or other gripping each other's paws, would run in front of me whenever I was on the staircase.
     At that time I was indeed very wise and understood everything. There was not a thing that would nonplus me. Just a minute's exertion of my colossal mind and the most complicated question would be resolved in the simplest possible manner. I was even taken to the Brain Institute and shown off to the learned professors. They measured my mind by electricity and simply boggled. -- We have never seen anything like it -- they said.
     I was married but rarely saw my wife. She was afraid of me: the enormity of my mind overwhelmed her. She did not so much live, as tremble; and if I as much as looked at her, she would begin to hiccup. We lived together for a long time, but then I think she disappeared somewhere. I don't remember exactly.
 
     Memory -- that's a strange thing altogether. How hard remembering is, and how easy forgetting That's how it often is: you memorise one thing, and then remember something entirely different. Or: you memorise something with some difficulty, but very thoroughly, and then you can't remember anything. That also happens. I would advise everyone to work a bit on their memory.
     I always believed in fair play and never beat anyone for no reason, because, when you are beating someone, you always go a bit daft and you might overdo it. Children, for example, should never be beaten with a knife or with anything made of iron, but women -- the opposite: they shouldn't be kicked. Animals -- they, it is said, have more endurance. But I have carried out experiments in this line and I know that this is not always the case.
     Thanks to my litheness, I was able to do things which no one else could do. For example, I managed to retrieve by hand from an extremely sinuous sewage pipe my brother's earring, which had accidently fallen there. I could, for example, hide in a comparatively small basket and put the lid on myself.
       Yes, certainly, I was phenomenal!
     My brother was my complete opposite: in the first place, he was taller and, secondly, more stupid.
       He and I were never very friendly. Although, however, we were friendly, even very. I've got something wrong here: to be exact, he and I were not friendly and were always on bad terms. And this is how we got crossed. I was standing beside a shop: they were issuing sugar there, and I was standing in the queue, trying not to listen to what was being said around me. I had slight toothache and was not in the greatest of moods. It was very cold outside, because everyone was standing in quilted fur coats and they were still freezing. I was also standing in a quilted fur, but I was not freezing myself, though my hands were freezing because I had to keep taking them out of my pockets to adjust the suitcase I was holding between my knees, so that it didn't go missing. Suddenly someone struck me on the back. I flew into a state of indescribable indignation and, quick as lightning, began to consider how to punish the offender. During this time, I was struck a second time on the back. I pricked up my ears, but decided against turning my head and pretended that I hadn't noticed. I just, to be on the safe side, took the suitcase in my hand. Seven minutes passed and I was struck on the back a third time. At this I turned round and saw in front of me a tall middle-aged man in a rather shabby, but still quite good, military fur coat.
-- What do you want from me? -- I asked him in strict and even slightly metallic voice.
-- And you, why don't you turn when you're called? -- he said.
I had begun to think over the content of his words when he again opened his mouth and said: -- What's wrong with you? Don't you recognise me or something? I'm your brother.
     I again began to think over his words when he again opened his mouth and said: -- Just listen, brother mine. I'm four roubles short for the sugar and it's a nuisance to have to leave the queue. Lend me five and I'll settle up with you later. -- I started to ponder why my brother should be four roubles short, but he grabbed hold of my sleeve and said: -- Well, so then, are you going to lend your own brother some money? -- and with these words he undid my quilted fur for me himself, got into my inside pocket and reached my purse.
-- Here we are -- he said. -- I'm taking a loan of a certain sum, and your purse, look, here it is, I'm putting back in your coat. -- And he shoved my purse into the outer pocket of my fur.
I was of course surprised at meeting my brother so unexpectedly. For a while I was silent, and then I asked him: -- But where have you been until now?
     -- There -- replied my brother, waving in some direction or other.
     I started thinking over where this 'there' might be, but my brother nudged me in the side and said: -- Look, they've started letting us in to the shop.
     We went together as far as the shop doors, but inside the shop I proved to be on my own, without my brother. Just for a moment, I jumped out of the queue and looked through the door on to the street. But there was no sign of my brother.
     When I again wanted to take my place in the queue, they wouldn't let me in and even pushed me gradually out on to the street. Holding back my anger at such bad manners, I went off home. At home I discovered that my brother had taken all the money from my purse. At this stage I got absolutely furious with my brother, and since then he and I have never made it up.
     I lived alone and granted admittance only to those who came to me for advice. But there were many of these and it turned out that I knew peace neither by day nor by night.
     Sometimes I would get so tired that I would lie down on the floor and rest. I would lie on the floor until I got cold; then I would jump up and start running round the room, to warm up. Then I would again sit down on the bench and give advice to all in need of it.
     They would come in to me one after the other, sometimes not even opening the doors. I used to enjoy looking at their excruciating faces. I would talk to them, hardly able to stop myself laughing.
      Once I couldn't contain myself and burst out laughing. They rushed in horror to escape -- some through the door, some through the window, and some straight through the walls.
     Left on my own, I drew myself up to my full majestic height, opened my mouth and said:-- Prin tim pram.
     But at this point something in me cracked and, since then, you might consider that I am no more.



Danyiil Harmsz: Egy bölcs öregember emlékei

Nagyon bölcs öregember voltam.
    Most már nem vagyok az igazi, sőt, vehetik úgy, hogy nem is létezem. De volt idő, amikor bármelyikük eljöhetett volna hozzám, és bármilyen teher senyveszti a lelkét, bármilyen bűnök marcangolják a gondolatait, megölelem, és így szólok hozzá: „Fiam, vigasztalódj, mivel semmilyen teher nem senyveszti a te lelkedet és semmilyen bűnt nem látok a te testedben!” – és az ilyen örvendezve és boldogan rohan el tőlem.
    Nagy voltam és erős. Félrehőköltek az emberek, akik szembejöttek velem az utcán, és úgy mentem keresztül a tömegen, mint a vasaló.
    Gyakran csókolgatták a lábam, de nem tiltakoztam, mert tudtam, hogy méltó vagyok rá. Miért fosztottam volna meg őket az örömtől, hogy tisztelhetnek? Lévén rendkívül hajlékony a testem, én magam is megpróbáltam megcsókolni a lábam. A padra ültem, a kezembe vettem a jobb lábam, és az arcomhoz húztam. Sikerült megcsókolnom a nagy lábujjam. Boldog voltam. Megértettem mások boldogságát.
    Mindenki meghajolt előttem. És nemcsak az emberek, hanem még az állatok, még a mindenféle bogarak is ott csúsztak-másztak előttem, és csóválták a farkukat. Hát még a macskák! Azok egyszerűen nem tudtak betelni velem, és valahogy a mancsukkal összefogódzva, előttem futottak a lépcsőn.
    Akkoriban tényleg nagyon bölcs voltam, és mindent értettem. Nem volt semmi, ami sarokba szorított volna. Kolosszális agyam egy percnyi feszült munkája – és a legbonyolultabb kérdés is megoldódott a legegyszerűbb módon. Még az Agy Múzeumába is elvittek, és megmutattak a professzoroknak. Azok elektromossággal megmérték az agyam, és csak a karjukat tudták széttárni. „Még sohasem láttunk ilyesmit!” – mondták.
    Nős voltam, de ritkán láttam a feleségem. Félt tőlem: nyomasztotta agyam kolosszális volta. Nem élt, hanem reszketett, és ha ránéztem, elkezdett csuklani. Sokáig éltünk együtt, de aztán, nem emlékszem pontosan, mintha eltűnt volna.
    Úgy egyáltalán, furcsa jelenség az emlékezet. Néha milyen nehéz megjegyezni valamit, és milyen könnyű elfelejteni. Aztán az is lenni szokott, hogy az ember megjegyez valamit, és egészen más jut eszébe. Vagy pedig nagy nehezen, de jól az agyába vés valamit, aztán nem jut eszébe. Ilyen is lenni szokott. Mindenkinek javasolnám, hogy dolgozzon a memóriáján!
    Mindig igazságos voltam, és senkit sem vertem hiába, mert ilyenkor megvadulhat az ember, és még képes túlzásba esni. A gyerekeket például sohasem szabad vas vagy fém holmival verni, a nőket viszont, épp ellenkezőleg, nem lehet rugdosni. Az állatok, azt mondják, jobban bírják. De folytattam ilyen irányú kísérleteket, és tudom, hogy ez nem mindig igaz.
    A hajlékonyságomnak köszönhetően meg tudtam csinálni, amit más nem. Így például kézzel kivettek, a nagyon tekervényes lefolyóból a bátyám véletlenül belepottyantott fülbevalóját. Vagy például el tudtam bújni egy viszonylag kicsi kosárban úgy, hogy magamra lakatoltam a tetejét.
    Igen, természetesen fenomenális voltam.
    A bátyám merő ellentétem volt: először is magasabb, másodszor pedig butább volt nálam. Sohasem voltunk jóban. Illetve persze jóban voltunk, sőt, nagyon is jóban. Most valamit összekevertem: éppenséggel nem voltunk jóban, hanem mindig össze voltunk veszve. Az alábbi módon vesztünk össze. Egyszer a bolt előtt álltam: cukrot adtak, ott álltam a sorban, és igyekeztem nem hallani, hogy mit beszélnek körülöttem. Kicsit fájt a fogam, és nem voltam valami jó hangulatban. Nagyon hideg volt, mert mindenki pufajkabundában állt a sorban, és mégis összefagytak. Én is pufajkabundában voltam, de nem fagytam össze, csak a kezem, mert folyton ki kellett húzni a zsebemből, hogy megigazítsam a bőröndöt, amelyet a lábam közé szorítottam, hogy el ne vesszen. Egyszer csak hátba vágtak. Leírhatatlan felháborodás fogott el, és villámgyorsan fontolgatni kezdtem, hogy mivel büntessem meg a sértő felet. Közben másodszor is hátba vágtak. Minden idegszálam megfeszült, de elhatároztam, hogy nem nézek hátra, és úgy teszek, mint aki semmit sem vesz észre. Mindenesetre a kezembe vettem a bőröndöt. Eltelt hét perc, és harmadszor is hátba vágtak. Ekkor megfordultam, és egy magas, idős férfit láttam eléggé kopott, de azért még jó pufajkabundában.
    – Mit akar tőlem? – kérdeztem szigorú, sőt kissé fémes csengésű hangon.
    – Te meg miért nem fordulsz meg, ha szólnak hozzád? – kérdezte.
    A szavai tartalmán gondolkoztam, amikor ismét kinyitotta a száját, és ezt mondta:
    – Na mi van? Talán nem ismersz meg? Hiszen a bátyád vagyok.
    Megint a szavain gondolkoztam, ő pedig újból kinyitotta a száját, és ezt mondta:
    – Idefigyelj, öcskös! Négy rubel hiányzik a cukorhoz, a sort viszont kár lenne itthagyni! Adjál már kölcsön egy ötöst, majd aztán elszámolunk!
    Gondolkoztam, hogy miért hiányzik a bátyámnak négy rubel, de elkapta a karomat, és ezt mondta:
    – Akkor most mi van, adsz egy kis kölcsönt a bátyádnak? – azzal ő maga gombolta ki a pufajkabundám, benyúlt a belső zsebembe, és kivette a pénztárcámat.
    – Ehol ni, öcskös – mondta –, kölcsönveszek tőled egy kisebb összeget, a pénztárcádat meg, nézd csak, visszateszem a zsebedbe! – azzal a pufajkabundám belső zsebébe tette a pénztárcámat.
    Én persze csodálkoztam, ahogy ilyen véletlenül találkoztam a bátyámmal. Egy ideig hallgattam, aztán megkérdeztem:
    – De hát hol voltál eddig?
    – Ott – mondta, és bizonytalanul valamerre mutatott a kezével.
    Gondolkoztam, hogy hol van ez az „ott”, de a bátyám oldalba bökött, és ezt mondta:
    – Figyelj csak, kinyitották az ajtót!
    Az ajtóig együtt mentünk, de odabent már nem volt velem. Egy pillanatra kiugrottam a sorból, és az ajtóból kinéztem az utcára. De nem láttam sehol.
    Nem engedtek vissza a sorba, amikor el akartam foglalni az addigi helyem, sőt szép lassan a boltból is kitaszigáltak. Dühömet visszafojtva, elindultam haza.
    Otthon vettem észre, hogy a bátyám az összes pénzt kivette a tárcámból. Ekkor rettenetesen megharagudtam rá, és azóta sem békültem ki vele.
    Egyedül éltem, és csak azokat engedtem magam elé, akik tanácsért jöttek. De sokan voltak, és az lett a vége, hogy nem volt tőlük se éjjelem, se nappalom. Néha úgy elfáradtam, hogy a padlóra feküdtem pihenni. Addig feküdtem a padlón, amíg fázni kezdtem; akkor fölpattantam és föl-alá futkostam a szobában, hogy fölmelegedjek. Aztán visszaültem a padlóra, és adtam a tanácsot minden rászorulónak.
    Egymás után jöttek, néha még az ajtót sem nyitották ki. Kész öröm volt a gyötrődő arcukat nézni. Beszéltem velük, közben viszont alig tudtam visszatartani a nevetésem.
    Egyszer nem bírtam tovább, elnevettem magam. Megrettenve iramodtak el – egyik az ajtón, másik az ablakon, megint másik egyenesen a falon át.
    Egész hatalmas termetemmel felegyenesedtem, amikor egyedül maradtam, kinyitottam a szám, és ezt mondtam:
    – Prin tim pram!
    De ekkor megroppant bennem valami, és azóta nyugodtan vehetik úgy, hogy már nem is létezem.

Bratka László fordítása
Forrás: Napkút


May 2, 2014

Radnóti Miklós - Majális



A hangraforgó zeng a fű között,
s hördül, liheg, akár egy üldözött,
de üldözők helyett a lányok
kerítik, mint tüzes virágok.


Egy lányka térdrehull, lemezt cserél,
a háta barna, lába még fehér,
a rossz zenén kis lelke fellebeg
s oly szürke, mint ott fönt a fellegek.


Fiúk guggolnak és parázslanak,
az ajkukon ügyetlen szép szavak,
duzzasztja testük sok kicsiny siker
s nyugodtan ölnek, majd ha ölni kell.


Lehetnének talán még emberek,
hisz megvan bennük is, csak szendereg
az emberséghez méltó értelem.
Mondjátok hát, hogy nem reménytelen.


1944. május 10. 



Radnóti Miklós: Erőltetett menet (válogatott versek)


.

April 30, 2014

József Attila - Este volt s a bőrünk összeért

Este volt s a nyári égről
Rohanó, tüzes vágyak estek belém,
Mikor a bőrünk össze-összeért,
Egész életemmel ott éltem én,
Azon a kicsi, darabka helyen,
Ahol a bőrünk,
A bőrünk összeért.



Most már tudom, őt, őt kerestem,
Mikor jelenést kért az eszem.
S ó, ti kis virágok s ti embertelen messzeségek,
Értitek-e az ő szavát, ölét?
Mert már nem bírom el s az egész asszonyt
Méhike-zümmel és hatalmas
Üstökös-dobó kiáltásokkal
Kihirdetem.



Micsoda melletted a napsütött szöllőhegy,
A hajnalszőrű friss, égi állat,
Vagy a bokrok reggeli ringatódzása
A hajadon földek zsenge tomporán?
Minden asszony csókja összebugyog benned
S már sokszor félek, nagyon félek tőled,
Mert mi nagyon összebogozódtunk
S még minden szabad szálat elkeversz.
Ó, mi akkor is kívánjuk egymást,
Mikor énrajtam szörnyű kövek vannak
És te könnyű felhőkön heversz!



1924 első fele

József Attila összes költeménye 



.

Weöres Sándor - Time's Come Up Pearls... / Gyöngy az idő...

Time's come up pearls -- let us wander,
we've got no cart, so let's saunter,
where the lazy river billows
let us walk in groves of willows.

Tired feet wear out by evening;
we make our cots in the clearing --
dreams come on grasshoppers' ankles,
worlds soar on butterflies' mantles.

Translated by Donald E. Morse and Adam Makkai


Gyöngy az idő, vándoroljunk,
Nincs szekerünk, bandukoljunk,
Lassu folyó ága mellett
Járjuk a halk fűzfa-berket.

Este a láb gyönge, fáradt,
Lombok alatt nézünk ágyat.
Szöcske-bokán jő az álom,
Száll a világ lepke-szárnyon.



Weöres Sándor
Fotó: PIM/ Apostol Pál 
"Kurrogj, kurrogj, kormos macska,
Cirregj, cirregj, cirmos macska..."




Weöres Sándor / Sebő együttes: Macska-induló

April 29, 2014

R.I.P. Nina Cassian (1924-2014)



Kozmikus óráink

Fönt, fönt, együtt! Lentről nyájasan intett
felénk a kék Föld, neked s nekem.
Egy bolygót találtunk, mely a szerelem
pályáján hódolva keringett.

Szépre az öröm formázta talán
arcodat és az arcomat,
s egyforma volt, ha csókot ad
vagy csókot kap a szád s a szám.

Három órán a végtelen nagy ég
csillagpályáján repültünk süvöltve.
Szerelmese ím rátalált a Földre,
s az anyag meglelte szerelmesét.

Kuczka Péter fordítása
Galaktika 12., 1975 


Lassú tétel

Hanyatlottunk, a levelek megnyúltak,
a zöld megáradt, lélegzetünk
éltette mesebéli planéták.
A nap köré óriás vénák,
hajlékony íjak tekeredtek.
Egyenlítői szélcsendben
a levegő megállt,
és irdatlan arany gubókat
szőtt körénk,
átitatva szeretettel.

Zsille Gábor fordítása


Háromszor meztelenül

Most már csak a sebhelyeim maradtak.
és olyan csend lett hirtelen,
hogy megszámlálhatom őket,
és nézhetem is babonás szemmel,
félve, hogy netalán visszanéznek.
A tengerhez vivő utat nem fenyegeti már
az a sovány ember, aki ha látott,
felüvöltött s kést rántott,
bogáncsot s iszonyú halakat rajzolva vele bőrömre.
Vérző idegekkel át kellett vészelni a nyarat,
hogy most eső-ágyra fekhessem,
háromszor meztelenül elnyúljak
katasztrófák tiszta nyoma mellett.
Még hallom a gúnyszavakat. Még hallom
a szörnyű lábdobogást, fejeket, rongyokat,
felborult sótartókat látok, tűket, tollakat
s egy hosszú szemöldök borzalmát.
Van-e időm dönteni, kiválasztani
sebhelyeimből egy tán sokatmondót,
melyet nem engedek eltűnni.
Szükségem van a harc tanújelére, noha nem lesz
se ítélet, se bíró,
noha jobb lenne otthagyni bezárva
húsomba, mint egy halvány skorpiót.


Jánosházy György fordítása

 
Invokáció

Május, tépd le téli burkát, örök bundáját a költőnek,
tépd le kék szemöldökét, melyet
a fagy növesztett,
ments ki hosszú éjéből. Adj kezébe
virág-szekercét,
hogy a havat hasítsa ketté;
tedd, hogy esküdjön újra,
újra meg újra,
a természet dús nedvű gumóira,
az örök-finom porzókra,
az összefonódó
karokra;
tedd, hogy borzongjon hasznos ijedelemtől,
az újjászületés titkától. Tedd,
hogy érezze a szerelem mély támadását,
szent ellenségét a bűnnek,
az álomnak, az ördögi
hidegnek,
mely eltorzítja még a követ is
-- Ó, Május...

Jánosházy György fordítása
___________
Csillagok osztályosa, Kriterion, 1973

April 25, 2014

R.I.P. Tadeusz Różewicz (9 October 1921 – 24 April 2014)




PATÉTIKUS TRÉFA

Nem az utódokhoz
nem érdemes
tán szörnyetegek lesznek
a törzskarokat
trónokat és hatalmakat már
felsőbb bizottság
inti Vigyázat
jönnek az agytalan
szörnyek
hát nem az utódokhoz
hanem azokhoz
akik hunyt szemmel
épp e pillanatban
szaporodnak

nem az utódokhoz
szól most szavam

hanem a politikusokhoz
kik engem nem olvasnak
a püspökökhöz
kik engem nem olvasnak
a tábornokokhoz
kik engem nem olvasnak
az ún. „egyszerű emberekhez"
mindenkihez
aki nem olvas nem hallgat
nem ismer engem
akinek nem kellek

Nem kellek
ám aki mégis kell nekem

Sebők Éva fordítása


Zart patetyczny

nie do potomnych
przecież nie ma sensu
być może to będą potwory
wysoka komisja ostrzega wyraźnie
mocarstwa
trony i sztaby
że przyjdą potwory
bez mózgu

więc nie do potomnych
ale do tych którzy
w tej właśnie chwili 

rozmnażają się 
z zamkniętymi oczami

nie do potomnych
kieruję te słowa

Mówię do polityków
którzy mnie nie czytają
mówię do biskupów
którzy mnie nie czytają
mówię do generałów
którzy mnie nie czytają
mówię do tzw. „prostych ludzi”
którzy mnie nie czytają

będę mówił do wszystkich
którzy mnie nie czytają
nie słuchają nie znają
nie potrzebują
Oni mnie nie potrzebują
ale ja ich potrzebuję...




KI A KÖLTŐ

Költő az aki verset ír
és aki nem ír verset

költő az aki széttépi kötelékét
és aki köteléket vesz magára

költő az aki hisz
és aki nem tud hinni

költő az aki hazudott
és az akinek hazudtak

költő az aki kézből evett
és az aki levágta a kezét

költő az akinek szája van
és az aki lenyeli az igazságot

az aki elbukott
és aki fölkel

költő az aki elmegy
és aki elmenni nem tud

Kerényi Grácia fordítása


Kto jest poetą

poetą jest ten który pisze wiersze
i ten który wierszy nie pisze

poetą jest ten który zrzuca więzy
i ten który więzy sobie nakłada

poetą jest ten który wierzy
i ten który uwierzyć nie może

poetą jest ten który kłamał
i ten którego okłamano

poetą jest ten co ma usta
i ten który połyka prawdę

ten który upadał
i ten który się podnosi

poetą jest ten który odchodzi
i ten który odejść nie może




Fehér toll

Fehér toll
fekete éj
piros a vér
az ég a puszta
ömlik a bor
ömlik a dal

Csárdaablak
ablakon árnyék
csillog a toll
a nap kél
ez nem bor
már ömlik a vér

Akasszátok föl a királyokat

Vidám dalokat rótt
könnyű
tolla ha
vörösbor
volt a tinta

De azt mi
hóhér bárdjaként
sujtott azt
zsarnokok
vérével írta

Írt borral vérrel
halkan
sercent a
madár tolla kezében
Akasszátok föl a királyokat

S mikor a
kedveshez írt a toll
madárként
szárnyalt az égen

S ő fájdalmat
dühöt lerázva
felöltözött a szerelembe
futott hozzá
szívén
sokáig hallgatózott

Tolla percent
a fekete éjben
Akasszátok föl a királyokat

Tolla parázslott
át a vörös éjen
Akasszátok föl a királyokat

Segesvár mellett
halt meg
senki se tudja
sírhelye hol van

Magyar földben
van az a sír
magyar kenyérben
napban dalokban



1955
Fodor András fordítása 


Białe pióro

Białe pióro
Czarna noc
krew czerwona
niebo step
płynie wino
płynie śpiew

Okno karczmy
w oknie cień
błyska pióro
idzie dzień
to nie wino
płynie krew

Gotujcie krółom szubienicę

Wesołe piosnki
pisał piórem
lekkim
w czerwonym winie
zatopionym

A te co były
jak topór
katowski
we krwi tyranów
zanurzonym

On pisał winem
pisał krwią
skrzypiało cienkie
ptasie pióro
Gotujcie królom szubienicę

A gdy do miłej
pisał wiersz
pióro jak ptak
odlatywało

On strząsał z siebie
ból i gniew
odziany w miłość
do niej biegł
i na jej sercu
milczał długo

Skrzypiało pióro
w czarną noc
Gotujcie królom szubienicę

Spłonęło pióro
w noc czerwoną
Gotujcie królom szubienicę

Pod Segesvarem
znalazł grób
gdzie jest
ten grób
nikt nie wie

W węgierskiej ziemi
jest ten grób
w węgierskim słońcu
w chlebie śpiewie




TUDÁS

Soha semmi se lesz
megmagyarázva
semmi kiegyenlítve
semmi se kap jutalmat

soha és semmi

az idő nem gyógyít be semmit
a sebek nem forrnak össze
szó nem 
pótolhatja a szót

a sírokat nem fedi be fű
meghalnak a halottak
nem lesz feltámadás

a világ nem ér véget

s vonszolódik tovább
a líra
Árkádia felé
vagy másfelé 

Fodor András fordítása

Wiedza

Nic nigdy nie zostanie
wytłumaczone
nic wyrównane
nic wynagrodzone

nic nigdy

czas niczego nie uleczy
rany nie zabliźnią się
słowo nie wejdzie
na miejsce słowa

groby nie zarosną trawą
umarli umrą
i nie zmartchwywstaną

świat się nie skończy

poezja powlecze się dalej
w stronę Arkadii
albo w stronę drugą

1968

 

___________
Fodor András: Mezsgyék, Magvető, 1980
Lengyel költők antológiája, Kozmosz Könyvek, 1969



April 17, 2014

R.I.P. Gabriel García Márquez (March 6, 1927 – April 17, 2014)

Gabriel García Márquez, 1992
Fotó: Graciela Iturbide 

 Nyugodjon békében!

"What matters in life is not what happens to you but what you remember and how you remember it.” 

Gabriel García Márquez: Living to Tell the Tale 

 ~~~

"Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, amikor el akarja mesélni. "

Gabriel García Márquez: Azért élek, hogy elmeséljem az életemet







Not from a monstrance silver-wrought
But from the tree of human pain
Redeem our sterile misery,
Christ of Revolution and of Poetry,
That man’s long journey through the night
May not have been in vain.

from Ecce Homo by David Gascoyne 
(Poems 1937-1942)



ECCE HOMO (részlet)

Nem ezüst monstranciákról, hanem
az ember-kínok keresztfáiról
váltsd meg meddő, gyötrelmes életünk
– forradalom s költészet Krisztusa –,
hogy az ember hosszú éj-zarándok-útja
hiábavaló ne lett légyen nekünk.

Jánosy István fordítása
 
_________

Hang szólít, Vigilia, Bp., 1993





 Kellemes húsvéti ünnepeket!
Happy Easter!
Chag Pesach Sameach!



.

April 16, 2014

Charles Chaplin (16 April 1889 – 25 December 1977)


"Korda Sándor már 1937-ben felajánlotta, hogy forgassak egy Hitler-filmet, amely a személyek összecserélésén alapulna: Hitlernek ugyanis éppen olyan bajusza van, mint a csavargónak. Korda szerint mindkét szerepet eljátszhatnám. Akkoriban nem sokat foglalkoztam ezzel az ötlettel, de most nagyon is időszerű lett, és én keservesen vágyódtam már a munkára. Hirtelen fény gyúlt bennem! Hát persze! Hitler szerepében az ő zsargonjában uszíthatnám a tömeget, és annyit beszélhetnék, amennyit csak akarok. A csavargó szerepében viszont jórészt néma maradhatnék. A Hitler-történet egyesíthetné a burleszket a pantomimmal. Ezzel a lelkesedéssel a szívemben tértem vissza Hollywoodba, és nekiültem a forgatókönyv megírásának. Két évbe tellett, míg elkészültem vele. (...) 

Hitlert nevetségessé kellett tennem, ki kellett figuráznom. Ha tudtam volna a német koncentrációs táborok borzalmairól, nem csinálom meg a Diktátor-t; nem fogom tréfára a nácik gyilkos őrületét. Feltettem azonban, hogy nevetségessé teszem a tiszta vérű fajról szóló misztikus, ostoba fecsegésüket...
A Diktátor-t, két, New York-i filmszínház tűzte műsorára, az Astor és a Capital. Az Astorban rendeztük a film sajtóbemutatóját. Franklin Roosevelt legfőbb tanácsadója, Harry Hopkins velem vacsorázott azon az estén. Vacsora után mentünk el a sajtóbemutatóra...
- Nagy film - mondta Harry, érdemes volt megcsinálni. De nincs esélye. A költségeket nem hozza be.
Mivel saját pénzemből kétmillió dollárt emésztett fel, és két évi munkába került, nem mondhatnám, hogy túlságosan megörvendeztetett Harrynak ez a jóslata. Józanul biccentettem. Hála az égnek, Hopkins tévedett. A Diktátor-t a Capitol mutatta be igen fényes, ám éppoly lelkes és ujjongó közönség előtt. New Yorkban tizenöt hétig játszotta egyszerre két mozi, és végül az összes addigi filmem közül a legnagyobb bevételt érte el. (...) Noha a kritikák legnagyobb része kifogásolta a beszédet, és azt tartotta, hogy ellentétes a film stílusával, a közönségnek jórészt tetszett; számos levelet kaptam, amely éppen a beszédet dicsérte. "



A Diktátor záróbeszéde
The Great Dictator's Speech

    „Sajnálom, nem akarok császár lenni. Nem nekem való. Nem akarok uralkodni, nem akarok senkit leigázni. Segíteni szeretnék mindenkin, ha lehet
zsidón, árján, feketén és fehéren.
    Mindnyájan segíteni akarunk egymáson. Ilyen az ember. Embertársunk boldogsága éltet, nem a nyomorúsága. Nem akarjuk gyűlölni, megvetni egymást. Mindenkinek jut hely ezen a világon. Elég gazdag az anyaföld, eltart mindnyájunkat.

    Szabad és csodálatos lehetne az élet útja, de az utat eltévesztettük. Kapzsiság mérgezi az ember lelkét
gyűlöletbe rekeszti a világot nyomorúságba és vérontásba masíroztat bennünket. Robogunk, repülünk, mégis kalodába zárjuk magunkat. A gépek, a bőség korszakában még mindig szűkölködünk. A tudás cinizmussá vált, értelmünk rideg, szívtelen. Túl sokat gondolkozunk, és túl keveset érzünk. A gépesítés mellé emberség kellene. A bölcsesség mellé kedvesség és jóság. Ha ez nincs, könyörtelen lesz az élet és mindennek vége.

    A repülőgép és a rádió közelebb hozott bennünket egymáshoz. Valójában ezek is az emberi jóságot hirdetik
az egyetemes testvériséget mindnyájunk egységét. Most is eljut a hangom sokmillió emberhez szerte a világon - sokmillió kétségbeesett férfihoz, asszonyhoz és gyermekhez a kegyetlen rabtartó rendszer áldozataihoz. Ha meghallják a hangomat, ezt kiáltom nekik: Ne veszítsétek el a reményt. A ránk szakadt szenvedés a kapzsiság múló uralma azoknak a kapálózása, akik félnek az emberi haladás útjától. A gyűlölség elmúlik, a diktátorok meghalnak, a néptől bitorolt hatalmuk visszaszáll a népre. Amíg az ember halandó, a szabadság nem pusztulhat el.

    Katonák! Ne szolgáljátok a szörnyeteget, mert megvet, rabszolgává tesz, béklyóba ver, megköti az életet, előírja, mit tegyetek, mit gondoljatok, és mit érezzetek! Fegyelmez, éheztet, csordaként bánik veletek, ágyútölteléknek használ. Ne szolgáljatok embertelen embert - gépagyú, gépszívű gépembert! Nem vagytok gépek! Emberek vagytok! Emberek, szívetekben az emberiség szeretete! Ne gyűlöljetek! Csak az gyűlöl, akinek nem jut szeretet -  akiben nincs szeretet és emberség!

    Katonák! Ne harcoljatok rabszolgarendszerért! A szabadságért harcoljatok! Meg van írva Lukács evangéliumának tizenhetedik fejezetében, hogy Isten országa tibennetek van - nem egy emberben, vagy az emberek egy csoportjában, hanem minden emberben! Tibennetek! Nektek, a népnek megvan a hatalma
a hatalma, hogy gépeket teremtsen. A hatalma, hogy boldogságot teremtsen, hogy az életet széppé és szabaddá tegyétek - csodálatos kalanddá varázsoljátok. Használjátok hát a demokrácia nevében ezt a hatalmat: egyesüljünk valamennyien. Harcoljunk az új világért, amelyben az ember dolgozhat - amely a fiatalnak jövőt, az idősnek biztonságot ad.

    A szörnyetegek is ilyeneket ígértek, amikor hatalomra kerültek. Hazudnak! Nem tartják be az ígéreteiket. Soha nem is teszik! A diktátor maga szabad, de a nép rabszolga. Azért küzdünk most, hogy felszabadítsuk a világot
ledöntsük a nemzeti határokat megszabaduljunk a kapzsiságtól, a gyűlölettől és a türelmetlenségtől. Harcoljunk az értelem világáért - azért a világért, ahol a tudomány és a haladás mindnyájunk boldogságához vezet. Katonák! A demokrácia nevében egyesüljünk!

    Hallasz engem, Hanna? Akárhol vagy, emeld fel az arcod! Emeld fel az arcod, Hanna! Szakadoznak a felhők! Áttör a napsugár! A sötétségből a világosság felé tartunk! Új világ küszöbén állunk
barátságosabb világ küszöbén, ahol az ember felülemelkedik a kapzsiságon, a gyűlöleten és a durvaságon.  Emeld fel az arcod, Hanna! Emeld fel az arcod!”


Fordította: Abody Béla 

Charles Chaplin, New York, 1952

________
Charles Chaplin: Életem
Európa Könyvkiadó, Bp., 1967 


April 14, 2014

Esterházy Péter (1950. április 14. –)


(részlet)
"Drága Hazám, megint egyszer meg kell mondanom Neked, mi az igazság. Az az igazság, hogy mostanában olyan hülye vagy, mint Makó Jeruzsálemtől, beleértve persze engem is, de nem szeretnék hivalkodni. Lehetséges volna – Gömbös Gyulával szólva, Réz Pál szíves szóbeli közlése nyomán –, hogy a nemzet hajója kardélen táncol? Jó Kormost idézve: öntsünk tiszta vizet a nyílt kártyák közé.
(...)
Itt van, teszem azt, ez a zsidózás. Én édes Hazám, itt is többszörösen dúl benned a hülyeség. Ugyebár, részben zsidó is vagy, s olykor nem átallasz rögtön antiszemitázni, amikor szidják a zsidókat. Tudom, hogy tudod, de azért elmondom: zsidó szidása önmagában az még nem zsidózás, az szidás. Zsidózás az, ha elkezdik számolni a kromoszómákat vagy miket, szóval ha valakit nem azért szidnak, mert hülye (s mint ilyen olykor zsidó, olykor nem zsidó), hanem mert zsidó. Aki zsidózik, arra én, hogy európaian fejezzem ki magam, köpök. Jó Nemzetem, ha ez itt megint bármilyen rejtett vagy rejtjelezett formában fölmerülhet, akkor itt nemhogy Európa nem lesz még mutatóba se, de kereszténység se.
(...)
Drága Hazám, hidd el, nem kioktatni akarlak, hanem emlékeztetni. Nagyjából csak azt tudhatom, amit Te is tudsz. Amit tudok, általad tudom. De ha a tollam hegyére piros-fehér-zöld pántlikát kötök, avval ugyanúgy nem lehet írni, mintha sarló-kalapács lenne ott vagy sábeszdekli. A tollam hegyén a tollam hegye kell legyen – meg egy kevés téma. A kokárda helye a szív fölött van kijelölve."




Nemzeti olvasókönyv 
(Gondolat, 1988, szerk. Lukácsy Sándor)

"Ez egy egészen fantasztikus könyv. Képzeljenek el – úgyse tudják elképzelni – egy országot, amelyik szép, jó benne élni, vagy ha nem olyan jó, van remény a változásra, természetesen lélegzik együtt Európával, hisz maga is része annak, vannak álmai, vágyai, reményei, amelyeket intelligensen és hévvel tud megfogalmazni, és amelynek neve, ha hiszik, ha nem, ezt állítja ez a könyv: Magyarország.

Ki gondolta volna? Külföldiektől szoktuk többnyire hallani, milyen remek itt, mint férfiak élénk eszűek vagyunk, és éppenséggel nem fáradtak, mint nők pedig elegánsak, nemcsak vádlink nemes, de jól is öltözünk + panoráma. Hüm-hüm, szoktuk erre kevély letargiával mondani, és eszünkbe jut az összes rossz, amit ettől a helytől kapunk, nap nap után, az összes csalás, hazugság, agresszió, szegénység és megfélemlítés. Általános kelet-európai reflexszel az ország helyett a rendszerre gondolunk, hovatovább az ország nem is létezik, csak ez a rendszer (képesen szólva: nemhogy Pázmány, de még csak nem is Rajk, hanem: a Rajk-ügy).

Erre a tévedésünkre figyelmeztet ez a könyv. Meglehet, nem is tévedés ez, hanem kiszolgáltatottság, akkor meg a szabadságunkra, erre a nehéz kötelességre – akár egy jó regény.

Valóban, olvasható annak is, regénynek, amelynek főhőse a magyar szellem, amely itt a legkevésbé sem provinciális vagy műveletlen vagy acsarkodó vagy megvert, hanem nagyvonalú, nagyra néző, erős, tárgyszerű, igazmondó, tehát önkritikus, önzetlen – hirtelen rálátunk egy tágas, nyugodt és nyugtalan vidékre, régi, kézzel rajzolt térképek kékjeit, zöldjeit s barnáit látjuk, és valódi bérceket és folyamokat, Mikszáth hegyi rétjeit, Petőfi alföldjét, egy országot, hazát, ahol nemcsak barátaink élnek, ami nagyon is gyanús volna, hanem mindenféle emberek, de ahol mindenki számára van hely, s aki itt van, itthon van – legföljebb nem állunk szóba vele, hazát mondtunk, nem földi mennyet…

Olvashatjuk áthallásosan is, nagy és unott rutinunk lehet ebben, de talán még célravezetőbb a párhuzamokban azt meglátni, mennyivel radikálisabban, tisztábban és okosabban beszélnek eleink, mint manapság: mi. – Micsoda gazdag hagyomány! – és most nem az irodalomról beszélnék, hanem közvetlenül a gondolkodásról, a jellemekről! Mennyi példa! (Időleges vagy átmeneti nőíróként, és egyáltalán, erőteljesen kifogásolom, hogy a gyűjteményből hiányoznak a nők.) Én ritkán érzek örömet azért, hogy magyar vagyok, lehetek, hogy ezt nekem megadta a sors (igaz, bánni se bánom: secko jedno), de e könyvet lapozva, éreztem ezt az örömet; azt az örömet egyébként, ami mondjuk egy olaszról lerí.

Elias Canetti Káprázatának hőse, Kien professzor (beszélő név volna?), körülnéz a könyvtárszobájában és fellélegzik, mint aki börtönből szabadult. Igen, ez az ő hazája. Még a gondolatára is elmosolyodott, hogy itt valami baja eshetnék… Hazára minden embernek szüksége van, persze, nem olyanra, amilyennek a primitív, melldöngető hazafi képzeli, olyanra sem, mint a vallásé, vagyis holmi túlvilági haza bágyatag ízelítőjére, nem, az embernek olyan haza kell, ahol talaj, munka, barátság, pihenés és szellemi befogadóképesség egyetlen természetes, kiegyensúlyozott és rendezett egészet, sajátos és egyéni világmindenséget alkot. A haza legjobb meghatározása: a könyvtár. (Kiemelés tőlem. – E. P.)
 
Zárásul családom ez idő szerint legokosabb tagját (mert ez folyamatosan változik, gyerekeim és szüleik okosodnak, hülyülnek, kiszámíthatatlanul), a hétéves Zsófit idézem: „Figyeljél már ide. NEKEM EGY CSOMÓ MÚLTAM VAN. Érted te ezt egyáltalán, papa?!” 

___________
In: Esterházy Péter, Az elefántcsonttoronyból, 1991

René Char (1907-1988)

Alberto Giacometti
Caroline, 1960

Célébrer Giacometti 

       En cette fin d'après-midi d'avril 1964 le vieil aigle despote, le maréchal-ferrant agenouillé, sous le nuage de feu de ses invectives (son travail, d'est-à-dire lui-męme, il ne cessa de le fouetter d'offenses), me découvrit, à même le dallage de son atelier, la figure de Caroline, son modèle, le visage peint sur toile de Caroline aprés combien de coups de griffes, de blessures, d'hématomes?, fruit de passion entre tous les objets d'amour, victorieux du faux gigantisme des déchets additionés de la mort, et aussi des parcelles lumineuses à peine séparées, de nous autres, ses témoins temporels. Hors de son alvéole de désir et de cruauté. Il se réfléchissait, ce beau visage sans antan qui allait tuer le sommeil, dans le miroir de notre regard, provisiore receveur universel pour tous les yeux futurs.

 Caroline, 1961 / Fondation Bayeler

To Celebrate Giacometti 

         On that late afternoon in April 1964 the old despot eagle, the kneeling blacksmith, under the fire-cloud of his invectives (ceaselessly he lashed his work, that is himself, with insults), showed me, lying on his studio's tiled floor, the form of Caroline his model, Caroline's face painted on canvas after how many claw-strokes, wounds, blows? fruit of passion among all objects of love, victorious over the false hyperbole of death's accumulated rubbish, as well as those barely separate parcels of light, the rest of us, his temporal witnesses. Outside his alveole of desire and cruelty. It was reflected, that fine face with no yesteryear and sure to kill sleep, in the minor of our gaze, provisional universal receiver for all future eyes.

Translated by Jonathan Griffin

Caroline, 1964 / Saint Louis Art Museum



Giacometti ünneplése

          Azon az áprilisi késő délutánon, 1964-ben, az öreg zsarnoki sas, a térdelő patkolókovács, szitkainak tűzfelhője alatt (sértésekkel ostorozta lankadatlanul a munkáját, azaz saját magát), fölfedte nekem, műtermének puszta kövezetén, Caroline arcképét, modelljének, Caroline-nak vászonra festett arcát hány karmolás, sérülés, véraláfutás után? , a szenvedély egyetlen gyümölcsét annyi szerelmi tárgy közül, mely győzedelmeskedik a halál összekeveredett hulladékainak és ama fényes részecskéknek  hamis gigantizmusán is, amik alig váltak el mitőlünk, időbeli tanúitól. Kívül az ő vágy- és kegyentlenségteli sejtüregén. Visszatükröződött, az a szép, időtlen arc, mely megöli az álmot, tekintetünket, minden eljövendő szem egyetemes, időleges felvevőjének tükrében visszatükröződött.

Parancs János fordítása
René Char. A könyvtár lángban áll, Bp., 1989

Caroline avec une robe rouge, 1964/65

Giacometti's final frenzy: the paintings of Caroline: for five years, from 1960 to 1965, Giacometti was obsessed with painting his final muse, a prostitute known as Caroline. 
Bruce Laughton explores the development of these powerful and moving portraits of a woman who described herself as the artist's 'frenzy' but showed no interest in the works. (The Free Library)

Alberto Giacometti: Caroline, 1965
Centre Pompidou, France