(Spanish, 1898-1984)
.THE IMMORTALS
RAIN
The waist is not a rose.
Not a bird. Not feathers.
The waist is the rain,
Fragility, a moan
Giving itself to you. Use
your mortal arm to hug
fresh water, a love complaint.
Embrace, embrace it!
The entire rain looks like
a single reed. How it wavers
if there is a wind, if your mortal arm
is there, yes, today, you who love it!
SUN
Light, almost weightless:
the sandal. Footsteps
with no flesh. Solitary goddess,
from a world she demands walking space
for her body high
and solar. Don't say long
hair, burning hair.
Say sandal, light footstep;
Don't say earth, but fresh grass
crackling in that flesh,
so soft that it loves her
when she walks on it. O feel
your light, your grave solar touch!
Here, feeling you,
the earth is sky. And shines.
WORD
One day the word was heat: a human lip.
It was the light of young mornings; more: lightning
in the naked eternity. Someone loved.
With no before of after. And the logos was born.
Word alone and pure forever —Love— in beautiful space!
Translated from the Spanish by Willis Barnstone and David Garrison.
*
LOS INMORTALES
LA LLUVIA
La cintura no es rosa.
No es ave. No son plumas.
La cintura es la lluvia,
fragilidad, gemido
que a ti se entrega. Cine,
mortal, tú con tu brazo
un agua dulce, queja
de amor. Estrecha, estréchala.
Toda la lluvia un junco
parece. ¡Cómo ondula,
si hay viento, si hay tu brazo,
mortal que, hoy sí, la adoras!
EL SOL
Leve, ingrávida apenas,
la sandalia. Pisadas
sin carne. Diosa sola,
demanda a un mundo planta
para su cuerpo, arriba
solar. No cabellera
digáis: cabello ardiente.
Decid sandalia, leve
pisada; decid sólo,
no tierra, grama dulce
que cruje a ese destello
tan suave que la adora
cuando la pisa. ¡Oh, siente
tu luz, tu grave tacto
solar! Aquí, sintiéndote,
la tierra es cielo. Y brilla.
LA PALABRA
La palabra fue un día
calor: un labio humano.
Era la luz como manana joven; más: relámpago
en esta eternidad desnuda. Amaba
alguien. Sin antes ni después. Y el verbo
brotó. ¡Palabra sola y pura
por siempre — Amor — en el espacio bello!
A HALLHATATLANOK
[LOS INMORTALES]
1. AZ ESŐ
[1. LA LLUVIA]
A dereka nem rózsa.
Nem madár. Nem tollazat.
A dereka az eső,
törékenység, nyöszörgés,
neked adja magát. Halandó,
te, zárj karodba édes
vizet, szerelmes
panaszt. Szorítsd, szorítsd magadhoz.
Ez az egész eső nádasnak
látszik. Hogy hullámzik,
ha szél fúj, ha karod mutatja,
te halandó: ma mennyire imádod!
2. A NAP
[2. EL SOL]
Könnyű, súlytalan, alig,
mint egy szandál. Láb nélküli
léptek. Magányos istennő
kér talpat egy világtól:
teste fölfelé
nap. Ne mondjatok hajat,
lángoló sörényt mondjatok.
Szandált mondjatok, könnyed
léptet; ne mondjatok
földet, csak édes tarackbúzát,
e csillogásra suhogót,
olyan selymes, hogy őrülten imádja,
ha rálép. Ó, érezd
a fényed, súlyos nap-
érintésed! Itt ha leülsz,
mennybolt a föld. Teljes ragyogás.
3. A SZÓ
[3. LA PALABRA]
A szó egy nap
meleg volt: emberi ajak.
Fény volt: fiatal reggel; sőt: villám
ebben a meztelen öröklétben. Szeretett
valakit. Se előtte, se utána. És akkor kirügyezett
az ige. Az egyedülvaló és tiszta szó
örökre — Szerelem — a legszebb végtelenben.
Tornai József fordításai
[Vicente Aleixandre: TESTEDBŐL SZÁMKIVETVE, Európa Könyvkiadó, 1979]
..............................................................................................................................................................................................................................
