AZ ELTEMETETT
[EL ENTERRADO]
Federicónak
[A Federico]
Édes barátom, te élsz, egész este
érzem. Beszélj. Hallgatlak. Hallgatlak, te kivégzett,
beszélj a könnyű föld alól: melledet szerelemmel
őrzi. Lélegzel? Mi ez a rekedt, meleg hang,
ami hírt ad rólad, mit érzek, míg végigkúszik a mellemig
a nehéz és mély gyökerek közül, mikkel együtt térdelek
emlékezeteden, édes, eleven barátom, te eltemetett?
Érzem, hogy nőnek ki a szádból a virágok
az élet felé, zölden, maga idejében legyőzhetetenül.
Mi szólít meg keményen és sötéten a vér vagy a bányák hangján,
titkos mélység vagy mellkasod, mely levegőt,
hatalmat most üregébe fog, s a fülemig röpíti hangodat?
Sírsz? Énekelsz? Vagy élsz, csak élsz könnyek nélkül,
te kihunyt ragyogás-lény, ember, ki elnyújtózva várakozol
a könnyű rög alatt, te, magad bölcse, világ bölcse?
Nem tudom. Csak azt, hogy nézem a kis virágokat, hogy gyöngéd
fuvallat lengeti a fűszálakat ezen a földdarabon.
Csak azt tudom, hogy istenkísértő talpam megérti
fehér fogaid alatt örvénylő éltedet.
Ezért, igen, ezért hallgatok ezen a hihetetlen,
fájdalmas, suhogva vérré váló
estén. Ó, vaksi emberek, milyen köznapian tiporjátok
ezt a mellett! Ó, vakok, esztelenek, akik egy nap
lekaszáltátok ezt az óriási életet. Ó, szétfoszló
tajtékok, ó, holnaptalan emberek, ó, feledés!
Ó, állhatatos szív, te halhatatlanul dobogó!
Tornai József fordítása
(1931)
..............................................................................................................................................................................................................................
