.
The Woodpecker Pecks, but the Hole Does Not Appear
It’s hard to imagine how unremembered we all become,
How quickly all that we’ve done
Is unremembered and unforgiven,
how quickly
Bog lilies and yellow clover flashlight our footfalls,
How quickly and finally the landscape subsumes us,
And everything that we are becomes what we are not.
This is not new, the orange finch
And the yellow and dun finch
picking the dry clay politely,
The grasses asleep in their green slips
Before the noon can roust them,
The sweet oblivion of the everyday
like a warm waistcoat
Over the cold and endless body of memory.
Cloud-scarce Montana morning.
July, with its blue cheeks puffed out like a putto on an ancient map,
Huffing the wind down from the northwest corner of things,
Tweets on the evergreen stumps,
swallows treading the air,
The ravens hawking from tree to tree, not you, not you,
Is all that the world allows, and all one could wish for.
*
THE SILENT GENERATION
Afternoons in the backyard, our lives like photographs
Yellowing elsewhere,
in somebody else's album,
In secret, January south winds
Ungathering easily through the black limbs of the fruit trees.
What was it we never had to say?
Who can remember now-
Something about the world's wrongs,
Something about the way we shuddered them off like rain
In an open field,
convinced that lightning would not strike.
We're arm in arm with regret, now left foot, now right foot.
We give the devil his due.
We walk up and down in the earth,
we take our flesh in our teeth.
When we die, we die. The wind blows away our footprints.
*
A NÉMA GENERÁCIÓ
Életünk, akár a fénykép, sárgul valahol máshol
valaki más albumában délutánonként az udvaron
Titokban, januári déli szél
Bomlik szét könnyedén a gyümölcsfa hátsó ágain át.
Mi volt az, amit soha nem kellett kimondanunk?
Ki emlékszik rá-
Valami a világ gondjairól,
Valami, amit leráztunk magunkról, mint az esőt
nyílt terepen,
meggyőződve arról, hogy nem csap le a villám.
Kéz a kézben a megbánással, bal láb a jobb után
Kiadjuk az ördögnek a járandóságát.
Fel és alá járunk a földön,
saját húsunkkal fogunk közt.
Amikor meghalunk, meghalunk. A szél elfújja lábaink nyomát.
Gyukics Gábor fordítása
[In: ÁTKELÉS, Kortárs amerikai költők, Nyitott Könyvműhely, Bp., 2007]
..............................................................................................................................................................................................................................
