(Spanish, 5 June 1898 – 19 August 1936)
.
Your Childhood in Menton
"Yes, your childhood now a legend of fountains"
Jorge Guillén
Yes, your childhood now a legend of fountains.
The train, and the woman who fills the sky.
Your evasive solitude in hotels
and your pure mask of another sign.
It is the sea's childhood and the silence
where wisdom's glasses all are shattered.
It is your inert ignorance of where
my torso lay, bound by fire.
Man of Apollo, I gave you love's pattern,
the frenzied nightingale's lament.
But, pasture of ruins, you kept lean
for brief and indecisive dreams.
Thought of what was confronted, yesterday's light,
tokens and traces of chance.
Your restless waist of sand
favors only tracks that don't ascend.
But I must search all corners
for your tepid soul without you which doesn't understand you
with my thwarted Apollonian sorrow
that broke through the mask you wear.
There, lion, there, heavenly fury,
I'll let you graze on my cheeks;
there, blue horse of my madness,
pulse of nebula and minute hand,
I'll search the stones for scorpions
and your childlike mother's clothes,
midnight lament and ragged cloth
that tore the moon out of the dead man's brow.
Yes, your childhood now a legend of fountains.
Soul a stranger to my veins' emptiness,
I'll search for you rootless and small.
Eternal love, love, love that never was!
Oh, yes! I love. Love, love! Leave me.
Don't let them gag me, they who seek
the wheat of Saturn through the snow,
who castrate creatures in the sky,
clinic and wilderness of anatomy.
Love, love, love. Childhood of the sea.
Your tepid soul without you which doesn't understand you.
Love, love, a flight of deer
through the endless heart of whiteness.
And your childhood, love, your childhood.
The train, and the woman who fills the sky.
Not you or I, not the wind or the leaves.
Yes, your childhood now a legend of fountains.
Translated by Edwin Honig
[The Selected Poems of Federico García Lorca]
*
Tu Infancia en Menton
Sí, tu niñez ya fábula de fuentes.
-Jorge Guillén
-Jorge Guillén
Sí, tu niñez ya fábula de fuentes.
El tren y la mujer que llena el cielo.
Tu soledad esquiva en los hoteles
y tu máscara pura de otro signo.
Es la niñez del mar y tu silencio
donde los sabios vidrios se quebraban.
Es tu yerta ignorancia donde estuvo
mi torso limitado por el fuego.
Norma de amor te di, hombre de Apolo,
llanto con ruiseñor enajenado,
pero, pasto de ruina, te afilabas
para los breves sueños indecisos.
Pensamiento de enfrente, luz de ayer,
índices y señales del acaso.
Tu cintura de arena sin sosiego
atiende sólo rastros que no escalan.
Pero yo he de buscar por los rincones
tu alma tibia sin ti que no te entiende,
con el dolor de Apolo detenido
con que he roto la máscara que llevas.
Allí, león, allí, furia del cielo,
te dejaré pacer en mis mejillas;
allí, caballo azul de mi locura,
pulso de nebulosa y minutero,
he de buscar las piedras de alacranes
y los vestidos de tu madre niña,
llanto de media noche y paño roto
que quitó luna de la sien del muerto.
Sí, tu niñez ya fábula de fuentes.
Alma extraña de mi hueco de venas,
te he de buscar pequeña y sin raíces.
¡Amor de siempre, amor, amor de nunca!
¡Oh, sí! Yo quiero. ¡Amor, amor! Dejadme.
No me tapen la boca los que buscan
espigas de Saturno por la nieve
o castran animales por un cielo,
clínica y selva de la anatomía.
Amor, amor, amor. Niñez del mar.
Tu alma tibia sin ti que no te entiende.
Amor, amor, un vuelo de la corza
por el pecho sin fin de la blancura.
Y tu niñez, amor, y tu niñez.
El tren y la mujer que llena el cielo.
Ni tú, ni yo, ni el aire, ni las hojas.
Sí, tu niñez ya fábula de fuentes.
*
LOS JARDINES
Tiempo en profundidad: está en jardines.
Mira cómo se posa. Ya se ahonda.
Ya es tuyo su interior. ¡Qué trasparencia
De muchas tardes, para siempre juntas!
Sí, tu niñez: ya fábula de fuentes.
Tiempo en profundidad: está en jardines.
Mira cómo se posa. Ya se ahonda.
Ya es tuyo su interior. ¡Qué trasparencia
De muchas tardes, para siempre juntas!
Sí, tu niñez: ya fábula de fuentes.
From left to right:
Joaquín Romero Murube, Jorge Guillén, Federico García Lorca, José Antonio Rubio Sacristán and Pepín Bello (Sevilla, 1935)
*
GYEREKKOROD MENTONBAN
Igen, gyerekkorod már források meséje
Jorge Guillén
Gyerekkorod már források meséje.
Futó vonattal, asszonnyal betelt ég.
Szállodákban elsurranó magányod,
álarcodon friss idegenség.
Gyerekkorát élte csended s a tenger,
s a bölcs üvegek meghasadnak égve.
Merev tudatlanságod kora volt ez:
torzóm körül tüzek zilált zenéje.
Vágy szabályát adtam, Apolló-ember,
szivednek, sírást konok csalogánnyal,
de mint a romok legelője, éles
lettél a rövid tűnő révülethez.
Szemközti gondolat, tegnapi fények,
véletlen jelei és mutatói.
Nyugtalan homok-derekad csak
magasba nem vivő nyomokra hallgat.
Most a sarkokba meredek, kutatva langyos
lelked, mely felrepült téged nem értve.
Hívlak, megtorpant Apolló, gyötörten
a kíntól, mellyel álarcod betörtem.
Ott, oroszlán, ott mennybolt fúriája,
ott engedem, hogy arcomon legelj majd,
ott, tébolyom lengő kék lova, ködfolt,
ideges percmutató lüktetése,
ott van a kő, mely alá skorpió bújt,
ott anyád fakult lánykori ruhái,
éjféli zokogás, szakadt szövet, mit
hold bontott le a halott homlokáról.
Gyerekkorod már források meséje.
Ereim üregének furcsa lelke,
keresnem kell most és örökre téged,
te nagyon apró és gyökértelen lány.
Mindig szerelme, Vágy, Soha szerelme!
Ó, igen! Akarom! Vágy, vágy! Eressz hát!
Ne fogják be a számat, kik a Saturnus
töviseit keresgélik a hóban,
bikát herélnek a klinikus égen
s anatómiák fülledt erdejében.
Vágy, vágy, vágy! Tenger gyerekkora! Langyos
lelked, mely felrepült téged nem értve.
Vágy, vágy. Szarvasünő szélkönnyű röpte
karcolja a fehérség tiszta mellét.
Gyerekkorod, vágyam, gyerekkorod s a
futó vonattal, asszonnyal betelt ég.
Igen! Se te, se én, se szél, se lombok!
Gyerekkorod már források meséje.
Orbán Ottó fordítása
[Federico García Lorca versei, Európa Könyvkiadó, Bp., 1975]
*
Jorge Guillén
A KERTEK
Összesűrűsödik az idő a kertben.
Nézd csak: lassan leszáll. Már egyre-egyre mélyebb.
S tiéd a belseje! A késő délutánok
eggyé fonódnak és áttetszenek derengve.
Igen, gyermekkorod már források meséje.
Végh György fordítása
A KERTEK
Összesűrűsödik az idő a kertben.
Nézd csak: lassan leszáll. Már egyre-egyre mélyebb.
S tiéd a belseje! A késő délutánok
eggyé fonódnak és áttetszenek derengve.
Igen, gyermekkorod már források meséje.
Végh György fordítása
[In: Az idő lovai, Kozmosz Könyvek, Bp., 1980]
..............................................................................................................................................................................................................................
