"Körülbelül egyszer egy héten
szabad volt a Hipping-birtokon éjszakáznom, előtte azonban még egy kannában
haza kellett vinnem azt a két liter tejet amit a Hipping-birtokon kaptunk.
Többnyire, ősszel mindenképp, már egész sötét volt ilyenkor, és mégiscsak egy
fél kilométert kellett futnom, először körülbelül félútig le a
patakhoz, aztán a másik oldalon megint fel. Akkor féltem. A Hipping-birtoknál
nekifutottam, és rohantam, amilyen gyorsan tudtam le a patakhoz, hogy azzal a
lendülettel, amit a tüdőmmel szembeni kíméletlenség árán elértem, olyan
gyorsan, ahogy csak lehet, a másik oldalon ismét fel-, és így hazajussak. Nagyanyám már várt a tejre és felforralta. Különös diadalt jelentett számomra
ezeken a tejfutásokon mindig, hogy futás közben a jobb kezemben tartott
tejeskannát egy lendülettel körbeforgattam, a fejem fölé és megint le, úgy,
hogy a tej, bár a kannának nem volt teteje, nem tudott kifolyni. Egyszer
megpróbáltam valamivel lassabban. A tej rámömlött. Katasztrófát sejtettem.
Néha hetekig Hippingben
voltam, a lovászok mellett aludtam új barátommal együtt, a két Hippinger fiú
közül az idősebbikkel, akit Hippinger Hansinak hívtak. A szobákban csak ágyak
voltak felállítva, a falara kampók voltak felerősítve sorban, amelyeken a
legkülönfélébb lószerszámok lógtak. A dunyhák nehezek voltak, de lószőrökön
feküdtünk, ma már tudom, hogy ez mit jelent. Fél ötkor keltünk a
lovászokkal. A kakasok kukorékoltak, a befogott lovak megrázták magukat. A
konyhában elfogyasztott reggeli után, amely kávéból és ugynevezett
tejeskalácsból állt, indultunk kifelé. Megismertem a paraszti munkát.
A távolban, dél körül, felfedeztem nagyapámat,
toronyiránt odafutottam hozzá. Nyáron
csak vászonöltönyt és pamutkalapot hordott. Soha nem indult el sétapálca
nélkül. Megértettük egymást. Néhány lépés vele, és meg voltam mentve. (...) Ezeken a sétákon alapvető beszédtilalom
volt érvényben, amelyet nagyapám csak ritkán oldott fel. Ha neki volt kérdése,
vagy nekem. Ő volt számomra a nagy magyarázó, az első, a legfontosabb,
lényegében az egyetlen. Az állatokra és a növényekre rámutatott a botjával,
minden ilyen módon kiemelt állathoz és minden ilyen módon a középpontba
állított növényhez kiselőadást fűzött. Fontos, hogy tudjuk, mit látunk. Lassanként tudnunk kell
legalább megnevezni mindent. Tudnunk kell, honnan ered. Mi az. Másfelől utálta
az olyan embereket, akik mindent tudnak, vagy tudni vélnek. Azok a legveszélyesebbek. (...)
Leült egy fatönkre, és azt mondta: Mindig a legfőbbet szem előtt tartani! De mi volt a legfőbb? Ha körülnéztünk csak a nevetségesség és a szánalmasság vett körül bennünket. Ez elől a nevetségesség és szánalmasság elől csak elmenekülni érdemes. A legfőbbet szem előtt tartani! Attól kezdve mindig a legfőbbet tartottam szem előtt. De nem tudtam, mi a legfőbb. Vajon ő tudta? Vele a séták folyamatosan csak természettudományból, filozófiából, matematikából. geometriából, tanításból álltak, ami boldoggá tett. Milyen kár, mondta, hogy mindazzal, amit tudunk, nem jutunk előbbre. Az élet egy tragédia, legjobb esetben komédiává tehetnénk.
A Hippinger Hansival bensőséges
barátság kötött össze. Annyi idős volt, mint én, nagyapám elismerte értelmi
képességeit, és szellemi pályát jósolt neki. Tévedett, Hansinak végül át
kellett vennie a gazdaságot, és el kellett temetnie szellemi ambícióit. Ha ma
meglátogatom, kezet rázunk, és nincs mit mondanunk egymásnak. Az emlékezet
azonban azt mutatja, hogy életünk több évén keresztül, nem is a
legjelentéktelenebb években, hanem talán a legdöntőekben egy szív és egy lélek
voltunk, ahogy mondják. Szövetség a környezet ellen, amelynek szépségét és
gonoszságát egyformán ismertük. A legsúlyosabb titkokat őriztük, a
legelképesztőbb terveket gyártottuk. Folyamatosan azokra a kalandokra
törekedtünk, amelyek álmaikban megvalósulásra vártak. Kitaláltunk magunknak egy
világot, amelynek a bennünket körülvevő világhoz semmi köze nem volt. A
szénában kuksoltunk, és tudósítottuk egymást külső körülményeinkről és belső
félelmeinkről. Versengve dolgoztunk, a szántóföldön, a tehénistállóban, a
disznóknál és a tyúkok között, és egy úgynevezett egyfogatún már ötévesen hordtuk
a tejet a tejgazdaságba. A tejjel
lementünk, aztán egy kanna savóval jöttünk vissza. Szüleinek szigorúsága rám is
érvényes volt, a Hipping-birtokon fegyelem és rend uralkodott, az emberek saját
magukkal sem bántak olyan jól, mint a jószággal. Az apa minden alkalommal egy
régi bőrszíjjal verte meg a fiát, amelyikkel ő maga már ötven évvel ezelőtt
megismerkedhetett a saját apja révén. (...) Mégis a paradicsom volt. És én,
amíg ebben a paradicsomban éltem, ennek a ténynek teljesen tudatában voltam. A
feltétel nélküli szigor közben mégis biztonságban voltunk, otthon éreztük
magunkat. (...) A viharok csak rövid ideig tartottak, a nyíltság, amellyel a
Hipping-birtokon mindent tisztáztak, abszolút szükségszerűség volt, nem tűrt
ködösítést. Egy pofon, egy szíjcsapás, és az ügy el volt intézve. A következő
étkezés már megint teljesen normális állapotban zajlott. Vasárnap voltak a
legjobb túrós palacsinták, amelyeket valaha ettem, nagy tepsikben érkeztek
közvetlenül az asztalra. Ez volt a csúcspont."
Thomas Bernhard, Egy gyerek (részletek), fordította: Sarankó Márta
________
Thomas Bernhard: Önéletrajzi írások
AbOvo, 2007
.
No comments:
Post a Comment