Nádasdy Ádám (1947, február 15. -)

Nádasdy Ádám

fotó: Oláh Gergely Máté/ forrás: Litera

Totálplán

Hátrálok, hátha meglátok valami egészet.
Széles tablót, tőlem függetlenül készet.
Ráncolt homlokot, rámszegezett,
számonkérően szúrós szemet.
Aztán merev tarkóval állok. Belebuktam.
Átéreztem, hogy mennyiféle út van,
de nem indultam egyiken se, izmos karra
vártam, hogy kinyújtva mutassa: arra.
És mutatták, többen, hogy merre van szerintük,
én mentem, szúrós fenyő és szelíd bükk
között. Ha bátor nem is voltam, de kitartó,
sőt hűséges, és alig volt panaszszó
a számon. Baj, tudom, hogy mindez így volt.
Nem vagyok hős, csak számottevő színfolt
azon a széles tablón, jó mellékalak.
Erdők, vadállatok, folyók, halak,
sűrű az én világom, társakkal teli,
nem tudom, hogy kell-e fényleni.

Az az íz

Az az öröm, az nincs már, az az íz,
hogy meg lehet csinálni magamat,
akármiből: disznózsírból, homokból,
a lényeg az, hogy az, ott, én legyek.
Az az öröm, az nincs már. Leszerelték
a villamost, amivel sose mentem,
csak mindig terveztem. Az a mozi,
ahova járni akartam, bezárt.
Volt sokminden, annak most az íze
érett a számban, elemezhető.
De az az öröm nincs már, a cukorka
öröme kettéharapás előtt.

__________

Nádasdy Adám, Az az íz

Magvető, Budapest, 2007

 

.