KIS ÉRTEKEZÉS AZ ÉLET JÓ ÉS ROSSZ DOLGAIRÓL
Atyám, aki születése óta balkezes, a következő
találó hasonlattal szokta asztali beszélgetéseink alatt megvilágítani az
emberi élet természetét:
- Az életben a jó és a rossz hasonlóak és mégis
ellentétesek; mint a jobb kéz és a bal kéz. A balkezes embernek a bal
keze a jobb és a másik a bal. Két jobb kezű ember még sose volt, se két
bal kezű. Éppígy általános szabály, hogy az élet nem tejföl és nem csupa
szenvedés, hanem a kettőnek a vegyüléke.
Kisgyermekkoromtól kezdve szívembe véstem atyám
mondását, amely mint a bölcsességnek apró, de kitűnő gyártmányú mécsese
világította be életem útját. Valóban mindenkor azt tapasztaltam, hogy az
élet apró gyönyörűségei az apró kellemetlenségek nélkül semmit sem
érnének, és csak az a kellemes változatosság, amellyel a sors feltálalja
számunkra az eseményeket, csak ez biztosít az unalom ellen. Az
egyhangúság, ha valakinek csak a gyönyörök vagy csak a bajok jutnak -
egyaránt elviselhetetlen!
Ez az utóbbi tétel már a saját állításom, és mintegy
kiegészíti atyám elvét. Nem annyira praktikus jellegű igazság, mint az
övé, mert a következtetésnek némileg metafizika íze van, amit talán
ismeretelméleti alapokon meg is lehetne támadni. Tudniillik gyakorlati
példát nem tudok rá, hogy valaki a gyönyörűségek és élvezetek szűnni nem
akaró egymásutánjában unta volna magát, éppúgy, mint ahogy sok
ismerősöm között, akiknél kérdezősködtem ez irányban, senkire sem
akadtam, aki ferbliben egy kézben négy ászt látott volna. Vannak
elméletileg bizonyított igazságok, amelyek még sohasem teljesültek, de
mégis az igazság minden ismérvét magukban foglalják.
Mint mondám azonban atyám elve inkább praktikus
jellegű. S eme rövid értekezésemet szintén gyakorlati igazságok
megbeszélésére szántam. Röviden rátérek tehát, hogy az élet dolgait két
főcsoportra osztom: jókra és rosszakra. Sok véleményt volt alkalmam
hallani efelől, mégpedig egész jelentéktelen emberekét, amire különösen
súlyt helyezek. Feltűnő, hogy férfiak, gyermekek és nők e tekintetben
általában eltérően nyilatkoznak.
E helyen azonban csak saját tapasztalataimat mondom el.
Rossz dolognak tartom az étvágytalanságot és kedvetlenséget. A fájdalmas betegséget.
Az új cipőt, amelyet drága pénzen vettünk, és
mindamellett szűk. Rossz az az érzés, amelyet a körömmel kapart pléh
csikorgása kelt.
Borzasztó a várakozás telefonfülkében, ha automatikus
a telefon. Amikor nem lehet csöngetni, mérgelődni, dühöngeni, ha
létezésünkről a központ nem akar tudomást venni, nem lehet kiabálni és
panaszkodni, csak várni kell, várni izzadó homlokkal és télikabátban. A
cigarettafüst a szemünkbe megy, és a szívásban kiesünk a lassú,
gazdaságos egyensúlyból. A telefonbeszélgetés így elronthatja az egész
napunkat, mert holmi kisebb nikotinmérgezés forrásává lesz.
Rossz dolog, hogy ilyenkor bosszankodunk a
cigarettára, és szivartól remélünk néhány megváltó percet. A szivar
azután, ha havannára áldozunk (mert mindenáron ki akarunk kecmeregni a
bajból), rendesen nem szelel, és befejezi a cigaretta megkezdett
munkálkodását.
Rossz dolog villamoson járni télen, a peronon pénzt elejteni, és a sárcipőnket a pad alatt felejteni.
Rossz dolog vasúton utazni, ellenben jó - szénásszekéren és automobilon.
Kötözni való bolond, aki ragaszkodik a pontossághoz,
mert az elkésések az ő számára ismét világfájdalmas érzések forrásaivá
válnak.
Éppúgy szamárság utánakérdezni, hogy az új tízkoronás kalapunk valóban csak négy koronát ér-e.
Az életet általánosságban illúziók malteranyagával
kell felépíteni. Ezek az illúziók szinte jórészt testi érzéseken
alapulnak és mégis szellemi javak.
Például az a hit, hogy borotválkozás után valóban
újjászületünk, a borbély kezét a földi boldogság egy kis részének
letéteményesévé avatja.
Jó dolog frissen áthúzott ágyba feküdni, miután előzőleg langyos kádfürdőben elálmosodtunk.
Jó dolog a hidegről bejövet a kályha mellett kezet dörzsölni és dicsérni a szép fehér havat.
Jó dolog az első hóesés után szánkóba ülni, és tágra
nyílt szemekkel őszintén csodálkozni az ismerős tájak varázslatos
megváltozásán.
Jó dolog sok fogásból álló ebéden részt venni,
keveset enni és örülni a saját mértékletességünkön, utána szivarra
gyújtani, és csak harmadrésznyire elszívni.
Jó dolog vidám tavaszi alkonyban Chopint zongorázni,
és közben mozdulatlan, vékony, hű leányajkakat szelíden, szeretettel
három másodpercre egyszer megcsókolni.
Jó dolog reggel falun korán kelni, és mosdás előtt a
harmatos fűben mezítláb, könnyű lélekkel - bensőnkben mosolyogva a
csiklandó napfény szépségétől - szaladgálni.
Jó dolog fehérre meszelt szobában, kávé után, régi,
de tisztán hangolt kis zongorán Mozart-szonátákat játszani, ingujjra
vetkezve, délig.
Jó dolog könnyű influenzával lázban feküdni három napig, és a negyedik nap tettetett lábadozással visszatérni az "életbe".
Sok hasonló megállapítást sorolhatnék fel; ez azonban
teljesen céltalan. Az eddigiek nyomán minden értelmes ember könnyen
osztályozhatja őket az egyik vagy másik csoportba. Közömbös állapota
nincs az embernek. Vagy jól érzem magam, vagy rosszul. "Se jól, se
rosszul" - ez hibás disztinkció, az ilyenre azt kell mondani, hogy
rossz. A munka, a kötelességteljesítés olykor nehezünkre esik, és akkor
rossz; olykor örömet okoz, és akkor jó. A legközömbösebb
cselekedeteinkben és állapotainkban is meg lehet találni azt a valamit,
ami a mérleget jobbra vagy balra húzza.
Csak egyetlen nehéz pontra óhajtom felhívni olvasóközönségem figyelmét.
Mi a jó? - kérdezem. - Beleszeretni valakibe, vagy kiábrándulni? És melyik a kettő közül a rossz?
Költők, tudósok különböző véleményeinek
labirintusában itt a két véglet között terjengő nagy űrt kell
fáklyánkkal bevilágítanunk. Vannak esetek, amikor szerelembe esni jó és
kiábrándulni fájdalom, viszont máskor a szerelem hoz fejünkre felhőket,
és a kiábrándulással érkezik a jókedv éltető melege. És ez egyaránt áll a
viszontszerettetés és viszont nem szerettetés eseteire!
Íme, a szerelem mintegy ellentmondásban, antinómiában egyesíti a jó és rossz fogalmat!
Ezekből látható, hogy atyám elve, amelyet az élet jó
és rossz dolgairól hangoztatott, és amelyet, balkezesnek születvén egy, a
kezekről vett hasonlattal világított meg, valóban jelentékeny
gyakorlati értékeket foglal magában. Mint ilyent e kis értekezés
alapgondolatául választottam, és a gondolkodó emberek érdeklődésébe
ajánlom.
1910
Rémalakok
MÁSODIK MESE
Józsefnek hítták. Felnőtt, és nem akadt Putifárnéja. Mit tehetett? Nőgyűlölő lett.
Megjegyzem, hogy József nem Budapesten élt. Komoly
meggyőződésem, hogy Budapest megmentette volna Józsefet a nőgyűlölettől.
Königsberg azonban nem tudta megmenteni. Mert ő Königsbergben élt.
A Józsefek - íme az emberi tökéletlenség! - nem
bírják el, hogy egy Putifárnál házibarátként szerepeljenek, de
belebetegszenek, ha e lehetőség nem áll elő. József tehát nőgyűlölő
lett. Hirdette az asszonyok megvetését, és vaskos kéziratcsomókban
szürke elméleteket dolgozott ki az ő kicsinységük mivoltáról. Emellett
majd elolvadt, ha látott egy szép leányt. A leányok azonban nem siettek
felé, mert József a saját hibáján kívül kopaszodni kezdett, és
semmiképpen se lehetett mondani jó partinak. Egy József!!
És mégis, egy napon tűzbe dobta a kéziratait,
kivasaltatta a cilinderét, a szalonkabátját, megfésülködött... és
leánynézőbe ment.
Ekkor ötvenkét éves volt. Más világ járt. Már senki
se hordta a kleodemeródot, még öreg asszonyok sem, sőt, a franciás fűző
is végképpen kiment a divatból. (Ezt csak azért mondom, hogy jellemezzem
a kort.) Egy dolog azonban a régi maradt, mert a leány anyja így szólt:
- Ön igen idős, uram, a leányom nem lehet a felesége!
József hazament, levetette a szalonkabátját, kiszedte
a kályhából a kéziratok fekete, hamuvá lett roncsait, és tollat vett
elő. Beleütötte a hegyét a tintásüvegbe, s nagy betűkkel felírta egy
papírosra:
"A női nem bűnei." Írta és kiadja: József.
Azután késő éjszakáig írt.
.
No comments:
Post a Comment