One noon in the library, I watched a man—
imagine!—filling in O's, a little, rumpled
nobody of a man, who licked his stub of pencil
and leaned over every O with a loving care,
shading it neatly, exactly to its edges,
until the open pages
were pocked and dotted with solid O's, like villages
and capitals on a map. And yet, so peppered,
somehow the book looked lived in and complete.
That whole afternoon, as the light outside softened,
and the library groaned woodenly,
he worked and worked, his o-so-patient shading
descending like an eyelid over each open O
for page after page. Not once did he miss one,
or hover even a moment over an a,
or an e or a p or a g. Only the O's—
oodles of O's, O's multitudinous, O's manifold,
O's italic and roman.
And what light on his crumpled face when he discovered—
as I supposed — odd woords, like zoo and ooze,
polo, oolong and odontology!
Think now, in that limitless library,
all round the steep-shelved walls, bulging in their bindings,
books stood, waiting. Heaven knows how many
he had so far filled, but no matter, there still were
uncountable volumes of O-laden prose, and odes
with inflated capital O's (in the manner of Shelley),
O-bearing Bibles and biographies,
even whole sections devoted to O alone,
all his for the filling. Glory, glory, glory!
How lovely and open and endless the world must have seemed to him,
how utterly clear-cut! Think of it. A pencil
was all he needed. Life was one wide O.
Anyway, why in the end should O's not be closed
as eyes are? I envied him. After all,
sitting across from him, had I accomplished
anything as firm as he had, or as fruitful?
What could I show? a handful of scrawled lines,
and afternoon yawned and wondered away,
and a growing realization that in time
even my scribbled words would come
under his grubby thumb, and the blinds be drawn
on all my O's. And only this thought for comfort—
that when he comes to this poem, a proper joy
may amaze his wizened face, and, O, a pure pleasure
make his meticulous pencil quiver.
AZ O-KITÖLTŐ
Egy délután a könyvtárban megfigyeltem
hogy valaki — képzeld — kitöltögeti az O-kat;
aszott, semmi kis ember: ceruzacsonkját nyalogatva
odahajolt minden O fölé féltő gonddal,
takarosan bevonalkázta őket,
pont a szélükig, míg tele nem pettyeződtek
a nyitott oldalak tömör O-kal, mint a térkép
városokkal, fővárosokkal. És így meghintve mégis
a könyv lakottnak tetszett és hiánytalannak.
Egész délután, míg odakinn apadozott a fény,
a könyvtár meg fásan nyöszörgött,
ő dolgozott, csak dolgozott, ó-de-türelmes árnyékolása
szemhéjként ereszkedett rá minden egyes nyitott O-ra
lap lap után. Egyet se hagyott ki,
és soha egy pillanatra se tévedt egy a
vagy e vagy p vagy g fölébe. Csak O-k —
O-k garmadája, O-tömkeleg, O-ami-csak-kell,
antikva O és kurzív.
S hogy felragyogott gyűrött arca, ha rátalált
— gondolom én — olyan különös szavakra, mint lokomotív,
póló, poroszló és ólomkoporsó!
Gondold csak el A véghetetlen könyvtár,
körös-körül meredeken a polcok, és rajtuk kötésüket kellető
könyvek állnak és várnak. Ég tudja, mennyit
töltött ki már, de megszámlálhatatlan
kötet van hátra, csupa-O próza és dagályos
O-kal kezdődő ódák (Shelley modorában),
O-termő bibliák és életrajzok,
sőt egész szakaszok egyedül az O-nak szentelve,
mind, hogy kitöltse. Glória, glória, glória!
Milyen tökéletesen szabadnak és végtelennek láthatja ő a világot,
milyen tágasnak, milyen kereknek! Gondolj bele. Egyéb se
kell neki, csak egy ceruza. A világ egyetlen tágas O.
És ha mindennek vége, mért ne lehetne becsukni
az O-t, mint egy szemet? Irigyeltem őt, mert hát vele szemben,
az asztal túlsó oldalán, mit vittem véghez jómagam
olyan szilárdat, mint ő, vagy gyümölcsözőt?
Mit tudtam felmutatni? Egy rakás irkafirka verssort,
egy végigásítozott és -tűnődött délutánt,
és az érdeklődő felismerést, hogy idővel
azok a szavak is, amiket én körmöltem, odakerülhetnek
koszos hüvelykujja alá, és valamennyi O-mra
függöny húzódik, s vigaszul csak az a gondolat szolgál,
hogy amikor ehhez a vershez ér, sajátságos öröm
hökkenti meg tán ráncos arcát, és ó, tiszta gyönyör
reszketteti meg pedáns ceruzáját.
Várady Szabolcs fordítása
_________
In: Várady Szabolcs, A rejtett kijárat
Budapest: Európa Könyvkiadó, 2003
.
.