RAPSZÓDIA EGY ŐSZI KERTBEN
[RHAPSODY IN AN AUTUMN GARDEN]
Csapzottan tarka lett az a fényteli kerted,
Későn süt fel a nap, hamar homálylik,
Elfagytak, feketednek
Napraforgóid, dáliáid,
Még nyílnak, őszien égnek – már nem sokáig –
Napszomjas, késő helianthusok:
Az elmúlásból is itt körül az világít,
Ami nekünk meg nem adatott.
Piroslik már a kis meggyfád – milyen lesz,
Ha jön a nagy esőzés hirtelen?
Szebbek a rőt levelek, ha kerengnek
Nedves szelekben is tündérien.
Már várja a nemes, növényi sejtelem
Novemberi esők verését:
Itt győzni fog minden enyészeten
A szépség.
Magunkra gondolok – a szívre, a gyomorra.
Nem a haláltól félek, féltelek.
De miért kell nekünk magunktól undorodva
Megérni – ha megérjük – a telet?
Szépségben boldogult virágok, levelek –
S ha holdba, csillagokba ér az ember,
Csúnyán közelítő telében mire mehet
Ezzel a földi förtelemmel?
Elfagyott rózsák, dáliák: a kertünk
Új és új szépség akkor is, ha pusztul.
Meglátjuk most, hogy mit szereztünk
Bőrön, beleken, szerveken túl?
Ez még az ősz, ha jól, ha rosszul,
Most vívj, most védd magad,
Míg végső hóditásra el nem indul
A sejtjeinkbe zárt tudat.
Hát lett-e a tízezer éveken át
Szépség, ami nem a miénk?
Vagy tud-e ilyet a lomb, a virág:
Eltenni télire a fényt?
Nincs miért adnunk a szerényt:
Még csúf estünkben is több szépségünk marad,
Mint amit valaha pompáztak elénk
Virágok, madarak.
Mi más értelme van az időben a szépet
Halmozni, ha nem ez,
Hogy mikor nyomorultul vergődik az élet,
Akkor is szép lehess?
Nem tréfából teremtett tartós és nemes
Szépséget annyi mesterünk és ősünk;
Azért, hogy te is vele védekezz,
Míg alantas elmúlással vesződünk.
Mit tud a virág, mit tud a tenyészet?
Rettentő szép rakéták, robbanva repüljetek!
Mindig nekünk teremtik a földöntúli szépet
Az emberi évezredek,
És mindig te leszel, és mindig én leszek,
Holdban, Marson, ki tudja, hol,
Míg meg nem leljük azt a képletet,
Nem nyughatom s nem nyughatol.
És új energiává lesz a múló idő
Új csillagmáglyát gyújt meg érted,
Vígasztalóvá lesz a rémítő,
Mindent meglátsz, mindent megértek,
És érthetetlen szenvedésed
Hétszer boldog szépségre válik:
Mosolyodban kinyílnak a régen semmivé lett
Napraforgóid, dáliáid.
És érthetetlen szenvedésed
Hétszer boldog szépségre válik:
Mosolyodban kinyílnak a régen semmivé lett
Napraforgóid, dáliáid.
______
Vas István, Összegyűjtött versek II, 329-331. old.
Holnap Kiadó, 2002
Vas István 1990 körül
Bókay László felvétele, PIM
Patches of damp invade your garden of light.
The sun rises late, remains a few short hours,
Frosts blacken and bite
Your dahlias, sunflowers,
Late autumn fires the petals of helianthus
Which gasp for the sun-but soon run out of time.
Their mortality illuminates and haunts us-
We do not share it with their kind.
The little cherry tree blushes-but how would it be
If the clouds suddenly burst (as well they might)?
Red leaves are lovelier when spinning free
Before damp wind in charismatic flight.
Already a deep natural instinct waits
On the punishment of stiff November showers:
Here at least the beautiful defeats
More ruinous powers.
I think of us-our hearts and guts and all.
I have no fear, for you or me, of death.
But why reach winter, should it be possible,
Brimming with self-disgust at every breath.
In beauty leaves and flowers pass away
But those who grasp at stars and lose their thread,
What can they do when winter bars their way
With earthly loathsomeness and dread?
Frozen dahlias, roses: our garden revives
And rises in full beauty though destroyed.
Now we'll see what we have gained, what thrives
Beyond skin, organ, gut and void.
It's autumn yet so fight with a will,
Defend yourself and earn remission
Until the victorious knowledge in the cell
Embarks on its final expedition.
In ten thousand years has there ever been
A beauty that has not been ours?
Do ordinary leaves and flowers
Store their light for the winter unseen?
There's nothing to be ashamed of:
There's more of beauty even in our foul
Decline, then in all the glittering stuff
Of flowers or of fowl.
Why else accumulate beauty from day to day
So prudently, what is it for
If not so that even in life's final struggle there may
Be beauty in store?
The masters, our ancestors, were not trifling when they
Created noble, lovely monuments:
They meant them for your last line of defence
In our wars against the forces of decay.
What do the flowers or vegetation know?
Imperious rockets, pursue your explosive trajectories!
Ours are beauties not of the earth: they grow
Down human centuries.
And always there's you and I-on Mars
Or the moon or wherever, who can tell,
Until we discover such magic formulas
We cannot rest nor sleep too well.
And time will yield you energies whose burning brand
Will set alight new constellations.
What's terrible now will turn to consolation,
And you will see and I will understand,
Your suffering reveal a pattern
More joyful, lovely, with greater powers:
And in your smile will open those long forgotten
Dahlias, sunflowers.
Translation by George Szirtes
